Hermione

Kijelölt ülőhelyemen, a Boeing 777-es gépének zsúfolt turista osztályán, egész precízen annak 15/b székén ülök, és még most is minden ízemben remegek. Hihetetlen, ami történt… és ahogy történt. Nem tudom, meddig öleltük ott egymást, abban a rosszemlékű helyiségben, hogy hány szaporán pergő könnyet sírtam el, és hogy Ron hány vigasztaló szóval csókolt végül eszméletre. Az érzés, hogy legbelső, legintimebb világomban szégyenítettek meg csak vonakodva akart elmúlni, a forró szégyen, amit annak a férfinak – annak az aberrált, saját hatalmától bódult őrültnek! – az érintése lobbantott bennem, valósággal a húsomba égett. Mintha ujjlenyomatot hagyott volna a bőrömön, amit bárki láthat, bárki felfedezhet rajtam… Pedig csak tapizott, ez az igazság. Azt is csupán ruhán keresztül. De a gerjedelme, ami éreztem, felszökik benne közben, rémisztő volt és mocskos. Hogy Ron eleven bokszzsáknak használta, és bucira verte a fejét, kedves simogatás ahhoz képest, amit igazából érdemelne. (Most persze humorral igyekszem elvenni a dolog élét, de valójában nagyon ijesztő volt. Az elemi erővel feltörő erőszak, ami magával ragadta Ront, engem is meglepett. Bár tudom, csakis miattam tette, engem akart megvédeni vele.)
- Olyan jó, hogy itt vagy – fészkelem magam még mélyebbre a vállába. Még a derekamba vágó karfa sem zavar. Nem akarom elengedni őt, soha többé!

Ron

Hermione fejére buktatom az állam, homlokába hulló haját félresimítom, és egy apró puszit nyomok a bőrére.
Egy merő lidércnyomás volt az elmúlt néhány perc. Még most sem hiszem, hogy a gépen ülünk, egészben, táskástól és pálcával felszerelten. A pasas nem tért magához, míg kapkodva összeszedtük minden holminkat. Pedig ez eltartott egy jó darabig. A hanyagul kiszórt papírok a szoba legkülönfélébb pontjairól kerültek elő, többek között a felborult asztal és a letepert vadként heverő fickó alól. Az útlevelek salátává gyűrődtek, az egyik beszállókártyára bizarr pecsét gyanánt vérfolt kenődött. Csoda, hogy felengedtek vele a gépre. Mondjuk a stewardess (jól mondom?) nagyot nézett, amikor vértől maszatos arccal, vörös szemmel, ziláltan és lihegve átnyújtottuk a papírjainkat. Pedig megtettük, amit szerény gyógyítói képességünkhöz mérten csak tehettünk. Remegő pálcákkal még a helyiség diszkrét magányában elsősegélyt nyújtottunk egymásnak: Hermione helyre rakta a törött orromat, én pedig összeforrasztottam felrepedt szemöldökét. Aztán szisztematikusan eltüntettük a nyomainkat: helyre raktuk az asztalt, a pasas agyát kipucoltuk, megfosztottuk a találkozásunk emlékétől. Hermione mellett én magam is elmotyogtam egy hevenyészett Exmemoriam!-et, és nagyon remélem, hogy sikerült maradandó agykárosodást okoznom vele! Ökölbe szorul a kezem, ha rágondolok, mit tett volna, ha én nem állítom meg. Miféle mocskos állat képes ilyesmire!? Milyen beteg lelke lehet az ilyen embernek!?
Különös dolog az indulat – ezt most tapasztalom meg másodszor életemben. Ahogy először, úgy most is Hermione és az iránta érzett aggodalom váltotta ki belőlem; a gondolat, hogy bántják, hogy fájdalmat okoznak neki, szabadította ki belőlem ezt az önállóan működő erőt. Nem igazán voltam tudatában annak, mit teszek, csak büntetni akartam, bosszút állni mindenért… igen, talán még azért a szörnyű élményért is, amit Malfoyék házában éltem át, és amit soha nem volt lehetőségem megtorolni. Hogy ez nem logikus? Mit bánom én! Csak Hermione számít, és az, hogy soha többé ne eshessen bántódása – mert én azt nem bírnám elviselni.

(tízpercnyi csendes kézszorongatással később)

Hermione

Kigördültünk a kifutópályára! A turbinák felbőgnek kétoldalt, az egész géptörzs érezhetően megrázkódik alattunk. Fél szemmel Ronra sandítok, az öv már az öléshez szíjaz, kénytelen voltam hát kibontakozni az öleléséből.
- Mindjárt felszállunk… – mosolygok. – Izgulsz?
- Ümmm… dehogy… – Arcának mindig üde rózsaszínje most a színpaletta zöldes árnyalata felé hajlik. Duzzadt vörös orrával kicsit olyan, mint a pisztácia-fagyiba kevert málna gombóc. Ah, mi nem jut eszembe!? Olyan dila vagyok! Mindegy. Az a fő, hogy hamarosan felszállunk, magunk mögött hagyjuk a repteret, és talán én is elszakadok végre sötét emlékeimtől. Egy egész picit még borzongat a libabőr, de a gyomrom már nem bukfencezik oda-vissza, s a fura érzés, akárha láthatatlan nyálka csúszkálna a bőrömön, is múlóban van már.

A gép nagyot rándul alattunk, a turbinák egyenletesen duruzsoló hangja bődüléssé erősödik – elindultunk. A gyorsulás fizikai ereje nekem feszül, a támlába préseli hátamat, a gyomrom kellemetlenül lesüllyed. Az utastér korábbi vidám zsivaja most a felszállás előtti áhítatos csendnek adja át a helyét, senki sem beszél már, csak a hajtóművek erősödő robaja visszhangzik közöttünk.
Szerintem pazar élmény. Érezni, ahogy ez a több száz tonnás fémmadár felemelkedik velünk, elszakítja magát a talajtól, és keresztülhasítja a végtelen kék eget, egyszerűen összehasonlíthatatlan. Nem olyan, mint seprűn vagy valamelyik szárnyas varázslényen repülni. Hiányzik belőle a mágia könnyedsége, annak magától értetődő, a fizika szabályaitól független egyszerűsége. Itt tested minden sejtje együtt remeg ezzel a felfoghatatlanul nagy erővel, ami dübörög, rezeg alattad, a kerozin táplálta hihetetlen lendülettel, ami kitép a gravitáció ölelő bilincséből. Ilyenkor nagyon-nagyon büszke vagyok a mugli származásomra!
Lehet persze, hogy legközvetlenebb útitársaim nem így vélekednek. Balkéz felőli szomszédom például, egy középkorú, előrehaladott hajritkulásban szenvedő férfiú, idegesen szorongatja a karfát, ujjpercei elfehérednek a nagy erőkifejtéstől. Igazság szerint sokkal zaklatottabbnak tűnik, mint a jobbomon ülő Ron, aki izgalmában úgyszintén kisajátította magának a fogódzkodót. Szóval igencsak helyhiányos pozícióba szorultam. Saját hasfalamba döfött két könyökömmel vagyok kénytelen ücsörögni, miközben sztereóban hallgatom a mélyről vett lélegzetek el-elfúló kánonját.

Ron

Merlin szentséges alsóneműjére! Ez teljesen más, mint ahogy elképzeltem! Az összes belső szervem helyet cserélt egymással, és öklömnyire tömörülve lesüllyedt oda, ahol azelőtt a gyomrom volt.
- Mindjárt elérjük a repülési magasságot – rikkantja Hermione a fülembe –, azután sokkal simább lesz!
- Megígéred? – préselem ki valahogy bélyeg méretűre zsugorodott tüdőmből. Tekintetemet nem tudom elszakítani az egyre távolodó szárazföld látványától. Döbbenetes!
Hermione nem válaszol, csak nevet. És, hál’ istennek, igaza lesz: a mellkasomra nehezedő nyomás apránként teljesen eltűnik, nem telik bele fél perc, és máris olyan, mintha mozdulatlanul függnénk az égen – az ablakon kinézve pont ilyen érzése van az embernek.
- Most már kicsatolhatod az övedet, Ron.
Meg se mozdulok, hagyom, hogy Hermione kiszíjazzon, fejemben egy kaptárra való keresztkérdés kezd el zsongani. Tudnom kell, mi tartja a levegőben ezt az izét!

