Negyedik fejezet

barika  2008.06.08. 18:43

Hermione

(7:36)
Elrakjam a konzerveket is? Na és a kétszersültet? A tubusos juhtúrót?
Vagy bőven elég lesz, ha csak néhány szendvicset készítek az útra?
Mi legyen, mi legyen?

(7:39)
Áh, nyilván berakom őket! A férőhely nem jelent problémát, és a tértágító bűbájnak hála akár egy egész, vágósúlyra hízott tehenet is elszállíthatnék, attól sem lenne nehezebb a csomagom. Egyébként is tanultam a múltból. Az a néhány hónap, míg egy ütött-kopott sátorral felszerelkezve jártuk keresztbe-kasul az országot, és mindenestől a természet jóindulatára voltunk bízva, bevéste az agyamba, hogy mindig a legrosszabb eshetőséget vegyem figyelembe, s az alapján tegyem meg az előkészületeket. Szóval, még egyszer nem követem el azt az ostoba hibát, hogy nem csomagolok kaját és ivóvizet a retikülömbe. Persze nyilvánvalóan semmi szükség nem lesz rá, hiszen a repülőn gondoskodnak majd a jóllakatásunkról, de… az ördögbe is! Amikor szeptemberben elhagytuk a Grimmauld tér 12-őt, akkor is úgy hittem, a minisztériumból visszatérve, tésztában sült húst vacsizhatunk majd. Erre mi volt az esti menü!? Néhány potenciálisan mérgező gomba meg hínártól zöldellő folyóvíz.

(7:53)
Na, ezzel is megvolnék! Mindent de mindent elraktam, ami csak ehetőnek bizonyult. Szóval a kaja-kérdés kipipálva, menjünk tovább a listán…
Dokumentumok. Hm. Igen, úgy hiszem, a dokumentumok is teljesen rendben vannak. Minden személyes okiratom érvényes, és Ron frissiben kreált papírjai is hitelesnek tűnnek. A hamisításhoz ugyanazt a bűbájt használtam, amivel Mardekár medálját másoltam le a minisztériumi meghallgatáson, csupán néhány korrekciós bűbájt kellett pluszban bevetnem, hogy az útlevél és az igazolvány is személyre szabott, azaz Ronald Weasley nevére szóló legyen.
Következő pont: a pénz. Ajjaj. Ez a rész még további intézkedéseket igényel. Biztos, ami biztos.
Aztán: Csámpás. (Lásd előző pont.)
És végül Ron. Mmmm. Ideje lenne utána nézni, mit csinál az én önkéntes útitársam.

Lábujjhegyen áttipegek a folyosón, és óvatos lassúsággal, mintha titkos bevetésen lennék, belesek a nappaliba. Hah, jól sejtettem: Ron még mindig alszik! Szétvetett végtagokkal hever a kanapén, teljes hosszában kitöltve azt, bal karjával továbbra is ölelve a párnát, amit saját felsőtestem helyettesítésére én magam fektettem másfél órával ezelőtt a mellkasára. Egymás mellett tértünk ugyanis nyugovóra, itt a nappaliban, a kis esti hancúrozásunk helyszínén…
Fejemben hangosan ketyeg az idő, arra figyelmeztet, iparkodni kellene, eszméletre téríteni útitársamat, mielőtt késő lenne – nekem valahogy mégsem akaródzik felébresztenem őt. Egyre csak a tegnap éjszaka jár a fejemben, az a néhány egybefolyó perc, amit végül a telefoncsörgés szakított félbe. Ha valaki rákérdezne, mi történt velünk pontosan, itt a nappaliban, a mozizást követően, én nem igazán tudnék rendes választ adni; a hazaérkezésünket követő időszakasz eltűnt valahol az öntudat és fél-eszméletlenség bizonytalan határán. Nem emlékszem például, mikor és hol szakad le rólam a szoknya, hogy mikor vetkőztetettem le Ront és kerültünk a szőnyegre, összegubancolódott végtagokkal, hempergőzve. Mi ketten valahogy lehagytuk az időt, tettekben és vágyakban olyan nagyot ugrottunk előre, amit a józan észünk, a megfontoltságunk nem tudott követni – én legalábbis így érzem. Aztán jött a telefon, az agyamat elhomályosító ködön hirtelen áthatolt egy név, amiről tudtam, hogy hallottam már valahol, nem is olyan régen, hogy egy számomra nagyon fontos dologhoz van köze, csak éppen az ok-okozati viszony hiányzott, amibe elhelyezhettem volna az információt. Zúgó fejjel, kábulatban hallgattam végig a telefonálót. A szavak egyesével és vonakodó lassúsággal hatoltak el a tudatomig. Többször vissza kellett kérdeznem, hogy jól értettem-e: csakugyan másnap, azaz ma indulunk Ausztráliába? Tényleg sikerült két jegyet szerezni majdhogynem ingyen? Alig akartam hinni a fülemnek. Az utazási iroda alkalmazottja (Sherryl, ha jól emlékszem) megértette zavaromat, s nagyon türelmesen elmagyarázta, minek köszönhetjük a szerencsénket. Gyakran megesik, mondta, hogy az utasok a legutolsó pillanatban törlik a helyfoglalást, hogy valami családi ok keresztbe tesz a jó előre betervezett vakációnak, és így kénytelenek a költség-visszatérítésről is lemondva elállni az utazástól. Az ilyen repülőjegy-visszamondások, pontosan azért, mert idő hiányában lehetetlenség vevőt találni rájuk, áron alul értékesíthetők. Szóval, folytatta, ha képesek vagyunk 12 óra leforgása alatt megoldani a csomagolást és a Londonba való leutazást, akkor nosza! A nevünkre átíratott jegyek ott várnak majd a Singapore Airlines ügyfélszolgálati pultjánál, a gépünk pedig pontban délután 1 óra 30-kor megkezdi kontinenseken átívelő útját, hogy a szingapúri átszállást követően nagyjából 25 óra alatt Ausztrália kelet partvidékére, egészen pontosan Sydney nemzetközi repterére szállítson minket.
Tizenkét óra!, gondoltam magamban növekvő kétségbeeséssel, az csupán fél nap, hogy mindent összekészítsek, elpakoljak és megszervezzek, hogy utána csomagokkal megpakolva még kétszáz mérföldnyi utat tegyek meg egészen Londonig. Már majdnem lemondtam az egészet, úgy vélve, ez úgyis lehetetlen, amikor bekattant, hogy boszorkány vagyok (fura, hogy ez néha kimegy a fejemből), és hála a varázslat csodájának, képes vagyok olyan dolgokat másodpercek alatt lebonyolítani, ami más rendes halandónak órákig tartana. Szóval, némi rövidzárlat után igent mondtam, és hálával telten, szaporán köszöngetve letettem a kagylót.

