Ron

Óvatosan húzom le a cipzárt, halkan és nagyon lassan, hogy a motozásommal fel ne ébresszem Hermionét. Épp csak akkora rést nyitok a bejáraton, hogy lapjával kioldalazhassak rajta, aztán rögtön be is zárom magam mögött. A sátor anyaga egyébként valami speciális hanglepergető bűbájjal van kezelve, ami rendkívül praktikus módon kirekeszti az élesebb, bántóbb zajokat, s csak az erdő álomba ringató, zúgó morajlását engedi be a lakótérbe.

A tisztás közepére sétálok, s hátravetett fejjel nagyot szippantok az orromba kéredzkedő hűvös-párás levegőből.
Ahhhh… Ez jó – sőt bitang jó. Kiengedek magamból egy-két leküzdhetetlen ásítást, s hozzá megropogtatom az ízületeimet, kinyújtóztatom lemerevedett izmaimat. Hagyom, hogy ébredező érzékeim lassan hozzáidomuljanak a korareggel tompa fényviszonyaihoz.
A napfelkeltét megelőző ezüstös félhomály most még tüllszerű ködként üli meg a tisztást, a táborhelyünket körbeölelő magas fákat életlen kontúrral maszatolja össze a lassan felszálló sötétség. Hangok csak szórványosan morajlanak fel itt-ott, a vadon ebben a titokzatos órában a legcsendesebb, mintha a nappal és az éjjel határmezsgyéjén egy pillanatra megakadna, s keskeny csatornába torkollana az idő múlása.

Minden békés és tökéletesen nyugodt, én mégis körbepásztázom a környéket, már csak úgy megszokásból is. Különös, hogy milyen párhuzamokat hoz az élet! – hasít belém a felismerés, ahogy a tekintetem átsuhan az érintetlen vadon temérdek zöldjén. Hiszen alig pár hónap elteltével újra itt vagyunk, a természet néha mostoha, néha lágy ölén, ismét egy sátorral meg némi kajával felszerelkezve járjuk a világot – annak ráadásul egy teljesen ismeretlen szegletét! –, miközben a sors a maga kiszámíthatatlan szeszélyével két kézzel hajigálja utunkba a véletleneket meg a kiszámíthatatlan fordulatokat.

Na, persze azért van különbség, nem is kicsi. A körülményeket összehasonlíthatatlanul kellemesebbé teszi az a megnyugtató tény, hogy most senki sem üldöz minket, hogy nem kell minden gyanúsan rezzenő bokor mögött életveszélyes fenyegetést sejtenünk (már ha leszámítjuk azt az elvetemült repülő jószágot, amelyik valamelyik nap rám vetette magát), hogy ez idő szerint a nevünk nem szerepel egyetlen halállistán vagy minisztériumi elfogató parancson sem. Nincs szoros időkorlát, ami űzzön minket előre, sem lehetetlennek tűnő küldetés, ami egy élet-halálra menő társasjáték végcéljaként tornyosulna előttünk – csak Hermione érthető türelmetlensége és lassan csillapuló önvádaskodása szól a nagyobb tempó mellett. Ám ezeket leszámítva nincs okunk a panaszra. A pénzünk persze elfogyott, és az étkezéseink sem olyan változatosak, mint ideális esetben lehetnének, és… Na de inkább kezdem az elején.

Öt nap telt el azóta, hogy Hermionéval megérkeztünk Townsville-be; öt napja tudjuk tehát, hogy a fél-világot átívelő utunk, na meg annak minden fáradalma és költsége úgy szólván teljes pocsékba ment, mert végtelen balszerencsénkre egy paraszthajszállal lekéstük a képzelt fenyegetéstől megrettent, magukat üldöztetve érző szülőket.
Hermione akkor és ott valósággal magába roskadt, és gyanítom, egy jó darabig fel sem fogta, mit jelent egészen pontosan a kiürített ház meg a sok dobozba csomagolt holmi az autó platóján. Azt hiszem, közös történetünk során első ízben fordult elő, hogy kettőnk közül nekem forgott gyorsabban az agyam, és voltam képes logikusan végiggondolni a következő lépést.
Pechemre, mégsem mentem sokra a gyors helyzetfelismerésemmel: a költöztetéssel megbízott cég alkalmazottja – akit sikerült némi kényszerítőerővel félrevonnom, és vallomásra bírnom – nem szolgált túl sok hasznos információval. Hermione szülei nem hagyták meg az új címüket vagy más elérhetőséget, amire persze nem is volt szükség, hisz a felpakolt bútorok egy személytelen raktárba, nem pedig az új otthonukba kerültek.
Zsákutca. Ezen a vonalon nem indulhattunk tovább.

Hermione úgy reagált a hírre, ahogy arra nagyjából számítottam is: rögtön kétségbe esett, aztán habozás nélkül magára hárított minden felelősséget. Én próbáltam bizakodónak tűnni, habár lövésem se volt, hogyan, melyik nyomon indulhatnánk tovább. Hermionénak persze támadt egy mentőötlete – naná! – és már kész is volt a tervvel.
- Mit szólnál egy kis jógához? – nézett rám akkor szélesedő vigyorral. Két szeme a megoldott rejtély hevületében izzott.
- Hát… – húztam el bizonytalanul a számat. Mert komolyan nem értettem, hogyan segíthetne az rajtunk. – Jóga? Hát nem is tudom, Hermione. Mi köze annak a szüleid eltűnéséhez? Meg ha már itt tartunk… mi is az pontosan?
De Hermione akkor már oda se figyelt rám. Szüntelenül rótta a köröket a pázsiton, miközben magában motyorászva, jobb kezét a füléhez tartva egy képzeletbeli telefonbeszélgetést bonyolított le.

- Csak ez lehet a megoldás, Ron! – ugrott hozzám jónéhány szédítő kör után. – Végiggondoltam mindent, hogy merre vagy kinél hagyhattak hátra egy nyomravezető jelet, és… és igen, csak így találhatjuk meg őket. Nincs másik lehetőség, csak ez az egy. A szüleim mindenre gondoltak, ebben biztos vagyok, semmit sem bíztak a véletlenre, így azt a kiskaput kell megkeresni, amiről szerintem nem is tudták, hogy véletlenül nyitva maradt mögöttük… igen… biztosan…
Ajkán lassan elnémult a szó, Hermione elhallgatott. Beharapott szájjal meredt maga elé, miközben két szemöldökét egyre mélyebb ráncba húzta a töprengés.