(később)
Hermione

Hűha! Ront nem mindennapi szakmai érdeklődés ragadta magával. Valóságos kérdéslavinát zúdított rám, s nem tágított addig, amíg úgy-ahogy ki nem elégítettem frissen támadt információ-éhségét. Nagy vonalakban beszámoltam neki a repülőgépek működési elvéről, hogy miként és mitől maradnak a levegőben, meséltem a robotpilótáról, ami bizonyos típusoknál még a fel és leszállás bonyolult műveletét is képes egyedül, emberi közbeavatkozás nélkül lebonyolítani. Szóba kerültek a fedélzeti műszerek, és hogy csillogtassam hozzáértésemet, beszéltem a gép fekete dobozának jelentőségéről is. Na ezt nem kellett volna! Ezen a vonalon ugyanis óhatatlanul felmerült egy nyugtalanítóbb téma – az a téma, amit mindenhol máshol százszor szívesebben vitatna meg az ember, mint egy tízezer méter magasságban hasító repülőgép fedélzetén. A közelmúltban történt légi-katasztrófák részletekbe menő ecsetelése aligha a legszerencsésebb választás fóbiákkal küszködő utastársunk szórakoztatására. És most nem is Ronra gondolok. Ő vígan elvan, pálcájának birtokában, amit az ablak alatt tartott jobbjában szorongat tettre készen, úgy érzi, nincs mitől félnie.

Na de bal oldali szomszédom már nem ilyen szerencsés, neki a kalkulátorán kívül nincs mibe kapaszkodnia. Nem sokkal azután, hogy kialudtak a tiltó táblán világító feliratok, kioldotta az övét, és felénk hajolva bemutatkozott. Gregory ’de szólítsanak nyugodtan Gregnek’ Hitchins, ahogy az a hirtelen nyakunkba zúdított, zanzásított önéletrajzából kiderült, egy kisebb gondokkal küszködő reklámcég társtulajdonosa, és most Szingapúrba tart, hogy ott egy jelentős, brit piacra a közeljövőben betörni készülő olajtársaság igazgatójával tárgyaljon. Mr Hitchins a reklámkampány lebonyolításának jogát szeretné kiharcolni, ami (itt megint az ő szavaival élek) igazi vérátömlesztés lenne a fokozódó konkurenciaharctól lesoványodott, ám hősiesen küzdő cégének.
Én persze nagyokat bólogattam, nem akarván megsérteni őt, aki szemmel láthatóan csak az idegességét próbálta ily módon levezetni. Ron, akibe nem szorult ennyi tapintat, fél perc után bojkottált, hátat fordított nekünk, és rám hagyta Mr Hitchins leszerelésének nagy kihívást jelentő problémáját. További húsz, lassan vánszorgó percen át hallgattam utastársam zsibbasztóan unalmas üzleti terveit, kimeresztett szemekkel az érdeklődés látszatát keltve, miközben hasztalan igyekeztem valami jó kifogással kivonni magam a beszélgetésből. Mr Hitchins semmit sem vett észre növekvő kényelmetlenségemből, sőt, az volt az érzésem, személyemben valamiféle lelki szemetesládára lelt, ahova – a virtuális lomtárak mintájára – kiürítheti szívének minden búját-baját. Rövid ismeretségünk ellenére ijesztő gyorsasággal avatott ugyanis a bizalmába, és nem spórolt a személyes, nem ritkán arcpirítóan intim részletekkel sem. Tárgyilagos modorban beszámolt házasságának közelmúltban történt felbomlásáról, s tételesen, a zavarba ejtőbb részleteket sem titkolva, felsorolta annak kiváltó okait. A velem született diszkréció meg a kislányos zavarom nem engedik meg, hogy ezekről részletesen értekezzem, legyen annyi elég, hogy az asszony – virágnyelven szólva – elégtelennek minősítette férje teljesítmény-mutatóját, és egy nagyobb kapacitással bíró vállalkozásba fektette részvényét. Nagyjából ennyi. Ja! Mr Hitchins azt is megsúgta még, hogy korábban voltak bizonyos fenntartásai a légi járművekkel kapcsolatban, de hála egy néhány hetes „látókör szélesítő” kurzusnak, sikerült legyűrnie félelmeit, és most már semmiféle gondot nem jelent neki egy röpke 13 órás repülőút. Alighogy végigmondta, légtölcsérbe került a gép, és ijesztő mértékben kibillent jobbra. Mr Hitchins valósággal az ölembe zuhant, és két stewardess meg Ron hathatós közreműködése kellett hozzá, hogy visszaráncigálják eredeti ülőhelyére, miután kisimult alattunk a levegő.

Na de mit is akartam ebből kihozni? Ja megvan! A légiutas-kísérőknek épphogy sikerült két pohár szíverősítővel no meg ötpercnyi szüntelen duruzsolással lecsillapítani a hisztériázó Mr Hitchinst, amikor Ron kiváló ritmusérzékkel elérkezettnek látta az időt, hogy gyilkossági jegyzőkönyvbe illő alapossággal ecsetelje, milyen emberi végtermékei lennének egy hegyfalba ütköző és millió darabra robbanó repülőnek. Előadása bővelkedett a Bumm!, a Reccs! és az ehhez hasonló hangutánzó kifejezésekben, mondatait ugyanakkor literszámra kiömlő vér és fröccsenő agyvelő festőket is megihlető felemlegetése színesítette. Én próbáltam lepisszegni őt, de gyanítom, Mr Hitchins, aki a bevitt alkoholtól azóta némileg eltompult, elcsípett belőle ezt-azt, mert valósággal magába roskadt itt mellettem, és csöndesen sírdogálni kezdett.

Ron

- Annyira sajnálom szegényt – súgja nekem Hermione. – Szerinted nem kéne valami biztatót mondani neki?
Kikukkantok mögüle. Mr Hogyishívják épp most öleli magához két felhúzott lábát, innen úgy hallom, altatót dúdol magának.
- Szerintem jól elvan egyedül is – súgom vissza. – Nézd, álomba ringatja magát!

(később)

Hermione

A stewardessek végül megsajnálták Mr Hitchinst, aki kezdett egyre szívet tépőbben hüppögni, és dupla adag Prozacot nyomtak le a torkán. Most úgy alszik, mint egy kisbaba: embrionális pózba görbülve, szájába dugott hüvelykujjal. Örülök, hogy megnyugodott, bár az ölembe hajtott feje zavar kissé.
- Nem cserélünk helyet? – próbálkozok Ronnál. Megvesztegető mosolyt kanyarítok az arcomra. De ő csak rázza a fejét.
- Á-á. Te haverkodtál vele, most viseld a következményeit.
- Ah! Szívtelen fráter! Akkor legalább a karfát engedd át nekem, már teljesen el vagyok zsibbadva.