Eltartott egy darabig, amíg magamhoz tértem a döbbenetből. Rémlik, hogy Ronnal is tudattam a jó hírt, emlékszem, hogy szembe fordultam vele, s arra is, hogy felszólítottam a csomagolásra… ám utána teljes képzavar következett. Kellemetlen gondolat tolakodott a tudatomba, s én átforrósodó arccal ébredtem rá, hogy gyakorlatilag félmeztelen vagyok. Ron előttem állt, derékig lecsupaszítva, bepárásodott szemekkel és olyan szaporán ziháló mellkassal, mintha egy perccel korábban futotta volna le a londoni maratonit. Robbanásig volt töltve szexuális energiával, szoros nadrágja sem tudta elrejtetni azt a zavarba ejtő testi reakciót, amit a korábbi, önkontrolt vesztett hancúrozásunk korbácsolt magasra. Azt se tudtam, hova legyek zavaromban. Egyszerre próbáltam elszakítani a tekintetemet a sliccéről és két kézzel eltakarni a fedetlen területeimet. Mondanom se kell, egyik sem sikerült száz százalékosan. Összefüggéstelen hadoválásba kezdtem a telefonhívásról, elismételtem, amit Sherryl mondott, miközben hasztalan igyekeztem felvenni Ronnal a szemkontaktust. A pillantása fel-alá rohangált a testemen, valósággal éreztem nyomát a bőrömön, bizsergett és átforrósodott, mintha lángra akarna lobbanni. Hátrálni kezdtem, vakon tolattam kifelé a folyosóra, a fejemben egymást taposták a kényelmetlen gondolatok: az, amit Gordie mondott az akció-dús párkapcsolatokról, és annak testszőrzeti vonatkozásairól, a saját kétségeim, amik a lesoványodásom és kiálló csontjaim miatt zavartak. Röviden: rám szakadt minden aggasztó tényező, ami a szerelmi életünk kiteljesedését, a legközvetlenebb testi érintkezést, mint lehetőséget, az én elképzeléseim szerint a közeljövő belátható horizontján kívül, attól kényelmes és megnyugtató időtávolságban tartott. Az első alkalom megmásíthatatlan, s én nem akarom elkapkodni, döbbentem rá. Ugyanakkor meglepett a saját felelőtlenségem. Korábban nem gondoltam, hogy képes vagyok ilyen mértékű spontaneitásra, hogy ennyire elragadhat a vak, félelmet nem ismerő vágy. Hisz (s ezt muszáj magam előtt is elismernem) ott a szőnyegen egy pillanatig sem vonakodtam, s ha igazán őszinte akarok lenni, szerintem én voltam az, aki adtam Ron alá a lovat, aki először küldött olyan jelet a másiknak, ami a folytatásra ösztönözte, s gyorsabb iramra biztatta. S miközben mindez átfutott az agyamon, miközben nyakig merültem a hirtelen jött zavarban, Ron megállás nélkül követett. Neki nem támadtak ilyen gondolatai (vagy egyáltalán bármilyen gondolatai), elrévedő tekintetén látszott, hogy egy szavamat sem fogta fel.
Nem láttam más megoldást, magához kellett térítenem. Első lépésben meg kellett szabadítanom tekintetét csupasz lábaim látványától, mely valami előttem ismeretlen okból teljesen elbűvölte őt, így hát az első kezem ügyébe kerülő textildarabbal (ami ez esetben az ebédlőasztalt borító rojtos damasztabrosz volt) elfedtem a kérdéses területet. Ron tekintete némileg kitisztult, ráncba gyűrődő homloka mögött beindultak a mentális folyamatok. Kétpercnyi mozdulatlan merengés után aztán a szemembe nézett, s a következő mondatba sűrítve hozta világra a fejében felhalmozódott kérdéseket: „He?”

Röviden összefoglaltam hát a történteket. Elmondtam, miért csörgött a telefon, s hogy miért fontos ez nekünk (úgy éreztem, az alapoknál kell kezdeni). Nem állítom, hogy minden szavamat felfogta, mindenesetre nem ellenkezett, amikor azonnali pihenésre szólítottam fel, csupán annak módjával kapcsolatban voltak előfeltételei. Na, így kerültünk a kanapéra. Mit tehettem volna, Ron csak így volt hajlandó nyugovóra térni. Összebújva, egymás karjaiban dőltük le bejáratott fekhelyünkre, és ő, valami telepatikus képességről tanúbizonyságot téve, meg sem próbált közeledni, helyette ájulásszerűen álomba zuhant.
Ó, gondtalan nyugalom, hogy irigyeltem! Én bezzeg egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni, csupán egy-két percre buktam az öntudat felszíne alá, ám elmerülni nem tudtam a pihentető zsibbadtságban. Ideges energiával töltődtem fel, hiába csitítgattam magam: van még időnk, nyugodtan alhatnék, egyszerűen nem tudtam megnyugodni. Fejben összeírtam a tennivalók listáját, s pár órányi mozdulatlan heverés után, mialatt Ron nyugodt tempójú horkolása volt az egyetlen zaj körülöttem, fáradtan bújtam ki az öleléséből, hogy végre nekiláthassak az előkészületeknek.

Most nyolc óra tíz van. Valamivel több, mint három óránk maradt, hogy kihoppanáljunk a reptérre, és a fennmaradó százhúsz percben elintézzük a jegykezelést, a poggyászfeladást meg az összes többi ilyenkor szokásos dolgot… Ó, bárcsak jobban figyeltem volna annak idején, amikor anyuékkal utaztunk! Uh, remélem, minden rendben fog menni!
Ront hagyom még egy kicsit durmolni (az a kevés holmi, amivel érkezett, nem igényel különösebb csomagolást), és a fennmaradó időben elintézem, amit muszáj: némi költőpénzt kölcsönzök Gordie-tól… és hát Csámpást is a nyakába kell sóznom valahogy.
Jaj, olyan izgatott vagyok! Még két nap, és újra láthatom a szüleimet!

Ron

- Hermione… – recsegem bele a szoba csendjébe. Nincs erőm megmozdulni, úgy el vagyok zsibbadva, mintha az egész éjszakát egy faládában töltöttem volna.
- Hermione… – szegezem újra a plafonnak a kérdést. – Itt vagy?
Válasz persze most sem érkezik, csodálkoznék is, ha másképp lenne. Az eszmélés ködéből fel-felrémlik, hogy Hermione korábban a fülemhez hajolt, éreztem az illatát, s a leheletét a halántékomon. Azt mondta, átmegy a szomszédba valamit elintézni, és hogy én addig… Hű, mit is mondott, mit csináljak?
Mintha egy gyűrött szivacs lenne az agyam helyén, a gondolatok össze-vissza kóvályognak benne. Tegnap moziban voltunk, igen, eddig megvan. Tetszett a film, erre is emlékszem… aztán hazasétáltunk, hűvös szellő fújt, el sem engedtük egymás kezét, amíg… amíg… Hoppá! Most ugrik csak be, miért érzem magam úgy, mintha kerékbe törtek volna. Hisz én egy átlagon felüli kangörccsel feküdtem le tegnap aludni! Még most is szorít a nadrágom. Amit Hermionéval műveltünk, annak már a puszta gondolata is elég hozzá, hogy újra hangulatba kerüljek. Hahhh! Gondolatban ugyan sokszor végigvettem már ezeket a mozdulatokat, fejben és az álmaim magányában lejátszottam számtalan hasonló estét – ám a valóság minden képzeletemet felülmúlta, a hús-vér Hermione sokkal-sokkal érzékibb és izgatóbb volt minden korábbi ábrándnál. Kellemes újdonságnak számított például, hogy nem az én gondolataim irányítják, hanem magától cselekszik, hogy nem elképzelnem kell a mozdulatait, csupán élveznem, hogy minden másodperc kiszámíthatatlan és ösztönös. Alaposan elvesztettük az önkontrollt, egyikünk sem próbált fékezni az iramon. És hát ez, nem panasznak szánom ugyan, de mégiscsak meglepett. Azt hittem, nagyobb ellenállásba ütközöm majd, hogy Hermione vonakodóbb lesz, és minden egyes ruhadarabot centinként kell majd lekönyörögnöm róla… ehhez képest ő egy pillanatig sem ellenkezett… sőt, nagyon is együttműködő volt… annyira együttműködő, hogy bennem akaratlanul is felmerül egy nyugtalanító megérzés: lehet, hogy nem először csinálta!?
Nem, még csak gondolni sem akarok ilyesmire! Különben is hülyeség az egész! Ugyan kivel gyakorolhatott volna!? Gordie, hála az égieknek, homokos, több titkos barátot meg egyszerűen nem rejtegethetett!
Na jó, azért egy kicsit még mindig nyugtalanít a gondolat. Elképzelni őt valaki másnak a karjaiban, annyira gyötrő, hogy szabályos fizikai fájdalmat okoz. Ah, Hermionét akarom, ide a két karom közé, hogy érezzem, csakis hozzám tartozik! Egyáltalán miért nincs most is mellettem, s miért szorongatom helyette ezt a nyomorult párnát…!?

