Hermione

Bezárom magam mögött az ajtót, s a falnak dőlve próbálom lecsillapítani dübörgő szívverésemet.
A ménkűbe! Hogy lehetek ilyen szánalmas!? Mindig az utolsó pillanatban meghátrálni?
Vajon mit gondolhat rólam Ron?
Biztos azt hiszi, valami beszáradt libidójú, frigid nőszemély vagyok. Aki takarékra állítja minden érzékét, és alkalmatlan az erotikus játszadozásokra.
Pedig ez nem így van.
Tényleg nem.

Semmi baj a libidómmal. Sőt, nagyon is jól működik – pont ez a baj. A testem nyílt reakciói hoznak zavarba. Elég kicsavart ez a logika, tudom, de… Ó, a pokolba is! Attól félek, hogy ha megérint ott lent – amit már ikszedik alkalommal kísérel meg minden eredmény nélkül – akkor… öö… szóval hogy akkor olyan nyomot hagyok rajta, amilyet a nyálkás meztelen csiga szokott az aszfalton.
Na tessék, kimondtam.
Tisztában vagyok vele, hogy mindez a testem természetes reakciója, amit Ron közeledésére ad, de akkor is mérhetetlen zavarral tölt el a tudat, hogy ennyire nyilvánvaló jelet használ. Miért nem tud diszkrétebb lenni? Azt se lenne nyilvánvalóbb, ha nekiállna sípolni, vagy ha szerelmes szonetteket dúdolna.

Habár – és itt most kuncognom kell – Ron jelzései sem kevésbé intenzívek. A lankadatlan dudor, amit a gatyájában hord, tulajdonképpen még látványosabb is, mint az én megáradt nyálkahártyám. Nem is értem, hogyhogy nem omlott még össze a vérkeringése? Lehetséges, hogy a férfiak (energiatakarékossági okokból) bizonyos agyi folyamatokat képesek feláldozni a libidó oltárán?
Lehet, hogy Ront is az állandósult erekciója menti meg a borús gondolatoktól?
Mert egy szóval sem panaszkodott a kialakult helyzet miatt; nem haragudott meg rám, hogy a hülyeségem miatt most kénytelen ismét nomád körülmények között élni, a napi három, bőséges étkezést nélkülözve rogyásig gyalogolni sűrű dzsungeleken és mocsaras lapályokon át.
Pedig igenis én bénáztam el a dolgot, az én hibámból kifolyólag kényszerültünk rá az utazásnak erre a cseppet sem kényelmes módjára, itt a déli féltekén, ahol még a hoppanálás sem úgy működik, ahogy kellene.

Igen, ezt még nem is említettem. Ront teljesen felkészületlenül érte a dolog. Ő úgy hitte, itt is a szokásos feltételek érvényesülnek majd, csakúgy, mint otthon – ám én, aki korábban már utána olvastam az ellentétes földpólus mágikus helyváltoztatásra gyakorolt hatásáról, sejtettem, hogy az egyik pontról a másikra való ugrálás nem lesz sétagalopp.

Na de ami a jógás nap utáni első reggel velünk történt, az még engem is megdöbbentett.
A szokásos módon láttunk neki a koncentrációnak: megfogtam Ron kezét, behunytam a szemem, és hagytam, hogy teljes belső látásom egyetlen képre szűküljön, arra a nyolcvan kilométerrel délnyugatra fekvő patakmenti kisvárosra, ahová menni készültünk.
Rögtön jött is a szorító érzés, mintha a külvilágot szorosabbra húzták volna körülöttünk, nyomás a dobhártyán, gomolygó kavargás a szemhéjam mögött, a bolond képzet, hogy egy óriási szívószálon szippantanak keresztül, szóval a megszokott testi tünetek – ám valami mégsem stimmelt. A célirány ahelyett, hogy közeledett volna, egyre csak távolodott, hiába feszültem meg még jobban, magam előtt tartva a képet – minden igyekezetem fordított előjelű eredményt hozott.
Hevesen szaggató fejjel csapódtunk a földhöz, mint később kiderült az eredeti célunkhoz képest száz kilométerrel északabbra; az orrunkból gejzírjelleggel kezdett dőlni a vér, s minden erőnk elhagyott minket, mintha azt is magunk mögött hagytuk volna. Percekig hevertünk némán a susnyásban, szufla nélkül, feltartott orral, a kellemetlen élménytől letaglózva.