Ron

Helyet adok magam mellett Hermionénak, még a mellkasomat is felkínálom párna gyanánt.
Nagyjából egy órája vagyok úton, és igen, igaza volt, már egyáltalán nem tűnik olyan félelmetesnek a repülés. A fülem gyorsan hozzászokott a monoton dübörgéshez, és most, hogy a dolog újdonságértéke meredek lecsökkent, kezdenek feltűnni az apróbb kényelmetlenségek. Például hogy a széksorok közötti távolság rövidebb, mint a combom hossza. Mindenféle alakzatban egymásra pakoltam már őket, de a tuti pozíciót, aminek kitartására fél percnél tovább is képes lennék, még nem találtam meg. És még tizenkét óra hátravan! Ah! Ráadásul a gondolataim rendre visszatérnek a repülőtérhez. Valami nem hagy nyugodni, muszáj rákérdeznem.
- Szerinted megtalálták már?
Hermione nem kérdezi, kire gondoltam. Tudja. – Valószínű – ereszt meg egy kesernyés mosolyt. – Valamelyik munkatársának biztos feltűnt, hogy nincs meg… elvégre elég szembe szökő figura, nem olyasvalaki, aki az esővízzel együtt lefolyik a csatornanyíláson…
- És szerinted mire következtettek az állapotából? – Talán nem kéne erőltetnem a témát, de valami egyszerűen kihajtja belőlem a kérdést. – Összefüggésbe hozhatják velünk?
Hermione hosszan hallgat, s csak vonakodva kezd bele a válaszba.
- Én is gondolkodtam ezen, és nem tudom, mi sülhet ki belőle. Lehet, hogy semmi. De az is lehet, hogy visszanézik a terminálban készült videó-felvételeket – és ez egyre valószínűbbnek tűnik nekem. Akkor viszont könnyen összerakhatják a hiányzó részleteket, és a nevünk, úti-célunk kiderítése sem okozna nekik különösebb problémát… – Hermione váratlanul felnevet. – Szóval, Ron, ne csodálkozz, ha a szingapúri tranzitban állig felfegyverzett kommandósok várnak majd, hogy őrizetbe vegyenek minket, a két nemzetközileg körözött bűnözőt.
- Most csak viccelsz, ugye? – Az álla alá nyúlok, s úgy fordítom a fejét, hogy belenézhessek a szemébe. Hermione rezzenéstelen tekintettel viszonozza a pillantásomat.
- Nem én! – nevet még mindig. – Ilyen kalandokra nem számítottál, mi?
Igaz, ami igaz, tényleg nem. Viszont furcsállom, hogy ő ilyen könnyedén veszi a dolgokat.
- És akkor most mit csinálunk? – kérdezem. – Feltartott kézzel megadjuk magunkat, vagy van valami terved?

Hermione

Nyilván megedzett az utóbbi néhány hónap, mert nem érzek félelmet, még csak nem is izgulok.
- Tervből nincs hiány – nézek komolyan Ronra. – Elvégre, gondolj csak bele, ez sem lehet nehezebb, mint más alakját felvéve betörni a Gringotts egyik legszigorúbban őrzött széfjébe, majd sárkányháton távozni onnan.
Ron arcára nosztalgikus kis mosolyt csal az emlék. – Az egyszer biztos – mondja. – Jó kis kaland volt. Szóval…?
- Szóval – folytatom –, első lépésként átmaszkírozhatnánk magunkat, úgy nem ismernének fel. Te megkapnád a szokott kis szakálladat, meg a burjánzó szemöldököt, én pedig, nos, azt rád bízom…

(másfél órányi vidám hangulatú haditerv-szövögetéssel és traccsolással később)

Hah, megvolt az első fedélzeten elköltött uzsonnánk! Ron, ahogy az várható volt, kevesellte a mennyiséget, és – (ez már bevett ételszerző stratégia nála) – meredt szemű, szuggesztív bámulásnak vetette alá az adagomat, miközben úgy nyáladzott, mint Pavlov kutyája. Ó, áldott jó szívem! – megkönyörültem rajta. Egyébként sem voltam valami éhes.
Áh, másik hír! Mr Hitchins eszméletre tért, és eltávolította fejét az ölemből, ami örvendetes. Aggasztó viszont, hogy most meg hallucinál. Épp a tálcánkat nyújtottam vissza a stewardnak, amikor hirtelen elkapta a karomat, a szemembe nézett, és azt mondta – idézem –: „Brenda! (És látszott, hogy komolyan gondolja!) Szedje elő a múlt évi mérleget, és tételes, havi lebontásban vesse össze az idei eredményekkel. A mindenkori inflációs ráta szerint indexálja, és… (itt a képzeletbeli határidőnaplójával konzultált, nem létező lapokat hajtogatva a levegőben) …legkésőbb csütörtök reggelre összefűzve rakja az asztalomra! Megértette, Brenda?”
Nem jutott jobb eszembe, bólintottam. Mr Hitchins ezt tudomásul vette, visszavonult „irodájának” magányába, és egy hosszúra nyúló konferenciabeszélgetést bonyolított le négy fiktív ügyfelével. Nem túlzok, ha azt mondom, mutatványával igazi közönségsikert aratott. Az átvonuló fedélzeti forgalom feltűnő mértékben összesűrűsödött a mi széksorunknál, nézőközönséggé lényegült utastársaink lélegzet-visszafojtott figyelemmel kísérték, hogyan tart Mr Hitchins két tárgyalás között kávészünetet (különösen az a rész tetszett nekik, ahogy a működő cappuccino gép hangeffektjeit utánozta), és szúrja le a lazsáláson kapott alkalmazottakat.

(órákkal később)

Ron

Örök hálám Mr Tébolyultnak! Ha ő nem lenne, már szikkadtra untam volna az agyam. Hermione javaslatára az előbb felkeltünk, hogy kimenjünk a mosdóba… nekem ugyan nem kellett pisilnem, de örültem a mozgásnak, és mellesleg a mélyvénás trombózis sem tűnik valami jó mókának. Na de lényeg a lényeg: épp Mr Hitchins ülése felett küzdöttem át magam, amikor ez az őrült fószer elkapja a karom, leránt magához, teljes komolysággal Gloriának szólít, és megkér, hogy csináljak neki néhány fénymásolatot a múlt havi költségelszámolásról! Még ilyet! Nem akartam összezavarni, úgy tettem, mintha megértettem volna a kérést, és biztosítottam róla, hogy lehetőségeimhez mérten mindent elkövetek az ügyben.

Most éppen szerény vacsoránkat fogyasztjuk (Hermione ragaszkodik adagjának utolsó morzsájához is), az ablakon túli látvány eközben vérző narancsszínbe fordul, a napszállta pazar fényorgiát rendez a nyugati látóhatár felhőtakaróján. Az alkonyat ma mintha hamarabb szorítaná ki a világosságot, talán mert egyenesen dél-keletnek repülünk, bele a sűrűsödő sötétségbe. Álmosító érzés. A klotyóról visszafelé jövet láttam, hogy sokan már nyugovóra is tértek, félrebillent fejjel durmoltak takaróik alatt. Hm. Talán mi Hermionéval is kérhetnénk egy ilyet közös használatra, hogy a diszkrét takarásban huncutkodjunk egy kicsit. Csak úgy, a tegnap este emlékére.