Én csak néztem őt pislogás nélkül, várva, hogy folytassa az eszmefuttatást, amiből még akkor sem értettem egy árva kukkot sem, de ő mintha ott sem lett volna, a töprengés egyoldalú üvegfala elszigetelte tőlem. A csend kezdett ólmossá súlyosodni a gyomromban. Miért csinálja ezt mindig!? – nyilallt agyamba hirtelen. Hiszen nem láthatok bele a fejébe!
- Hermione! – ráztam meg, csak hogy magához térítsem. – Engem is beavatnál végre a terveidbe!? Mi az a kiskapu, amiről beszéltél?
- Ja, igen… – Hermione tekintete lassan találta meg az enyémet. Mély karikák övezték fáradt szemeit. – Nem fejeztem be a mondatot, igaz? Ne haragudj, Ron, csak tudod, teljesen kivagyok, s már fogalmam sincs, mikor mozog a szám, és mikor beszélek csupán magamban, némán… De – itt feszesen kihúzta magát, s tettre készen a távolba meredt – lényeg, hogy eszembe jutott valami, és minél többször forgatom meg a fejemben a gondolatot, annál használhatóbbnak tűnik. Az utolsó telefonhívásom a kulcs, Ron! Akkor teljesen véletlenül említettem valamit, ami abban a pillanatban nem tűnt fontosnak, csak egy vaktában felhozott ok volt, amire hivatkoztam, de most csak ebbe tudok kapaszkodni…
- De mi az? – sürgettem Hermionét. – Csak nem szólták el magukat valamiképpen? Már hogy el akarnának költözni, vagy…
- Nem, dehogy – vágott közbe Hermione. – Én trafáltam bele a dologba teljesen véletlenül. Úgy mutatkoztam be a telefonba, mint anyu egyik ismerőse a jógatanfolyamról, és apu kapásból átadta a kagylót, nem is akadékoskodott.
- Még mindig nem értem, miért fontos ez – kottyantottam közbe. – Bevették a mesédet. Na és?

Hermione egy igen szúrós pillantással díjazta a megjegyzésemet.
- Épp most akarom mondani! Ron, próbálj meg koncentrálni, légy szíves! Nem az a lényeg, hogy bevették-e vagy sem, hanem, hogy vaktában jó helyre lőttem. Anyu otthon is eljárt jógázni, de azt nem tudhattam, hogy itt, Ausztráliában is megtartotta-e ezt a szokását. Véletlenül jutott eszembe, hogy ezzel az indokkal kérjem a telefonhoz, és a tény, hogy apu minden további kérdés nélkül átadta neki a kagylót – holott késő este volt – azt bizonyítja, hogy anyu nem hagyott fel a rendszeres testmozgással, sőt mi több, olyan szorgalmasan jár el gyakorolni, hogy még barátnőt is szerzett, akinek a hívását nem találja tolakodónak.
- Aha. – Rábólintottam Hermione teóriájára, habár egy kicsit nyakatekertnek találtam. – És úgy gondolod, hogy ez a barátnő be lett avatva a szüleid kis titkába, és hogy az anyukád továbbra is tartani fogja vele a kapcsolatot?
- Pontosan! – Hermione szeme felcsillant a diadaltól. – Valakinek muszáj volt kiöntenie a lelkét. Hidd el, Ron, a nők így működnek. Óvatosság ide vagy oda, ez alól az én anyám se kivétel. Biztosan tudom, sőt érzem, hogy a bizalmába avatott valakit… s ez a valaki még mindig itt van, ebben a városban, fejében a szüleim új címével vagy éppen a telefonszámával.
- Gondolod, hogy már meg is vették az új házukat? – vettettem fel kelletlenül. Rosszulesett, hogy nekem kell játszanom a szkeptikus szerepét, de nem hagyhattam, hogy túlságosan belelovallja magát a dologba. – És ha szállodában laknak, vagy ne adj isten, körútra indultak ebben a nem éppen kicsi országban?

De Hermione nem hagyta magát lehűteni.
- Nem hiszem, hogy túl sok kedvük lenne körutazgatni – legyintett a felvetésre. – Szerintem szép csendben meghúzzák magukat valahol egy félreeső helyen, de még az országhatáron belül, hisz egy nagyobb léptékű váltásra aligha lehetett idejük vagy éppen fölös pénzük. Az pedig, hogy szállodában laknak vagy a saját kis lakásukban, nekünk tulajdonképpen mindegy, csak a város nevét kell kiderítenünk, hogy megtalálhassuk őket. Egy telefonszám is bőven elég lenne.

Az elkövetkező két-három óra a tervezgetés jegyében telt, vagyishogy milyen módszerrel lehetne felkutatni ezt az állítólagos barátnőt.
Mivel nem akartunk még nagyobb feltűnést kelteni, fogtuk magunkat, otthagytuk a rosszemlékű gyepet, és hátra sem nézve vettünk búcsút a kiürített háztól. Megkerestük a legközelebbi gyorséttermet, és az egyik csendes sarokban tanyát verve nekiálltunk a haditerv kidolgozásának. Rövid úton kiderült, hogy a városban nyolc különböző stúdió, harmóniaklub vagy mifene üzemel, s hogy ezek mindegyikében rendszeresen tartanak jógaórákat.
- Nem kéne inkább vallatóra fogni valamelyik szomszédot? – kérdeztem, abban a reményben, hogy sikerült lebeszélnem Hermionét az összes fitneszterem végiglátogatásáról.
- Annak semmi értelme nem lenne – volt az ő válasza. – A szüleimnek jóval több sütnivalójuk van annál, semhogy ilyen amatőr hibát vétsenek. Mindenki így látna hozzá a keresésükhöz, ezt ők is tudták.
- Na és a házuk? Szerinted már el is adták, csak úgy, egyik napról a másikra?
Hermione erre is gondolt, mert rögtön előállt a kész válasszal.
- Nem, valószínűleg egy ingatlanközvetítő irodát bíztak meg a ház eladásával… De mielőtt közbeszólnál – emelte fel a hangját, jól sejtve a szándékomat – hadd mondjam el, hogy arra is van olyan megoldás, amihez nem szükségeltetik a cím vagy más elérhetőség. Az ingatlanosoknak bőven megteszi egy bankszámla, amire átutalhatják a jutalékkal csökkentett bevételt, amit persze a korábban lebeszélt kerethatáron belül alkudnak ki a házra. Szóval ez az út sem járható. Ha a szüleim mindenáron el akarták tüntetni maguk után a nyomokat, akkor azt könnyűszerrel megtehették, nem kell hozzá különösebb előképzettség.

