Még most sem hiszem el, hogy Mr Montgomery ezt kérte tőlem. Egész pontosan azt nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek – mindenesetre nem erre számítottam. Miután biztatóan rámosolyogtam a bácsira, hogy rajta, ki vele, mit szeretne, ő tenyérközépig benyúl nagyra tátott szájába, és legnagyobb megrökönyödésemre a kezembe nyomta a felső műfogsorát. Pokolian töri az ínyemet, panaszkodott. A borjúszelet rágósabb porcogói valahogy alászorulhattak. Drága, aranyos kislány, megtenné, hogy a csap alá tartja néhány percre, hogy a folyóvíz megtisztíthassa? Én attól tartok, landolásig aligha járnék meg egy újabb oda-vissza mosdó-körsétát.

Szóval, nem nagyon tehettem mást, kicsattogtam a klotyóra, és sikálni kezdtem a fogprotézist.
Olyan ez, mint egy régészeti ásatás: kortörténeti rétegekként kerül elő a bácsi utolsó két évtizedének összes ebédje és vacsorája, a műharapással elfogyasztott étkek megkövült, fosszilis maradványai.

Már vagy öt perce zubog a víz, amikor úgy találom, hogy ennél jobb eredmény nem érhető el. Elzárom a csapot, a helyreállított komfortfokozatú műfogazatot papír kéztörlőbe burkolom, és felitatom róla a vizet. Jó. Az elázott papírt galacsinná gyűröm, s oda se nézve leöblítem a vécén… Basszus! Visszatartom a levegőt, sőt még a szívverésemet is, megfeszülő izmokkal várom, hogy szirénázzon, fütyüljön valami, vagy felirat gyulladjon ki a mennyezeten, amiért óvatlan mozdulatommal veszélybe sodortam a gép és az utasok biztonságát – de persze semmi ilyesmi nem történik. A repülő sem pördül dugóhúzóba, vagy kezd el füstcsíkot húzva tenger-iránt zuhanni.
Kiengedek magamból egy apró nevetést. De gyagya vagyok!

Kislisszolok a szűkös ajtón, markom diszkrét takarásába szorítva a műfogsort. Már a turistaosztály közepén járhatok, néhány lépésre a mi széksorunktól, amikor a lábam hirtelen behúzza alattam a féket. Meglódul velem a fedélzet. Rossz helyen járok… igen, csakis ez lehet a megoldás.
De nem, a hűvösen racionális kis hang, ami a fejemben tiltakozik, nagyon jól tudja, hogy ez hazugság. Ez itt pontosan az az ötös ülésblokk, ahonnan alig tíz perce keltem fel, s amelynek ülésrendje azóta drámaian átrendeződött. Mintha gyökeret eresztett volna a lábam, úgy bámulom egy álltóhelyemben a háttámlák fölül kikandikáló, összebukó három fejet, a vörös foltot, ami a két másik hajmaszat között rémületesen ismerősnek tűnik nekem. Na, itt a büntetésem a papírtörlő miatt!

Leküzdöm a fulladást. Tétova léptekkel előrébb óvakodom, próbálom különálló arcokra szakítani a látványt… mert ugye az nem lehet, hogy ezek hármasban csókolóznak?
Nem, hála az istennek! Ron kimaradt a dolgok sűrűjéből, ő csak nézője a leszbikus bemutatónak. Úgy gubbaszt közöttük, olyan bambán elragadtatott arccal, mint egy jóllakott napközis, miközben a lányok gyakorlatilag felfalják egymást.
Mr Montgomeryt megkíméli előrehaladott rövidlátása a döbbenetes látványtól, ám én nem vagyok ilyen szerencsés. Nagy dirrel-durral vágtázom be a két széksor közé, a fogsort Mr Montgomery készségesen kitátott szájába lököm, majd a saját ülésem fölé lendülök, de nem ülök le azonnal, nem ám, helyette szuggesztíven bámulom Ront, vonzom magam felé a pillantását, mintha magnetikus erővel bírnék – s amikor végre elkapom a tekintetét, olyan atomcsapással is felérő megvetéshullámot küldök felé, ami egy gyengébb idegzetű embernél azonnali szívhalált eredményezne.
Ron persze nem esik össze holtan, de legalább van annyi tisztesség benne, hogy fülig vörösödjön.

(jónéhány percnyi könyörgéssel később)

Ron

- Nem én kértem tőlük ezt a műsorszámot, esküszöm, Hermione! Egyszer csak maguk közé rántottak, még tiltakozni sem volt időm, aztán hogy, hogy nem, éppoly váratlanul, mint korábban összehajoltak előttem, azt mondták, mutatnak valamit, amit még biztos nem láttam, és képzeld: nekiálltak csőrözni. Így történt, az önoltómra esküszöm!
Már vagy húszadszorra fogalmazom újra a bocsánatkérő szövegemet, ám Hermione mindezidáig hajthatatlan maradt. Elmélyülten tanulmányozza ölébe ejtett kezeit, és tanújelét sem adja annak, hogy egyetlen szavát is hallaná a védelmemre felhozott monológnak.
Pedig isten látja a lelkem, tényleg ártatlan vagyok! Ez a két perszóna se szó, se beszéd foglyul ejtett engem, és a beleegyezésem nélkül lelki békét megzavaró ingereknek és botrányos felnőtt-tartalomnak tett ki!
Na jó, előtte persze diskuráltunk egy kicsit. Kölcsönösen bemutatkoztunk, majd az udvariasan elővezetett kérdésemre, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkoznak a hölgyek, váltott személyű előadásban részletes és kimerítő választ adtak. Olyan távol-keleti filmeket szinkronizálnak, magyarázták, amiben két vagy több férfi és nő beteljesülő szerelme játssza a főszerepet. Hű, ez nagyon romantikus lehet! – vágtam közbe, ahogy felidéződött bennem a tegnapelőtti mozifilm cselekménysora. Erre ők cinkosan összevihogtak, és azt mondták, milyen édes-naiv fiatalember vagyok. Az ezt követő beszámolóból aztán kiderült, mit is jelent igazából a pornó szó, s fény derül arra is, hogy a romantikus kifejezés miért nem a legérzékletesebb jelző, amivel illethetjük ezt a műfajt. Ezekben a lényegre törő alkotásokban, tudtam meg, a szerelem testi vonatkozásai kapják a nagyobb hangsúlyt, az érzelmi szálak bonyolítása, felesleges macera lévén, inkább háttérbe szorul.
Lolita és Desiree – így hívják a vonatkozó hölgyeket – maguk is az ipar sűrűjében tevékenykedtek, egészen a közelmúltig, amikor is átnyergeltek a kevésbé megterhelő szinkron-szakmába. Nagy hasznát veszik korábbi tapasztalataiknak, közölték velem büszkén, személyes élményeik segítik átélni a színészek alakítását, és ugyanakkor élethűen imitálni azok aktus közben produkált változatos hangeffektjeit. Ezután egy rövid prezentáció következett a szóban forgó effektekből, amit végül a rajtaütésszerű székcsere és a nyelvművészeti bemutató tetőzött be.
Röviden, tömören ennyi. Nem tudom, mit gondoljak a történtekről. Az igaz, hogy ilyesmit még nem láttam, és azt is be kell ismernem, hogy az élmény felejthetetlen marad, de hogy megérte-e mindez Hermione haragját? Nem, határozottan nem érte meg.
- Hermione, ne csináld már! – rimánkodok. – Nem haragudhatsz rám emiatt! – Állcsúcsomat a vállára fektetem, és a fülébe duruzsolok. – Légyszi, légyszi, légyszi.