(később)

Hermione

Kialudtak a fedélzeti lámpák, csak a folyosó padlófényei derengenek tompán az üléssorok között. A kinti világ is elsötétedett, csillagok milliói pislákolnak az éjszakai égen. Ronnal nyakig bebugyolálva gubbasztunk (kifejezetten hűvös van), felváltva használjuk a másikat fejtámasznak, de igazi kényelmes pihenő pozíciót még nem sikerült kidolgoznunk. Az ülőgumóim már most sajognak, a derekam pedig hasogatva tiltakozik az ötlet ellen, hogy még hat további órán át ebben a pózban feszítsen. Ron hősiesen tűri a kényelmetlenségeket, zokszó csak elvétve hagyja el az ajkát, pedig méretei folytán biztos hatványozottan jobban szenved nálam. Apropó hősiesség: azt is minimális sértődéssel vette tudomásul, hogy most nincs kedvem „Mi van a takaró alatt?”-at játszani. Finoman félretoltam felfedezőútra induló kezét, és jelentőségteljesen jó éjszakát kívántam neki. Valahogy nem vagyok hangulatban. Nem arról van szó, hogy a reptéri kis incidens komplexusokat okozott volna vagy ilyesmi, egyszerűen csak bőven elég volt mára a nyakba szuszogós pasikból. Meg aztán… nem tudom Ronnak feltűnt-e, de korántsem vagyunk egyedül a fedélzeten… habár lehet, hogy pont ez izgatná. Milyen sajátos férfi észjárás! Mert vegyük csak a reptéri pasast! Neki például attól bizsereg a bögyörője, ha halálra rémült turistákat motozhat meg, ha kiszolgáltatottnak láthat másokat, ha visszaélhet a hatalmával. A francba! Akármennyire is igyekszem rácsapni emlékezetem ajtaját erre a hátborzongató élményre, az csak nem hagyja magát. Már a felemlegetésétől is jeges simogatás cikázik át rajtam…
- Fázol? – hallom a nyakamba suttogott kérdést. Ron felemeli fejét a vállamról, s a gép oldalfaláig húzódik. – Idebújsz? – kérdi, és nagylelkűen felajánlja mellkasának bal bordaívét.
- Köszi – hálálkodom. Áthelyezem súlypontomat, fejemet a szívdobbanásainak morajló hullámára hajtom. Lehunyom a szemem, hagyom magam elsodorni a lélegzetek ki-be áramló folyamán, hagyom, hogy a közelgő álom kimossa fejemből a gondolatok salakját; már csak a turbinák monoton dübörgése hatol el az agyamig, hangja lassan felolvad az utastér szuszogós csöndjében…
Ah, még egy utolsó elalvás előtti gondolat! Mr Hitchins! Nos, ami bal oldali úti-társamat illeti, ő már egy ideje inaktív üzemmódban vesztegel. Rögtön vacsorájának elfogyasztása után elhagyta az „irodát”, taxit hívott, és hazakocsikázott. „Otthon” aztán megnézte a koraesti híreket, majd magányosan nyugovóra tért. Hah. Nem a rosszindulat beszél belőlem, amikor azt mondom, teljes szívemből örülök, hogy elhagyta az asszony. Mert gondoljunk csak bele, milyen kínos lenne, ha a végighallucinált munkanap betetőzéseként, itt, mindannyiunk füle hallatára nekiállna aktív házaséletet élni.
Hihi.
Na, elég ebből! Most már tényleg aludni kéne…
Legalább egy kicsit.
Fárasztó út áll előttünk… ráadásul leszállás előtt még előkészületeket is kell tennünk… maszkírozni… szakállat növeszteni… satöbbi… Őrület. Miért nem mehetnek simábban a dolgok? Az úgy túl egyszerű lenne…?

(órákkal később)

Ron

- Aú, Ron! Óvatosabban, légyszi… ez fáj…
Hermione szünet nélkül izeg-mozog, képtelen vagyok úgy megközelíteni, hogy közben ne akasszam valamelyik testrészét a mosdó peremébe vagy a vécécsésze alá.
- Állj nagyobb terpeszbe… – instruálom lihegve. Esküszöm, mindjárt letörik a derekam! – Úgy talán elbírnék helyezkedni alattad…
Hermione nyöszörögve rázza a fejét, a megerőltetéstől foltokban ég az arca.
- Túl nagy vagy, Ron… Nincs elég helyünk a mozgáshoz.
Egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy megőrizzem a hidegvéremet. Hermione ötlete volt ez az egész, nem az enyém, most mégis ő panaszkodik hangosabban.
- Te akartál a mosdóba jönni… – morgom az orrom alá –, szóval több segítőszándékot, ha kérhetem!
- Miért, szerinted hol máshol csinálhatnánk!? – Hermione arca valósággal lüktet, ahogy a hónaljamból kigubancolódva felnéz rám. – Talán az utastérben? Mindenki szeme láttára!?
- Jól van, jól van – csitítgatom. – De több türelmet kérek… tudod, hogy most csinálom először.
Hermione megadóan bólint.
- Bocs – leheli, és mosdó faláig szélesíti a terpeszét. – Na, így már jó lesz… Vedd elő és láss neki! Nem sok időnk maradt…

(tizenhat percnyi lihegős kínlódással később)

Hermione

Ron felszólításának engedelmeskedve farkasszemet nézek a tükörképemmel. Ismerősen ismeretlen arc bámul vissza rám, az ábrándos kék szemekben bamba értetlenség ül… és döbbenet. Valami itt nagyon nem stimmel!
- Na mit gondolsz? – Ron elégedetten feszít mögöttem, a vállam mögül kikukucskálva szemléli ügyködésének végeredményét. – Egész jó lett, nem?
- De… – Ennél több nem jön ki a torkomon. Átmaszkírozott külsőm látványa megmagyarázhatatlan rosszérzéssel tölt el. Pedig korántsem ez az első alkalom, hogy más ember külalaki jegyeit öltöm magamra. Példának okáért voltam már szőrös arcú félig-macska, sőt fiú is, na de ez…
Oda-vissza billegtetem a fejem, így barátkozom megváltozott tükörképemmel, ám az érzés, hogy valahol, valamikor láttam már ezeket a vonásokat, csak nem akar elmúlni. Olyan mintha… Ó, Istenem! Most jövök csak rá, kire hasonlítok! A pazarszőke, sima haj… az elkeskenyített, fitosságából lefaragott orr… a kápráztatóan kék írisz… Hisz ez Suzy! Ron az én üresfejű, csinibini ex-osztálytársam formájára mintázta meg az új külsőmet! Ezt egyszerűen nem hiszem el! Hát ekkora benyomást tett rá az a futó találkozás!? Olyan mélyen beégette magát a tudatába az a néhány perc, hogy kapásból az ő vonásait igazította az arcomra!?

(félórányi puskaporos hangulatú perccel később)

Ron

A gép megkezdte az ereszkedést. A gyomrom megindult a torkomnak, a fülem a szapora nyeldeklés ellenére is úgy pattog, mintha popcorn zörögne benne. De minden kínlódó testi tünetem ellenére mégis Hermione hűvös távolságtartása az, ami igazán zavar.
Miután befejeztem rajta az „arculatigazítást” (amit, megjegyzem, ismételt parancsszavakkal ő maga vezényelt le), elégedetten és megkönnyebbülten fújtam ki magam. Se az orrát nem szakítottam le ügyetlenségemben, se a szeme világát nem vettem el egy óvatlan pálcamozdulattal, amire a rázkódó fedélzeten egyébként igencsak megvolt az esély. A végeredmény minden várakozásnak megfelelt, sikerült Hermione eredeti megjelenésének a tökéletes ellentétét létrehoznom, és a felismerhetetlenségig elmaszkíroznom – szóval vártam volna egy-két jó szót. Erre mit kaptam!? Egy dühös vakkantást: „Ülj a vécére!” meg tízpercnyi agonizáló fájdalmat. Hermione villámló szemekkel látott munkához, bitangos lendülettel forgatta a pálcáját, hogy nekem az volt az érzésem, pengével vagdossák az arcomat.
Meg se nyikkantam. Egyrészt nem akartam túlérzékenynek tűnni, másrészt meg attól féltem, csak még jobban felbosszantanám.
Talán mondanom sem kell, értetlenül állok az egész dolog előtt. Amikor már-már azt hiszem, végre-valahára kiismertem őt, hogy most már nyugodt lélekkel ellavírozhatok hangulatváltozásainak hullámain, akkor ő előáll egy ilyen megmagyarázhatatlan, előzmények nélküli kedélybillenéssel (jobb szót nem találok rá), s én a teljes tanácstalanság falába ütközöm. Mi a fene folyik itt? Mivel szereztem ezt az orbitális fekete pontot? Nincs könyv, ami felkészíthetett volna erre, saját eszköztáram pedig nélkülözi az értelmetlen női hiszti robbanásmentes leszerelésének fegyverzetét.
- Hány óra van? – kockáztatom meg az ártatlannak tűnő kérdést, remélve, hogy ezzel csak nem rontok tovább a helyzetemen.

