Ron

Ki ez a csaj Hermionéval szemben? És mit keres a helyemen?
Hermione megunta a várakozást, és ismerkedni kezdett? Vagy egy türelmetlen vendég az, aki az asztalunkat szeretné?
Tudom, hogy egy kicsit elhúzódott a mosdóbeli látogatásom, de hát eltartott egy darabig, amíg rájöttem a hideg-melegvíz adagolásának fortélyaira. Ezek a mugli csapok! Nem két tekerő van ám rajtuk, mint például Hermionéék fürdőjében, hanem egy fura kallantyú, az is felül. Hiába csavargattam azonban, víz nem jött a csapból, csak amikor elhúztam előtte a kezem, akkor viszont olyan forró, hogy a bőröm még most is vörös tőle.

Hm, szerintem ezek ismerik egymást. Legalábbis erre következtetek a szapora diskurzusból, amit elmerülten folytatnak. Már hallom is őket: Hermione épp a nem létező külföldi diákéveit ecseteli, a másik lány pedig…
Hoppá! Most értem csak olyan közel hozzá, hogy egész alakos benyomásom legyen róla. Hát nem mondom… látványos! Sőt… Te jó ég, ennek a csajnak csak a fél mellén tizenkét személyre lehetne teríteni! Hogy bír egyáltalán ekkora pluszteherrel mozogni? Biztos mindig az útjában vannak, meg hason sem bír feküdni tőlük, szegény lány…
- Megjöttem – jelentem be az asztalhoz érve. Jobbomat jólnevelten azonnal üdvözlésre nyújtom: – Mi még nem ismerjük egymást. A nevem…

Hermione

Egy pillanatra belém szorul a levegő. Ron feltűnése olyannyira felkészületlenül ér, hogy hirtelen azt sem tudom, hova legyek zavarodottságomban. Úgy illenék, hogy én mutassam be egymásnak a két ismeretlen felet, lévén mind a ketten az én ismerőseim, bennem még sincs elég erő a művelet lebonyolításához.
Csak nézem Ront, aki lelkesen lendül előre, és legragyogóbb mosolyával az arcán mondja meg a nevét. Önkínzó éberséggel kutatom a vonásait, keresem köztük az elragadtatottság jelét, amit ez a szőke, viháncolva parolázó szépség válthat ki belőle; csillogáson akarom rajtakapni a szemeit, ránduláson a száját, amivel elárulja magát, amivel teste kinyilvánítja tetszését.
Nem és nem sikerül kikecmeregnem a zavaromból, forró zsibbadtság bénít meg, és csak kívülálló szemlélője vagyok a körülöttem zajló eseményeknek. Vérem zúgásán át hallom, ahogy Ron az én barátomként azonosítja magát, és fél szemmel azt is látom, hogy ezzel a közléssel mélységesen megdöbbenti az ámuló Suzyt, aki ki nem nézte volna belőlem, a szürke, bozontos kisegérből, hogy megfoghatok egy olyan szemrevaló férfipéldányt, mint a fölé magasodó, széles vállaival imponáló benyomást keltő Ron. Józan ésszel tudom, hogy vegytiszta örömmel kellene eltöltsön a tény, hogy Ron ilyen magától értetődő természetességgel nevez a barátnőjének, én mégsem örülök.
Valami keserű kaparászásféle ingerli a torkomat. Sürgető késztetést érzek a mielőbbi távozásra, karon akarom ragadni Ront, és elvonszolni a másiknak a közeléből, hogy ne is láthassa, hogy… hogy te szentséges ég, most jövök rá, mi bánt. Az összehasonlítástól félek, igen, attól, hogy valamiféle megmérettetésre kerülne sor, ha sokáig így maradnánk hármasban.

Ron széket vételez a szomszéd asztaltól, és csikorogva a miénkhez húzza. A zajtól kipukkad az a buborékszerű zsibbadtság, ami eddig körbevett. Zajos kortyban magamhoz veszek némi levegőt, és lélekben felkészülök a társalgásba való bekapcsolódásra, azzal a feltett szándékkel, hogy amilyen hamar csak lehet rövidre zárom az ismerkedést.
- Suzy és én iskolatársak voltunk az elemiben. – A hangom kicsit kusza, nehezen tudom egy regiszteren belül tartani, de legalább működik, és a jelen körülmények között már ez is elégedettséggel tölt el. – Épp a középiskolás élményeimről beszélgettünk, amikor megérkeztél, Ron. Ja egyébként, Suzy – nézek a szólítottra –, Ron azon szabadon kezelt házirend eredménye, amire az előbb te magad is céloztál. Jól sejtetted, francia honban valóban léhábban kezelik az ilyesmit. – Azzal széles mosolyt villantok, és a támlájával előrefordított széket cowboyosan megülő Ron karjába csimpaszkodok.