Hermione

Ó, hogy utálom, amikor ilyen mézes-mázos! Minden kisfiúi báját beveti a könyörgésbe; oda se kell néznem, így is tudom, hogy a „kivert kutya” tekintettel fixíroz, ami csupa megszeppent ártatlanság meg gyámolításra szoruló elesettség. Téglánként bontja le vele az ellenállásomat, azt a falat, amit már nem is tudom, miért húztam magam köré. Kialvatlan vagyok – itt a hiba. Egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül a fogalmi gondolkodás, helyette hangulatjelek és indulatszavak töltik meg a fejemet. Van egyáltalán bármi jogom haragudni? Már komolyan nem tudom. Kezdek önmagam előtt is nevetségesnek tűnni; egy napba sűrítettem annyi hisztit, megbocsátást és újrasértődést, hogy az egy egész évre elegendő lenne. Persze a kettőnk viszonya mindig is bővelkedett a hullámhegyekben és völgyekben – de ez talán mégiscsak túlzás.
Nyilván szüneteltetem a duzzogást… igen, így lesz a legjobb. A sértettségemet elrakom későbbre, és ha már rendesen kialudtam magam, újra előveszem, hogy tiszta fejjel átgondolhassam, van-e egyáltalán valami alapja. Elvégre lehet, hogy nem is hasonlítottam annyira Suzyra… akkor viszont a csókkísérlet sem számít bűnnek… a két smároló csaj pedig… nos, az csupán egy sajnálatos körülmény, amiről senki sem tehet… Oké. Ron rehabilitálva, az összes vád alól ideiglenesen felmentve. Mindkettőnknek így lesz a legkényelmesebb. Jó egynapi út van még hátra, 2300 kilométernyi zötykölődés, amit nem egy harapós útitárs közvetlen közelében akarok végigszenvedni… hanem egy készséges Ron mellett, aki jó szolgálatokat tehet nekem párna gyanánt.

(egy leszállással és negyvenöt percnyi reptéri bumlizással később)

Ron

Micsoda fordulat! Hermione valami titokzatos lelki metamorfózis hatására hirtelen olyan szelíd és türelmes lett, mint egy doromboló kiscica. Most itt állunk a szélfútta reptéri parkolóban, várjuk a városközpontba induló buszjáratot, és ő cidrizve bújik a hónom alá. Pedig nincs is olyan hideg. Na jó, a londoni harminc fok után kicsit váratlanul éri az embert a sydneyi enyhe tél, de szerintem Hermione inkább a kimerültségtől reszket.
Na, de vegyük sorba a dolgokat. Miután kiszálltunk és túlestünk az útlevélvizsgálatokon, összeszedtük a cumónkat, majd a mosdóba tett futó látogatás során melegebb ruhadarabokba burkoltuk hirtelen klímaváltozásnak kitett szervezetünket. Ezután pénzt váltottunk, térképet vettünk, az információs pultnál pedig megérdeklődtük a távolsági autóbuszok menetrendjét és viteldíját. Amikor itt többes számban beszélek, az nem túlzás, én tényleg aktívan közreműködtem a folyamatban. Hermione pontról-pontra beavatott a további tervekbe, mert, mint mondta, nem kizárt, hogy nekem kell majd végignavigálnom az egészet, ha az ő agyfunkciói (és ezt egyre határozottabban érzi) egyszer csak megszűnnének működni.
Szó, ami szó, tényleg úgy néz ki, mint akinek egy-két hét szigorú ágynyugalomra lenne szüksége. De pánikra semmi ok, kézben tartom a dolgokat! Már jön is a busz, ideje felébreszteni Hermionét.

Hermione

Kifizetem a viteldíjat, majd Ronnal a sarkamban beleájulok a legközelebbi ülésbe. A fáradtság szédítő hullámokban reszkettet, a kinti nyolc-tíz fok után égi áldásnak tűnik a busz fűtött melege. Kilenc óra múlt néhány perccel, odakint éjszakai sötétség terjeng. A busz éles belső világítása, mely a felszálló utasok miatt ég, megvakítja az ablaküveget, nem látok át rajta, látom viszont a visszaverődő ábrázatomat. Kriminális, ahogy kinézek! De nem lep meg, pont ugyanez a látvány fogadott nemrég a reptéri mosdóban is. A hajam úgy mered ki a fejemből, mint a mágnes köré szórt vasreszelék, a szemem alatti erszényekbe beköltözött és fejlődésnek indult a kenguru-bébi. A fésülködésnek semmi értelmét nem láttam, inkább néhány hullámcsattal rögzítettem a felajzott frizurát. Pár marék vizet paskoltam az arcomra, amitől nem lettem szebb, de legalább a csipát kimostam a szememből.
- Nyugodtan aludj egy kicsit – tanácsolja Ron, elcsípve tekintetemet az ablaküvegen. – Majd felébresztelek, ha le kell szállnunk.
- A központi buszpályaudvarig megyünk – rágom a szájába már sokadszorra. – Nehogy eltévesszük. Ha nem vagy benne biztos, hol kell leszállni, inkább kérdezd meg a sofőrt, nehogy túlmenjünk…
- Engedd el magad, Hermione. – Fejem alá ékeli a karját, és finoman a mellkasára húz. – Boldogulni fogok egyedül is. A buszpályaudvarig tizenkét megálló van, megkérdeztük. Nekem csak számolnom kell. Ugyan mekkora az esély rá, hogy eltévesszem?
Valami epés megjegyzés készül feltörni odalentről, de a hang nem éri el a felszínt. A fejem elnehezül, az érzékelésembe újabb szünet áll be.

(meghatározhatatlan idővel később)

Rést nyitok a szemhéjamon. Hideg, steril fény önt el, hunyorognom kell tőle. Testem várja a lágy ringatást, amit a kanyarba bedőlő, gyorsító-lassító busz okoz – de semmi ilyesmit nem tapasztal. Mozdulatlanul fekszem, hanyatt, arccal felfelé, egy nem túl magas, kerek lámpás mennyezetre meredve.
- Jó reggelt! – Vörös folt úszik be a látóterembe, éket verve az arcomba zúduló fényárba.
- Hol vagyunk? – kérdem álomittas hangon. – Nem emlékszem, hogy leszálltunk volna.
- Nem volt szívem felébreszteni – közli a vörös folt –, a hónom alá csaptalak, és levonszoltalak valahogy. Egész jól tűrted, csak egyszer akartál bokán rúgni.
- Az jó… – mondom, mert jobb nem jut eszembe. Aztán felszakad a pókháló az agyamról, s a testem ülőhelyzetbe lendíti magát. – A buszunk! – kapaszkodok bele Ron dzsekijébe, rázni kezdem. – Jegyet kell vennünk! Mindjárt indul!