Azóta is keresem magamban a hasonlatot, amivel illusztrálhatnám a hoppanálás különös, új érzetét. Egészen a gyerekoromig kell visszanyúlnom, ha az emlékeimből merítve akarok elfogadható példával előállni.
Lakott az utcánkban egy barkács-tudományáról elhíresült ezermester, aki valamelyik ötletsziporkája alkalmával összetákolt egy igen különös biciklit. Ez a bicikli fordított elvek alapján működött: jobbra ment, ha balra rántották a kormányt, és hátrafelé gurult, ha a megszokott módon előre tekerték a pedált.
A többi gyerek példáján felbuzdulva én magam is tettem egy próbát, elvittem egy körre a járgányt, de azt istennek se sikerült fennmaradnom a nyeregben – holott egytől-egyig tisztában voltam a működési szabályokkal. Tekertem és rángattam, de a megszokottaktól való eltérés, az a kifordított mód, ahogy a bicikli reagált a mozdulataimra, sehogy sem tudott összhangba kerülni az akaratommal.
Na, pontosan ilyen érzés a déli féltekén hoppanálni!

Ron teljesen kiakadt. Azt mondta, lehetetlen, hogy kifogjunk rajta ez a kis semmiség – fordított földpólus, bah! – hisz annyit gyakoroltuk a folyamatot, s olyan profik lettünk benne a kóborló időkben.
Hát igen, szerintem pont ez a legnagyobb baj. Túlságosan a zsigereinkbe ivódott a teljes testi-lelki mechanizmus, annyira, hogy már nem is gondolkozunk közben, csak automatikusan végigvesszük a mozzanatokat, s hagyjuk, hogy a belénk rögzült megszokás végezze a dolgát. A sok gyakorlástól túl gépies lett a folyamat, annyira gépies, hogy már nagyon de nagyon nehéz rajta akár a legkisebb mértékben is változtatni.
Ron csak hőbörgött, amikor ezt neki is kifejtettem, zokon vette, hogy épp a büszkén emlegetett profiság okozza a gondot.
Pedig így van. Ausztráliában sem nehezebb megtanulni a hoppanálást. Ha kezdők lennénk, alapból az itteni körülményeket vennénk természetesnek, és azok szerint sajátítanánk el a mágikus testáthelyezést.
Na de a sejtjeinkbe rögzült tudáson változtatni? Az nem megy olyan zökkenőmentesen.
Szóval ezért haladunk sokkal lassabban, mint szeretnénk, és ezért gyalogolunk sokkal többet, mint ahogy máskülönben tennénk.

Hah, de hát kár rágódni ezen. Amin nem tud változtatni az ember, azt jobban teszi, ha minél hamarabb megszokja, vagy megpróbál hozzáidomulni, mielőtt a felesleges bosszankodás felemésztené az idegeit.
Ezt teszem én is: elvonatkoztatok. Problémamegoldó energiáimat új helyre csoportosítom – a fürdőruha-választás nagy lelki-port kavaró témakörére.
Külön vagy egybe-részes? Ez itt a kérdés. Merthogy Gordie mamájának jóvoltából van mindkét fajtából.

Az egybeszabott mellett szól, hogy anyagbősége folytán többet takarna girnyó testemből. Nagy hátránya viszont, hogy a kreáció a maga szerteburjánzó vérvörös mintázatával egészében véve valami különös kegyetlenséggel legyilkolt egzotikus állat benyomását kelti – mely érzett felvéve még inkább kidomborodik.

Másik lehetséges alternatíva: a külön-részes.
Hm. Elmélyült alapossággal forgatom kezemben a kérdéses ruhadarabot. Halványzöld, ezüsttel cirmozott háromszögek, felfűzve egy igen szakadékonynak tűnő madzag-valamire.
Hajjaj!
Nos, annak is megvan a maga pro és kontra vonatkozása, hogy miért/miért ne ezt öltsem fel vonakodó testemre.