Ron

Miért van olyan érzésem, hogy egy láthatatlan csata zajlik a valódi szavak mögött? Mindkét lány úgy mosolyog, mintha a „ki tudja jobban a szája sarkával megközelíteni a fülét” verseny fődíjáért küzdene. Az én arcizmaim ronggyá szakadnának ekkora igénybevételtől.
Bal kezemmel megszorítom, majd egy futó ötlettől vezérelve lehajolok, és meg is csókolom Hermione belém akaszkodó kézfejét. Valami azt súgja, most pontosan ezt várja tőlem.
- Na és mióta vagytok együtt? – kérdi a szöszi csaj. A mosolyt még feljebb srófolja az arcán.
- Évek óta – hazudja Hermione. – Már nem is emlékszem pontosan…

Hermione

Mi a fene ütött belém!? Komplett idiótát csinálok magamból Ron előtt. Miért kellett ezt hazudnom? Miért?
- Igen, nagyon összeszokott párnak látszotok – így Suzy. – Nincs már meg köztetek az a… jaj, hogy is mondják… az izzás, a szikrázás, ami a friss szerelmeseket valósággal körbelengi, mintha külön kis elektromos erőterük lenne… És mondd csak, Ronald – fordul egy látványos mell-lendítéssel a szólítotthoz –, már akkor is ismerted Hermionét, amikor még olyan vicces hód-fogai voltak? – És hogy világossá tegye, mire gondol, vagy hogy kontrasztot képezzen múltbeli mosolyommal, kivillantja tökéletes elhelyezkedésű és ideális méretű, hófehér fogait. Hozzá rádülleszt még egy kicsit a mellkasára.
Ron pillantása persze nem a fogakra esik, hanem valósággal fejest ugrik Suzy felkínált dekoltázsába. Rögtön össze is keveri a ki és belégzést. Gutaütötten bámul oda, ahova nem illene, még a száját is eltátja.
A látványtól kínzó nehézlégzést kapok, kedvem támad a képébe ordítani, vagy fejbe vágni az asztalon álló valamelyik kerámiadarabbal. Hamutartó vagy váza, mindegy, csak fájjon neki, pont úgy, ahogy nekem.

Ron

Nem kéne bámulni.
Tényleg nem kéne…
Érzem, ahogy Hermione keze kisiklik a karom alól, szemem sarkából látom őt az asztal másik sarkáig távolodni, de a szemem csak nem szabadul a gravitációs vonzásból. Nem értem magam, komolyan nem, még ha tetszene is, amit látok – de nem erről van szó. A látvány bizarr módon vonz, szinte sokkol, korábban nem láttam őket teljes terjedelmükben, aztán hirtelen az arcomba nyomják őket, hát csoda, ha nem tudok elfordulni!?
Különben sem én nézem őket. Ezek bámulnak rám pislogás nélkül.
Félelmetes…

Hermione

Fejemben olyan mértékig hevesedik a dübörgés, hogy már nem vagyok ura a mozdulataimnak: az asztal takarásában bokán rúgom Ront. Rögtön ki is esik a révületből, pillantása szabadesésben zuhan a padlóra.
Suzy elégedetten, mint aki jól végezte dolgát, fordul vissza felém, egy-két lassan vánszorgó pillanatig élvezkedik az arcomra kiülő megrökönyödésen, majd behízelgő kedvességgel a jövőbeli terveimről, meg a családomról kérdez.
Mi mást tehetnék, válaszolok neki. A mese most zökkenőmentesen ömlik belőlem, hisz tegnapelőtt több példányban is előadtam ugyanezt a szupermarketben. Suzy monoton hangvételű előadásom alatt többször is Ronra pillant, megrebegteti feketére göndörített szempilláit – melyekkel egyébként egy kisebb kávéház teraszát is leárnyékolhatná –, ki-kidülleszti elsődleges nemi jellegét – de Ron oda se bagózik rá. Van benne annyi tisztesség, hogy nem feszíti tovább a húrt, diszkréten lesüti a szemét, csak Suzy szögletesre manikűrözött körmei kapják el néha a tekintetét.

Ron

Atyavilág, micsoda karmok! Ilyen méretű szaruképződményt legutóbb egy hippogriffen láttam. Ahogy elnézem ezeket a sír-kiásásra is alkalmas lapát-fazonú körmöket, felötlik bennem a kérdés: vajon hordozójuk képes ellátni bizonyos hétköznapi funkciókat? Gondolok itt a legalapvetőbb higiénés mozdulatsorra, amit egy hosszabb mosdóbeli tartózkodás során ejtünk meg, még mielőtt felkelnénk a vécéről.
A legkevésbé sem tartom vonzónak ezt a nőszemélyt. Az tény, hogy mellbevágó arányokkal rendelkezik, de az összhatás akkor is lehangoló. Ezek az éles karmok, amikkel egy varacskos disznót is ki lehetne véreztetni, meg a kilónyi habarcs az arcán, ami elfedi az eredeti vonásait, és abszolút maszkszerű benyomást kelt. Mindehhez jön még a magas frekvenciájú nevetés, amivel minden szavát központozza, hát az olyan, mintha egy barlangnyi mérgezett denevér civakodna.
És Hermione is kellemetlenül érzi magát a társaságában. Készségesen végighallgatja ugyan a szöszi lány ömlengését a nyári vakációra és eljövendő teljes életére vonatkozó terveiről, néhány ahát és tényleget közbe-közbe szúr, de gondolatban valahol máshol jár – látom a tekintetén.
- Hermione – nyúlok a keze után –, bocs, hogy közbeszólok, de – célzatos pillantást vetek az órámra – nagyon eljárt az idő…