Ron

- Lassíts már, Hermione! – dörzsölöm sajgó orromat, amit nagy rémületében lefejelt. – Elintéztem mindent, megvettem a jegyeket. Nyugi.
- Megvetted? – Ezt szinte könyörögve mondja, mintha nehezére esne elhinni.
- Igen, meg. – Némi sértődött dac cseng a hangomban.
- Ó… – Hermione maga elé mered, látom összeharapott száján, hogy majd’ megfullad a kérdéstől.
- Meg akarod nézni, hogy jó helyre vettem-e őket, igaz?
- Ig… nem! – vált irányt a szó közepén. – Bízom benned. – Hosszú szünetet tart, pillantása a kezemben szorongatott menetjegyekre siklik. Tipródik. Aztán nem bír magával, kiböki: – De ugye T betűvel kezdődik? És O a második? A harmadik meg…
- Townsville-be vettem azt a nyomorult jegyet! – emelem fel a hangomat, de hozzá mosoly remeg a számon. – Azt az okvetetlenkedő firnyákos fajtádat, te nőszemély!
Ah, muszáj megcsókolnom! Elkapom a nyakát, odahajolok, és valósággal rászívom magam az édes pici ajkaira. Mmmm. Fincsi fogkrémíz. Elképesztő. Menni is alig bír a fáradtságtól, de a szájápolásra most is volt energiája. Ez persze nem panasz, sokkal kellemesebb így, mintha a repülőn elfogyasztott étkek kulináris egyvelegét ízlelném. Habár én az időtakarékosabb megoldás híve vagyok: általában öklömnyi mentolos rágóval frissítem fel magam.
Eltelik még néhány másodperc, mikor feltűnik, hogy csak az én nyelvem mozog. Elhúzódom passzív csókpartneremtől – és mit látok? Hermione elaludt. Hát, ez nem sok jót árul el a technikámról. Tudom, hogy kimerült meg minden, de egy kétperces csók erejéig azért eszméleténél maradhatott volna.
Picit megrázom. Felpattan a szeme. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy felhánytorgatom neki a dolgot, de aztán leteszek a tervről.
- Nem kell pisilned? – kérdezem helyette. – Érdemes lenne most elintézni a folyó ügyeket, mielőtt felszállunk a buszra.
- De… – mormogja, aztán félrebillen a feje, és megint hortyogni kezd.
Na, most cipelhetem ki a klotyóra!

Hermione

Halleluja! A buszon vagyunk. És a hólyagom is üres. Ron már épp a nadrágomat tolta le, amikor feleszméltem, és határozottan kiparancsoltam a fülkéből. Nem ment messzire, hallottam, hogy az ajtó előtt téblábol, aztán cipzárzörgés ütötte meg a fülem, majd a jellegzetes csobogó hang. Ekkor már kezdett gyanús lenni a helyzet, s miután dolgom végeztével kibújtam a fülkéből, az is kiderült, Ron miért nem hagyta el rögtön a mosdót – a női mosdót, hittem én, a kis naiv!
Három piszoár előtt terpesztő, terhüket ürítő hímegyed fogadott kiléptemben, meg persze Ron, aki azonnal karon ragadott, és kivonszolt a férfi WC-ből. Hogy miért oda vitt, azt nem firtattam. Gondolom, a női szakaszba akkor se tenné be a lábát, ha az lenne az egyetlen menekülési útvonal az őt üldöző tucatnyi durrfarkú szurcsók elől. Ez valami tabu lehet nála, csakúgy, mint a többi pasinál.

A busz megrándul alattunk; böhömnagy ezüstszürke, Greyhound járgány, látom halvány, elcsúszó tükörképét az üvegfalú váróterem oldalán. Ron ül az ablak mellett, én akartam így – elővigyázatosságból. Ha a közlekedő mellett helyezem el, tuti összeismerkedik egy fotómodellel, amíg én az ablaknak dőlve mit sem sejtve durmolok.
Egyenletes hangerejű duruzsolás tölti meg az utasteret; a busz közel sincs tele, csupán foltokban töltjük ki a rendelkezésre álló ülőhelyeket. De ez csak átmeneti állapot, sokan fognak még fel és leszállni, míg végül huszonhat óra tiszta menetidő és ki tudja, hány pihenő után eljutunk a végállomásra. Egyébként lenne rá lehetőségünk, hogy megszakítsuk az utazást, a jegyünk két hétig érvényes, de én egyszerre akarom magam mögött hagyni mind a 2300 kilométert, így aztán Ronnak nem is említettem ezt az opciót. Egyébként sem lenne pénzünk a szállásra, a kasszánk alaposan megcsappant a jegyvásárlás után, legfeljebb egy-két kiadósabb étkezés fér még bele a szűkös költségvetésbe. De most már nem kell ezen aggodalmaskodnom, hál’ istennek. Itt vagyunk Ausztráliában, alig több mint egynapnyi útra a szüleimtől, akik ezután minden igényünkről gondoskodnak majd. De jó lesz! Az ismerős házi koszt, a megvetett, illatos ágy (vízszintes matraccal – semmi dőlésszög meg karfa!) és a biztonság ölelő karjai várnak ott ránk. És ez csak a kezdet. Ha kipihentük magunkat, irány a part! Annyit lubickolunk majd a világ legszebb strandján, a mindig langyos tengervízben, a káprázatosan kék, trópusi égbolt alatt, amennyit csak akarunk. Bizony, Townsville-ben ismét nyár lesz! Persze nem a hagyományos értelemben, ott száraz évszaknak hívják az évnek ezt a felét, de a lényeg ugyanaz: napfény és meleg. Már egy cseppet sem bánom, hogy ott vetettem velük házat. Mert ugyan mi lehetne szebb egy olyan környéknél, ahonnan szinte csak egy ugrásra van a Nagy Korallzátony vagy, ha a másik irányba nézünk, a keleti part buja, zabolátlanul zöld esőerdői? Hah! Végtelen sok lehetőségünk lesz a szórakozásra! Ha meguntuk a búvárkodást, vitorlázni megyünk, és ha már az se lesz elég jó, akkor nekivágunk az ősvadonnak. Gyönyörű vízesések vannak arrafelé, a legtöbb persze nemzeti parkban, elzárva a pancsolók elől, de (és ez most valami új lendület bennem) mi talán kijátszhatnánk a szabályokat, és megmártózhatnánk kicsit egyikben-másikban. Lelki szemeimmel már látom is a meztelen és vizes Ront, hátrasimuló, fényes hajjal, pilláján apró vízcseppekkel, ahogy csípőjére fonódó lábakkal kapaszkodom belé, miközben a szikláról alábukó vízesés habot ver a mi privát kis tavunkba… Csak bírjam ki odáig! Ez lesz életünk legszebb nyara, kétségem sincs felőle.
- Igénybe vehetem kényelmes mellkasát, drága uram? – kéredzkedek közelebb hozzá.
- Legyen a vendégem, ifjú hölgy! – invitál ő, és betakar egy forró, kényelmes ölelésben.

(később)

Ron

Hermione haja csiklandozza az államat. De megmozdítani nem merem, hisz épphogy csak elbóbiskolt. Próbálok én is elszenderedni, hunyni egy kicsit, de a biológiai órám mindegyre koradélutánt jelez. Vagyis korog a gyomrom, és tökéletesen éber vagyok. Hermione mesélt ugyan az akklimatizációról, elmagyarázta, milyen testi tünetei lehetnek a megkavarodó időzónáknak, ám az a tény, hogy agyilag tudom, most nem kéne éhesnek lennem, szikra szemet sem befolyásolja öntörvényű anyagcserémet. És ugyanígy: a szememet sem győzi meg a vaksötét arról, hogy éjszaka van.