Mi legyen?

(tízpercnyi oda-vissza ruhaváltással később)

El se hiszem, hogy én voltam az, aki fél tucatszor öltözött át az elmúlt néhány percben.
Mikor lettem én ilyen aggodalmaskodó ’Jaj, istenem, mit vegyek fel?’ nőtípus?

Ah, Gordie tehet róla, meg az ő bogara, amit elültetett a fülembe!
Korábban például az is elképzelhetetlen lett volna, hogy a túlburjánzó testszőrzetemre és annak ritkítására vonatkozó terveim egy futó gondolatnál tovább kössék le szellemi kapacitásaimat.
Na, de most!
Itt állok meztelenre vetkőzve az egész alakos tükör előtt, és azon morfondírozom, milyen formára fazonírozzam magam. Merthogy a gyomirtás elkerülhetetlen. Ha tényleg a bikini mellett döntök – márpedig nagyon afelé húz a szívem –, akkor muszáj lesz visszaszorítani a dzsungelt.
Na, persze megtehetném, hogy nem borotválom körbe magam, de erősen kétséges, hogy Ron csábítónak találná-e a természetes állapotokat, ami – és most kemény leszek magammal – első ránézésre leginkább egy pelenkába csomagolt csimpánzkölyökre emlékezetet. Amennyi szőr oldalt kibuggyan!

Szóval, az ősállapot tarthatatlan, kiigazító lépések megtétele szükségszerű!
Na, de hogyan tovább? Mennyit vegyek el a látványból?
Csak a minimális mennyiséget, ami kívül esik a ruha vonalán? Vagy ha már úgy is ott vagyok, akkor egy lendülettel kurtítsam meg az egészet?
És ha így döntök, akkor hogyan tovább? Legyek pedofíl igényeket is kielégítően csupasz, vagy inkább csak amolyan tengerészkadétosan borostás?
Nem egyszerű ez, kérem, a lehetőségek száma végtelen.

Ah, nem tökölök tovább, leszedem a felesleget, és nem pazarolok több gondolatot a témára!

Ezer ördög és pokol! Hova süllyesztette el Ron a borotváját?

Ron

Újabb félfordulat balra… aztán vissza profilba… Hmmm…
Nem tudom eldönteni, melyik fürdőgatyó lenne praktikusabb a pancsoláshoz. Mert ha tényleg csak úszni akarunk, akkor – az áramvonalasabb kialakítása miatt – a szűk fazon válna be inkább. Na de ha – és erre azért meg van minden esély – kicsit huncutkodunk is, akkor már ugye a bő szárú darab bizonyulna kényelmesebbnek, ami a gumírozott változatnál sokkal inkább tolerálja a vérbőség okozta zsúfoltságot.

Ah, nyilván mégiscsak a szűket veszem fel, mert nem akarok elkiabálni semmit, meg aztán az az észrevétel sem mellékes, hogy a másik fazon jobban kidomborítja az adottságaimat.
Vagy nem kéne ezzel kérkedni?
Hajj, de nehéz ez.
Nem ismerem a nő-férfi viszonylat erre vonatkozó játékszabályait. Én egy masszív férfivilágból jöttem – hisz otthon és az iskolában is hímekkel voltam elsősorban körülvéve –, olyan közegből, ahol elfogadott, sőt majdhogynem tradicionális dolog a „péniszmustra” névvel illetett tevékenység.

Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy centivel a kezünkben lehajolunk egymás elé, és noteszba jegyezzük fel a kapott eredményt – ments isten, dehogy!
A folyamat ennél sokkal diszkrétebb. Egy-egy leejtett, majd rögtön felkapott pillantás az egész, amit a férfimosdóban vagy a zuhany alatt kockáztatunk meg. E röpke pillanat alatt kialakul egy benyomás, egy viszonylagos érték, ami segít bekalibrálni a látottakat, és elhelyezni azt egy fejben nyilvántartott szabvány méretlistán, mely lista minden egyes hímegyednél ugyanazt a két méretértéket tartalmazza: (1) nagyobb, mint az enyém; (2) kisebb, mint az enyém.