Hermione

Suzy hamarabb kapcsol, mint én.
- Jaj, millió bocsika, nem akartalak feltartani titeket. – E szavak kíséretében méltóságteljes lassúsággal felemelkedik ülőhelyéről (nyilván becsületbeli ügynek tartja, hogy ő távozzon először), és csábosan Ronra pillog. – Igazán örültem a találkozásnak, Ronald. Biztos összefutunk még… és, Hermione – dobja hátra szőke sörényét, ahogy felém fordul –, sok sikert a továbbiakhoz. A szemöldököt miatt pedig ne aggódj, előbb-utóbb visszanő.
Suzy még megvárja szavainak hatását, majd elegáns hátraarcot vesz, és erőteljes fenéktáji kilengésekkel elbilleg az asztalok közti kanyargós ösvényen. Átvonulását szaporán forgó fejek és mély férfisóhajok követik, a nézőközönség Y kromoszómájú fele kocsányon lógó szemekkel bámulja a parányi miniszoknyát (aminél a fügefalevél sem takarhatna kevesebbet) meg a hullámzó hátsót, ami úgy mozog, mintha tulajdonosa egy láthatatlan hullahoppot hajtana a csípője körül.
- Mi is elindulhatnánk – hallom Ron hangját. De ránézni nem merek, annyira félek, hogy az ő arcán is visszatükröződni látnám ezt a nyálcsorgatós vágyat.
- Menjünk – motyogom magam elé. Kábán hagyom, hogy Ron kihúzza alólam a széket.

(kicsit később)

Ron

Tíz perce álltunk fel az asztaltól, azóta csak tétova félszavakkal meg suta fejbólintásokkal kommunikálunk. Hermione minden beszélgetésre irányuló kezdeményezést megtorpedóz, hümmentéssel vagy morgással válaszol a kérdéseimre. Körülöttünk zajos embersereglet cikázik összevissza, miközben céltalanul bolyongunk valahol a második emeleten, félúton egy hosszú kirakatsor művi fénytől szikrázó folyosóján.
Hermione feszes gerinccel lépdel mellettem, két karja szorosan az oldala mellett, „Ne érj hozzám” pózban, esélyt sem adva a közeledésre. Olvasztott csokoládéra emlékeztető hajfürtjei az arca körül huncutkodnak, így még a vonásait sem láthatom. A megbántottság és a neheztelés mégis tapintható felhőként lebegi körbe egész lényét. Meg van sértve, igen – elég jól ismerem már ahhoz, hogy ezt már a tartásából is érzékeljem. Csak azt nem tudom, rám haragszik-e, vagy a szöszi bögyös hirtelen felbukkanása rontotta el így a kedvét?
- Fura csaj ez a hogyishívják… Suzy vagy ki… Tulajdonképpen miféle viszonyba voltatok ti ketten? – Ez a kérdés merész ugrás a mélyvízbe, tudom jól, de a csend már kezd nagyon aggasztani. És Hermionét, várakozásommal ellentétben, nem is kell noszogatni, szinte kibukik belőle:
- Alattomos, kisstílű, szellemileg retardált, síkagyú plázapipi! – Szavainak hatása alatt szeme árnyalatról árnyalatra tovább sötétedik, arcvonásai megfeszülnek, mint a kötél, amikor hurokba szorul. Dühtől hajtva folytatja: – Ott szúr az emberbe, ahol csak tud, minél inkább az elevenébe talál a másiknak, ő annál elégedettebb… Ah! Egyébként egy fikarcnyit sem változott, épp ilyen alattomos volt már az iskolában is. Ő meg a sleppje egyetlen lehetőséget sem szalasztottak el, hogy piszkáljanak, az volt a napjuk fénypontja, ha a káromra elsüthettek valami aljas poént, vagy ha a menzán krumplipürét kenhettek a hajamba.
Hermione dühödt lendülettel veti hátra fickándozó fürtjeit, a célra tartott fegyver fenyegetésével lövi felém pillantását.
- Te mit gondolsz róla, Ron? Neked biztosan tetszett, mi?

Aha! Csak kibújt a szög a zsákból! A gyerekkori sérelmek csupán megrakták a tüzet, dühének lángjait én magam lobbantottam fel. Az a félpercnyi katatón bámulás, ami teljesen szándékon kívüli volt természetesen, ingerelte fel ennyire, harminc másodpercnyi kihagyásnak köszönhetem a mostani, harmonikusnak aligha nevezhető hangulatát. Pedig még csak nem is tetszett! Na jó, egy kicsit talán igen… és persze elmerengtem a látványon… De csupán úgy, ahogy egy rendhagyó jelenségeket vagy egy természetben ritkán előforduló állatpéldányt néz meg magának az ember! Tudományos érdeklődés ragadott el, ennyi az egész!
- Én csupán sajnáltam szerencsétlen lányt – kockáztatok meg egy poént. – Tudod… az ilyesféle felsőtesti pluszterhek igen komoly gerinctáji problémákat okozhatnak majd a későbbiekben.
Hermione lesajnáló pillantással jutalmazza a próbálkozásomat.
- Push-up! – löki elém a szót, mintha szennyes felmosó-vizet löttyintene ki.
Kidülledt szemekkel kérdőjeleket sugárzok magamból: – Hogy micsoda?
- Duzzadó kebelformát biztosító, alátétekkel ellátott melltartó – magyarázza megvető éllel a hangjában. – Amit te láttál, annak több mint fele csupán illúzió, cirka hatvan százalék poliészter. Erős támasztóanyagból, rafinált merevítőkből álló bonyolult vázszerkezet, amit egy kondor keselyű kitömésére is elegendő habszivacs bélel, és párnáz ki belülről, hogy a telítettség látszatát keltse.