Hermione kardigánja alá kukkantok. Nem, nem molesztálom őt álmában, csak a gyöngyös retikült keresem. Úgy rémlik, mintha említett volna valami szendvicseket. Á, itt is van! Körülnézek – senki sem figyel. Jó. Hónaljig merülök a táska varázslattal kitágított belsejében, így kutatok szétterpesztett ujjakkal a szóban forgó éhcsillapítók után. Hát, ami azt illeti, jó nagy itt a kupi, az a kis incidens a reptéren alaposan összekuszálta Hermione precíz rendszerét: konzervek az útikönyvek között… sátorrudak a legöngyölődött vécépapírba gabalyodva… elszabadult fogselyem… hajkefe… zseblámpa (ugyan minek?)… és igen, itt a szendvics is. Kihúzom a kezem, lottyadt salátaként lifeg benne a meggyötört uzsonna. A májkrém megolvadt, és folydogálni kezdett, átáztatta a kenyérszeleteket. Az egész nagyjából úgy néz ki, mint amit egy laktózérzékeny macska produkálna a hátsó kertben. Ám az illata bizalomgerjesztő, néhány harapással el is tüntetem az egészet. Húzok rá egy-két korty vizet, aztán visszacsomagolom az üveget, a retikült pedig Hermione kardigánja alá süllyesztem. Itt egy pillanatig vacillálok, aztán rendkívüli erőfeszítéssel megállom, és nem fogom meg csak úgy véletlenül a cicijét. Ah, mennyi önuralom, bronzba öntik még ezért a nevem! A támlának döntöm a fejem, és megpróbálok elvonatkoztatni minden olyan gondolattól, ami merevedést okozhatna.

(később)

Valamelyik utastársunk szokatlan bélzörejeket hallat. Nem könnyű megállapítani, de azt hiszem, valahol a jobb hátsó szekcióban ülhet a renitens. Gyomorkorgás és bugyborékolás szüremlik felőle, meg valami tompa pukkanás, aminek a kimeneti forrása annyira egyértelmű, hogy bele sem akarok gondolni.

(még később)

Egyre sűrűsödnek az indiszkrét hangok, már mennydörög a busz teljes hátsó traktusa. Itt vihar lesz!

(egy egész picit később)

Mint amikor beletenyerelnek egy kamiondudába, na olyan hang hallatszik! Nadrág reccsen, varrás foszlik – s a légtérben olyan mennyiségű koncentrált bélgáz kezd el terjengeni, hogy az a sztratoszférába jutva, egymagában tovább tágítaná az ózonlyukat. Az orrom önvédelemből bezáródik. Hermione arcán megrándulnak az izmok, és egy másodperccel később rémülten kipattannak a szemei is.
- Nem én voltam – szögezem le jó előre, mielőtt rám vetülne a gyanú árnyéka. – Valaki hátul engedte el magát. – És hogy még hitelesebbnek tűnjek, bőszen legyezni kezdem az orrom előtti levegőt. – Pfuj!

Hermione

Ilyen az én formám. Amikor végre hajcsiznék egy kicsit, jön egy bélbajos, és valósággal kifüstöl az álmomból. Ilyen iszonytató bűzt legutóbb a bubógumógennyes tálkák fölé hajolva éreztem. Még mindig könnyezik tőle a szemem.
- Merre járunk? – kérdem Ronhoz fordulva. Odakint a jeltelen sötétségbe veszik a száz kilométer/órás sebességgel átszelt távolság.
- Fogalmam sincs – rázza tanácstalanul a fejét. – Nagyjából másfél órája jövünk, és amióta kiértünk Sydneyből csupán egyszer álltunk meg.
- Csak egyszer? Akkor nem juthattunk nagyon messzire…
Előbűvészkedem a térképet, és nem kis macerával széthajtogatom az ölünkben. Ujjamat végigfuttatom az autópálya nyomvonalán. Sydney – innen indultunk. A jó nagy paca, amivel a térkép a metropoliszt jelöli, még az olvasólámpa halvány fényében is tisztán kivehető. Most pedig haladunk felfelé, északnak, végig a parton, át Új-Dél-Wales államán. Nem tudom megállni, a kezem türelmetlenül végigszalad a teljes útvonalon, mintha ezzel meggyorsíthatná az előrehaladás valós folyamatát is.
- Nézd – mutatom Ronnak –, nagyjából itt lehetünk, Sydney és Newcastle között félúton. Mire kivilágosodik, már megközelítjük az államhatárt, aztán… – felcsúsztatom az ujjam – még pár óra, és megérkezünk Brisbane-be, ott biztos lesz majd egy hosszabb pihenő, azt követően pedig már Queenslandben is vagyunk.
Ron is a bekapcsolódik a mutogatásba, hüvelyk és mutatóujjával méregeti a városok közti távolságot.
- Na, igen – mondja –, de a nagyja még csak azután jön. Townsville nagyon északon van… Amúgy mi ez a sötétkék vonal itt a vízben?
- A Nagy Korallgát – csicsergem közbe, mielőtt kisilabizálná a feliratot. – A világ legnagyobb összefüggő élő tengeri képződménye. Kétezer kilométer hosszan karéjozza a partot, rengeteg kisebb-nagyobb sziget-halommal egyetemben, és… – És ezután csak regélek megállás nélkül. Útikönyveket megszégyenítő színességgel és alapossággal vetítem elő a terveimet: a kirándulást a korallzátonyokhoz, a napfürdőzést az aranysárga homokon, miközben a kifutó hullámok csiklandozzák a talpunkat. Mesélek az áthatolhatatlan trópusi esőerdőkről, a párálló völgykatlanokról, a meredek hegyoldalakról lezúduló, kristálytiszta tavakba gyűlő vízesésekről. Szavaim nyomán körvonalazódik az oly közeli jövő, magába olvaszt, elringat minket; olyan, mintha máris érezném a testemet körülölelő víztömeg hullámzását, a bőrömet cirógató napfény simogatását. Hangom csakhamar a semmibe hull, már csupán némán, a képzelet közegében beszélek, Ron feje a vállamra ernyed, én pedig őrá; lassuló szuszogásunk felveszi a közös ütemet, karunk összefonódik a kihajtogatott térkép alatt, mely órákig a takarónk lesz, Ausztrália színekkel és vonalakkal jelölt csodáival a felszínén, s megelevenedő ábrándjaival álmunk mélyülő taván…

(órákkal később)

Ron

Csillámló fehér, tengernyi arany és végtelenbe vesző ezerárnyalatú akvamarin fúrja magát a szemhéjam alá, kiszorítva a lassú eszmélés tompa szürkéjét. Reggel van, jutok a felismerésre, az ablakon túli világ napfénybe borult, kiélesedett, és formát kapott. És nem is akármilyen formát!
- Hermione! – rázom meg az ölemben pihenő kezet. Mert ezt neki is látnia kell, nem alhatja át az ébredező természet eget-földet beragyogó csodáját! – Ébredj! – rázom meg újra, s csak most szakítom el tekintetemet a tovasuhanó, mégis mozdulatlannak tűnő tájról.
Hermione széles mosollyal ragyog rám, szemének tükrén megcsillan a hullámágyából kikelő nap visszfénye.
- Jó reggelt! – szélesíti tovább a mosolyát. – Ha nem ébredtél volna fel öt percen belül, én magam ráztalak volna eszméletre. Az első napfelkeltét bűn lenne kihagyni.
- Az tuti – fordulok vissza a látványhoz. – Odahaza is láttam már a tengert, de ez valami egészen más. Nálunk a víz még a legfényesebb nyári napon is szürke és olyan… kemény. Na, persze ez hülyeség. Hogy lehetne a folyékony víz kemény, de… de…
- Én értem, hogy gondolod – vág közbe Hermione. – A sötét víztömeg láttán nem támad az embernek legyőzhetetlen késztetése, hogy belevesse magát. Na, de ez! Határozottan csalogatóbb.
- Az biztos – bólintok rá. Úgy érzem, nem tudom elég nagyra nyitni a szemem, hogy befogadjam a mind részletgazdagabbá váló világot. Gyorsan kifogynék a jelzőkből, ha fel akarnám sorolni, hányféle új inger éri ebben a pillanatban a bensőmet. Valamiféle szerpentinen haladhat most velünk a busz, nem túl magasan, épp csak annyira, hogy az emelkedő tökéletes kilátást nyújtson a végeérhetetlen sárga csíkként kígyózó parti fövenyre. A tenger, amely mintha magából a horizontból cseppfolyósodott volna, lassú hullámokban szalad ki a szárazföldre, és különös mintákat hagy maga után a homokban. És ez csak egy szűk része a panorámának. A menetirányunkkal szemben hegyvonulat tekereg és nyúlik bele a távolba, tarkazöld lomb-kárpitjából itt-ott elővillan a csupasz szikla meredek szürkéje.