Hermione ezután még hozzátette, hogy a szomszédokat többek között azért sem volna célszerű kikérdezni, mert – és ezzel kapcsolatban erős a gyanúja – úgyis csak félrevezető információkat kapnánk tőlük, amiket ravasz szülei direkt és akarva hazudtak nekik a távozásuk okáról, no meg a jövőbeli lakóhelyük földrajzi elhelyezkedéséről. Felesleges és csalódást jelentő út lenne hát, ha azon a vonalon indulnánk el.
Szóval újfent kikötöttünk a megállapításnál, hogy hiteles segítséget csak és kizárólag a rejtélyes jógapartnertől kaphatunk. Nincs mese, nincs kényelmesebb lehetőség, végig kell kérdezősködnünk az összes ilyen helyet, hogy kideríthessük, melyikbe járt Monica Wilkins meg az ő bizalmába fogadott barátnője.

Nagyon nem akaródzott felkelni egyikünknek sem. A folyamatos koffein-utánpótlás hathatós közreműködésével sikerült csak annyi erőt verni magunkba, hogy lassan és igazán nyögvenyelősen nekilássunk a terv kivitelezésének. Hermione ehhez valószínűleg a legeslegutolsó energiatartalékát kellett, hogy mozgósítsa. Szemhéjai mindvégig félárbócra ereszkedve árnyékolták a tekintetét, így járt félig-meddig vaksin a forgalmas utcák sűrűjében, a tűzcsapok és lámpaoszlopok között szlalomozva, a frászt hozva rám, amikor már az ötödik lábát emelő kutya hatósugarából kellett kirángatnom.
De én sem voltam sokkal virgoncabb nála. A fáradtság egyre szűkülő körökben kerülgetett egész nap, és mire a sok-sok központban való bumlizás, térképnézegetés és taxi-fogás után az ötödik egészségközpontot látogattuk meg, hogy aztán újra pálcát fogjunk a pult mögött ácsorgó alkalmazottra, már annyi erő sem maradt bennem, hogy rendesen célozzak. Hermione gyors közbeavatkozása kellett hozzá, hogy a lebukó böhömnagy Buddha-szobor agyon ne üsse a szerencsétlen recepcióst.

Az előzmények figyelembe vételével talán nem is meglepő, hogy a vágyott választ („Igen, Monica Wilkins a mi tornaklubunk tagja.”) a legutolsó, nyolcadik helyen kaptuk meg. Az Imperiusszal szóra bírt, tógaszerű egyenruhát viselő munkatárs monoton hangon beszámolt nekünk Mrs Wilkins klublátogatási szokásairól, különös tekintettel annak menetrendszerű időpontjaira. Amikor elhangzott a csütörtök szó, egymásra néztünk Hermionéval, talán, hogy a másik szeméből olvassuk ki a választ a kérdésre: Lehet akkora szerencsénk, hogy ma éppen csütörtök legyen?
Minden más napon ez automatikusan leesett volna, de akkor és ott, fejünkben az összekeveredő időzónák meg a hosszú utazás egybemosódó emlékeivel eltartott vagy fél percig, míg a pontos dátum helyére pörgette magát szervezetünk belső naptárában. Aztán, ahogy eljutott a tudatunkig az örvendetes egybeesés, csak álltunk szótlanul, a nap első jó hírétől bódultan, egyetlen hitetlenkedő, fáradt-elégedett vigyorba merevedve.
A délután hatkor kezdődő, középhaladóknak tartott órát ott helyben vártuk meg, összegömbölyödve az egyik kanapén. Hermione vállamra buktatott fejjel szuszogott, lassan és kimérten, mintha kanalanként szürcsölte volna a levegőt; beszédre nem fecsérelhettük az erőnket, csak vártunk türelmesen…

Hermione azóta sem tudta százszázalékosan kipihenni magát. Talán így eshetett meg az a történelemben eleddig példa nélkül álló esemény, hogy immár zsinórban a negyedik reggel ébredek fel én! korábban, s töltöm az eszmélés első pillanatait a sátor falain kívül, nyugton hagyva Hermionét, hadd hozza be alvásban szerzett tetemes lemaradását.

Tapintatos távolmaradásom azonban csak felerészben vezethető vissza erre a figyelmes okra. A másik indok, ami hajnalok hajnalán ma is kikergetett a sátorból, ennél sokkal prózaibb. Bizony ám.
A többhónapnyi közös kempingezés sem tudott felkészíteni mindenre, igazi meglepetések csak most, Harry távollétében értek úgy igazán.
A nyilvánvaló tény, hogy csak magunk vagyunk, ketten, az állandó hármas-fogatunk hiányzó tagja nélkül, egy új érzést csempészett a vászonfalak közé, valami megfoghatatlan, ambivalenciát okozó hangulatot – az intimitást.
Nos, ennek a szónak – amellett hogy rengeteg izgatóbbnál izgatóbb képzetet is hordoz – megvan a maga igen kényelmetlen hátulütője, nevezetesen a mód, ahogy az ember kénytelen a másik füle hallatára lebonyolítania az anyagcseréjét.
Mert hát lássuk be, ez igenis ciki! Hiába vagyunk évek óta a legjobb, legbizalmasabb barátok, és egy ideje bevallottan a másik szívének csücske – a bélmozgásom és annak nem túl diszkrét hangjai továbbra is azt az érzelmi kategóriát képviselik, amit egyelőre még nem akarok megosztani Hermionéval.

Szóval így állunk. A nap huszonnégy órájában folyamatosan frászban vagyok; félek, hogy a saját törvényei szerint működő szervezetem egyszer csak elárul engem, s valami arcpirítóan zavarba ejtő testi reakcióval lepi meg Hermionét.
És a váratlan merevedés csak a legutolsó pont a listán!
A többi mozgolódó altesti berendezésem okozza az igazi problémát. Összeszorított farpofákkal spurizok ki minden egyes szivárgás-gyanús alkalommal, persze különösen reggel, amikor a szelek menetkészen felhalmozódnak a kimeneti csatornában.