Hermione

Mi ütött belém, hogy ilyesmiket hadoválok összevissza!?
Lehetséges, hogy féltékeny vagyok arra a látványra, ami Ront úgy elbűvölte, hogy valahol mélyen, az intelligencia koefficiensem húsztól negyvenig terjedő tartományában irigykedem Suzyra meg az ő szellemi felhangoktól mentes, elbutult szépségére?
Lehetséges lenne…?
Esetlennek érzem magam. Képtelennek arra, hogy gondolatokká formáljam a fejemben és a mellkasomban fájó dübörgést. Tíz körömmel összekapart önbizalmam romokban hever körülöttem, szinte meztelennek érzem magam a ruhámban, korábbi szorongásaim egyenként törnek át azon az ingatag védfalon, amit Gordie szorgalmas munkája, a hajsütővas meg a leheletnyi smink vontak a kétségeim köré. Suzy felbukkanása, no meg a „kedves” szavai megtették a maguk hatását, mellette senyvedő penészvirágnak éreztem magam, és igen, elfutott az epefakasztó irigység, amikor szembetalálkoztam azokkal a látványos, férfiábránd-fakasztó melltáji domborulatokkal… Felszínes kívánság vagy sem, nem érdekel! Azt akarom, hogy Ron rám is úgy nézzen, hogy ugyanaz az ájult csodálat üljön az arcán, hogy elakadjon a lélegzet a torkában, amikor meglát!

A dolog fonákja, hogy mivel felé sem merek pillantani, gőzöm sincs róla, hogy rám néz-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan. Tekintetem a sürgő-forgó lábak erdejében, valahol a térdmagasság nem túl látványos szintjén kóborol, miközben a dobhártyámnak feszülő zsivaj folyamatosan erősödik, köröttünk lelassul, toporgós sétatempóra vált a tömeg.
- Akarsz mozizni? – Ron keze a felkaromra kulcsolódik, és finom de erőteljes rángatással a zsibongó jegyvásárlók kígyózó sorához vezet.

Ron

A sugallatszerűen jött ötletekről mondják azt, hogy mindig helyesek, s hogy hallgassunk hívó szavukra. Na, ilyen belső késztetést érzek most a mozizásra. Nem tudom, hogy a tegnap esti kellemes emlékek, vagy az az alkonyati fényben fürdő meseszerű plakát befolyásolt-e, amit idefelé jövet láttam, s amin egy széldagasztotta ruhájú lány áll a hajó orrában, kitárt karokkal, háta mögött a szerelmes képű fiúval, de legbelül érzem, hogy jó ötlet karon ragadni Hermionét, és elvonszolni őt a sorban állók felé, ahol, úgy sejtem, a belépőjegyeket árulják.
Hermione minimális ellenállást tanúsít, csak néhányszor kell irányba fordítanom, ezt leszámítva engedelmesen kullog mellettem. A várakozók sarkába érve leparkolunk, Hermione földre szegezett pillantással enyhén imbolyog mellettem. Gavallérosan felajánlom felsőtestemet, mint támaszt – és ő nem mond rá nemet.
Lépésben csoszogunk előre, mint két egymásnak támasztott kártyalap, és a fejünk felett, mintha csak a mennyezetből szólna, szenvedelmes, furulyaszóra emlékeztető dallam csordogál.
Kisvártatva elfogynak előlünk az emberek, s mi egy üvegtartályba zárt, cickányképű pasas előtt találjuk magunkat.
- Melyik filmre parancsol? – kérdi fel sem pillantva. Ujjai egy táblányi gombot csapkodnak szélsebesen. Aztán unottan felnéz: – Még nem döntötte el?
- Több is van? – hökkenek meg. A pasas szája fintorba rándul.
- Nagyjából tíz különböző filmet játszunk egy időben. Melyikre adhatom a jegyet?
Közelebb hajolok az üvegfalba fúrt lyukakhoz. – Én… ööö… a címét nem tudom… de a plakát…
- A Titanicra – kottyantja közbe Hermione. Ő is a lyukhoz furakszik. – A Titanicra kérünk két jegyet.
A tetszhalottságig unottnak tűnő pasas biccent, ujjait sebesen végigfuttatja a gombsoron, majd az előtte álló pici tévére bámulva megkérdezi: – Melyik sor?
- Minél közelebb! – jelentem be magabiztosan, mire Hermione félretol az útjából.
- Hány soros a terem? – kérdezi rutinosan. A válasz hallva (huszonkettő), biccent, és a tizenkilencedik széksor mellett teszi le a voksát. – Az elsőben kitörnénk a nyakunkat – súgja nekem.
A munkáját félszívvel és félig álomban végző alkalmazott újabb pötyögést követően egy papírfecnit tol ki az üvegkalitka nyílásán, és cserébe bizonyos fontösszeget követel. Hermione már nyúlna a bukszájáért, amikor felocsúdok, visszafurakszom korábbi helyemre, és kétpercnyi igen látványos kotorászás meg bankjegyválogatás után átnyújtom a belépők ellenértékét az ásítozva várakozó pasasnak.