Hermione

- Nézd meg a sajátodon! – vakkantom vissza. – Vagy már az sem elég jó neked?
Egyszerűen képtelen vagyok lecsillapodni. Nem tudom kiverni a fejemből Ron arckifejezését, azt a kebeldagasztó elégedettséget, amivel a megváltozott – és a saját ízlésére formált – külsőmet gusztálta. Féltékenység karmolássza tőle a gyomrom, nem is tagadom. A tény, hogy önmagam hidrogénnel kezelt, szellemileg kilúgozott, angyalarcú változata lettem, hogy Ron egyértelműen egy másik lány mintájára formázott meg, olyan, mintha hangtalan elárulta volna: ez így jobban tetszene neki.
Kicsinyes dolog vagy sem, mindent megtettem, hogy visszavágjak az engem ért sérelemért. Azt akartam, hogy a tükörbe pillantva őt is hasonló érzések öntsék el, hogy benne is felmerüljenek ugyanazok a nyugtalanító és fájó gondolatok, amit akarva-akaratlanul okozott nekem. Egyetlen ember jutott eszembe, akivel felbosszanthatnám: Viktor! Szóval nekiálltam hasonmást gyártani: görbületet raktam az orrába, több árnyalattal sötétebbre színeztem a haját, kecskeszakállat biggyesztettem az állára – de a fejemben élő, kissé homályos kép csak nem akart formát ölteni. Ron tízpercnyi kapkodó és ügyetlen igyekezetem ellenére sem kezdett el hasonlítani Viktorra. Meggyőzően sikerült viszont létrehoznom egy sötét képű arab terroristát! Egyáltalán nem csodálkoznék, ha lekapcsolnák a reptéren – már csak úgy ránézésből is.

Ah! Ráadásul alig aludtam néhány szemhunyásnyit. Abban a percben, hogy sikerült volna elmerülnöm az öntudatlanságban, rittig történt valami, ami durván kirántott onnan: hol a mögöttem ülő utas rázta meg a háttámlát, miközben a mosdóba menet belékapaszkodott, hol Ron rándult egyet álmában és horkantott bele a fülembe. Úgyhogy most legkevésbé sem vagyok simulékony hangulatban. Körkörösen zúg a fejem, s a gyomromban fortyogó idegesség, ahelyett hogy csillapodna, inkább mintha még fokozódott is volna egy kicsit. Mindjárt földet érünk, és ki tudja, miféle meglepetések várnak minket odalent? Átplasztikázott külsőnk elég meggyőző lesz vajon, hogy megtévessze az elfogásunkra esetlegesen kivezényelt fegyvereseket? Mr Hitchins is aggaszt egy kicsit – bár attól a gyilkos mennyiségű nyugtatótól, amit az előbb belényomtak, valószínűleg még a saját tükörképét sem ismerné fel. A stewardesseknek pedig épp elég feladatot ad a leszállás, meg a mindenféle előkészület, semhogy feltűnjön nekik a két utasukon végbement külalaki változás, még ha olyan látványos is, mint a miénk.
- Tartsd készenlétben a pálcádat – vetem oda Ronnak, miközben ügyelek, hogy még csak véletlenül se nézzek rá. – Nem kizárt, hogy hamarosan szükségünk lesz rá…

(jóval később)

Ron

Hát, azt a néhány korrekciós bűbájt leszámítva, amivel az új megjelenésünkhöz igazítottuk az útlevelünkben a fényképeket, végül semmire sem kellett használnunk a pálcánkat. Most a beszállókapu előtt várunk a sorunkra, immár eredeti külalakunkban, és nagyon úgy néz ki, hogy már semmiféle gikszer nem jöhet közbe. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Hermione balsejtelme nem igazolódott be: egy fia fegyveres sem várakozott a terminálban, amikor kiértünk az összekötő folyosóból, és az útlevél-ellenőrzésnél sem voltak fennakadások.
Szóval a helyzet több, mint biztató. Nem lettünk nemzetközileg körözött bűnözők, és a nevünk sem került fel semmilyen figyelmeztető listára. Hermione mégis úgy viselkedik, mintha a veszély továbbra is fennállna: ugrásra kész figyelemmel lépked mellettem, keze a pálcáján, szinte érzem a belőle áradó feszült koncentrációt. Nem szól, csak a maga belső kis világára összpontosít, ahonnan lehetetlenség kicsalogatni.
Persze csakis engem büntet a hallgatásával – (ez a kis színjáték nem téveszt meg, nem ám!) –, de hogy miért, az továbbra is rejtély. Én próbáltam beszélgetést kezdeményezni, többször is; óvatosan puhatolóztam, hogy kiderítsem, mi a bűnöm, de ő minden közeledésre tett kísérletemet megtorpedózta. Ha kérdeztem, nem válaszolt, legfeljebb morgott valamit, vagy a fejét rázta; romantikus irányú próbálkozásomat pedig olyan durván építette le, hogy az akár komoly csorbát is okozhatott volna férfiúi önbecsülésemen. Pedig én csak meg akartam csókolni! Erre ő olyan borzadállyal vegyes megrökönyödéssel tért ki előlem, mintha bizony egy visszataszító űrbéli lennék, aki fajkeresztező párzásra kényszeríti itt, mindenki szeme láttára. Ez nagyjából fél órája történt, harminc acsargó kedélyállapotú perccel és a visszamaszkírozással ezelőtt; azóta még csak szóbelileg sem érintkezünk, csak duzzogunk egymásra némán, gyerekes daccal.

Ja, mielőtt elfelejtem, velünk egyetemben Mr Tébolyult is leszállt a gépről. Habár a leszállt nem a legpontosabb kifejezés, amivel élhetünk. Mr Hibbant abban a megtiszteltetésben részesült, hogy maga a gép kapitánya vezényelte le a távozását, és a markos fedélzeti mérnök meg a másodpilóta közreműködésével szó szerint kiemelte az ülésből, majd elcipelte az orvosi szobába. Mr Zizi fele úton eszméletre tért, és nagy „Hölgyeim és Uraim!”-felkiáltással belekezdett valami konferencianyitó szónoklatba.

Hermione

Síri csöndben foglaljuk el a helyünket, vigyázva, nehogy összeakadjon a tekintetünk. A gép lassanként megtelik, a zajszint minden újonnan érkező utassal tovább emelkedik, a légikisasszonyok kedves mű-mosollyal koordinálják jó irányba az ülőhelyüket keresőket.
Úgy nézek ki a fejemből, mintha a felbolydult látvány a teljes figyelmemet lekötné, miközben a higgadt felszín alatt dörömbölnek bennem az indulatok.
Ron meg akart csókolni… csakhogy nem engem, hanem Suzyt! Micsoda pernahajder! Még jó, hogy nem engedtem neki… hisz az olyan lett volna, mint… mint… á, nem is tudom, milyen. De akkor is igazam van. És még van pofája játszani a sértődöttet!
Persze elég durván ellöktem magamtól, és annyi megvetést sűrítettem a pillantásomba, amennyi csak tőlem és fáradtságtól kivörösödött szemeimtől telt. De akkor is. Hogyhogy nem érzi a dolog súlyát!?