Ó, milyen más ez, mint volt anno a roxforti fiúhálóban! Ott szemrebbenés nélkül egymás orra alá pukiztunk, a különösen zamatos példányokért még taps is dukált a végrehajtónak. Na, de ugyanezt Hermione jelenlétében!? Áá! Inkább rágnám le tövig mindkét karomat!
De a testem nem hajol meg az akaratom előtt, az istennek se, néha muszáj megkönnyebbülnie, és hogy fokozódjon az amúgy is kritikus helyzet, az utóbbi napok étkezései még inkább aláfűtöttek megbokrosodott bélmozgásaimnak.
Bab füstölt hússal, bab szalonna között, bab salátaként, ecetbe pácolva – és még sorolhatnám. Valamennyi étkezésünk egyetlen visszatérő motívumra épül, erre a puffadást okozó terményre, mely számtalan módon készíthető el, mégis minden formában ugyanúgy távozik: hangosan és büdösen.

Na, ennyit az intimitás negatívumairól. Az összezártságnak vannak ennél sokkal kellemesebb aspektusai is, szerencsére.
Vegyük például az egy ágyban történő alvást! A dolog újdonságértékéről tanúskodjon az, hogy még mindig fejben tartom, hányszor történt meg a jeles alkalom.
Hatszor! És az ujjongó élmény csak nem akar elévülni.
Igen, ezekben a pillanatokban cseppet sem hiányzik Harry. Talán nem kéne ilyen leplezetlen örömöt éreznem, hisz kényszerből alakultak így a dolgok, abból az apropóból, hogy megint nem volt más választásunk, de zavartalanul együtt lenni Hermionéval, minden fölösleges toldalék nélkül cseppet sem kellemetlen. Sőt!

Tulajdonképpen Hermione el-elfelhősödő tekintete az egyetlen dolog, ami olykor lehangol. Ilyenkor látom rajta, hogy még mindig nagyon bántja a dolog. A szülei váratlan továbbállását személyes kudarcként fogta fel, és az istennek se nem hagyja magát meggyőzni az ellenkezőjéről.
Szerintem az egész nem más, mint egy szerencsétlen véletlen, ami a maga módján tulajdonképpen még vicces is.
Na persze van annyi eszem, hogy ezt Hermione előtt ne hangoztassam – kapnék is érte a fejemre!
De hiába, a sunyi kisördög itt bennem egyre csak vigyorog, és titkon örömködik az ajándékba kapott közös napok miatt, tudván, hogy senki mással nem kell osztozkodnom Hermione figyelmén, hogy nincs körülöttünk egy harmadik vagy egy negyedik, akikre tekintettel kellene lennünk, aki miatt fékeznünk illene magunkon vagy éppen a vágyainkon.

Apropó vágyak. Még nem is említettem, hogy egy vízesés mellett táboroztunk le. Hermione szerint a haladási útvonalunkon (ami amúgy elég cikkcakkosra sikeredett) ez lesz a legutolsó, s hogy nemsokára megritkulnak az erdők, szellős ligetek váltják majd fel a dús lombkoronákat, a lankás hegyoldalak átadják helyüket a szárazabb belső területeknek – úgyhogy egy megismételhetetlen élményt halasztanánk el, ha nem itt vernénk éjszakai táborhelyet.
Nem mondta ki szó szerint, de a szavai közti szünetekből és az elmerengő pillantásából, amivel a víztükröt illette, azt vettem ki, bizony szeretné testközelben is kipróbálni ezt a vissza nem térő lehetőséget.

Teljes mellszélességgel támogatom az ötletet, s amint késznek érzem magam a visszatérésre, nyomban hangot is adok pancsolásra vonatkozó terveimnek.

Hermione

Lehunyt szemmel tapogatózom magam mellett, lusta félkörben végighúzom kezemet az ágyon – és nem találok senkit. Egyedül vagyok a sátorban.
Nem lep meg a dolog. Ron az utóbbi időben rendre hamarabb kel fel nálam, aminek, őszintén szólva, titkon még örülök is. Így diszkrét magányomban bonyolíthatom le bizonyos halaszthatatlan ügyeimet…
Ó, a bánatba! Kellett emlegetni!?

(pár perccel később)

Pokolba ezzel az átkozott babbal! Teljesen hazavágta az emésztésemet.
Nem tudom, Ron hogyan birkózik meg a dologgal, de az én életemet komolyan megkeseríti. Tegnap is két plusz megállót kellett közbeiktatnunk a tervezetten felül, hogy az újra felvert sátor illemhelyét igénybe vehessem.
Ezek a kis technikai szünetek – amellett, hogy bosszantóan meg-megszakítják a haladás betervezett tempóját – még rémesen kínosak is.
Ilyen volt pár hónappal ezelőtt is, amikor Harryvel hármasban barangoltunk? Nem hiszem. Akkor kisebb bajunk is nagyobb volt annál, minthogy ilyen lényegtelen kis semmiségek miatt piruljunk egymás előtt. A gondolatainkat kellő mértékben lekötötte, hogy életben maradjunk, hogy ennivalót szerezzünk, és a küldetés végére jussunk, ami az idő előrehaladtával egyre kilátástalanabbnak látszott, s egyre több feszültséget gerjesztett hármunk között.

Folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy most korántsem ilyen súlyos a helyzet. Próbálom észérvekkel lecsillapítani a bűntudatomat, egyre csak hajtogatni magamban, hogy jól vannak, a szüleimnek a kis paranoiát leszámítva nincs komolyabb bajuk, hogy lassan de biztosan már útban vagyunk feléjük – de az önvádak keményen tartják magukat a jobb belátással szemben.
Olyan, mintha egy felköhöghetetlen gombóc lenne a torkomban, amitől nem tudok megszabadulni. Ezzel ébredek reggel, és hunyom le a szemem éjjel. Persze napközben próbálok derűs hangot megütni – és ez nagyon sokszor nem is esik nehezemre, hisz Ron komoly erőfeszítéseket tesz az én felvidításomra, amiért, azt hiszem, most még jobban szeretem.

Sokadszorra önt el a megkönnyebbülés, hogy ő itt van velem. Belegondolni is borzalmas, milyen lenne egyedül végigküzdenem magam ezen az úton. Azt hiszem, egy kicsit be is kattantam volna, ha ő akkor, ott a gyepen fel nem ráz a kábultságomból. Egy pillanatig tényleg úgy éreztem, minden reményem odalett, a szüleim nyom nélkül tűntek el, hogy egy képzelt fenyegetéstől hajtva olyan messzire szaladtak, ahová már nem nyúlhatok utánuk.