Hermione

- Hogy jutott eszedbe pont ezt a filmet választani? – Növekvő derűvel nézek Ronra. Az ötlet, hogy mozizzunk, ráadásul hogy pont egy olyan ízig-vérig romantikus filmeposzt szúrt ki, mint a Titanic, önkéntelen mosolyt csal az arcomra. – Ugye tudod, hogy több mint háromórás?
- Hú, olyan hosszú! – kap tetetett riadalommal a gyomrához. Aztán legyint. – Nem lényeg, majd itt veszünk valami burkolnivalót, hogy addig se halljunk éhen. Ugye van még rá időnk?
Átvizsgálom a jegyet.
- Igen, csak húsz perc múlva kezdődik. – Megint felnézek. – Ez egy végletekig, már-már könnyfacsaróan romantikus mozi, ezt hallottam róla… biztos, hogy ehhez van kedved?
- Persze. Miért ne lenne?
- Nem fogsz közben nyavalyogni meg szűkölni, hogy nyálas, giccses és elviselhetetlenül negédes?
Közben a mozi-termekhez vezető korlát mentén haladunk, előttünk, a szemközti fal vonalában édességet és italokat árusító pultok sorakoznak, köztük egy zajosan üzemelő popcorn gyártó géppel, melynek üvegfalú belsejében sárga lövedékek ugrálnak, sorozatos pukkanások jelzik a kidurranó kukoricaszemek elkészültét. A pulthoz érve Ron lesandít rám. Féloldalas mosoly játszik a szája sarkában.
- Nem ismered még a gyengédebbik oldalamat, Hermione! Azon se lepődj meg, ha a szenvedélyesebb részeknél sírni látsz!
- Sírni!? Téged!? – rikoltom. Nevetés pukkad ki belőlem. – Hamarabb bukkanunk a morzsás szarvú szapirtyó fészekrakó helyére a tizennyolcas meg a tizenkilences széksor között!
- Csak nevess, Hermione! – jön a vigyorral telitűzdelt fenyegetés. – Majd rájössz, hogy nem vagyok én az a tesztoszteron-vezényelt, macsó szuperkan, akinek képzelsz.

(később)

Tíz perc telt el. Ennyi idő alatt vettünk egy giga méretű popcornt, ami egy éhező etióp falú jóllakatására is elegendő lenne, átestünk a felületes jegyellenőrzésen, és helyet foglaltunk a tizenkilencedik széksor legközepén. Szóval tíz hosszú percem lett volna kiheverni Ron bejelentését, de egyszerűen nem ment: a forgószélszerű nevetéshurrikán, ami a merész jelzőhalmozás hallatán ragadt magával, még most is pörög velem.
Tesztoszteron-vezényelt Macsó Szuperkan a jobbom ül, s nyársat nyelt tartásából arra következtetek, némileg zokon veszi kaján örömömet.
- Szóval, Szuperkan – hajtom vállára a fejem. Szenvtelenül stírölöm piruló arcát. – Rögtön ezután elmegyünk az anyakönyvi hivatalba, és kérelmezzük a névcserét, vagy csupán nem hivatalosan kívánod, hogy így szólítsalak?
A váll finoman megrezdül alattam, a kényelmes testrész tulajdonosa alattomban a karjába kaparint. – Ha nem hagyod ezt abba, te kis fruska – súgja a fülembe –, kapsz egy cseppnyi kóstolót a Szuperkan repertoárjából! – És ízelítőül, mint kutya a velős csontot, végignyalja a nyakamat.
- Jaj, Ron! Ne hülyülj már! – Rúgóként pattanok függőlegesbe. – Összeragad tőle a hajam…
De persze nem a hajamat féltem, inkább a nyelvmozdulat kiváltotta érzésszervi tünet: a test-szerte tapasztalt bizsergés az, ami izgat. Kétszáz percnyi romantikát kell végigülnöm Ron mellett, szóval nem árt, ha megkeményítem a lelkem, és felvértezem magam az ellen a gyomorremegtetős, libabőröztető hatás ellen, amit testének közvetlen közelsége okoz.
A Suzy keltette sokk egyébként már ülepedőben van, már csak minden harmadik gondolatom forog körülötte, s a saját bőröm is kezd egyre kényelmesebb lenni. Ron keze szüntelenül az enyém után matat, két falat popcorn között hűségesen vissza-visszatér.

A két függönyszárny most szétnyílik, feszültségfokozó lassúsággal fut végig a síneken, egyenesen az oldalfalakig. A világítás félhomállyá tompul, majd vonakodva teljesen kialszik. A vetítővásznon emblémasor fut végig, s a hangszórók millió trombita egyesült hangerejével bődülnek bele a terem csendjébe. Ron alig észrevehetően összerezzen.
- Ez egy kicsit hangosabb lesz, mint otthon – kiabálom a fülébe. – És egy kicsit szélesvásznúbb is…

(később)

Ron

Szóval, ilyen a dolby surround? Ha már elpusztult néhány halló-receptorod, és megszoktad a fülkagylódba tompítóként tuszkolt popcorn feszítését is, akkor tulajdonképpen egész elviselhető. Lassan a szemem is befogadja a háztömbnyi széles, vibráló képernyő látványát, úgyhogy itt az ideje élvezni a mozit.
Némileg zavar ugyan a látóterembe lógó, ugrótorony-alakra fésült, flakonnyi lakkal magasba merevített hajzat, ami az előttem ülő asszonyszemély fejéről meredezik, mintha felszálláshoz készülődne. De ez esetben igaz a mondás, hogy minden rosszban van valami jó…
- Nem baj, ha közelebb csúszom hozzád? – kérek engedélyt Hermionétól. – Ettől a gigakontytól semmit se látok.
Hermione rám csillogtatja karamellszín szemeit, úgy súgja vissza:
- Mi van, Szuperkan, a jobboldali szomszédod nem elég csábító az odaboruláshoz?
Fanyar mosollyal díjazom a csipkelődést. A jobbomon ülő perszóna a képzelet buzgó közreműködésével sem nevezhető vonzónak; szerényen mérve is akkora lehet, mint egy víziló, a nyakán karikákban lógnak a tokák, és öblös fújtatással lélegzik ki-be a párzó vadkan szapora ritmusában.
- Könyörgök, engedj ide…
Hermione válasz helyett a vállára rántja a fejem, s én elégedetten pihenek meg samponillatú hajának puha bársonypárnáján.