Mindez persze a legteljesebb közöny mellett megy végbe, pléhpofával, senki nem tesz megjegyzést – röhögni vagy kárörvendeni szigorúan tilos! –, mindenki némán raktározza el magában az információt, és fejezi be azt, amit éppen csinált.
Ilyen formában persze csak a nyugalmi állapotokról kaphat képet a megfigyelő; hogy ki milyen rejtett tartalékokkal rendelkezik, az nem derül ki. Méretnövekedést produkálni széles mosdóbeli nyilvánosság előtt egyébként is igen nagy modortalanságnak számít, a produktumot ilyen esetben rosszalló szemöldökráncolás illeti. Az elkövető jobban teszi, ha visszavesz a lendületből, mielőtt rávetülne a látens hajlamok birtoklásának árnyéka.

Na de mit is akartam kihozni ebből?
Ja igen, a lista!
Szóval, örömmel jelenthetem, az én listám az évek során igen kedvező irányban vált aszimmetrikussá. Nem sokan iratkoztak még fel az első „nagyobb, mint az enyém” pont mögé. Ez a bravúr éppen a kis Colin Creeveynek sikerül, aki – isten nyugosztalja – a saját példájával igazolta a „kis ember nagy bottal jár”- mondás helytállóságát.

Szóval, a mérettéma talán az egyetlen pont a hosszú lajstromban, ami miatt, azt hiszem (vagy remélem?), hogy nem kell paráznom – minden más kívül esik ezen a megnyugtató körön.
Persze a csók már jól megy, ezt eleget is gyakoroltuk, sőt rendelkeztünk némi előképzettséggel is – melynek Hermionét illető vonatkozásaiba még belegondolni is utálok –, mindazonáltal ez egy biztos alap, amire építhetünk.

Ah, megőrjít ez a nőszemély! Meddig akar még cicomázkodni?
- Hermione! – kopogtatok be a fürdőbe. – Elkészülsz még ma, vagy sátrastól csomagoljalak be, és szállítsalak a hátizsákomban egészen a következő pihenőig?

Hermione

- Be ne gyere! – kiáltom ki pánikolva. A borotva megcsúszik a kezemben, s a precíz vonal cikkcakkba törik. – Mindjárt kész vagyok. Próbáld meg kivárni! – A francba! Most tök girbegurba lett! – Menj ki, ellenőrizd a víz hőfokát, vagy mit tudom én mit…

Várok…
Aztán lábujjhegyen az ajtóhoz settenkedem, s kulcslyukhoz hajolva fülelek – kiment már?
Nem hallok semmi mocorgást. Biztos megunta a várakozást, s élt a javaslatommal.

Úgy rám ijesztett a hirtelen kopogtatásával, hogy esküszöm, majdnem fejest ugrottam a mosdóba. Mert milyen ciki lett volna már, ha rám nyit, miközben térdig borotvahabos vagyok, kezemben az ő pengéjével, amit, azt hiszem, alaposan leamortizáltam itt a nagy ügyködés közepette. Viszont… ahogy így elnézem, nyilván elkészültem. Még veszek egy gyors öblítő zuhanyt, aztán összeszedem minden kurázsimat, és kilépek a fénybe, az egyszemélyes közönség elé.

(pár perccel később)

Oké, itt állok a sátor bejáratában, egyelőre még azon belül, mélyeket lélegezve, hogy legyen erőm teljes testi valómban megmutatkozni a fényárban úszó erdei tisztáson.
Jaj, istenem! Tényleg ebben a falatnyi bikiniben akarom prezentálni magam Ron előtt?
Ah, most már késő nyavalyogni. Az lesz a legjobb, ha minél hamarabb túlesek rajta.

Ron

Magasságos Úristen!

Ez most komolyan gondolta!? Ez a legparányibb ruhadarab, amit eddigi életem tizennyolc és fél éve alatt alkalmam volt látni.
Ahhh! Menten megfulladok, hiába kapkodom a levegőt, az elszökik előlem. Mert mégis mi ez? Az első láthatatlan mugli textilipari termék? Vagy valami pók szőtte háló helyett?
Krisztusom!
Halványan, valahol a bennem dúló érzékvihar mélyén tudatában vagyok saját gutaütött viselkedésemnek, ám a tudat kevés, hogy abbahagyjam a katatón bámulást. Legalább a számat becsukhatnám, de ez sem olyan könnyű, ha a látvány ilyen zsigerdúló, brutális erővel hat az ösztöneimre – annak is a legalantasabb fajtájára.