Aztán történt valami. A besokkolt, fáradtságtól kizsigerelt tudatom mélyén megmoccant a régi Hermione; felvetette bennem fejét a tenni akarás, a markába köpött, és nekidurálta magát a problémának.
A vakszerencsének köszönhetem a megoldást. Anyu jógatanfolyamon szerzett barátnője lesz a kulcs, gondoltam rögtön, aki elvezethet minket a szüleimhez.
Hogy mennyire volt logikus ez az eszmefuttatás, nem tudom. Ron nem sok bizalmat szavazott meg neki, ezt láttam a szeme szűküléséből, amivel a szavaimat fogadta – de az eredmény végül is engem igazolt. Meglett a barátnő. Sőt, beszélt a barátnő. Elmondott mindent: címet, telefonszámot; olyan részletes beszámolót adott a szüleim magánéleti problémáiról, hogy kétség sem férhetett hozzá: mindenbe beavatták…
Na de hadd kezdjem az elejéről!

Miután rábukkantuk a keresett jógaközpontra, már dél is elmúlt. Egy félnapos eszelős rohangálás volt a hátunk mögött, meg persze a többnapos út összetorlódott fáradtsága; a szemem percenként akart leragadni, és minden mozdulatom úgy hatott, mintha vizet taposnék, hogy az eszmélet felszínén maradhassak.
Ronban jóval több erő maradt, s ha ő nem navigál végig a városon, lankadatlan figyelemmel rángatva félre egy-egy hirtelen felbukkanó fa, lámpaoszlop vagy parkolóóra útjából, akkor már én is a város infrastrukturális része lennék, mint a világtörténelem első szerves fekvőrendőre.

Enervált gépiességgel jártuk végig az összes potenciálisan szóba jöhet helyet, míg végül a nyolcadik próbálkozásnál ránk mosolygott a szerencse. A kolosszális méretű pechszériánk után egyszerre minden klappolt: csütörtök volt, anyu jógaórájának mindenkori napja, az a középhaladóknak kiírt tanfolyam, amit az elmúlt fél évben kihagyás nélkül látogatott.
Nem maradt más hátra, ki kellett gondolnunk, hogyan leplezzük le a keresett barátnőt.
Az egész csoportra kiszórt kollektív Imperiust elvetettük, mint lehetőséget, leginkább a malőr miatt, ami három jóga-stúdióval korábban esett meg velünk. Akkor a legutolsó pillanatban tudtam közbeavatkozni – azt hiszem, helyettem a zsigereim cselekedtek –, és a becsapódás előtti töredékpillanatban állítottam meg a gyilkos szándékú ikont, ami Ron félrecélzott átkától indult meg egyenesen az alatta ácsorgó, gyanútlan recepciósra.

Beletelt jónéhány elvetélt ötletbe, mire megszületett az áthidaló megoldás. Bemegyünk az órára, határoztuk el, és miközben letelepszünk a többiek között, hanyagul elejtünk egy-két szót a Wilkins házaspárról. Valahogy úgy, mintha mi négyen régi ismerősök lennénk, vagy esetleg visszajáró páciensek, akiknek a fogorvosa ajánlotta ezt a helyet. Az elgondolás alapja az a természetes, öntudatlan reakció volt, ahogy az ember felkapja a fejét, ha egy fülének ismerős nevet hall. Szóval, gondoltuk, nem kell mást tennünk, mint fennhangon és jól artikuláltan cseverészni, s közben azt figyelni, kinek rándul meg hirtelen az arca, ki fordítja felénk érdeklődve a tekintetét. S ha a célszemélyt ily módon kiszűrtük, na, akkor jöhet a varázslat, amit erőnk és koncentrációnk híján nem akartunk minden boldog-boldogtalanra kiszórni.

Már csak ki kellett várni a hat órát, no meg persze átcserélni az utazásban átizzadt ruháinkat egy testmozgást jobban elősegítő göncre, lehetőleg valami kényelmesen rugalmasra. Jobb híján (és mert tényleg nem volt más választásunk!) a rövid aljú pizsamánk mellett döntöttünk, ami nem kis érdeklődést lobbantott a többi órára igyekvő – mellesleg rendkívül autentikusan öltözött – jógagyakorló körében. A sok feszülő lycra és jógi motívumokkal díszített izompóló mellett a mi tarka pizsis szerelésünk úgy hatott, mintha két alvajáró keveredett volna véletlenül az ébren lévő emberek józan világába.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kínosan érezzem magam emiatt. Az agyam csak és kizárólag a terv végrehajtására élezte ki magát, a többi inger nem tudta átugrani az észlelés küszöbét. Szüntelen figyelemmel fürkésztem az arcokat, miközben öt perccel hat előtt bevonultunk a tükörfalú terembe, és letérdeltünk az egymás mellé fektetett vékony matracokra. Próbáltam a vonások alapján kitalálni, melyik arcot találhatta szimpatikusnak az anyám, kinek a tekintete volt elég bizalomgerjesztő hozzá, hogy abba nézve kiöntse a lelkét, és elsírja minden bánatát.

Egymás után szállingóztak be az emberek, nők és férfiak vegyesen, ami legalább megfelezte a lehetséges célszemélyek számát – de még így is több mint fél tucat szóba jöhető kiszemelt maradt. Az egyik – nyílt tekintetű, magas homlokú – negyvenes éveit taposó nő épp előttünk heveredett le, és a kora, kinézete alapján nagyon is el tudtam képzelni, hogy ő lesz az – vele kötött barátságot az én emberi kapcsolatokra áhítozó anyukám. Ám még mielőtt hozzáláthattunk volna az előre begyakorolt kamu párbeszédnek, betoppant a csoport nyakigláb oktatója, s a korábbi egyenletes hangerejű duruzsolás egy csapásra megszakadt, áhítatos csönd vette át a zsivaj helyét.

Emmett – így hívták a pasast – rikítónarancs színű, rövid ujjú kaftánt viselt, hozzá méregzöld passzos cicanadrágot, amiben úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt harisnyás szöcske. Arcán üdvözült mosolyt hordott, mely több árnyalatnyival fokozta az amúgy is retardáltnak tetsző első benyomást.
A csoport egy emberként hajolt meg e különös jelenés előtt, amit az egy hasonló mozdulattal viszonzott, majd félpercnyi idegen nyelvű halandzsázás után (ami valószínűleg a köszöntés lehetett, és amiből én egy kukkot sem értettem), a terem túlsó sarkáig iramodott hosszú szöcskelábain, hogy meggyújtsa az ott tornyosuló, Stonehenge méretű aromaterápiás gyertyákat.
Ginzeng, ópium és mirha gyomorforgatóan tömény illata szalad szét a szobában, mint valami szökőár, amit a maréknyi beizzított füstölő torokkaparó szaga mélyített tovább.