Rugóként pattanok ülő helyzetbe, az álom egy csapásra kiröppen a szememből. A tegnapi információ valósággal bezúdul az agyamba; eszembe jut a telefonhívás, meg Hermione beszámolója, amit akkor a libidó kiváltotta agybénulás miatt csak kolosszális szellemi erőfeszítéssel tudtam megérteni. Most viszont minden világos. Ma utazunk Ausztráliába! Ááá! Repülőre kell szállnom. Nekem, aki az összes pozitív tapasztalatom ellenére, még most is bizalmatlan vagyok a mugli találmányokkal szemben. A kocsi meg a metró még csak hagyján. De hogy egy minden bűbáj és varázs nélkül működő fémizén merészkedjek több kilométer magasra, amit csak azok a megmagyarázhatatlan elven működő berregő valamik tartanak odafenn, hát attól a szőr is feláll a hátamon!
Nem bízom én ezekben a masinákban. Mondhat akármit Hermione, hogy ilyen-olyan biztonságos, meg hogy a lezuhanás statisztikai valószínűsége elenyésző, akkor is nyugtalanít a dolog. Hisz a varázslók előtt sem titok, hogyan végzi egyik-másik ilyen gépezet, hogy ezek a turbinával hajtott izék olykor-olykor meghibásodnak, és a statisztikára fittyet hányva, rendszeresen le-lepotyognak az égből.
Tessék, már a fülem is zúg. Még fel sem szálltam a gépre, máris érzékszervi tüneteim vannak. Sőt, nemcsak zúg, egyenesen kopog a fülem! Kopog…?

Rosszat sejtve felkapom a fejem, kinézek a hátsó kertbe. Egy hegyes csőrben végződő apró toll-labda cikázik az ablak előtt, hebehurgyán csapkodó szárnyival igyekszik távol tartani magát attól, ám a meg-meglóduló szél ütemesen az üveghez vagdossa tehetetlen kis testét.
- Puli! – azonosítom veszkődő madaramat. – Hát te?
Okos bagoly!, teszem hozzá magamban. Elalvás előtti utolsó gondolatom volt, hogy üzenni kellene haza – elvégre mégsem hagyhatom el egyetlen szó nélkül az országot.
- Gyere a bejárathoz! – kiáltom neki, és az ajtó felé intek. Felvakarom vonakodó korpuszomat a kanapéról, s némi sliccigazítás után elindulok a folyosóra.
A nappali ajtaján kilépve különös, karistoló hang fogad. Azt pedig ijedt csiripelés majd elfúló hörgés követi. Néhány lépés után arra is rájövök, mi okozza a fura zajt. Néma szóbeli dicséret azonnali hatállyal visszavonva!
- Idióta jószág! – ugrom levélnyílásba szorult házi kedvencemhez. – Miért nem bírtad kivárni, amíg ajtót nyitok neked, mi? Muszáj mindig blamálnod magad, egy pillanatig sem bírsz normális postamadárhoz méltóan viselkedni? Te pihés seggű hiperaktív tollkupac!

Puli boldog csiripeléssel viszonozza kedves szavaimat, s miközben a csőrénél fogja megpróbálom őt kiapplikálni a nyílásból, olyan lelkesen kalimpál túloldalon rekedt lábaival, mintha ennél jobb szórakozást elképzelni sem tudna nyomorúságos bagolyéletében. Én rángatom, húzogatom, tekerem, akárha egy pezsgősüveget akarnék a dugójától megszabadítani, ám a vendégmarasztaló nyílás csak nem engedi megviselt áldozatát. Nem látok más megoldást: pozíciót váltok, s hátulról közelítem meg a problémát. Mielőtt kezemmel lesújtanék, egy szelíd hang a fejemben még figyelmeztet: talán bánhatnék vele finomabban is, ám a lendület győzedelmeskedik, és én könyörtelenül telibe találom a kalimpáló tollkupacot, pontosan a kikandikáló pihésebbik felén.
Vhhhííííííí – ilyen hang hallatszik, miközben puskagolyóvá lényegült madaram keresztülhasít a folyosó légterén. Elsöpör minden útjába kerülő akadályt; mit neki állófogas vagy cipősszekrény, úgy dönti fel az említett lakberendezési tárgyakat, mint egy célpont-követő ballisztikus rakéta. Végül a nappali bejárata állítja meg: a szemöldökfáról lepattanva nekicsapódik az ajtószárnynak, koponyacsont randevúzik a kilinccsel, majd az eszméletét veszett szárnyas lezserül beleájul a küszöb mellé állított szárazvirágos kompozícióba.
- Te fogod megmagyarázni ezt a pusztítást Hermionénak…! – sziszegem összeszorított fogakkal, miközben áttrappolok a szétszórt cipők és esernyők kaotikus halmán. Válogatott szitkokkal a nyelvemen hajolok le éledező baglyomhoz, s rázom ki kuszált tollazatú korpuszát a felborult vázából.

Hermione

- Szia – küldöm előre hangomat a nyitott ajtón át. – Visszajöttem…
Bizonytalan léptekkel vágok keresztül a folyosón. Különös zajokat hallottam az előbb, szekrényajtó csapódást, zörgést meg Ron dühös hangját, mintha káromkodott volna. Fura. Elég jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam, ő nem az az önmagával diskuráló típus, aki egyszemélyes párbeszédeket folytat valamelyik képzeletbeli énjével – akkor viszont kihez szólt?
- Itt vagy? – kukkantok be a nappaliba. – Miért csuktad be az ajtót?
Ron jöttemre hirtelen felegyenesedéssel reagál, a fejébe áramlott vértől lángol az arca. Fél kezében egy szál szárított katángkórót szorongat, amit minden valószínűség szerint abból a vázából szervált, ami rendes tartózkodási helyétől eltérően most a dohányzó asztal lapján áll.
- Arra nem lesz szükségünk, Ron – eresztek meg egy bizonytalan mosolyt. – A ruháidnak meg a cipőidnek sokkal nagyobb hasznát vennénk Ausztráliában… javaslom, inkább azokat csomagold el.
- Hogy mi…? – Ron pislogás nélkül mered rám, pont, mint tegnap este. Áthatóan tekintettől úgy érzem, mintha ismét szoknya nélkül állnék előtte.
- Kivel beszéltél? – kérdem, legyőzve kezdődő zavaromat. – Az előbb a te hangodat hallottam…
Ebben a pillanatban barna, cikázva közeledő villanás hasít a látóterembe, és nagy csiripelve a fejem búbján landol.
- Puli látogatott meg minket. Kis hülye… – Ron ezt a megnevezést persze a bagolynak szánta, nem nekem. Bocsánatkérő mosollyal lép elém, s emeli kezét a fejem fölé, hogy kiszabadítsa a hajamba gubancolódott szárnyas-jószágot. – Mit intéztél a szomszédba? – faggat bontogatás közben. Kigombolt ingű felsőteste zavarba ejtően közel kerül az arcomhoz.
- Lepasszoltam Csámpást – nyögöm erőtlenül. Mégis mi ütött belém? A fenébe! Legfőbb ideje lenne már legyőzni ezt a szűzlányos zavart! De nem megy. A lábamból kiszalad az erő, megroggyanok, ellazuló maromból földre tottyan a nejlon szatyor, s én egyre erőteljesebb késztetést érzek rá, hogy a kézre álló férfitesten keressek magamnak valami kapaszkodót. Nagyot kell nyeljek a folytatáshoz. – Pénzt is kértem kölcsön, biztos, ami biztos… tudod, a váratlan kiadásokra…
- Aha. – Ron még mindig a hajamban turkál. Hogy Pulipintyet keresi-e, vagy már csupán saját kedvére ügyködik, nem tudom. Mindenesetre nagyon jólesik a fejmasszázs, dorombolni lenne kedvem tőle. – És a szatyorban mi van? – int fejével a padló irányába.
- Milyen szatyorban? – Nehezemre esik koncentrálni. – Ja, izé… néhány ruhadarab. Gordie adta…
A mocorgó ujjak hirtelen megállnak a hajamban. Ron nagyot horkant. – Szóval a kis barátod olykor-olykor női ruhát hord – mondja kaján élvezettel. – Sejthettem volna…
- Dehogy hord! – rántom ki a fejem a keze alól. Ront meglepi a hirtelen mozdulat, homlokközépig rántott szemöldökkel néz rám. – Ezek az anyukája holmijai, aki, ha tudni akarod, egy igen összetett gardrób-rendszer tulajdonosa, és biztos nem bánná, hogy a távollétében egy-két darabot kölcsönvettünk tőle!