(órákkal később)

Hermione

Néma áhítattal a szívünkben és a látottak káprázatával a szemünkben érkezünk meg Brisbane-be, anélkül, hogy egy szót is szólnánk a másikhoz. Némaságunk oka, talán most először hosszú történetünk során, mentes minden haragtól vagy sértődéstől. Egyszerűen csak annyira elteltünk a látványosságokkal, hogy egyikünk sem érezte szükségét a beszédnek.

Kóvályogva szállok le a buszról, Ron támasza nélkül aligha tudnék egyenes vonalban járni. A fenekem érzéketlenre zsibbadt, a fejemben molylepkék köröznek. Az a pár órás változó mélységű szundizás, amit hajnalhasadásig megejtettem, határozottan életmentő volt, ám még így is súlyos alvásdeficittel küszködöm. Olyan érzésem van, mintha vizet taposnék, hogy a felszínen maradhassak. A testem szinte ordít a vízszintes pozícióért, a fejem pedig egy tizenkét órás egyhuzamban teljesített áramszünetet követel, hogy a sötétben dolgozhassa fel az engem ért temérdek élményt.
Fogalmam sincs, milyen nap van, és bíróság előtt arra sem mernék megesküdni, hogy tényleg Jane-e a középső nevem.
- Te, Ron! – bökök felé, miközben egy-egy gőzölgő csészével a kezünkben helyet foglalunk a parkoló kávéházának egyik asztalánál. – Neked mi a középső neved? Még sose kérdeztem.
Ron szemöldöke felszalad, ráncba gyűri magas homlokát. Megleptem a kérdéssel, ez kristálytisztán lerí róla.
- Miért kérdezed?
- Hát, mert kíváncsi vagyok rá – rántom meg a vállam. – Titok?
- Nem titok – mondja, és kavargatni kezdi a kávét.
- És el is mondod?
- Ha nagyon akarod… – És még mindig nem böki ki.
- Ron! Ne akard, hogy találgassak!
- Bilius – teríti elém a szót, mint valami sokat nyaggatott pincér, aki nem érti, miért akarja a vendég az étlapot is, amikor ő már felsorolta a menüt.
- Hm, Bilius, Bilius – próbálgatom a szót, és nagyon igyekszem nem nevetni. – Na és melyik szülődet hibáztassuk érte?
- Apa egyik bátyját hívták így. Posztumusz örökítette rám a keresztnevét.
- Á – csapok a homlokomra. – Emlékszem már. Ő látta azt az állítólagos Zordót.

(órákkal később)

Miután a Zordó-témán hangulatosan összevesztünk, felújítva ezzel a baljós előjelekről folytatott harmadikos vitánkat, gyorsan ki is békültünk, váltottunk egy-két bocsánatkérő csókot, és most újra teljes az egyetértés. A busz káprázatos tájakon át robog velünk, s habár egyre többször áll meg és cserél utas-tartalmat, a holnap kora reggeli Townsville-i érkezés még így is reálisnak tűnik.
Az idő nagy zökkenőkkel halad előre, a hajnalhasadás élményét még ki sem hevertem, máris azon kapom magam, hogy a nap átfordult a dél tengelyén, s bedőlt az utunkat nyugatról szegélyező Nagy Vízválasztó-hegység vonulata mögé.
A sok látnivalótól eltelten, bávatagon meredünk magunk elé vagy ki az ablakon, a busz zsivajában alvással kísérletezni túl nagy kihívás volna. Mögöttünk két hormonzavaros kamaszfiú mutál kíméletlenül, hangjuk csikorog, mint köröm az iskolatáblán, néhány üléssel előrébb pedig egy fiatal pár próbálja immár fél órája hasztalanul csitítgatni visító csemetéjét. Ágyékuk közös gyümölcse azonban mereven ellenáll mindenfajta megvesztegetésnek, nem kell neki se a cumi, se a cici, ő csupán a hangját szeretné szabadon engedni a világba.

De akármilyen furcsa is, engem nem a kaotikus hangvilág zavar a legjobban. A tekintetem mindegyre visszatéved a rézsút előttem ülő pasashoz, aki lenyűgöző orrbányászi tevékenységével vívta ki a figyelmemet. Második ujjpercéig elmerülve turkál már vagy egy órája a saját jobb bánásmódra érdemes szaglószervében, és percenként hozza felszínre a mélyben érlelt sárgászöld kincset. A pasas nem egy mezei orrbányás – nehogy azt higgyük róla! –, ő valóságos felfedező, az orrjáratok Magellánja, aki olyan helyeken jár, ahol élő ember eddig még soha. Bukfencezik tőle a gyomrom, de ez is olyan, mint a közúti baleset: jobb meggyőződésem ellenére, néha egyszerűen muszáj odanéznem.
Ah, próbálom másra terelni a figyelmemet…
Eszembe jut Mr Montgomery. Hát, a bácsika bizony alaposan feladta a leckét az őrangyalának, miközben önerőből kicsoszogott az érkező csarnokba. Ott viszont valóságos népünnepély fogadta; egy szekérderéknyi első-, másod- és harmadgenerációs unoka vetette rá magát visítva, a méltóságteljesebb felnőttek „Isten hozott nálunk, Nagyapó!” feliratú transzparenst lobogtattak, s egymással versengve, ölbe kapva vitték el az örömpityergő bácsit. Családi idilljük láttán én is majdnem elbőgtem magam. Hah, nagyon vágyom már a szüleimhez. Lehet persze, hogy ez kislányos dolog… de tényleg nagyon nehéz volt ilyen sokáig és ilyen messzire nyújtani a köldökzsinórt, s ha nem éreztem volna komoly veszélyben az életüket, talán erőm sem lett volna hozzá.
Ron bugyborékoló nevetése ragad ki gondolataim pókhálójából.
- Honnan van ez? – mutatok a kezében szorongatott újságra. Nem emlékszem, hogy vettünk volna bármilyen sajtóterméket is.
Ron nem emeli fel a pillantását, csak hátrabök a fejével.
- Tőlük kértem kölcsön – utal a két kamaszfiúra –, ők már kiolvasták.
- Aha – biccentek. – Na és jó?
- Az.
- Oké…