Könnybe lábadt szemmel láttunk neki az órának, melynek gyötrelmes ötven percéről – már csak az emlékek fájdalmas volta miatt is – csupán nagyvonalakban számolnék be. Szóval, miután feltartott karokkal köszöntöttük a Napot, visszacsüccsentünk a matracra, és lótuszülésbe tekert lábakkal nekiláttunk az aura-tisztító légző-gyakorlatoknak.

Illetve csak láttunk volna. Kettőnk esetében a koncentrált mélylégzés kimerült abban az emberfeletti erőfeszítésben, mellyel az összeharapott szánk mögött feszülő fájdalmas sikolyt próbáltuk tíz végtelen hosszúságú percen keresztül visszanyelni. Némán fohászkodtam magamban az idő gyorsabb múlásáért, de a folytatás sem hozott megkönnyebbülést görcs-húzta lábizmaimnak.
Miután Emmett végigtekintett a csoporton, azt ellenőrizve, hogy annak tagjai vajon kiszuszogták-e már magukból az összes negatív energiát, az eredményt kielégítőnek találván kinyújtotta perec-formába görbített lábait, és belefogott a középhaladó jógatananyag testhelyzeteinek módszeres felvételébe.

Ronnal hüledezve néztünk ki a fejünkből, hol egymásra, hol az oktatóra, még a gondolattól is elborzadva, hogy valami távolról is hasonlót kelljen csináljunk a saját lestrapált szervezetünkkel. De mit volt mit tenni, nem lepleződhettünk le ilyen egyszerűen, megpróbáltuk hát utánozni a mozdulatsorokat.

Jött a Pisilő Kutya, majd az Alábukó Hattyú, sinusgörbe került a gerincbe, vonakodó boka bújt a még vonakodóbb tarkó mögé.
Hogy a pózt felvenni, vagy azt megtartani volt-e nehezebb, így utólag nem is tudnám megmondani, csak a sajgásra emlékszem, ami az óra utolsó perceiben már szivárványszín csillagokkal kápráztatott.
Ron szenvedéseiről csak annyit, hogy olyan kigúvadt szemeket korábban csak Reginald unokabátyám műhelyében láttam, aki mellesleg amatőr, ám igen lelkes állatkitömő.
Ron azóta is folyamatosan panaszkodik a derekára. De meg kell hagyni, hősiesen küzdött. Emmett nem tudott olyat mutatni, amit ő, ha felületesen is, de meg ne próbált volna.
Pedig a gumilábú igazán kitett magáért. Többet között szabályos masnit kötött a lábaira, két térdével mantrát tapsolt a nyaka mögött, aztán pedig – mindezt levezető gyakorlatként és közkívánatra! – lábujjaival kioldotta, majd újra copfba kötötte hosszú, loboncos haját.

Ami engem illet, nos, én minden tőlem telhetőt megtettem – nem ritkán már-már a csigolyatörés határán imbolyogva! –, hogy hűen imitáljam a pózokat. Erőfeszítéseimet illusztrálja az a sokatmondó tény, hogy e folyamat közepette csupán kétszer estem orra, egyszer fakadtam sírva, és az óra végére még a gyilkos gondolatok számát is sikerült a rendkívül jóindulatú három Avada Kedavra /perc átlag alá szorítanom.

De persze én sem úsztam meg nyolc napon túl gyógyuló testi sajdulás nélkül. Ha így gondolatban visszapörgetem azt a délutánt, kapásból két tucat testhelyzet jut eszembe, amit hibáztassak elhúzódó nyomoromért, mégis azt hiszem, a Sánta Gémeskút volt az igazi mélypont. Legalább öt helyen ficamodott ki az ízületem, miközben fél lábon egyensúlyozva, hátracsapott karokkal mertem a képzeletbeli vizet.

Na de nem is ez a lényeg. Minden átélt kínnál fontosabb az a sorsfordító pár perc, amiért ezt az egészet végigszenvedtük.
Az utolsó levezető mozdulat befejeztével végre elérkezett a pillanat a csali bevetésére. Ronhoz hajoltam, és ügyelve rá, hogy a hangom eljusson a terem legtávolabbi sarkába is, elrebegtem egy sóhajokkal teli gondolatot arról, milyen elégedett vagyok a fogorvosomtól kapott tippért, és hogy milyen kár, hogy nincs itt Mrs Wilkins, úgy megköszönném neki az ötletet.
Ezzel a horog be lett hajítva a vízbe – és a halacska rögtön kapott is rajta!

Szeretném azt hinni, hogy a páratlan emberismeretem sejdítette meg bennem gyanút, vagyishogy az előttem tornázó kedves arcú nő az a bizonyos barátnő –, de így utólag visszagondolva, már tudom, hogy csupáncsak szerencsém volt.
Igen, a kiszemeltem, akit még az óra kezdetén néztem ki magamnak, rögtön hátrakapta a fejét, mintha az ismerős név beleakadt volna a fülébe, egy pillanatra megpihent rajtunk a tekintete, a szája egy hangtalan O-t formázott, aztán megjegyzés nélkül visszafordult, és mintha mi sem történt volna, szedelőzködni kezdett.
Egy gyors üzenetváltás erejéig összevillant a tekintetünk Ronnal: Ő az! – kiáltottuk némán, s már talpon is voltunk. Nem veszíthettük szem elől a prédát, árnyékként ragadtuk a nyomába, s amikor elérkezett a megfelelően diszkrét pillanat, karon ragadtuk, és betuszkoltuk a legközelebbi üresen hagyott terembe.