Ron

- Jól van na, nem kell mindjárt felkapni a vizet…! – motyogom az orrom alá. Kénytelen vagyok visszavonulni. Látom Hermione megfeszülő arcán, hogy egy csapásra odalett a romantikus hangulat. És erről is csak Gordie tehet! Ez az átokverte szomszédficsúr valamilyen módon mindig közénk áll. Idegesít, hogy Hermione mindenben az ő pártját fogja, még egy nyomorult kis poént sem lehet megereszteni a kárára, mert ő rögtön a plafonon van. Igen, irigykedem a közös múltjukra! Ki tudja, miféle kis titkaik vannak, hogy milyen apró csínyek és sunyiságok fűzték ilyen szorosra ezt a barátságot!? Jó, tudom, hogy buzi az istenadta – de ettől még nyugodtan gyakorolhatták együtt a nyelves csókot! Előfordul az ilyesmi… hisz láthatóan mindketten szabad szellemben nevelkedtek. Vah! Előbb-utóbb úgyis kiderítem. A legváratlanabb pillanatban fogom szembesíteni Hermionét a keresztkérdéseimmel, amikor egyáltalán nem számít rá.

(hatvanpercnyi zaklatott idegállapotú pakolászással később)

Hermione

Ah, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami létfontosságút itthon felejtünk! Mint valami mérgezett egér rohangálok szobáról-szobára, szekrényeket nyitogatok, fiókokba túrok bele, miközben a fejem majd’ szétdurran a megfeszített tempójú gondolkodástól. Az is csak félórája jutott eszembe, hogy nem lenne valami tanácsos dolog minden holminkat a gyöngyös retikülömbe helyezni. Elég csak belegondolni: két fiatal, aki a fél világot átívelő útra mindösszesen egyetlen kézipoggyásszal vállalkozik! Tuti, hogy a biztonságiak rögtön kiszúrnának minket! Szóval alibi bőröndöt kellett szereznem, Ront pedig úgy instruáltam, hogy minden ruhaneműjét a hátizsákjába csomagolja át. A szóban forgó sajátos kinézetű kofferre, melybe az én saját holmijaim és a Gordie mamájától kölcsönvett pár minőségibb ruhadarab került, a padlás legporosabb sarkában bukkantam. Rég kiselejtezett darab volt már, melyet minden valószínűség szerint valamelyik megboldogult ükanyám használhatott még anno, a rózsás, kárpitszerű huzattal bevont, bőr leffentyűkkel túldíszített poggyászok hőskorában. Még Ron arca is megrándult, amikor meglátta, pedig hát – és ezt a legnagyobb tisztelettel mondom – az ő családjában sem ritka a generációkat túlélő limlom, a sok apáról fiúra áthagyományozott antikvár holmi – már ha tapintatos kifejezéssel akarunk élni.

(9:53)

Oké! Bőröndök bepakolva, úti okmányok és a pénz a retikülömben, mindketten lezuhanyoztunk, fogat mostunk, és kényelmesen felöltöztünk. Pulipintyet egy búcsúlevél kíséretében hazaküldtük, ausztráliai elérhetőségünket (cím, telefonszám) a mellékelt fecnin feltüntettük. Az ablakokat bezártam, a vízvezeték főcsapját eltekertem, az automata kapcsolóit úgyszintén lecsaptam. Varázspálcánk a kezünkben, a szüleim memóriájának visszaállításához és az esetleges mellékhatások kezeléséhez szükséges bájital hozzávalók precízen és törés-biztosan elcsomagolva kistáskám külön e célra létrehozott rekeszében. Jó! Ronnal a folyosón, a bejárati ajtóval szemben állunk, én toporogva, ő a sztoikus nyugalom megtestesüléseként, rezzenetlenül.
- Mit felejtek el? – töprengek félhangosan.
- A szüleid… – kezdi Ron, tekintete a telefonra vándorol, ott megpihen, és nem befejezi be a mondatot.
- Mi van velük!? – csattanok türelmetlenül. Érzem, hogy némileg túlreagáltam a dolgot, de Ron fel sem veszi, csak ránt egyet a vállán.
- Hát, nem akarod még utoljára felhívni őket, mielőtt elindulunk? Csak hogy megnyugodj.
- Nyugodt vagyok! – Felszegem a fejem, és igyekszem a hazugsághoz híven viselkedni. – Felhívni pedig semmi értelme őket, úgysem ismernék meg a hangomat. Különben is, két-három napot még vígan kibírok, ha kibírtam egy egész évet… De te miért nem izgulsz?
Ron fölényesen vigyorog rám. – Izgulsz te kettőnk helyett is. – Azzal futó csókot nyom az orrom hegyére, kitárja előttem az ajtón, és finoman áttol a küszöbön. – Lazíts, Hermione. Minden okés lesz. A fél háztartást elcsomagoltuk, a másik felét meg bombabiztosan lezártuk, elcsavartuk és… még mit tudom én mit csináltunk vele. Szóval megnyugodhatsz. Oké?
- Oké – eresztek meg egy vérszegény mosolyt. Érzem, hogy a gyomrom mélyén kavargó feszültség lassan kellemes izgatottsággá alakul. Hiszen utazni fogunk! És ez jó móka. Minden fáradtságért kárpótol majd a sok újdonság, a temérdek élmény, no meg a szüleim viszontlátása.
Behúzom magunk után az ajtót, bezárom, a kulcsot retikülömbe süllyesztem.
- Készen állsz? – fordulok Ronhoz, pálca menetkészem a kezemben. Ő bólint, úriemberesen felkínálja a szabad karját (a másikban a vénasszony-poggyászt szorongatja), s én szívélyes főhajtással belékarolok. – Renden. Akkor nagy levegő…!

(két hoppanálással meg némi fülcsengéssel később)

Ron

Dúsan zöldellő paréjban landolunk, valami göröngyös talajú, meredek lejtőn.
- Mégis hova hoztál, Hermione? – nézek körül hunyorogva, minden irányból vakító napfénysáv vág az arcomba. A látóteremet kaszálatlan fű és zizegő lombú fák töltik be. – Nem úgy volt, hogy Londonba megyünk?
- Ott vagyunk… – nyöszörgi elcsigázottan. – Mi a bánat ez?... Ron, segíts már, beleragadtam valami nyúlüregbe!
Miután kiszabadítom Hermionét, ő is körülnéz. A pusztát szemrevételezve elhúzza a száját. – Ó! – összegzi benyomásait, aztán legyint. Tőle szokatlan nemtörődömséggel kezeli a problémát. – Kicsit közelebb is sikerülhetett volna, ez tény. Tudod, a reptér a városon kívül van, és én a parkolóban akartam landolni. De sebaj, legalább sétálunk egyet! Időnk van bőven.

Leküzdjük magunkat a lejtőn, s valami bicikliútra emlékeztető aszfaltsávon kötünk ki. A nem túl messzi távolban autózúgás hallatszik, a forgalom ismerős zaja üti át a természet széljárta csöndjét. Kényelmes túratempóban indulunk útnak, Hermione korábbi feszültségét maga mögött hagyva lelkesen csicsereg mindenféléről. Felemlegeti gyerekkorának kirándulásait, a kempingtúrákat, majd az első repülős vakációt, amikor szüleivel a Francia riviérára utaztak. Szavaiból, amivel pontról pontra leírja a fel- és leszállás testi-lelki élményét, azt veszem ki, engem próbál nyugtatgatni. Pedig egy árva szóval sem mondtam, hogy izgulnék. Egyáltalán honnan veszi ezt? Az igaz, hogy vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, de volt annyi eszem, hogy ezt ne hangoztassam előtte. Nem akarom, hogy valami szánalmas nyúlbélának tartson, aki minden újdonságtól összecsinálja magát.
- Cseppet sem izgulok, Hermione – szúrom közbe. – Sőt, kifejezetten várom! – Igyekszem annyi lazaságot csempészni a testtartásomba, ami még nem feltűnő. – Különben is, hajtottam már Harry Tűzvillámját teljes sebességgel, zuhanórepülésben, és hidd el nekem, annál semmi sem lehet rázósabb!