Más körülmények között talán megsértődnék a válaszok tömörsége miatt, de az a helyzet, hogy most nekem is nehezemre esne ennél hosszabb mondatokat összepakolni, agyam energiatakarékossági okokból a közlés lakonikusabb formáira rendezkedett be. Az elmúlt néhány óra szóváltása csak és kizárólag az éhség, szomjúság és más testi szükségletek témakörére szorítkozott, s azt is legminimálisabb artikulációval hoztuk létre. Mintha ólom feküdne a nyelvemen meg az összes mozdulatomon, végtelen erőfeszítésbe kerül minden reakció…
Ó, anyám, micsoda alak szállt fel a buszra! Loncsos hajú, elvakart pattanású égimeszelő, egy gyanúsan bő, lábszárközépig érő, piszkosszürke ballonkabátban, amiből csupaszon kandikál ki tornacsukában végződő, szőrös lába. Még orrtúró utastársam is felhagy a nazális tevékenységgel, hogy érdeklődve forduljon utána az átvonuló pasasnak. Szerintem őt is elöntötte ugyanaz a nyugtalanító gondolat, ami a ballon láttán az én agyamban is rögtön megfogant, nevezetesen hogy egy kabátnyitogató, szerszámára átlag felett büszke exhibicionistával van dolgunk. Ah, remélem, tévedek, és a pasas magán tartja a ballont, amíg el nem válnak az útjaink!

(később)

Ron

Hermione elkunyerálta az újságomat, úgyhogy most kénytelen vagyok önerőből elszórakoztatni magam. Mondjuk erre megvan minden esély, ha az embernek ilyen utastársai vannak. Hm. Távol álljon tőlem, hogy elhamarkodottan ítélkezzem az engem körülvevő muglikról… de ennyi kretént egy rakáson!
Vegyük például a fickót, aki nemrég csatlakozott a busz bizarr kis kompániájához, és választott ülőhelyet épp előttünk, egy helyes arcú kiscsaj mellett (ezt az üvegről visszatükröződve állapítottam meg, mármint hogy helyes a kiscsaj arca). A pasas helyválasztását minden bizonnyal a heveny udvarlási szándék motiválta, mely világosan leolvasható arcvonásairól meg a bandzsa pillantásról, amivel a kiszemeltet méregeti. Láthatóan erősen gyötri a gógyiját, hogyan lásson neki a hódításnak. Első elhibázott lépésként rámosolyog a lányra. Kapásból öt foghiányt számolok össze. És ez csak az én szűkös látószögem; gyanítom, hogy a mosoly címzettje ennél több folytonossági hiányt is detektált.
Ám az önjelölt Don Juant nem izgatja, mekkora hendikeppel indul, verbálisan is belelendül, s a felvezető beszélgetést olyan eredeti szófordulatokkal tűzdeli tele, mint az „Ugye, már láttuk egymást?”, a „Tetszik a pulcsid” meg hasonló kaliberű mondatok. A szerencsétlen csaj hiába tiltakozik, hogy ő soha életében nem járt még korábban a keleti parton, meg különben is farmerdzseki van rajta, a széptevőt nem lehet ilyen egyszerűen leszerelni.
Különös milyen égbeszökő egójuk van egyeseknek. Szinte irigylem a pasas önbizalmát, az a tény, hogy valamennyi testi torzulása ellenére – melynek egy négyzetcentire jutó mennyisége jócskán felülmúlja a sokéves átlagot – olyan felsőkategóriás csajnál mer próbálkozni, mint a mellette ülő, igazán csodálatra méltó.

(később)

Hermione

Volt egy kisebb ribillió a buszon. Amíg én elmerülten olvastam, valaki felsikoltott, aztán pofon csattant, ezzel egy időben Ron talpra ugrott, majd mintha mindenki egyszerre kezdett volna el kiabálni. A vége az lett, hogy az előttünk ülő, erőszakoskodással vádolt pasast némi fizikai rábeszélő erővel leszállították a buszról, mely folyamatban, legnagyobb ámulatomra, Ron önként, felszólítás nélkül közreműködött. Szerintem a reptéri ramazuri felszakított benne valami gátat, így most akadály nélkül ömölhetnek belőle a lovagias cselekedetek. Ron, a bajba jutott nők szépreményű védelmezője! Hihi. Ezt meg kéne írom az anyjának…

Ah, visszatérve az olvasnivalóra. A színtiszta igazság az, hogy nem a leküzdhetetlen betűfaló-kényszerem vitt rá az újság elhappolására, csak nagyon fúrta az oldalam, mit talált benne olyan viccesnek Ron. Nagy meglepetés persze nem ért, mindig is tudtam, hogy célba ér nála az abszurd humor. A röhögést ez esetben egy „Kisállathatározó” néven futó elmeroggyanás váltotta ki belőle, melynek gyöngyszemei következzenek alant:

A bagoly nappal alszik, éjjel működik.
Amikor nem repül, faág tartja a magasban.
Életkorára köpetének állagából következtetünk.
Az éltesebb baglyok műfogsort köpnek.

A kígyó mindenféle tárcák, ridikülök, meg ilyesmik alapanyaga.
Elejét a végétől tapintás útján különböztetjük meg.
Amelyik szúr, csíp, harap, vagy nyel, az a feje.
A kígyót teflonbevonatú serpenyőben legkönnyebben karikára tekerve süthetjük meg.

Meg még egy csomó ezekhez hasonló mély-értelmű baromság, mely sajátos nézőpontból közelíti meg az élővilágot. Értetlenül állok a dolog előtt: ez most tényleg vicces, vagy csak én vagyok túl fáradt felfogni a lényeget? Valószínűleg tovább kellene fejleszteni a humorérzékemet…

Apropó abszurd dolgok: a feltételezett magamutogató nemrég leszállt, és eliramodott a megálló mögötti közparkba.
Biztos ott akarja nyitogatni a ballont.

(később)

Istenem, de hosszú az út! Már a harmadik este ér utol bennünket, mióta Londonból elindultunk, nekem pedig összvissz az ötödik éjszakát kell úgy végigszenvednem, hogy közben nem nyújthatom ki minden végtagomat. Először is ott volt az a két közös alvás, amit Ron és a kanapé szorongató ölelésében töltöttem, aztán jött a repülős kínlódás megspékelve ezzel a buszúttal, ami helytakarékos belső kialakítása miatt ugyanúgy alkalmatlan rendes és nyugodt körülményeket biztosítani. Ha nem lett volna egy tucat megálló, amikor mi, utasok is kiszállhattunk, hogy kinyújtózkodjunk, és hólyagot ürítsünk, akkor már rég belerokkantam volna. Jó, lehet, hogy ez túlzás, de akkor is nagyon kivagyok.
Ron, ahogy eddig mindig, most is könnyen megfeledkezett a kényelmetlenségekről: üvegre tapadt fél arccal, békésen durmol. Hogy a fenébe csinálja? Hogyan tudja úgy összegyűrni a maga 185 centijét, hogy a végeredmény alvásra alkalmas legyen? Valami szakmai titok lehet, amire érdemes lenne szabadalmat bejegyeztetni.

Elfészkelem magam a vállán, közel szuszogó arcához, hátha engem is megfertőz az álomkór. Lehunyom a szemem, és nagyon igyekszem kiszorítani minden aggasztó körülményt az elmémből, hogy új, nyugodtabb formában rendeződjenek át a gondolataim. A szüleim arca úszik be elém, homályosan, elnagyolt részletekben, mintha egy felkavart vizű tó tükrén lebegnének. Gondolatban utánuk nyúlok – Anyu! Apu! Csak egy érintést, hogy megtapasztaljam a valóságotokat! – de a kép szertefoszlik, s én már a semmit markolom. Messzire sodródom tőlük, s az emléküktől, vörös, zöld és végtelen kék maszatolódik össze előttem, velem és bennem, miközben magába szippant a feketeség, s átláthatatlan falat épít körém s a külvilág közé.