Ah, teljesen kivagyok. A fáradt és a kimerült csupán elbagatellizált jelzője lehetne annak, amit most valójában érzek. Negyvennyolc órája nem aludtam rendesen, sajgó szervezetem a kényelmes vízszintes testhelyzetért könyörög, melyet tudom, még nagyon-nagyon hosszú ideig nélkülöznie kell.
A belső kedélyállapotomhoz híven a külsőm is alaposan leamortizálódott – a tranzit mosdójában volt alkalmam meggyőződni erről. Az arcom sápkórosan fehér, némi hamuszürke beütéssel, mintha borostásodnék. Szemem alatt kenguruerszényre emlékeztető táskák függnek, a hajam pedig… na, igen a hajamra egyszerűen nincsenek szavak. Talán csak egy hasonlat világíthatná meg a helyzetet. Szóval képzeljünk el egy magasfeszültségű kerítést, amint egy macska átmászik rajta. Aztán hirtelen beindul a tízezer volt, és a macska felmeredő szőrzettel pörkölődni kezd. Na, ilyen az én hajam!

Kritikán aluli külsőm meg a Ron miatt érzett sérelmem már önmagában is bőven elég lenne, hogy komolyan fontolóra vegyem az öngyilkosságot, ám az élet nem ilyen kegyes hozzám. Komorsötét hangulatomon tovább ront az a bizarr ülésrend, amit Mr Hitchins és az ő rendhagyó elmeállapota után minden bizonnyal a sors újabb fintoraként kell hogy értékeljek.
Már a tranzittermi váróban feltűnt a két harsány nőszemély, akik nagy fenéklengetve fel-alá bugiztak a sorok között, miközben minden szem rájuk meg a parádés, testfelületüket minimálisan takaró ruházatukra tapadt. Megmondom őszintén, afféle közkézen forgó nőtípusnak tűnik mindkettő, kiknek bizonyos szolgálatát csekély anyagi ráfordítással lehet megszerezni az utcasarkon. Anyagtakarékos öltözetüket feszülő spandex alkotja, melynek színvilágát a szavannák egzotikuma és annak vadjai inspirálták. A lenyűgöző toalettet emeletes körömcipellő teszi teljessé, mely nagyjából tíz centiméterrel toldja meg az amúgy sem elhanyagolható vertikális látványt. Mindehhez jön még a riszálással telezsúfolt mozgáskultúra, amit nem csak előrehaladva, de egy álltóhelyükben is képesek végrehajtani, azt a látszatot keltve ezzel, mintha két csípőficamos strucc egyensúlyozna valami láthatatlan libikókán.

Na, ki lehet találni, ki mellé ült le ez a két süvölvény! Bingó, Ron a szerencsés. Az az ötös széksor, melynek két középső ülésén mi magunk is helyet foglalunk, mostanra három további utassal lett teljes. A balomra egy édes pici bácsit ültettek, aki a beszállás okozta légszomjtól eddig még nem jutott szóhoz, és aki úgy vélem, rozoga szervi állapotából kifolyólag nem fog sok gondot okozni ezután sem. Valószínűleg végigalussza majd a teljes menetidőt, annak mind a hét hosszú órájával és étkezéseivel együtt.

Ron ülésszomszédjairól viszont aligha feltételezhető ugyanez! Tranzittermi viselkedésükhöz híven, hangos csinnadrattával vonultak be a fedélzetre, és vágták magukat hanyatt Ron mellett, a két szabad ülésen. Lábaikat térdben behajlítva az előttük húzódó széksor háttámlájához préselték, rövid úton fényt derítve ezáltal a rejtélyre, hogy vajon viselnek-e bugyit a ruhájuk alatt.
Nem viselnek.
Ron nyaka valósággal belereccsen az igyekezetbe, hogy ezt a felfedezést minél tisztább látószögből szemlélhesse. Ha így folytatja, előbb-utóbb az ölében landol a feje.
Sípolni kezd a fülem, vérem dübörgése nekifeszül a dobhártyámnak. A tény, hogy más nők intim szféráit bámulja, mikor itt ülök mellette, kezd komolyan felingerelni. Megköszörülöm hát a torkom – ez majd észhez téríti.
Semmi.
Pregnánsan köhintek egyet-kettőt – ám Ron még mindig bámul. Ez hihetetlen!
Direktebb módszerhez folyamodom, s a könyökömmel jó erősen a bordái közé bökök.
- Höh! – kapja felém a pillantását, jobbjával a bántalmazott felületet dörzsölgeti. – Mi van már megint, hogy ilyen finoman kéred a figyelmemet?
Megáll az ész! Nem tudja!
- Töröld le a nyálat a szádról! – szűröm a fogaim között olyan megvetéssel a hangomban, amiről tanulmányt lehetne írni, majd a legteljesebb méltósággal hátat fordítok neki, és jobb híján fixírozni kezdem töpörödött utastársamat.

(később)

Ron

Hermione az utóbbi négy év legintenzívebb hisztijét produkálja, a hatodikos mosolyszünetük lényegtelen kis semmiségnek tűnik ehhez képest. A gép negyven perce hasítja már velünk a levegőt, a pilóta bejelentéséből azt is tudom, hogy időközben magunk mögött hagytuk az Egyenlítőt, és most Malajzia káprázatos szigetcsoportjai felett repülünk.
Kár, hogy nem az ablak mellett ülünk, a panoráma biztosan feldobná egy kicsit a hangulatomat, és talán Hermionét is jobb kedve derítené, aki persze ide se bagózik rám, helyette – csakhogy ezzel is bosszantson engem – tüntető vehemenciával veti bele magát a jobboldali szomszéddal való ismerkedésbe. Ha nem lenne ilyen vén és poros az öreg, még azt hinném, féltékennyé akar tenni vele. De ez persze nevetséges. A papa igazi relikvia már, aki bármelyik pillanatban az öröklétbe végelgyengülhet.
Jaj, ha ez így megy tovább, kómába esek az unalomtól. A jobb oldalamon ülő két csaj is elpályázott a klotyóra, hogy – a szavaikkal élve – megigazítsák az egy kicsit elmozdult sminkjüket.
- Hermione – hajolok a szólított füléhez –, olyan éhes vagyok… és unatkozom is…
De őt nem hatja meg a dolog. Rám se néz, egyszerűen csak kirántja magát a kezem alól, és mintha egy hajtincset vetne hátra, úgy röffenti nekem a válla felett: – Bírd ki, amíg kihozzák az ebédet!

(később)

Hermione

Ó, jaj! Kellett nekem ismerkedést kezdeményezni! Mintha egy lavinát szakítottam volna a saját nyakamba.
A bácsi persze tüneményes, amolyan igazi Mindenki Nagypapája – ám sajnálatos módon megvan az a rossz szokása, hogy végtelen kapacitású hallgatóságnak tekint bárkit, akinek füle van, vagy rendszeresen lélegzik. Én történetesen mindkét kritériumnak megfelelek – szóval nincs kibúvó.
Jobboldali utastársam, ki az Úr 1911-edik esztendejében látta meg a napvilágot, és a keresztségben a Eugene Seymour Montgomery nevet kapta, élemedett korát meghazudtoló szellemi frissességgel és agilitással vezet be éppen a majd’ egy évszázadra rúgó magántörténelmének részleteibe. Az epikainak ígérkező beszámoló több témakör között csapong, marginálisan érinti a gyerekkort, a házasságot és a háborút, ám gerincét mégis az öregkor kedvenc témája, vagyis a test kínjai és rettentő szenvedései alkotják. És abból bizony volt neki bőven! Mr Montgomery kóresetei kis túlzással a középkori pestisig nyúlnak vissza, hogy a számtalan nyílt és morzsalékos törésen meg golyó ütötte üszkös seben át a hipertónia, ízületi gyulladás és lumbágó hármasával fémjelzett jelenbe torkolljon.
Úgy ér minden egyes szó, mint egy rendkívül véres jelenet valamelyik kórházsorozatból; lelki szemeim előtt zsigerek tekergőznek, fülemben bordaterpesztők nyikorognak, orromban formalinban úszkáló belső szervek szaga terjeng. És Mr Montgomery csak mondja, és mondja, karcos hangja, mint az aranyeres papagájé. A háttér-információ már el sem jut a tudatomig, csak az orvosi kifejezéseket hallom meg, amelyek egyre véresebb és gyomorforgatóbb képzeteket idéznek az agyamba.
És ezen a ponton érkezik meg az ebéd. A stewardess mosolyogva fekteti ölembe a roskadásig megrakott tálcát, melynek kínálata most első ízben lenne igazán hívogató – már ha nem küszködnék éppen erős hányingerrel. Ronra sandítok – ő bezzeg látványosan örömködik, kék szeme nagyot csillan a bőséges adagok láttán.
Szapora karistolás váltja fel egyszerre a fedélzet monoton zsibongását, műanyag kések és villák nyiszálnak bele jellegzetes hangon a műanyag tányérokba. Még Mr Montgomery is felfüggeszti egészségi állapotának ecsetelését, és 87 évének minden lendületével ráveti magát az aszpikos borjúszeletre.