(később)

Hermione

A Titanic jéghegynek ütközött, mi pedig a szilánkos csonttörést reszkírozva szorongatjuk egymás kézfejét. Alsó ajkamat a két fogsorom közé szorítom, így próbálom visszafojtani a torkomat ingerlő zokogást. És Ron is derekasan küzd a férfiméltóság megőrzéséért. Hallom, milyen mélyről veszi a levegőt, érzem, mennyire forró az arcomat, vállamat súroló levegő, amit gyanút keltően hosszan vagy éppen nagyon is szaporán enged ki.
A film magával ragadó, és tényleg sodró erejű. A romantikus szál egy pillanatig sem erőltetett, még Ronnak sem lehet kifogása ellene. Itt a hetes vetítőterem tizenkilencedik sorának 14/B székén ülve tökéletesen el tudom képzelni, milyen lehet derékig merülni a jéghideg vízben, fél kézben baltát szorongatva bolyongani a süllyedő hajómonstrum belsejében, és félelemtől dobogó szívvel keresni csőhöz láncolt szerelmünket. Tulajdonképpen sírás környékez már a legelső pillanattól kezdve, és aligha bírom még sokáig zárva tartani a könnycsatornákat, hisz sejtem, mi lesz a film vége.

Az előttem ülő kamaszpáros bezzeg nem ilyen szentimentális. Habár lehet, nem először nézik végig a filmet. Már az előadás első percében egymás szájszervére buktak, és azóta alig tartottak egy-két lélegzetvételnyi szünetet. A páros pubertáló hímegyede egyszerűen fáradhatatlan: partnerének fél arcát magába szippantva ügyködik, oly mélyreható mozdulatokkal, mintha annak manduláit akarná a nyelvével elérni.

Ron

Hát ezek már soha nem hagyják abba!? Teljesen tönkreteszik nekem az élményt!
Olyan szembeszökő nyilvánossággal csőrőznek, hogy az embernek, jobb meggyőződése ellenére is, néha-néha egyszerűen muszáj odanéznie.
Legalább a kezüket tennék a szájuk elé, az ég szerelmére! Azzal, hogy ilyen intenzíven turkálnak egymás reccsenésig tátott szájában, pontosan azt a látványt nyújtják, amit két egymással birkózó nyálkás meztelen csiga okozna. Ejnye, fiatalok!

Igyekszem visszakormányozni figyelmemet a filmre. Ám ez nem olyan könnyű ekkora cuppogás mellett.
Fél füllel Hermione hangszigetelő hajzuhatagába temetkezem, s felveszem légzésének lassú, kimért ritmusát. Hagyom magam elringatni a vállán, ami az izgalmasabb jeleneteknél olyan viharos hullámzásba kezd alattam, mintha én is a süllyedő hajón lennék…

Ó, istenem, Jack és Rose csapdába kerültek! Ha nem nyitják ki hamarosan a rácsot, megfulladnak az egyre emelkedő vízben! Szemét hajózási társaság, hogy csak a gazdagokat mentik!
Hű, most jön valaki! Kulcs is van nála!
Nyisd már ki, te idióta…!
Ó, neeeem, elejtette!

(negyven perccel később)

Hermione

Magával sodor minket az ajtón kitóduló tömeg, szinte lebegünk e kétszáz lábbal mozgó, száz toroktól hangos nézősereg áramlatán. Meg se mukkanunk; kéz a kézben lépdelünk előre szótlanul, élménytől letaglózva, a film világhíres slágerének édesbús ütemére.

A filmtermek között kígyózó, klausztrofóbiásan szűk folyosó a pláza mögött nyújtózó parkba vezet; a friss nyáresti levegő tücsökcirpeléssel és a patakparti békakórus kuruttyolásával fogad minket.
- Szép volt, igaz? – A kérdés épp hogy csak kifért gombóccal túlzsúfolt torkomon. Válaszul egy mély hangfekvésű ühüm érkezik. – Egyáltalán nem is tűnt hosszúnak…
- Tényleg megható volt – így Ron. Először szólal meg azután, hogy a tengerfenékre süllyedő hajó jelentnél megelégelte a smároló páros produkcióját, és káromkodva hókon nyomta a srácot. – Jó, hogy ezt a filmet választottuk… valami azt súgta, így kell lennie…
- A gyengédebbik éned súgta?
- Asszem…