Hermione

Ron egy teljes negyedórán át ecsetelte, hányféle halál-közeli élményben volt már része seprűlovaglás és kviddicsezés közben; impozáns csődörtartásba merevedve (has behúz, mellkas kinyom!) lépdelt mellettem, úgy harsogta a forgalom erősödő zajába, hogy mindezek után egy laza repülőút a komfortos mugli-módon meg se kottyan neki, felesleges hát felkészítő-beszédet tartanom előtte. Bár a torkomat vészesen csiklandozta a jókedv, én empatikus módon elfojtottam magamban a nevetést. Majd meglátjuk, mit szól tízezer méter magasan!

Időközben megérkeztünk a parkoló zónába, a végtelen kocsisorokon túl már jól látszanak a repülőtér hangárjai, az üvegfalú terminálok; a levegőt percenként rezegteti meg a hajtóművek feldübörgő robaja. Az ég állhatatos kékjét fehér hasú gépóriások hasítják fel keresztbe-kasul, az egyik böhömnagy repülőmonstrum (talán egy airbus?) közvetlenül menetirányunkkal szemben emelkedik a magasba, lehet látni futóműveinek döbbenetes méretű abroncsait. Ron is abbahagyja a kiselőadást, és ahogy tekintete a gép felszálló ívét követi, látványosan elzöldül. Huncut pillantást vetek rá.
- Jó nagy, mi?
- Hát…
- És milyen hangos! – üvöltöm túl a robajt.
- Az…
Arcvonásai kimerevednek, ádámcsutkája nagyot bucskázik a torkában, ahogy hangosan visszanyeli megilletődöttségét.
- Mi is ilyennel megyünk? – érdeklődik, még mindig az eget kémlelve.
- Hát, nem tudom biztosan. De sokkal nem lesz kisebb, mint ez. És halkabb sem. – Karon ragadom, és felgyorsítom az iramot, ami az utóbbi percekben igencsak lelassult. – Belülről nem ilyen félelmetes, tényleg, és a hangja is más. Gyorsan hozzá lehet szokni. Tíz perc a fedélzeten, az ablak mellett, és meglásd, le se akarsz majd szállni róla!

(tízpercnyi kacskaringós séta után)

Megérkeztünk a hármas terminálhoz. Innen indul majd a gépünk, és a jegyünket is ebben az épületben kell átvennünk, valahol a második szinten, a Singapore Airlines pultjánál. A Nap lassan delelőre hág az égbolton, éles fénynyilai keményen pattannak vissza a csupa üveg homlokzatról. Résnyire keskenyített szemmel közelítjük meg a bejáratot, körülöttünk hömpölygő emberáradat zajong: kerekes bőröndök zörögnek, érkező és induló utasok egybeolvadó hangja morajlik. A félórás sétától és a nyárközépi melegtől lenyirkosodott tarkóval valósággal szomjazom a központi váróterem légkondicionált hűvösére.
A fotocellás ajtó már nyílik előttünk, amikor egy hirtelen jött gondolat féket tesz a lábamra. Félrehúzom Ront az emberáradat útjából, s az épület árnyékos tövébe vezetem.
- Kérem a pálcádat! – nyújtom felé a tenyeremet.
Ron féltékenyen kap a farzsebéhez. – Miért? – Rám meresztett két szemében gyanakvás csillog.
- Mert el akarom rakni a táskámba – magyarázom türelmesen. – Nem flangálhatsz itt fel s alá gatyából kikandikáló pálcikával, mert…
- Ne nevezd pálcikának! – dörren rám, olyan sértődötten, mintha bizony a férfiasságát becsméreltem volna. – És mégis miért ne tarthatnám a farzsebemben? Ugyan kit zavarna az?
- A biztonságiakat például! – vágok vissza emeltebb hangon. – Próbáld logikusan végiggondolni, milyen látványt nyújtanál, és hogy egy mugli mit gondolna erről! Szóval, nem nyitok vitát, ide pálcával… A repülőn visszakapod, esküszöm – teszem hozzá szelídebben.
Ron durcásan nyújtja át fegyverét, arcán a frissen miskárolt kandúrok fájdalma és sértettsége tükröződik.

(később)
Ron

Hű, micsoda zűrzavar van itt! Az Abszol-út néz ki nagyjából hasonlóan az iskolakezdés előtti utolsó héten – csak ez nagyságrendekkel nagyobb és hangosabb! A tömeg megállás nélkül hömpölyög, számomra teljesen láthatatlan cél nélkül, s a csarnok, bár hatalmas, valahogy mégis összezsugorodik e rengeteg ember zsivaja és szüntelen áramlása alatt.
Nem szívesen ismerem el, de Hermione nélkül igencsak zavarba jönnék. Még ő is megilletődött kissé, pedig nem ez az első eset, hogy repülőtéren jár. A Heathrow, magyarázta, a világ egyik legnagyobb forgalmú légikikötője, naponta emberek tízezrei fordulnak meg itt, gépek százai szállnak fel és le. A szüleivel megfordultak már ezen a helyen, egész pontosan egy másik terminálban, de az eljárás valamennyi épületben és úgy általában mindenhol a világon ugyanaz. Szóval, mondta, ha nem csalnak az emlékei, a jegyfelvételt követően az első dolgunk az lesz, hogy becsekkoljunk.

(egy sorban állásnyi idővel később)

Na! Kiderült, mi az a becsekkolás! Ez a különös elnevezésű folyamat nagyjából abból állt, hogy elkérték az útlevelünket, lemérték, és felcímkézve futószalagra rakták a poggyászunkat (Hermione nyanyás szatyrát, meg az én hátizsákomat), aztán – mivel időben érkeztünk – a pult mögött ülő, szakadásig feszített mosolyú nő felajánlotta, hogy válasszunk ülőhelyet. Hermione ablak melletti elhelyezést óhajtott, és bizalmasan (na meg halvány mosollyal az arcán) megsúgta, nekem szánja a panorámás ülést. Ő majd mellettem foglal helyet. Ezután megkaptuk a beszálló kártyát, ami amellett, hogy csak ennek birtokában utazhatunk, azért is hasznos, mert rá van írva, mikor és honnan indulunk. Szóval minimálisra csökkent a kockázat, hogy elfelejtsük.
Ah, kezd magával ragadni az izgalom! Életemben először szakadok el a szülőföldemtől, s mindjárt a Föld másik felére utazom! Nem semmi! Nem egy kispályás vikkendező vagyok, hanem igazi kozmopolita!

Hermione

Ron aggasztó mértékben felélénkült, úgy izeg-mozog, mintha hangyák csipkednék a fenekét. Most itt állunk a röntgenkapu előtt, mindjárt sorra kerülünk, a testünkön és a gyöngyös táskámon (ami az egyetlen kézipoggyászunk) át fognak világítani, hogy kiderítsék, tartunk-e magunknál veszélyes fegyvereket, arcunkat fürkészve azt nézik majd, tervezünk-e terrorista gépeltérítő akciót, minden mozdulatunk árgus szemek figyelmének lesz kitéve. Erre ő úgy ficánkol, mint egy elsőbálos szűzlány! Vagy – ami még rosszabb – mintha egy teli zoknira való kokain lenne feltuszkolva a seggébe!
- Csillapodj már… – sziszegem a fülébe összeszorított fogakkal, miközben megtévesztő mosolyt hazudok az arcomra. Az egyik biztonsági ember – magas, marcona alak, tálalószekrény szélességű vállakkal – percekkel ezelőtt kiszúrt minket magának; látom, hogy a tekintete vissza-visszatéved hozzánk. Görcsbe ugrik tőle a gyomrom, a pulzusom az egeket veri. Én ugyanis tisztában vagyok azzal, amivel Ron egyáltalán nincs, vagyishogy megszámlálhatatlan módon szegjük meg éppen az Ausztráliába irányuló utasforgalom kiviteli szabályait. Gyöngyös táskám mélyén tucatjával hevernek a tiltó listán szereplő élelmiszerek, amelyeket nemcsak hogy szabályellenes bevinni a kontinensre, de ha elcsípnek vele minket, akkor, a több ezer fontos bírságon túl, még egy csinos kis büntetőeljárásra is számíthatunk, csempészés bizonyított vádja miatt. A hegyes szúrófegyvernek minősülő pálcánkról már nem is beszélnék!