(később)

Ron

Hermione talán kezd megenyhülni. S hogy mitől támadt ez az optimista gondolatom? Nos, vegyük például az érintetlenül hagyott ebédjét. Amikor megpróbáltam elkunyerálni tőle, ő csak egy pillanatig hezitált, hogy a fejemre borítsa-e – és nem tette! Helyette egy fakó mosoly kíséretében tálcástól átnyújtotta nekem. Mi ez, ha nem a jó szándék első biztató jele? Feltett szándékom, hogy további hasonló jeleket csikarok ki belőle. Amint befejezi az öreg muki abajgatását, neki is látok, mert ez a kommunikációs szünet kezd bosszantóan hosszúra nyúlni.

(néhány harákolós perccel később)

Hermione

Túl vagyok éltem első Heimlich-műfogásán! Mintaszerűen végrehajtott, precíz mozdulat volt, melynek során egy egész, magostól lenyelt aszalt szilvát sikerül a felszínre hoznom az erősen liluló Mr Montgomery túlterhelt garatjából.
- Jól van az öreg? – hallom Ron fülembe mormolt szavait. Ránézek; őszinte aggodalom ül a tekintetében.
- Most már biztos megmarad – nyugtatom meg. – Az életjelei stabilizálódni látszanak…
- Az jó – bólint ő. A közös karfánkra dőlve közelebb húzódik hozzám. – Kár lenne érte… olyan jópofa öregembernek látszik…
- Az is… – Nem hátrálok el. – Tényleg jópofa…
- Hermione, izé… lehetséges lenne, hogy felfüggesszük a mosolyszünetet? – És a kérdés mellé egy hamisítatlan, féloldalas Ron-vigyort mellékel. Ez a védjegye. Mindig levesz vele a lábamról.
- Lehetséges lenne – adom be a derekam, és egy válaszmosollyal pecsételem meg a beleegyezést.
Ron pantomimszerű homloktörölgetéssel adja tudtomra, mennyire megkönnyebbült. – Végre! – hálálkodik égnek emelt tekintettel, majd megkomolyodó arccal ismét rám néz. – A felszállás óta meg akarok kérdezni valamit, amit nem értek. – Itt az órájára néz. – Hajnali ötöt mutat… odakint mégis fényes nappal van. De hogyan…
- Időeltolódás – vágok a kérdés elé. – A felszállás óta több időzónán is áthaladtunk már, ezért nincs összhangban az órád a valós, földrajzi idővel. Rendesen megkavarja az embert, mi? Odahaza még fel sem kelt a nap, de itt, jóval keletebbre már dél is elmúlt. Tulajdonképpen szembe repülünk az idő múlásával, felgyorsítva így a nappalok és az éjszakák váltakozását. Te is észrevetted, hogy milyen gyorsan kivilágosodott, nem?
- Hát… – Ron restelkedve húzza el a száját. – Én azt alighanem átaludtam.
- Jó neked! – hőbörgök. Komolyan irigylem. – Én bezzeg átvirrasztottam az egész estét.

(később)

Ron javaslatára megpróbálok egy kicsit elszenderedni. Ám az elképzelés megvalósítása rendre akadályba ütközik. Mr Montgomery folyamatosan izeg-mozog mellettem, csontos könyökével karfán támaszkodó alkaromat böködve. Bármibe lemerném fogadni, hogy pisilnie kell. Kristálytisztán leolvasható arcáról a tipródás: felkeni, nem kelni? Magában valószínűleg a befektetés/haszon arányát mérlegeli; bevizelés szégyenszemre kontra felegyenesedés roppant fizikai kihívása.
Ah, nincs más választásom!
- Mr Montgomery – hajolok hozzá nővérkés tapintattal. – Szívesen segítek, ha ööö… szóval épp a mosdóba készülök, és elkísérhetem, ha gondolja a bácsi…
- Ó, az nagyon jó lenne, kedvesem. – Mr Montgomery ráncos arca csupa ragyogó hála.

Három combnyaktörés-gyanús mozdulat után sikeresen kitámolygunk a folyosóra. Tempónk a mozgássérült éti csiga maximális haladási sebességét idézi, hegynek felfelé. A mosdó beláthatatlan messzesége távolodik tőlünk, kétlem, hogy a bácsi záróizmai kibírják odáig. Ugyanakkor egymás mellett haladtunkban akadályát képezzük mindennemű közlekedési szándéknak, s csakhamar valóságos forgalmi dugót okozunk. Hátam mögött reszelős torokhang figyelmeztet rá, hogy türelmetlen tulajdonosa nem venné a szívére, ha még leszállás előtt visszajutna ülőhelyéhez.
Talán fel kéne kapnom a bácsit – fordul meg a fejemben. Hisz milyen nehéz lehet ez a pöttöm, csontritkult emberke? Negyven kiló? Csípőprotézissel együtt.

Öt lassan ketyegő perc, két aritmiás roham, és megérkezünk. Mr Montgomery legnagyobb örömömre képesnek érzi magát az önerőből történő vizelésre, és nem tart igényt cipzárlehúzói szolgálataimra.
Beszuszakolom magam a klausztrofóbiásan szűk kabinba, és elhelyezkedem az égi trónuson. Miközben jólesően megkönnyebbülök, tekintetem megakad a mosdó mellé függesztett táblácskán. A csupa nagybetűs felirat valósággal az arcomba ordítja, hogy a papír kéztörlőt NE húzzam le a vécén.
Nem ez az első alkalom, hogy további gondolkodásra sarkall ez a figyelmeztetés. Mert hát miért kell ezt ilyen nyomatékosan közölni? Az embernek valahogy rosszérzése lesz tőle – így tízezer méter magasan. Mégis mi történne akkor, ha megtenném… Lezuhanna a gép?
Mindegy. Futni hagyom a gondolatot. Dolgom végeztével kezet mosok, és a törlőkendőt NEM húzom le a vécén.
Minek megkísérteni az ördögöt…

Ron

Hermione még mindig odavan. Remélem, a bácsi nem kapott agyvérzést útközben, az aligha gyakorolna kedvező hatást Hermione frissiben regenerálódott jó kedvére. Most hogy végre felhagyott a durciskodással, igazán kár lenne elszontyolítani ilyesmivel. Habár biztos a fáradtság dolgozott benne korábban… igaz, ami igaz, én sem vagyok éppen csúcsformában. Próbálom ugyan kikapcsolni a külvilágot, s lehunyt szemmel erőt gyűjteni az elkövetkezőkhöz: az újabb hercehurcához a reptéren… a buszúthoz, ami Hermione szerint további teljes huszonnégy órát emészt majd fel… a szülőkkel való találkozás legelső, meghatározó jelentőségű pillanatához…
Ajjaj! Minél többször gondolok erre, annál nagyobb görcsbe rándul a gyomrom. Vajon mit szólnak majd hozzám Hermione szülei? Ilyen udvarlót képzeltek el a lányuknak? Vagy inkább olyan Gordie-félét, aki fogorvosnak készül, s aki képes lesz öregkorukban átvenni a jól bejáratott praxist?