Hermione

Az egész testem belepirul Ron pillantásába.
Nem akarok abba a hibába esni, hogy rosszul értelmezem a látványra adott non-verbális reakcióját – de a fokozott nyálelválasztás jót jelent, nem?
Teszek egy-két bátortalan lépést felé.
- Akkor bemegyünk a vízbe? Hm? Ron!

Ron

Próbálok valamiféle hangot kicsikarni a torkomból, de csak egy nyálkás bugyborékolásféle tört utat magának a roppant görcsből.
Ó, mért nem a másik gatyámat vettem föl?
- Menjünk – hörgöm nagy nehezem, és hátra arcot véve már rohanok is.
Csak a hűvös víz segíthet most rajtam meg hirtelen fellépő állapotomon, tudom. Nagyot csobbanva hasítok bele a tóba, annak is a legmélyebb, legsötétebb pontjába, és meg se állok a kavicsos mederig.

Hermione

Hűha! Azt hiszem, én kisebb vehemenciával szállok majd bele a vízbe.
Elmerített lábujjammal tesztelem a hőfokot, és miután azt fürdőzésre alkalmasnak találom, leguggolok, s lapos kőszikláról óvatosan aláereszkedem a habokba. És ez most nem csak költői túlzás, a víz ezen a ponton tényleg habzik. Itt zuhan ugyanis bele a magas kőpárkányról alábukó kis patak, s terít széles legyezőjű vízesést a meredek gránitfal elé. Olyan az egész, mint egy gyémántszövésű függöny, ami lágyan fodrozódik a belekapó szélben.

Nyakig merülök a csípősen hűvös vízbe, ami olyan érzést kelt, mintha a bőröm hirtelen összezsugorodna rajtam, ezernyi apró ponton csíp belém a borzongás.
- Ron! – kiáltom túl a vízzubogás moraját. – Hol vagy? – Most már kezd idegesíteni, hogy még mindig nem jött fel a felszínre. – Ez nem vicces, hallod? Ronald Bilius Weasley, azonnal gyere elő!

Ázott vörös fej kukkant ki a vízesés permetéből, s int felém hívogató mozdulatokkal.
A zsivány! Mindvégig ott volt a sziklafal tövében.
- Megijesztettél! – villantok felé egy rendreutasító pillantást. – Gyere ki onnan, hallod? Még mielőtt a fejedre esik valami nagyra nőtt hal!

Ron

Nagy levegőt veszek, lemerülök a víz alá, és néhány széles karcsapással megkörnyékezem Hermionét. Közvetlenül a csupasz hasa mellett jövök a felszínre, mellkasommal végighorzsolva az övét, s azon nyomban a karom közé kaparintom, hogy esélye se legyen a menekülésre.
- Szia – csókolok bele a nyakába. – Szóval hiányoztam…

(jónéhány perccel később)

Hermione

Te jó ég! Teljesen zsibbadtra csókolták a számat. Mintha a duplájára dagadt volna, össze se bírom zárni rendesen. De már nem fázom, egy cseppet sem. Ronból úgy árad a meleg, mintha ő maga is valami forró mélytengeri áramlat lenne, ami a karjával együtt körbeölel engem.
A nyílt tisztáson ilyenkor már a kellemetlenül perzselhet az izzó napkorong. De itt, ahol a tó fölé hajló magas fák megszűrik az éles délelőtti sugarakat, és susogó lombjukkal milliónyi apró fénymaszatra bontják annak makacs erejét, az idő épp ideális a pancsoláshoz. Még a szemünket sem hunyorgatja a visszapattanó fénysugár, mert a víztükrön napfoltos árnyak ringatóznak, mint megannyi ázott falevél.