Ron

Félúton járhatunk hazafelé; köröttünk csendes az éjszaka, autó is csak elvétve halad el az úton. Egyikünk sem érzi szükségét a beszédnek, csupán félszavakat váltunk, sóhajokat, hasonlóan a négy órával ezelőtti állapothoz – ám mennyivel más most ez a szótlanság! A közösen átélt élmény egybeforrasztó ereje borul e pillanatban is körénk, az a fülnek hallhatatlan érzés, aminek természetes közege a nyugodt csend, a szavak nélküli kommunikáció, amikor csak a test beszél, a szemek és az arcvonások továbbítják a mondandót. Régóta folyékonyan olvasok már Hermione arcáról, és vannak percek, amikor a lelke is kinyílik előttem, akárcsak most, s én belepillantva láthatom, hogy csak erre vágyik: szótlanul sétálni egymás mellett, a csillaghullató égbolt fölénk gömbölyödő kupolája alatt…

Hermione

Szinte bántja a szemem a felpöccintett kapcsoló nyomán támadt éles világosság.
- Hazaértünk – jelentem be a nyilvánvalót, és áthajolva Ron csípőjén kulcsra zárom az ajtót. Öt ujjunk még mindig kapaszkodik egymásba, így vagyok kénytelen kiügyetlenkedni magam a topánokból.
Mielőtt elindultunk megszokásból bezártam minden ablakot, így most – különösen a selymes kinti hűvös után – kellemetlenül fülledtnek tűnik a ház, mozdulatlan a levegője.
- Csinálok egy kis huzatot. – Elengedem Ron kezét, s meztelenül csattanó talpakkal elügetek a nappali felé.
A kétszárnyú ablakhoz lépek, vízszintesbe fordítom a kallantyút, s sarkig kitárom az ablaktáblákat. Hűvös, rózsaillatú szellő kap a hajamba, a hirtelen támadt áramlat érezhető erővel feszül nekem – de én nem térek ki az útjából. Ablakkeretbe kapaszkodva, kitárt karral élvezem az arcomon végigfutó levegőt, a fülembe duruzsoló éjszakát, elmerülök a sötétségben – s a nesztelen lépteket is csak akkor veszem észre, amikor már közvetlenül a hátam mögött hangzanak fel.
Erős marok siklik mindkét csuklóm alá, s veszi át ablakszárnynak támasztott karom terhét. Érzem Ront hozzám simulni, mellkasa a hátamhoz nyomódik, ágyéka elfészkeli magát derekam hátsó ívében. Hátradöntöm súlypontomat, hagyom magam elkényelmesedni az erős férfitest biztonságos támaszán.

Ron

Ezerrel ver a szívem, dübörög, mintha át akarná ütni a bordáimat. Minden porcikámon ott érzem Hermione mély légvételét, lényének szédítő-bódító valóját, elvarázsol, megőrjít, és el is kábít egyszerre. Megszólalni nincs erőm, nem is lenne szó, mi kifejezhetné elragadtatásomat, mi híven tükrözhetné a bensőmben dübörgő vágyat.
Most csak ketten vagyunk a világban, s mi szárnyalunk a nyáréjszakában, kitárt, egymásba fonódó karunk fogja a szelet, s röpíti testünket a végeláthatatlan óceán felett. Hermione teljes egészében rám bízza magát, törékeny súlya a testemnek feszül, hozzátapad, mintha része volna annak. Lassan hátrabuktatja fejét, egészen a vállamig, arcáról lesiklanak azon utolsó tincsek is, melyek eddig ellenálltak a szél cibálásának, feltárják előttem az utat a cseresznyeszín, ingerlően elnyíló ajkakhoz.

Hermione

Lassan fogy köztünk a távolság, centiről centire, mintha végtelen hosszú lenne az áthidalni való kínzó üresség, a vágyott érintés előtti legutolsó pillanat. Türelmetlen vágyam a légszomjig hajszolja szaporán dolgozó szívemet, vér lüktet minden porcikámban, a lábam ujjától a fejem búbjáig, szédítő keringőbe fog velem a világ, és én nem tudok tovább uralkodni zsigereim hajszoló sietségén. Lábujjhegyre állok, feltolom magam Ron arcához, s a számmal megkeresem várakozó ajkait… Így maradunk egy végeérhetetlennek tűnő pillanatig, a habozó óvatosság és a féket nem ismerő önfeledtség határmezsgyéjén; lélegzetünket elveszi a hirtelen ráébredés, hogy végre mindez velünk is megtörténik, nem szól csengő, nem kiabál ránk senki, csak a néma éjszaka lesz tanúja kettőnk első igazi csókjának. Aztán megtörik a pillanat, magába szippant minket a régóta visszafojtott erő, ami eddig gyűlt, növekedett a felszín alatt, s csak arra várt, hogy előbukva uralomra törjön, s félresöpörjön minden más gondolatot. Hogy mikor fordultam meg, és túrtam mélyen Ron hajába, nem tudom, ahogy arra sem emlékszem, ő mikor fonta körém két karját, s emelt fel könnyedén. Csak a jelen pillanat lüktet bennem, a mód, ahogy csókoljuk egymást, végre igazi lendülettel, mélyen, a másik zamatát érezve, ízlelgetve; a jelen pillanat éget fájón-gyönyörűn, ahogy az ablak párkányán ülve két felemelt lábam satujába fogom Ron csípőjét, ahogy húzom, vonom magam felé őt, vágyva testének legforróbb pontját, kívánva azt az én legforróbb pontomon…