Miközben engem ilyen és ehhez hasonló borús kilátások szomorítanak, addig jobb oldali útitársaim minden korábbinál hangosabban vidulnak. Hihetetlen decibelerővel bír ez a két csaj, ki se nézné belőlük az ember. Habár a hatás nem éppen kellemetlen. Igazi torok-mélyen érlelt orgánuma van mindkettőnek, ami úgy tör a felszínre, mintha édes mézbor bugyogna valami drága kristálypalackból.
És nem hordanak bugyit!
Azt hittem, kiesem a székből, amikor megláttam! Talán egy kicsit el is bambultam; meglehet, hogy Hermione épp emiatt húzta fel még jobban az orrát. De nem tehetek róla. Amióta befejeztem a nemi érettséget, gyakran előfordul, hogy a testem önkéntelen reakcióra ragadtatja el magát. Ilyenkor nincs mit tenni, ez az erő hatalmasabb nálam. A tekintetem odafordul, és leszavazva a józanész „Hagyd abba!” parancsát egyszerűen megtapad a látványon.
És most egyértelműen van min megtapadnia! A takart és a szabad testfelületek százalékos aránya, amivel a mellettem ülő két bige öltözéke jellemezhető, a közszeméremsértés határát súrolja. A ruhájuk köldökig dekoltált, a lábuk nyakig csupasz. Hogy tetszenek-e? Nem így fogalmaznék. A nyers biológia szintjén hatnak rám, azt is mondhatnám, hogy a jelenlétük optikailag ingerel, és zsigerszinten nyugtalanít. De akkor sem vagyok egy hormonzavaros vadember. Csak egy átlagos hím, aki inger-dús környezetbe került, és most megfeszített koncentrációval próbálja eldugni a pillantását, hogy ne sértse meg a bal oldalára visszatérő barátnőjét, akit, félmeztelenül viháncoló nők ide vagy oda, igazán és tiszta szívből szeret.
Na, de a fülemet nem foghatom be! A csajok pedig tovább burukkolnak vízesésszerű zizegő altjukon, búgnak, mint két párzó galamb. Mintha a munkájukról tereferélnének, olyan kifejezések cserélnek gazdát, mint a „kemény meló, izzasztó pózolás, derékszaggató beállás”. Néhány szakszó is elhangzik, amit nem értek, és Hermionét sem akarom megkérdezni róluk, mert épp most szundított el. Szóval a kíváncsiságom egyre csak hízik. Komolyan furdalja az oldalamat, hogy vajon mivel foglalkozhatnak ezek ketten? Mi lehet az az izzasztó, nagy fizikai igénybevételt jelentő munka? Mert hogy nem útburkolat-javítók, az biztos.

(jónéhány ködmaszatos perccel később)

Hermione

Ki-kihagy az érzékelésem, hullámokban át meg átcsap felettem az eszméletvesztés tompasága. Érzem, ahogy lassan a mellkasomra ernyed a fejem, állkapcsom ellazul, a nyelvem kikandikálni készül elnyíló számból… És ez az a menetrendszerű pillanat, amikor egy hegyes öregemberujj megbök, és kiszúrja jóleső zsibbadtságom buborékját.
Mr Montgomery, ki pártfogói szerepvállalásom után örök életére a szívébe zárt, most térít eszméletre ikszedik alkalommal. Az elmémet megülő sűrű ködön át könyörögve nézek rá: úgy szeretnék aludni egy kicsit! Nem lehetne csak egy félórára felfüggeszteni fiatal legénykorának hősszerelmes történeteit? Kérem! KÉREM!
De Mr Montgomery nem veszi az adást, agyának valamennyi, meszesedéstől megmentett agysejtjét azon túráztatja, hogy bebizonyítsa nekem, milyen rettenthetetlen trubadúr volt annakidején.

(később)

Upsz, de kínos. Mr Montgomery épp egy keserédes sanzont dúdolt nekem, amikor arra eszméltem, hogy elcseppen a nyálam. Hiába no, képtelen vagyok megmaradni az eszmélet felszínén. Jelen körülmények között még a bácsi salétromosan recsegős hangját is altatónak találom; narkolepsziás hirtelenséggel ájulok bele az álomba, hogy aztán ugyanilyen gyorsasággal térjek magamhoz újra, miközben a fáradtság kilónkként nehezedik a szemhéjamra.
Inaktív közreműködésem, amellyel a beszélgetésben asszisztálok, mégis tökéletesen megfelel Mr Montgomerynek, sőt, úgy veszem észre, fokozott nyáltermelésem csak aláfűtött mesélőkedvének. Ez így nem mehet tovább!
- Mr Montgomery – fogom meg bökésre emelt mutatóujját –, én most alszom egy kicsit. Majd utána el teccik énekelni a második versszakot is – és már ott sem vagyok. Elszabadult teherliftként zuhanok a mélybe, összemosódó fekete folttá olvad a külvilág, ó áldott nyugalom, végre pihenhetek… alhatok…
Újabb bökés! Ezúttal jobbról. Ron közeledik felém bizalmaskodón, éber vigyorral az arcán. Minden erőmmel küzdenem kell, hogy ne vágjam pofán.
- Hermione – hajol le hozzám, így súgva a fülembe: – Mi az a pornó?

Ron

Hermione bekékül. Olyan villámsújtott borzadállyal néz rám, mintha a perverzió netovábbja lenne az, amit kérdeztem.
- Po… mi…? – szűköli, aztán hirtelen elnémul. Pillantása, kikerülve engem, a hátam mögötti csajokra siklik. Kékes arcszínébe zöld foltokat vegyít a felismerés, amitől olyan lesz, mit az éretlen szilva. – Kérdezd meg tőlük! – billenti előre az állát, majd összefűzi maga előtt két karját, és tüntetően hátat fordít nekem.
Hát, legyen, ahogy akarja: megkérdezem őket!

(kicsit később)

Hermione

A szívem dübörgésétől semmit sem hallok, az érverésemtől mennydörög a dobhártyám.
Mély, megnyugtató célzatú levegőt veszek, várom, hogy a vérnyomásom visszacsússzon az életveszélyes sávból.
Ron a csajokkal beszélget – az előbb vetettem egy pillantást feléjük, és láttam, milyen készségesen igyekeznek felvilágosítani a kis érdeklődőt.
Ahhhh! Annyi fortyogó düh halmozódott fel bennem, hogy mindjárt a fülemen fog kihabzani a felesleg, mint a felforrt tej. Mondanom se kell, az álom úgy kiröppent a szememből, mintha orkán söpörte volna el; éber agyam utolsó erőtartalékait adja bele a dühöngésbe. Miért nem lehet az én szomszédom valami gödrös állú, feszes izmú szívtipró? Miért Ronnak jutnak a vonzó darabok, nekem meg az őskövület? Ő kocsányon lógó szemmel stírölheti őket, és grátiszként még szexuális felvilágosítást is kap! Na és én mire jutnék a sajátommal? Ha szerencsém van, szívinfarktust kap, és lélegeztethetem szájból szájba.
Na, most meg elszégyelltem magam! Hogy is kívánhatnék rosszat ennek a szegény, gyámoltalan öregembernek, ennek a szívfájdítóan pici és törékeny apókának? Hisz látom rajta, visszavonulásommal már így is megsértettem. Felém rebbenő kérlelő pillantásától a csupasz bűntudatig meztelenedik a lelkem.
- Segíthetek valamiben a bácsinak? – hajolok hozzá, főképp abban a reményben, hogy a legtöbb, amit kérhet, pár percnyi sanzonhallgatásra fordítandó figyelem.
Mr Montgomery arca felderül, vékony szája reszkető mosolyra húzódik.
- Igen, kedvesem, lenne valami, amit megtehetne értem.