Jaj, istenem, már megint minket néz! Micsoda sötét aurájú, beteges alak! Látszik rajta, hogy szívesen megdolgozna minket.
- Ron – szűröm a fogaim között –, ha nem hagyod azonnal abba az izgatott rángatózást, én esküszöm, lehajítalak a repülőről! Már ha feljutunk rá…
- Most mi bajod van? – Megütközve néz rám, nem érti idegességemet. – Már nézelődni sem szabad?
- Szabad. Persze, hogy szabad. De nem csinálhatnád diszkrétebben? És nem úgy, mintha valami veszélyes űrbéli lennél, aki az objektum gyenge pontjait keresi, hogy tudja, hol robbantson először…
- Robbantani!? – Ron akkorát rikkant, hogy azt esküszöm, az alagsori karbantartó személyzet is hallja.
Bokán akarom rúgni őt, de úgy, hogy torkára forrjon a röhögés – Hogy lehet ilyen? Reptéren a robbantást emlegetni?! Fennhangon! – a lendület már a lábamban, amikor…
- Hölgyem, legyen szíves…!
Megáll bennem az ütő, a rajtakapottság forró szégyene ömlik szét a bőröm alatt.
- Igen…? – nyöszörgöm az elém tornyosuló, vastag szemöldökű arcba. Végünk van!
- Rakja a táskáját a szállítószalagra – utasít kedvesen az átlépést felügyelő női alkalmazott –, csak utána mehet át a kapun.
Én, idióta!
- Elfelejtettem – nevetgélek zavartan. Vigyort kínlódok az arcomra, és nagyon igyekszem kelekótya turistának tűnni. A biztonsági ellenőrzést felügyelő munkatárs csak legyint. – Megesik – mondja, s már el is felejti, hogy ott vagyok. A tőlem telhető legteljesebb nyugalommal a továbbító szalagra fektetem a táskám, s átlépek a röntgenkapun, ami átkelésemet síri csöndben, némán nyugtázza (bár, ha mérni tudná a bűntudatot, már ezerrel szirénázna). Tekintetemet az előttem áthaladó utasok hátára szegezem, és nagyon de nagyon igyekszem nem a táskám felé pillantgatni. Agyam összes sejtjével tudom, hogy a tértágító-bűbájt nem lehet átvilágítani, ami abban a retikülben van, mugli eszközökkel nem detektálható, egyszerűen lehetetlen – mégis elszorul a lélegzetem. Oxigénhiányos állapotban, torkomban kalapáló szívvel várom a szalag végén, hogy előbukkanjon végre a táskám; félszemmel látom, Ron is átjut a kapun, minden fennakadás nélkül… ám a kézipoggyászom csak nem akar jönni. Ó, mi lesz már!? Szinte előttem van a látvány: a megröntgenezett retikülöm képe, az átvilágított bizarr beltartalom, a sokféle fémtárgy kaotikus halmaza, a sátorrudak, mint valami összehajtogatott csontváz; látom a biztonságiak megrökönyödött arcát, ahogy vonásaikon szétömlik az értetlenség. Igen, mindjárt felharsan a vészjelzés, vörös lámpák fognak villogni, kommandósok árasztják el pillanatokon belül a csarnokot, mindenki sikítani, hisztériázni fog, földre taszítanak, fegyvert fognak rám, és szégyenszemre megbilincselve szállítanak el a dutyiba, ahol…
- Hermione, megyünk má’? – Ron toppan elém, és tuszkolja kezembe a retikülömet. – Jól vagy?
- Tök jól…

Ron

Hermione kissé dekoncentráltnak tűnik nekem. Legalább fél percig nézte meredten a saját táskáját, és közben komolyan az volt az érzésem, hogy egyszerűen nem jut el a tudatáig a látvány, pedig ott volt az orra előtt!
- Nem sokat aludtam az este – szólal meg hirtelen, és ezzel elébe vág az épp feltenni szándékozott Mi van veled?-kérdésemnek. – Folyton az előkészületek jártak a fejemben, az utazás, a szüleim, meg minden. Egyre csak a tennivalókat ismételgettem magamban, hogy mit kell elcsomagolnom, hogy mit kell feltétlenül elintéznem, mielőtt elindulok… Szóval – itt restelkedő mosolyt küld felém – ne haragudj, hogy kiabáltam veled az előbb. De… te nem láttad azt a pasast ott, jobb kéz felől, azt, amelyik úgy vizslatott minket, mintha drogcsempészek lennénk? Komolyan mondom, kirázott tőle a hideg…
- Pasast? – ráncolom a homlokom. Nekem semmi furcsa nem tűnt fel.
- Azt – bólint Hermione. – Valóságos égimeszelő, a válla egyenes és széles, vasalni lehetne rajta, és az egész ember van vagy százhúsz kiló. Fajtagyőztes lehetne a bölények között!
- Tényleg nem emlékszem… – És még csak nem is hazudok. – Fajtagyőztes bölény, mi? – Hermionéra nevetek. Ő apró, skálán alig-alig értékelhető mosollyal reagál. – Tényleg nagyon fáradt lehetsz, ha már ilyesmiket hordasz össze-vissza. Rám milyen jelzőt találnál ki? Jaj, inkább ne is mondd! Figyuzz, tudod, mit csinálunk? Alszunk egy nagyot a repülőn… Mit is mondtál, meddig tart az út?
- Cirka egy nap – feleli kábán.
- Na, annyi bőven elég lesz, hogy kialudd magadból a csúnya bácsi gondolatát!

(később)

Hermione

Ron mindent elkövet, hogy elterelje a figyelmemet a pasasról, akinek a tekintete még mindig nyugtalanít. Ritkán vannak megérzéseim, nem vagyok az a spirituális-intuitív alkat, én inkább a tények logikus és gondos elemzéséből kiindulva, a megismerhető tudásra alapozottan hozom meg a döntéseimet, így aztán nem dédelgetek irracionális félelmeket sem. De ez most valahogy más volt. Olyan… olyan… fajtalankodva nézett ránk! Nyilvánvaló rosszindulattal, hogy szinte hallottam a fejében zajló képzeletbeli párbeszédet. Valahogy így hangzott:
ROSSZABBIK ÉN (az új fogástól felcsigázottan): Hohó! Ezek valami rosszban sántikálnak.
JOBBIK ÉN (unottan): Kik?
ROSSZABBIK ÉN: A barna kiscsaj, meg az a másik ott mellette, a feszes gatyájú, izgága vörös.
JOBBIK ÉN: Mmmmm…
ROSSZABBIK ÉN (növekvő gerjedelemmel): Úgy ám! Finom husi mindkettő…
JOBBIK ÉN (tárgyilagos érdeklődéssel): Kábítószer?
ROSSZABBIK ÉN (szexuális energiától túlfűtött hangon): Az is lehet. A végbél-ellenőrzés után majd kiderül…
JOBBIK ÉN (kétkedve): Mostanában inkább lenyelik.
ROSSZABBIK ÉN (maximalistán): Biztos, ami biztos. Én csak azért is alájuk nézek!

Ah, nem vagyok normális! Persze, hogy csak képzeltem az egészet, ilyen aberrált alakok csupán a könyvek lapjain meg a filmekben léteznek, és nem jutnának olyan felelősségteljes pozícióba, mint amilyen egy nemzetközi repülőtér biztonságának felügyelete.
Úgy lesz, ahogy Ron mondta: a repülőn kialszom magam!