Ron

Tűz emészt belülről, tán lángra is lobbannék, ha most abba kellene hagynom, egy marék izzó hamu maradna a szívemből, ha Hermione nem csókolna ilyen odaadással, mohón és gyengéden egyszerre, lassan, puhán, s aztán újra meglódulva őrjítő habzsolással. Minden vérem alászáll, egy fia józan gondolat sincs kóválygó fejemben; zsigerszinten cselekszem, a mozdulataimra adott válaszok, sóhajok, nyögések vezetik a testemet. Soha nem akartam így lerohanni őt, lassú, minden egyes szakaszt hosszan kiélvező hódítást terveztem, hogy ne kapkodjunk el semmit, hogy időt adjak Hermionénak gondolkodni, és szabadon dönteni. De most ő irányít, keze varázslatos ügyességgel siklik végig ingem elején, ujjai apró, észrevétlen mozdulatokkal bújtatják ki a gombokat, s ő már simogat is, érintése nyomán parázslik a bőröm. A kezem utat talál a szoknyája alatt, felcsúszik combjának tövére. Így szorítom őt magamhoz vágytól remegve, a sok felesleges textilréteg zavaró szorításában…

Hermione

Egy múló pillanatra eszméletre térek, elbámulok Ron válla fölött, ki a napfényesre világított folyosóra, s tűnődve várom, hogy megfogalmazódjon bennem, mi az, ami zavar…
- Ron… – próbálom eltolni őt magamtól. – Meglátnak… hallod? Itt ülünk kivilágítva az ablakban, bárki, aki erre néz, rögtön kiszúrna minket.
- Jó – nyöszörgi a nyakamba.
- Hát nem annyira… Engedj el egy pillanatra, lecsapom a villanyt.
Már fészkelődnék lefelé a könyöklőről, de ő egyetlen laza csípőmozdulattal visszatol. – Nem mész sehova, majd én intézkedem – azzal benyúl a zsebébe, turkál egy kicsit, aztán kattanás hallatszódik, s a folyosó fénye átszáguld a házon, s beleköltözik Ron nadrágjába. A sötétség súlytalan lepelként borul ránk.

Ron

A csillagok távoli fénye szikrázik fel Hermione rám kerekedő szemében. Huncutkodva, a szokásosnál oktávnyival mélyebb hangon duruzsolja nekem:
- Ron, nem hittem volna, hogy az üres zsebeden túl más is beleférhet még a nadrágodba.
Rejtélyes mosollyal válaszolok:
- Ó, ne tévesszen meg a látszat, Hermione. Ez a nadrág speciálisan ki van képezve a hengeres tárgyak sérülésmentes tárolására… Megnézed?
- Elhiszem…
- Ne bízd a szemmértékre, higgy inkább a kezednek!
- Disznó!
- Röf-röf – malackodok bele a nyakába, az orrommal végigszimatolom a fülét, az arcát, beletúrok a hajába. Hermione viháncolva nevet, úgy izeg-mozog, mint egy felbolygatott hangyaraj, s nekem rögtön bizseregni kezd a speciális nadrágom. Megragadom a két lábát, összefonom őket a csípőm körül, s felnyalábolom az egész nőt. Hermione sikkantva csimpaszkodik a nyakamba, de nem ellenkezik. Így csókolózunk aztán összeforrva, falnak, kanapénak és fotelnak tántorogva, hol a nevetéstől, hol a mohó csóktól fuldokolva, félőrülten a boldogságtól és a ránk szakadt szabadság mámorító erejétől. A telefoncsörgés sem késztethet minket megállásra, most éppen a dohányzóasztalon esünk keresztül, s a szőnyegen hempergőzünk viháncolva. Az ing valahol félúton leszakadt rólam, s nagyjából ugyanígy járt Hermione szoknyája is. A hangoskodó készülék tovább cirpeg, aztán pittyenés hallatszik, s egy ismeretlen női hang szólal meg: köszön, elnézést kér a késői zavarásért, részletesen bemutatkozik…
Na, Hermione ennél a fázisnál ugrik talpra, magával rántva engem is, aki jobb mellső végtagomnál fogva be vagyok ékelődve fidres-fodros felsőjének dekoltázsa alá. Frissen összenőtt sziámi ikrek stílusában botladozunk a készülékig, Hermione lélekszakadva vonszolja vonakodó, egyszersmind konok korpuszomat, mert amit én egyszer megmarkoltam, azt többé nem vagyok hajlandó elengedni.
- Halló – kapja fel a kagylót, mielőtt még lefékezne a szekrénynél. Én kis híján a nyakában landolok. Markomban a fél mellével szuszogok mögötte, az a tény, hogy ő komoly tónusú telefonbeszélgetés folytat, nem befolyásol az udvarlásban. Tapizom, ahol csak érem, csókokkal borítom a nyakát, belenyalok a fülébe, hiába is próbál eltolni magától, be vagyok zsongva, akarom őt, akarom, akarom, akarom…!

A bordáim közé ékelődő hegyes női könyök térít magamhoz. Hermione visszaejti a kagylót, némileg vontatottan, homályos összpontosítással a szemében fordul meg.
- Mi van? Ki volt az? – Nehéz érdeklődést csempészni a hangomba, úgy hogy közben dübörgő véremtől a saját gondolataimat se hallom. Hermione egy lépést hátrál tőlem, szája némán mozog, formálja a fejében cikázó gondolatokat. Aztán hirtelen rám néz.
- Pakold össze a motyódat, Ron! Mert… – itt hatásszünetet tart, mély levegőt vesz a folytatáshoz – mert indulunk Ausztráliába!