(órákkal később)

Ron

Rándulásra ébredek, Hermione felsikkant, majd valami kemény landol az ölemben.
Kinyitom a szemem, és lenézek.
- Hermione, mit keresel te ott? – recsegem megilletődötten. Meglep, hogy éppen az intim szférámon találom a fejét.
- Beakadtam – nyöszörgi ő, és próbál mutogatni, ami kicsavarodott testhelyzete folytán nem hozza meg a kívánt felvilágosodást.
Összezavarodom. Csak nem valami buja támadás áldozata lettem az éj diszkrét leple alatt?
- Mibe akadtál bele? – kérdezem meg félve.
- A gomb! – csápol felfelé. – A hajam beleakadt az inged gombjába. Lennél szíves letekerni róla?
Megteszem. Hermione kivörösödött arccal és szétcincált copffal emelkedik ki a hajtépő ölelésből. Nem szól, pedig kerekre dülledt szemem határozottan magyarázatot követel.
- Rajtad pihentem – böki ki végül.
- És?
- És aztán beakadtam a gombodba… Jaj, ne nézz már így rám! Igen, fel akartalak ébreszteni, hogy megmondjam, mindjárt megérkezünk, de beakadtam, és teljesen véletlenül az öledben landoltam, na! Semmiféle hátsó szándékot nem forgattam a fejemben, esküszöm!
- Tényleg mindjárt megérkezünk? – csodálkozom el, miközben azt gondolom, milyen kár. Én mindenféle hátsó szándékra vevő lennék.

(kicsit később)

A felkelő nap első sugarával együtt érkezünk meg Townsville-be. Huszonkilenc órányi, majdnem folyamatos buszozástól lemerevedett tagokkal mászunk ki a kora reggel hűvösébe, s a csomagtartó kilódított tartalmának kupacában botladozva próbáljuk felkutatni saját poggyászainkat.
A tolongás csakhamar elcsendesedik körülöttünk, mindenki fogja a maga cókmókját, és már indul is tovább, céltudatosan, barátaik vagy családjuk útmutatásával kísérten – csak mi ketten maradunk egyedül, tétován, egyik lábunkról a másikra billegve, miközben lassan, nagyon lassan fakulni kezd körülöttünk a sötétség.
- Na és most? Megyünk rögtön a szüleidhez, vagy megvárjuk, amíg megvirrad?
Hermione tanácstalannak látszik, tekintete végigfut a hosszú parkolón, s azon túl a széles főúton, ami egy meredek emelkedőn át vezetett idáig. Innen fentről nézve olyan, mintha a közeli tengerből eredne, mint valami különös folyó.
- Milyen szép… – mereng Hermione. – Olyan, mintha csak egy ugrásra lenne a tenger, érezni a szagát. Lemegyünk? – Rám néz, választ várva. Meg akarom kérdezni, tényleg ezt akarja-e, hogy van-e még türelme várni a találkozással, ám ő elébe vág a kérdésemnek. – A szüleim most még úgyis alszanak, nem akarom így rájuk törni az ajtót. Meg aztán én is kifújnám magam, mielőtt varázspálcástól az agyuknak esem.

(egy sétányi úttal és némi szótlan tengerbámulással később)

Hermione

Az egyik utcasarkon csíptük el a taxit, épp az előző fuvarból tartott vissza a posztjára. A hátsó ülésen gubbasztunk Ronnal, egymás kezét szorongatva, félig álmosan, félig éberen.
Végül sokkal hosszabb út vezetett le a tengerpartra, mint ahogy képzeltem, de a séta határozottan jólesett, a ki-be szuszogó, a nappal első arany fényeiben fürdő óceán látványa pedig minden plusz fáradtságot megért. Találtunk egy kényelmes padot a fövenyen, lábunk szinte belelógott róla a vízbe, s csak ültünk ott némán, amíg a reggel világoskékre nem koptatta a hajnal távoli szürkéjét.
Hogy miért halogattam a találkozást a szüleimmel, nem tudom pontosan. Csak azt tudom, hogy rengeteg minden kavarog a fejemben: álmok, képek, gondolatok, az utolsó találkozásunk emléke, amikor elültettem fejükben a tervet, és körmönfont mesével rávettem őket a mielőbbi költözésre. A folyamat lebonyolítását már csak a távolból néztem, s amikor július második hetében csomagokkal megrakva felkerekedtek, úgy hittem, soha többé nem látom őket. Ez az aggodalom valami irracionális módon azóta is bennem van, holott tudom, jól és biztonságban vannak, számtalanszor rájuk telefonáltam, hogy erről meggyőződjek.

A taxi csakúgy falja alattunk a kilométereket, kiérünk a belvárosból, és rákanyarodunk a peremkerületek hosszan elnyúló sávjára. Az ausztrálok nem aprózzák el; ha házat építenek, azt nagyban teszik, arborétumba illő, tágas kertekkel ékelik el egymástól saját privát világukat.
Tűkön kéne ülnöm, vagy legalábbis bizseregnem a viszontlátás közelgő örömétől, de minden, amit érzek, némi szorítás a gyomrom körül. A vattaszerű tompultság, mely gyanítom, a hosszúra nyúló kialvatlanság következménye, vékony hártyát feszít körém, megkímélve ezzel a túlhevülő érzelmektől. Bár abban nem vagyok biztos, hogy ez jó-e, helyes-e így.
Lassítunk, a taxisofőr jobbra szedi a kormányt, a sarkon harsánykodó tábla ismerős utcanévvel kapja el a tekintetem.
- Itt álljon meg, legyen szíves! – kiáltom a taxisnak. – Gyalog megyünk tovább.
Az összekészített fuvardíjat a markába nyomom, a csomagokat felnyalábolva kétoldalt kiszállunk, s az autó már fordul is vissza. Nekivágunk a házsoroknak, Ron majd’ feldől mellettem, annyira le kell lassítania a lépteit, hogy felvegye az én battyogós tempómat. Hát igen, nagyjából annyi vitalitást érzek magamban, amennyit egy kilencvenéves öregasszony is érezhet; több átvirrasztott éjszaka képzeletbeli poggyászát hordom a vállaimon.