(később)
Ron

Negyven perc van még hátra a gép indulásáig. Hermione azt mondja, most már ne nagyon mozduljunk a beszálló kapu elől, mert nemsokára elkezdik beszólítani az utasokat. Így hát pihizünk egy kicsit, kinyújtjuk lestrapált lábainkat, ami megmondom őszintén, nagyon jólesik. Esküszöm, az elmúlt félórában legalább két mérföldet hajtottam a talpamba, mialatt végigjártuk a tranzittermet, és számtalan hasonló beszálló kapu előtt elhaladva megfigyeltük, hogyan kötik össze a gépeket ezzel a fura, hernyószerű hengerrel, meg hogy hogyan gördülnek ki a repcsik a kifutópályára. Igaza volt Hermionénak: gyorsan hozzá lehet szokni a gondolathoz. És hát azt se felejtsük el, hogy odafent velünk lesz a varázspálcánk. Bármi gikszer történne, csak fogom, és huss! már ott sem vagyunk. Ez azért megnyugtató. Már csak lépni kéne az ügyben.
- Mikor kapom vissza a pálcámat? Hm? – Hermione vállára fektetem az államat, szándékosan beleszuszogok a fülébe. Látom, hogy az apró szőrszálak meg a nyakát borító finom pihék felborzolódnak.
- Csikizel – panaszkodik, de nem húzódik el. Két keze bekúszik a combja alá.
- Nem válaszoltál – lihegek ismét a fülébe. – Meddig akarsz még távol tartani a pálcámtól?
- Amíg be nem szállunk, nem lehet ahhh… öhhh… – A válasz elveszik valahol a zöngétlen mássalhangzók artikulálatlan folyamában, mikor újabb adag levegőt lehelek libabőrős tarkójára.
- Semmivel sem tudnálak megvesztegetni? Hm? Hermione? – A kérdés mellé a lehető legfinomabb, legérzékibb nyak-puszit mellékelem, ami a száj és a nyelv fele-fele kombinációjával csak megkísérelhető. Hermione erre olyan hangot hallat, amit még Anglia legképzettebb logopédusa sem tudna értelmezni.
- Nem értettem tisztán – araszolok lassan a szája felé. – Ez most igen vagy nem?
- Attól függ… – kontyból kiszabadult fürtjei végighorzsolják az arcomat, ahogy félrebillenti a fejét – melyik kérdésre gondolsz…?
- Több is volt…? – Zsong a fejem. A szavak kontrollálatlanul buknak ki belőlem, felét sem értem annak, amit eddig összehordtam, már csak az érdekel, hogy levadásszam ezeket a cseresznyepiros, édes ajkakat.
Hermione nem húzódik el tőlem, nem, helyette incselkedik. Azt az őrjítő két centit tartja folyamatosan köztünk, amit csak egyre jobban kitekeredő felsőtesttel tudok követni.
- Hát nem emlékszel…? – huncutkodik velem, és két újabb centit hátrál előlem.
Vááá! Megelégeltem a dolgot!
- Huncut jószág, most menekülj, ha tudsz! – És nagy garral ledöntöm oldalra, felsőtestem súlyával hozzápréselem a szomszédos székhez, s mielőtt tiltakozhatna, igazi, moziban ellesett, „meztelen csiga birkóztató” csókkal némítom el. És Hermione nem marad adósom, rögtön beszáll a küzdelembe. Átküldi versenyzőjét az én térfelemre, és ott alaposan birtokba veszi a ringet. Egy hosszúra nyúló pillanatra elmerülünk a küzdelemben, hagyjuk magunkat és a csigáinkat elragadtatni, s csak akkor vesszünk vissza tempóból, mikor már teljes nyálkészletünk kilencven százalékát oda-vissza kicseréltük.
- Hű… – pihegi szaporán.
- Aha… – értek egyet levegőért kapkodva.
- Khm… – szól reszelősen egy harmadik.

A vér lassan vánszorog vissza a fejembe, cseppenként, a fülemig már eljutott az idegen hang, de annak értelmezése még folyamatban van. Hermione viszont gyorsabban kapcsol, a másodperc tizedrészének leforgása alatt kísértetszínűre sápad, szeméből eltűnik a korábbi selymes köd, s a vegytiszta, éles félelem lép a helyébe. A balsejtelem úgy csap át rajtam, mintha jeges vízbe merültem volna nyakig. Rögtön ülőhelyzetbe vágom magam, s Hermionét is felsegítem kitekeredett vízszintes pozíciójából.
Előttünk hosszú árnyék terpeszkedik, terebélyes foltja szinte beborít minket.
- Legyenek szívesek velem fáradni! – instruál az árnyékhoz tartozó hang, s egy vasvillaforgatásra mértezett tenyér fonódik a felkaromra.

Hermione

Úgy tudtam, hogy baj lesz! Éreztem! Éreztem abban a pillanatban, ahogy megláttam ezt a baljóslatú fazont. A pasas kettőnk között lépdel, tol minket maga előtt, miközben két keze a felkarunkra kulcsolódik. Nem egy finomkodó alkat, alaposan belemélyeszti ujjait a húsomba. Semmit sem bíz a véletlenre, a táskámat is elvette, így a varázspálcáinkhoz egyelőre nem nyúlhatunk.
Rutinvizsgálat! – röffentette egyszerűen, és nem fűzött hozzá további magyarázatot. Ronnal váltottunk egy ijedt pillantást – na most aztán rendesen benne vagyunk a slamasztikában! –, stratégiát megbeszélni időnk sem maradt, ahhoz túl gyorsan pörögtek az események. Megadóan talpra kecmeregtünk, s én eközben ügyetlen, süketnéma jelzésekkel próbáltam Ron értésére adni, hogy ő az! Ez az a pacák, aki korábban olyan áthatóan bámult minket!

Jelöletlen, kilincs nélküli ajtóhoz érünk. Őrzőm egy pillanatra elengedi felkaromat, s a derékövén lógó kulcscsomóról leakaszt egy kártyát. Végighúzza azt az elektronikus zárlap érzékelőjén, majd a feltáruló résen át valósággal belök minket a sötét helyiségbe. Én a falnak csapódom, Ron meglóduló teste pedig feldönt valamit, ami a hangja alapján leginkább egy szék lehet. Aztán csatlakozik hozzánk vendéglátónk is, villanyt gyújt, s becsapja maga mögött az ajtót. A helyiség, ahová betuszkolt, alig nagyobb, mint egy átlagos kamra. A fehérre meszelt, csupasz falak meg a csempeburkolatú padló a műtőkre jellemző kényelmetlen sterilitást idézi, amit csak fokoz az éles, kékesfehér lámpafény, s a szoba hosszanti falához tolt, alumínium „boncasztal”. Összevillan a tekintetünk Ronnal. A pálcát! – artikulálom neki némán. Vissza kell szereznünk a pálcát!
- Na, tubicáim! – bődül el a biztonsági ember. Végighordozza rajtunk önelégült tekintetét, s csak rémült értetlenkedésünk bezsebeltével folytatja: – Regéljetek szépen! Meséljétek el nekem, miben sántikáltok! Drog? Esetleg illegális tömegnövelő szerek? Vagy más tiltott listás finomságok? He? Mi lapul ebben a jópofa kis retikülben? – Gennyes nagy vigyor terpeszkedik el a száján, és rázni kezdi a fejjel lefelé fordított, nyitott szájú táskát.
Mindennapos, teljesen helyénvaló apróságok hullanak az asztallapra. Lopva újabb jelentőségteljes pillantást váltunk Ronnal. Mindketten tudjuk, hogy a táska varázslattal elrejtett tartalmát nem lehet kirázni, ahogy átvilágítani sem, az ember csak akkor juthat hozzá, ha könyékig beletúr a száján át. A két varázspálca is abban a rekeszben van – tehát nem eshet ki. Zengve koppan viszont a kulcs, majd szétnyitott lapokkal kibucskázik az útlevelünk is, azt egy toll követi, végül a két beszálló kártya landol puhán a fényes asztallapon. Fogvatartónk nem sokat foglakozik a kihullott holmikkal, épp csak beletúr a kupacba, aztán rögtön ránk emeli a tekintetét. – Szóval nem ide rejtettétek – recsegi. Jókedv vibrál a torkában, mintha ennek még örülne is. A táskát oda sem figyelve az asztalra ejti.
- Nézze, ez csak valami félreértés lehet… – próbálkozik Ron, és fél lépéssel közelebb araszol az asztalhoz.
A pasas résen van, óriási tenyerével rögtön mellkason kapja Ront, és egyetlen laza mozdulattal visszalöki a sarokba. – Maradj veszteg, kölyök! – bődül rá. – Majd akkor szólj, ha kérdezlek! Először a kislányt motozom meg. – Borostaárnyékkal övezett szája enyhén vibrál, ahogy rám néz. – Fordulj meg! – adja ki a parancsot. – Kezeket a falra, terpeszállás!
- Nem… – A tiltakozás erőtlenül szakad ki belőlem. A homályos előérzet, ami eddig csak kerülgetett, most a bizonyosság áramával fut át rajtam. – Ez így nem szabályos… – nyögöm – nem motozhat meg…
- Fogd be a szád! – ugrik hozzám vöröslő arccal. Megpenderít, és durván a falhoz ken. A halántékom felhorzsolódik, számat a rémület savas íze tölti meg. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy akadékoskodj, kislány… – és a keze megindul felfelé a combomon.
Ellenkezni sincs időm, az események olyan gyorsan követik egymást. Mély torokhang bődül, a hátamhoz dörzsölődő férfitest leválik rólam, lábdobogás és dulakodás zaja hallatszódik, szék koppan a kövön, az asztal lábai élesen felnyikordulnak, valósággal belevágnak a ziháló tüdők összemaszatolódó hörgésébe. A fal tövébe esek, térdem fájdalmasan koppan a kövön. Kitekert nyakkal pillantok a másik sarokba – de minden, amit látok, csupán egy széles, sötétkék zakóban feszülő hát és egy hátralendülő, lecsapni készülő ököl.