A szájpadlásomon éreztem minden szívdobbanásomat, a pillanat fontossága áthatotta az egész lelkemet. Alig bírtam a kíváncsiságommal, majd szétrobbantam a kínzó bizonytalanságtól. Hová költöztek Wilkinsék? – dörrentem rá a szerencsétlenre a legkeményebb rossz-zsaru modoromban.
Most már szégyellem magam értem, de mondom, akkor képtelen voltam uralkodni az indulatomon; a közelmúlt minden feszültsége összesűrűsödött abba a néhány másodpercbe; csak a választ akartam hallani, a körülmények rég nem érdekeltek már.
Hogy melyikünk lőtte ki a kényszerítő átkot, már nem is tudnám visszaidézni, az események annál a pontnál valahogy összegubancolódtak, a fejemet kitöltő káoszból csak az a kép válik ki kristálytisztán, ahogy Marjorie (mert így hívták) hevesen bólogat, és vízesésként zúdítja ránk az információk áradatát. Mindenről beszámolt: hogy miért utaztak el a barátai olyan váratlanul, hogy milyen óvintézkedéseket tettek, hogy senki se akadhasson a nyomukra, és így tovább, satöbbi…

Négy éjszakám volt rá, hogy megemésszem a hallottakat, négy békében végigaludt éjjel, hogy leülepedjen lelkemben a megrázkódtatás, de hiába. Még így is minden reggel elfog a szürreális érzés, hogy nem igaz, mindez nem is velünk történt, csak egy álmot álmodok tovább, amire már hónapokkal ezelőtt pontot kellett volna tennem.
Lehet persze, hogy a sátor miatt támadnak ilyen képzeteim. A ferdén dőlő falak látványa, a feszülő kötelek nyikorgása és a jellegzetes hang, ahogy a szél belekap a vászonba (mely minden reggel nyitányként fogadja eszmélő érzékeimet) a horcrux-kereső hónapok természetjáró hangulatát csempészik a lelkembe.
De épp csak egy röpke pillanatra.

Ez nem ugyanaz a sátor. És a minket mozgató kényszerítőerő sem hasonlít az akkorira.
Nem kell darabokra aprított töredék-életeket felkutatnunk és elpusztítanunk, csupán le kell küzdenünk egy nagyjából ötezer kilométeres, hegyeken, dzsungelen és sivatagon átívelő távolságot, hogy utunk végén megtaláljuk az Perth-be menekült, enyhén mániás szüleimet.
Perth!
Istenem! Az ország másik fele, annál messzebb nem is igen kerülhettek volna Ausztrália észak-keleti partjaitól. Repülővel persze csak egy fél nap lenne odáig az út. És a legnagyobb vicc az egészben, hogy Townsville-ből még indul is menetrendszerű járat Perth-be. Ha maradt volna pénzünk, ha néhány ezerrel többet kérek kölcsön, akkor már régen ott lennénk.

De nem maradt pénzünk, ez a nagy harci helyzet, és az előrelátásom, bármennyire túlfejlett is, nem terjedt ki mindarra a forgatókönyvön kívüli eseményre, amiben végül is részünk volt. Így aztán most itt állunk legatyásodva, néhány babkonzervvel a konyhapolcon meg némi alternatívaként szolgáló kétszersülttel a kenyértartóban. A finomabb falatokat már az első két nap felhabzsoltuk, elfeledkezve a tényről, hogy a megemésztett táplálékot már nem lehet tömegnövelő bűbájjal sokszorosítani.
Illetve lehet, csak nem célszerű.
A végtermék így is bőséges – erről folyamatosan gondoskodik az a varázslattal klónozott vegyi fegyver, melyet a sunyi élelmiszergyártók babkonzervnek álcáztak.

De most tényleg! Nem kéne a cigarettás dobozok mintájára a babkonzerveken is feltüntetni valamilyen figyelmeztetést!? Mint például hogy: „A babfogyasztás súlyosan károsítja az Ön és a közvetlen környezetében élők gusztusát!”

Írni fogok a Fogyasztóvédelemnek, írni én, esküszöm. Amennyi kínos pillanatot okozott nekem ez a konzervipari termék, hát meg is érdemelnék! Mert nem elég, hogy napjában négyszer is a mosdóba szólít a természet parancsa, ráadásul még az új sátor is kedveskedett egy-két apró újdonsággal. Gondolok itt a belső kialakítás remek akusztikájára, amivel a legapróbb hangot is képes színpadi méretűvé erősíteni.

Jelentéktelen kis bosszúság ez, tudom én, de akkor is zavar. Nem így terveztem el ezt a nyarat. Nem egy apró sátorban kellene kucorognunk esténként, az egész napos gyaloglástól leszedálva, kopogó szemekkel és az egyoldalú táplálkozástól megkergült anyagcserével.
A magány és az egymásra utaltság ebben a formában egyszerre tűnik bizsergően izgalmasnak és zavarba ejtően kellemetlennek. Nincs köztünk Harry, a mi villámhárítónk, aki az együtt végigkínlódott sátoros hónapokban úgy működött, mint valami érzelmi szűrőberendezés, akin fennakadt minden intimitás. Ha velünk volt, még csak nem is gondolhattunk semmi huncutságra, hisz úgy sem lett volna rá lehetőség, és ez, ha zavart is néha, legalább leegyszerűsítette a helyzetet.

De most nincsenek korlátok, amik közénk állnának. Kettőnkön múlik, milyen sebességgel száguldunk át a szenvedély országútján, hogy betartjuk-e a limitet, vagy fittyet hányva az óvatoskodásra padlógázzal nekilódulunk az ismeretlennek.
Ron – az eddigi tapasztalatok alapján legalábbis – afféle vérbeli gyorshajtónak tűnik, aki nagyon azon van, hogy a lehető leghamarabb a tettek mezejére vigye a végtelen lehetőségeket.

Huh, megmozdult a cipzár – ez ő lesz!
Gyorsan be a takaró alá!

Ron

Nocsak. Hermione elbújt a takaró alá. Kis huncut! Úgyis tudom, hogy nem alszik.
- Jó reggelt! – heveredem le az ágyra. Mellé gurulok, s végigtapizom a hosszú, vékony kupacot, majd megállok ott, ahol a fenekét sejtem. – Ideje felkelni, kis álomszuszék, hasadra süt a nap.
A párnán szétterülő hajbozont megrezzen, Hermione ásítást imitál.
Felcsippentem a takaró szegélyét, s lehúzom az arcáról.
- Szia – pislog rám ártatlanul. – Te már ébren vagy?
- Ébren és tettre készen! – dörzsölöm össze a tenyeremet. – Odakint már most kellemesen meleg van, az ég pedig kristálytiszta. Szóval ideálisak a körülmények! Megyünk fürdeni?