46… 44… 42… Így olvadnak párosával a házszámok, miközben közelítünk a célunk felé. Gyomromon tovább szűkül a szorítás, a véremben megugrik az adrenalin. Most már izgulok. 40… 38… 36… Milyen közel vannak, el se hiszem. A fél világ kontinenseken átívelő távolsága után ez már nevetségesen rövid útnak tetszik, a feszültség mégis kínzóbb bennem, mint eddig bármikor. 34… 32… Lapos ívű kanyar következik, ha azt bevesszük, mindjárt látni fogjuk a házukat. Megnyújtom a lépteimet. 30… Lehajtott platójú, fehér kisteher áll az út szélén, magára vonja a tekintetemet. A sarkon már túlhaladtunk, a járda ismét kiegyenesedik előttünk, s a fehér járgány jelenléte valami megmagyarázhatatlan okból riasztó értelmet nyer a tudatomban. Milyen különös, gondolom, hogy nemrég szóba kerültek köztünk a baljós előjelek – mert határozottan érzem, hogy ebben a kocsiban megtaláltam a személyre szabott figyelmeztetésemet, az én saját Zordómat. De miért? 28… Úgy néz ki, mint egy költöztető autó… látom is, mit készül éppen elszállítani: bútorokat, dobozokat, szőnyeget… Istenem! Most már futok, aggályok nélkül vágtatok keresztül a gondosan ápolt, alacsony sövénnyel elválasztott előkerteken; hallom Ron csodálkozó kiáltását, nem érti, mi a hirtelen sietség oka – de én csak rohanok tovább. 26… 24… és már itt is vagyok a 22-es számú ház előtt. Berobogok a nyitott ajtón, khakiszín egyenruhát viselő munkások néznek rám megütközve, valamit mondanak, amit nem hallok; hangsúlytalan csobogás körülöttem a világ.
- Anyu! – sikítom bele a megcsupaszított falakba. Nem ez így nem jó, jövök rá, nekem ez idő szerint nincs még anyukám. – Mrs Wilkins! – kiáltom helyette. – Mrs Wilkins! Monica!
A saját hangom válaszol meg Ron, aki csak most ért utol. Szembe fordít magával. – Itt laknak a szüleid? – kérdi közel hajolva, mintha azt hinné, szavai csak így érhetik el a fülemet.
Nyüszítek valami. Igent motyogok, aztán megkérem, segítsen, de hogy mire gondolok pontosan, én magam sem tudom.
- Várj itt – mondja ő, és kivezet az ajtó elé, a bejárat kövekkel kirakott félkörére.
Üres a ház. Teljesen üres! – a gondolataim valahogy lehorgonyoznak ennél a megállapításnál; s a felismerés, mely az első látásra is világos kellett volna hogy legyen, most iszonytató lázálomként tör a tudatomra. Elköltöztek. A szüleim elvágták magukat attól az utolsó ponttól is, ami még összekötött velük.

Ahogy teljes szörnyűségében felfogom a helyzetet, valami fáradtan összecsuklik bennem, a lábaim kiszaladnak alólam, s én fenékre tottyanok a puha gyepen. Az extra óvatossági lépéseim… a műhibaper miatti állandó zaklatás képzete, mint kényszerítőerő, amivel még sürgősebb költözésre biztattam őket… a kis paranoia, amit szándékosan fűztem kitalált történetükhöz… aztán a furcsa félbehagyott telefonok, amikkel a nap legkülönbözőbb szakaiban, a legkülönfélébb gyanús okokra hivatkozva ellenőriztem őket… Igen, most mindez gömbölyűen egységes egésszé áll össze bennem. Nem érezték itt magukat biztonságban. Féltek… épp tőlem, a hangtól a kagyló túloldalán… Zaklató hívásaimmal én magam üldöztem el innen őket. Istenem…

Elterülök a füvön, az égbolt hihetetlen, soha nem látott kékségben feszül ki felettem, amitől annyira ide nem illőnek és végtelenül aprónak érzem magam. Összekuporodom, mellkashoz húzom két lábamat, és ráhunyom a szemem a világra. Elmerülök a zakatoló gondolatok kakofóniájában…

A fülembe szuszognak – erre eszmélek. Kellemetlen szag csapja meg az orrom, s egy forró nyelv horzsolja végig az arcomat. Védekezően felemelem a kezem, hogy félretoljam ezt büdös, nedves valamit, s az ujjam egy nyakörvbe, azon pedig egy csillogva fityegő bilétába ütközik.
- Mész innen – mordulok a képemet nyalogató kutyára. Kedves, hogy meg akar vigasztalni, de az a liternyi bűzös nyál, amivel életre próbál nyalni, tényleg a legutolsó dolog, amire most szükségem van.
Léptek dobbanását sodorja fülembe a gyep, az együtt érző eb azonnal elnyargal. Árnyék vetül rám, s Ron karját érzem meg a hátam alatt – felültet.
- Ezt elcsesztem – szalad ki a számon a legelső gondolatom. Ritkán használok erőteljesebb kifejezéseket, de ez most valahogy helyénvalónak tűnik. – Ezt alaposan és végérvényesen elcsesztem!
- Na, azért nem olyan vészes a helyzet. Nincs minden elveszve… csak az első nyom hűlt ki. – Ron szavainak értelme jelentős fáziskéséssel jut el az agyamig.
- Mit mondtál? – kapom fel a fejem. – Kiderítettél valamit? – Az utca túloldalára nézek… az autó időközben eltűnt.
- Kifaggattam az egyik munkást – mondja Ron, mialatt én továbbra is a költöztetők hűlt helyét bámulom. – Félrevontam kicsit, és némi hm… rásegítéssel sikerült kiszednem belőle ezt-azt. A pasas elárulta, hogy tegnap kezdték kiüríteni a lakást, akkor még itt voltak a tulajok is, hogy felügyeljék a berakodást. De ma… – Ron lendülete itt megtorpan, ránézek. – De ma egyedül kezdték meg a pakolást, és hát a többit tudod…
- De hova vitték a bútorokat? Megkérdezeted? Ugye igen? Ron!
Ron fejrázása nagyon nem tetszik.
- Megkérdeztem… és meg is mondta. De azt hiszem, azzal nem megyünk sokra.
- Miért nem? – Most már szinte könyörögve nézek Ronra.
- Mert valami raktárba szállították az összes holmit, nem egy másik házba. A tulaj, vagyishogy a szüleid nem akarták magukkal vinni.
- Hova nem akarták magukkal vinni? – buggyan ki belőlem az újabb logikus kérdés.
- Azt nem tudják, Hermione. A szüleid nem hagytak hátra semmiféle címet vagy telefonszámot.

Magamba zuhanok, újra. Akkor nincs nyom, amin tovább indulhatnánk, döbbenek rá, a szüleim ennyi erővel elköltözhettek akár az Antarktiszra is.
- Gondolkozz, Hermione! – hallom Ron biztató hangját. – Biztos eszedbe jut valami, hisz nálad jobban senki sem ismerheti őket. Volt valami régi álmuk, egy hely, ahová mindenképpen el akartak jutni? Hm? Valami ötleted csak van!
- De nincs! – rázom a fejem. Igazán kedves Rontól, hogy ennyire bízik a szülőismerő képességemben, de semmi sem ugrik be, hiába facsarom az agyam. Régóta dédelgetett álmok? Eltervezett úti célok? Nem, ez zsákutca. Ők menekülnek… mindent hátrahagyva… talán épp a legutolsó telefonom győzte meg őket, hogy tovább kell állniuk innen… Valami más nyomravezető kell. De mi? Rajta, gondolkozz!
Ah, reménytelen; a szellemi teljesítőképességem egy másfél napja döglött muslincáéval vetekszik. Hacsak…

Mocorgás támad a fejemben. A legutolsó telefonom! Igen. Ez a vezérfonál, amire felfűzhetem a szabadon lebegő, irány nélküli gondolatokat. A legutóbbi hívásom rejti a megoldás kulcsát… abban van az utolsó puzzle-darabka, amitől teljes lesz a kép… De hogy is volt?… „Sheila vagyok, Monicával együtt járunk a…” Ó, istenem! Diadalmas öröm rezegteti meg minden porcikámat – rájöttem.
- Hermione! – Ron finoman rázogatni kezd. – Mondj már valamit! Ugye rájöttél? Ugye kitaláltad, hol lehetnek?
- Igen, asszem, van valami, amin elindulhatunk – nézek rá rejtelmes vigyorral. – Mondd csak, Ron, mit szólnál egy kis jógához?