Ron

Szivárványos petárdatűz szikrázik fel a látóteremben. Szilánkosra hasadó fájdalom nyilallik az orromba, folyékonnyá vált fém érzése tölti meg a számat – a saját sós, kifröccsenő vérem íze. Villanó acél húz elém éles fénycsíkot, s mire észbe kapnék, már a sarokban futó vascsőhöz vagyok bilincselve. Szabadon maradt bal kezemmel a lendülő zakó után kapok, de a pasast már nem érem el – az Hermionéhoz ugrik, felrántja a földről, s arccal a falhoz csapja. A hideg fém belevág a csuklómba, úgy feszülök előre, szabadulni akarok, kitépni a karom innen, hogy dühöm minden erejével utána vethessem magam. Valamit ordítok is, mert sajog tőle a torkom, a szavakat mégsem értem, csak a gyilkos indulat dübörög bennem vadul, jéghideg tüzet szikrázva az ereimben.
Hermione sikolya térít magamhoz. A nevem egyre kétségbeesettebb ismételgetése szétlegyezi előlem a harag vöröslő ködét, s már látom a kéznyújtásnyira heverő megoldást. A táska! Meg kell szereznem a táskát… és belőle a pálcámat…

Hermione

A véremben száguldozó adrenalin elnehezít, képtelen vagyok megmozdulni, sokktól jéggé dermedt izmaim börtönéből csak a hangomat tudom szabadon engedni.
- Ron…! – ismétlem elszoruló torokkal, már a beszéd is nehezemre esik. Bivalyerős férfikéz szorítja a tarkómat, s nyomja arcomat a falhoz. A fél szemöldököm felrepedt, vörös vérfüggöny ereszkedik a látóteremre. Mit csináljak? Mi a fenét csináljak? Hogyan szabaduljak innen? A józanság maradványai után kutatok az agyamban, de minden, amit találok pániktól kuszált és érthetetlen. Egy idegen férfi keze járja be éppen a testemet, viszolyogtató alapossággal kutat rajtam; fújtatóként járó mellkasa a hátamnak feszül, levegőt is alig bírok venni a nyomása alatt. – Engedjen el…! – zihálom a falba. S közben minden erőmmel azon vagyok, hogy visszafogjam a torkomat ingerlő sírást. Ron, hol vagy már?

Ron

Lábfejemet akasztom az asztallábba, s felhúzott térddel vonszolom közelebb magamhoz. Felnyúlok, a táskát türelmetlenül az ölembe sodrom. A mozdulataim nehezen visszafojtott energiától remegnek, vállig merített karral tapogatózom körbe – Hol a fenébe vannak? Gyerünk már! Minden tizedmásodperc, amíg a retikül mélyén kotorászok egy örökkévalóságnak tűnik. Hermione nyöszörgése közben úgy éri a fülemet, mintha a csupasz lelkemet horzsolnák. Gyomromban jegesen robban az indulat. Megölöm a pasast! Puszta kézzel esek neki, és addig ütöm, rúgom, amíg szusz van benne!
Ismerős forma simul a kezembe – Megvan! – ujjaim acélos erővel fonódnak a pálca markolatára. Tekintetemet a túlsó sarokra szegezem, és hátra sem fordulva, vaktában célzok a cső felé. Abban a pillanatban robbanó fém kesernyés szaga tölti meg a levegőt, bőrömet szilánkok karistolják végig – alig érzek belőle valamit. Már talpon is vagyok. Két lépéssel szelem át a szobát, s közvetlen közelből szegezem a pálcám az irdatlan férfihátra. A sóbálványátok úgy röppen ki a hegyéből, hogy még parancsba sem kellett adnom, a dühöm robbantja ki belőle.

Hermione

Nem bírom megtartani a nyakamba szakadó rettenetes súlyt, lábaim pálcikaként csuklanak össze alattam. A tüdőm lelappad, mintha satuba fogták volna, a szemem villódzó fénypontokat káprázik – aztán, mikor már azt hiszem, sötétségbe hullik körülöttem a világ, a nyomás hirtelen megszűnik, én pedig mohón kortyolva jutok újból levegőhöz. Hátamat a falnak vetem, így látom Ront, hogyan fordítja félre ezt a mázsánál is súlyosabb embert, aki egy másodperccel ezelőtt még a nyakamba lihegett, felajzva, saját hatalmától bódultan. A pasas most tehetetlen, kicsavart pózba merevedett testén csupán két szeme bír önálló akarattal – azok rémülten forognak üregükben.
- Miért nem kábítod már el!? – kiáltom Ronnak.

Ron

- Ezért! – válaszolom ordítva, és öklömmel lesújtok a merev arcra. Mert az akarom, hogy érezze a fájdalmat, hogy megtapasztalja testének az ellenséges fizikai erőre adott kínzó reakcióját! Kezem alatt csont reped, olyan a hangja, mint a rianó jégé. Vér fakad a nyomán – vörös posztó öklelő dühömnek. Valami bennem a magasba csap, és feszíteni kezd. Izmaim mélyén megszilárdul, tiszta acéllá merevedik az indulat, élni akar, kitörni a józanság utolsó omladozó gátja mögül. S én hagyom eluralkodni magamon ezt az érzést, félresöpröm az erőtlen Ne!-figyelmeztetést. A düh hideg folyama magával sodorja a mozdulataimat, az öklöm újból és újból átlebeg előttem, álomszerűen, éber önkívületben, hogy aztán iszonyatos erővel a gyűlölt arcba csapódjon. Ütlegem alatt vonaglik a tehetetlen test, a vér újabb hulláma fakad belőle, a száján és az orrán át, majd vékony csíkban a füléből. Még Hermione felkaromra akaszkodó két keze, hangjának rémült kérlelése sem tud megállítani, csak akkor ürül ki belőlem az indulat utolsó elgyötört cseppje is, amikor gyűlöletem tárgya végső csapásomtól félrebillen, mereven kidől a sarokból, és hatalmas robajjal belezuhan az asztal hideg fényű lapjába, hogy saját felszakadt testének nedveivel fesse azt vérvörösre.

Kiürülve, minden erőmtől és indulatomtól megszabadulva zuhanok Hermione karjaiba. Körém zárul lényének biztonságos, józan melege, s én szorítom őt, mint az élet egyetlen valóságos tényezőjét, a létezésem alapját és értelmét.
- Jól vagy? – kérdezem sután, minden porcikámon érezve testének szüntelen remegését. Szavakba foglalt válasz nem érkezik, forró könnyei tolmácsolják rémületét. – Most már minden rendben van – csitítgatom, szemem sarkából az eszméletlenre vert pasasra sandítva. – Nem bánthat téged senki… soha többé… esküszöm…