Hermione

Oh, szóval nem felejtette el. Tegnap megpendítettem ugyan, hogy ha ma megfelelőek lesznek a meteorológiai körülmények, akkor esetleg – nyomatékosítom: esetleg! – kipróbálhatnánk ezt a kis tavacskát itt mellettünk. De úgy istenigazából nem gondoltam bele a dolog gyakorlati megvalósításába.
- Hermione!? Hm? Mi legyen?
Jaj ne! Már megint kezdi!
Szép lassan átcsempészi magát a takaróm alá, és mire észbe kapok, már körbe is fon a hosszú karjaival. Ron egyébként hihetetlen mértékű térbeli koordinációra képes, ha arról van szó, hogy engem ölelgessen – az elmúlt néhány éjszakán épp elég alkalmam volt meggyőződni erről. Gyorsan és hatékonyan mozog, mint egy kleptomániás polip, innen is, onnan is elcsór egy érintést; a keze folyékony selyemként siklik végig rajtam, vegyi ösztönáramokat robbantva minden egyes porcikámban. A közénk feszülő levegő csakhamar megtelik sistergő szexuális feszültséggel, és én érzem, hogy forró hullámokban áradni kezd belőlem a vágyakozás.
Ó, és most is ez történik…
Az ördögbe! Hogy lehet rám ilyen nagy hatással!?

Ron

Őrjítő. Komolyan mondom, őrjítő!
A végtelenségig tudnám így ölelni és szorítani, nyakának hajlékony ívébe temetett arcommal. Olyan, mintha egy egzotikus virág szirmai között feküdnék, ahol az orromat hívogató feromonfoszlányok udvarolják körbe.
Hermionénak nyárillata van, bársonyos, mély és gyomorszájig hatoló; akárhányszor megérzem, mindig házfalakon magasra kapaszkodó, aranysárgába borult loncfüzérek jutnak eszembe. Meg a nyári hajnal első melengető napsugara, ami csapatostul vonzza a mézgyűjtéssel buzgólkodó méhek lágy duruzsolását.
Hát csoda, ha be akarom porozni?

Hermione

Ron keze megindult felfelé a combomon. Lassan halad, mintha a lehetőségeinek korlátait mérlegelné: kap-e zöld utat, vagy újból lecsapódik a sorompó? Úgy tűnik, a negatív előjelű tapasztalatok továbbra sem szegték kedvét: cirógató ujjaival befurakszik az összesimuló izmok közé, lassú araszolással próbálja felfeszíteni maga előtt az utat. S az ellenállásom – ami igazából nem is ellenállás, csak valami enervált reflex – apránként kezd megtörni. Mindig ez van. Lehetetlenség hűvösen racionálisnak maradni egy ilyen helyzetben, amikor különös ritmus kezd lüktetni bennem mélyen, s valami fülledt csönd telepszik közénk, aminek semmi köze a hangok hiányához vagy a külvilág hőmérsékleti viszonyaihoz.
Ron most karnyújtásnyi távolságra hátrál tőlem – mindig így csinálja –, csak simogató keze köt hozzá, meg a tekintete, ami parázsforrón égeti a testemet. Restelkedő vörösséget csal vele az arcomra, már levegőt venni sem merek… mert tudom, látja, sőt élvezettel nézi, milyen odaadó önfeledtséggel fogadja testem az érintését… hogyan nyílik szét két combom a finom erőszak hatására…
- Ron… – bukik ki lélegzetem szárnyán a neve. – Ne…

Ron

Nem gondolja komolyan, tudom. A szeme nem hazudik, átforrósodó bőre sem leplezheti, amit helyeslően lüktető szíve válaszol a közeledésemre. Az egész női lény hullámzik a mozdulataim alatt, artikulálatlan sóhajokat csal elő belőle minden újabb közeledő centiméter…
Teljesen megbabonáz a látvány, istenemre mondom, vele kapcsolatban éreztem először, hogy örömet okozni lehet éppoly izgató – vagy talán még izgatóbb –, mint ugyanazt megkapni a szeretett lénytől.
Nem tudom levenni a szemem róla, hullámzó mellkasáról, amit egyre magasabbra emel a görcsösen kapkodott levegő, megfeszülő combjáról, ami az ellenállás legutolsó fázisában remeg. Tudatában vagyok testének minden szögével, minden hajlatával. A vékony hálóing második bőrként feszül rá, kevés munkát hagyva a fantáziámnak, viszont annál több csemegéznivalót adva a látvánnyal soha be nem telő érzékeimnek.
- Abbahagyjam? – hallom saját bizonytalan hangom. Kéredzkedés van benne, az utolsó vékony akadály leküzdésének ki nem mondott vágya.

Hermione

Pár négyzetcentiméternyi textília, egy leheletvékonyra szőtt puha pamutdarab maradt már csak köztünk, ennyi szigetel el tőle és kutató ujjaitól. Áruló combjaim megadták magukat, szétnyíltak, mint a gőz fölé tartott boríték szárnyai, s egy édes titok ígéretét hozták másodpercnyi közelbe a lelepleződéshez. S ő csak néz, tekintete az ujjongó elragadtatás hevületében lobog, élvezi kínlódó zavaromat, behódoló, akaratgyenge állapotomat, ahogy a vonakodásom lassúdad löketekben szétolvad a keze alatt. És, igen, akarom, hogy megérintsen. Ott, ahol most a legforróbb vagyok; szinte könyörögni tudnék érte, hogy rajta, most tegye, gyorsan, amíg tart az átmeneti bódulatom, amíg a hülye aggályaim fel nem ütik fejüket, ebben a pillanatban, hogy ne legyen visszaút…
De már késő. Csakúgy, mint számos korábbi alkalommal, most is megfeszül bennem egy rugó, két combom satuként szorul össze, elvágva a haladó mozdulat útját.
A francba!
Ron halk, fájdalmas hangot képez garatban, majd lassú visszavonulót fúj megtámadott kezének.

Ron

Valamit biztos rosszul csinálok. Az ujjmozdulataimmal lehet a bibi, talán nem elég határozottak, hogy bebocsátást nyerjenek.
Vagy egyszerűen csak túl ügyetlen vagyok!? Hermione talán máshoz szokott? Egy tapasztaltabb valakihez, aki nem csak kísérletezik rajta, hanem nagyon is tudja, hogy mit kell csinálnia?
NEM! Ezt most rögtön verd ki a fejedből!
Na, de akkor miért gondolja meg magát mindig a legutolsó pillanatban?

Na tessék, most is! Már rohan is a mosdóba, engem itt hagyva kétségek között, kellemetlenül dudorodó nadrággal. A fürdőszobához érve megtorpan, kezét a kilincsre téve visszanéz rám.
- Öö… én most bemegyek ide – motyogja félig nekem, félig magának. – Egy kicsit rendbe kapom magam. Biztos el fog tartani egy darabig, szóval te addig csak izé… szóval öltözz át a strandoláshoz. Mert megmártózhatunk a tóban, ha még mindig van kedved hozzá.