Ahogy így egymásba fonódva hagyjuk magunkat sodortatni a víztömeg lassúdad hullámzásával, miközben egymás vízcseppektől csillogó arcát nézzük, hirtelen belém hasít a felismerés: ez az álmom legalább beteljesült. Itt vagyunk a fantáziámban már megrajzolt kavicsos medrű tavacskában, tőlünk néhány méterre zabolátlan vízesés paskolja habosra a tó kemény tükrét, köröttünk a szédítően vad, civilizálatlan természet édesen illatozik, a levegőnek puha, arany zamata van. Igen, ez az egy összejött – csak az összes többi álmom futott zátonyra valahol a kiszámíthatatlanság tengerének legközepén.

Ron

- Már megint a szüleidre gondolsz? – kérdezem halkan. Hermione tekintetén rögtön nyomot hagy minden borús gondolat, legyen az bármily rövid vagy gyorsan tovatűnő.
A nyakamba suttogva vallja be: - Igen. Bánt a tudat, hogy olyan messze vagyunk még tőlük, hogy valószínűleg ebben a pillanatban is azon agyalnak, vajon követi-e őket valaki, leskelődnek-e utánuk. Paranoiás emberpárt csináltam belőlük, akik minden telefoncsörgés mögött rossz szándékot sejtenek. Akik összerándulnak, ha kopogtatnak az ajtajukon.
- Rendbe hozzuk őket – ígérem, nyomatékosan ejtve a többes számot. – Ez csak átmeneti állapot. Ha úgy is van, ahogy az előbb mondtad, az üldözési mánia elmúlik, amint visszaállítjuk az emlékezetüket.
Hermione hálás mosolyt villant rám.
- Tudom. De addig még nagyon hosszú utat kell megtennünk, és csak az isten tudja, mikor kötünk ki Perth-ben. Ilyen tempó mellett.

Huh, Hermione ezzel ingoványos ösvényre kormányozta a beszélgetést. A választható alternatívákkal kapcsolatban már volt egy kisebb vitánk.
- Ugye tudod, hogy lenne más lehetőségünk is – jegyzem meg óvatosan. – Egy jóval gyorsabb… és sokkal kevésbé fárasztó út.

Na, ettől féltem! Hermione kicsusszan a karjaimból, és néhány határozott lábtempóval eltávolodik tőlem – és így jelképesen az ötletemtől is.
- Nem fogok varázslattal muglikat becsapni, Ron! Nem hamisítok repülőjegyet, és nem szórok konfúziós átkot a buszsofőrre. Vannak határok, amiket nem léphetünk át, mert ha megtennénk, már nem lenne mihez viszonyítanunk. Mi az, ami megengedhető, és mi az, ami nem? Az ember nagyon könnyen belezavarodhat ebbe a kérdésbe. Mindig egy kicsit többet engedsz meg magadnak, itt-ott lefaragsz az elvedből, hogy aztán nem is marad belőle semmi. Végül ott találod magad, ahol a part szakad – a nagyobb jóért minden lehet, a megelőlegezett sikerért semmi se kár!

Némán lebegek a vízben. Ha Hermione belelendül, semmi értelme közbevágni, azzal csak felbosszantanám. Ezt a pedagógia célzatú monológot egyébként is hallottam már, és amellett, hogy elvi síkon egyetértek vele, azért mégiscsak túlzásnak érzem ezt a nagy aggodalmat.
Ugyan mi baj származhatna egy meghamisított repülőjegyből vagy egy kamu beszálló kártyából?
De nem ellenkezem. El kell fogadnom, hogy Hermione ilyen erős jellem, aki mindig arra a józan hangra hallgat, ami a lelkiismerete üzenetét közvetíti. Nekem ugyan nincsenek ilyen áthághatatlan erkölcsi aggályaim, de ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – tisztelem a kitartását. Van róla elképzelésem, milyen nehéz lehet a hosszabbik utat választani, amikor a szüleihez egy jóval egyenesebb – bár nem teljesen tiszta – kerülő úton is eljuthatnánk.

Hermione

Ron arcán átrendeződnek a vonások, egy huncut mosoly készül kibújni a figyelmes hallgatóság merev maszkja mögül. Ez a barátkozó vigyor, ismerem jól.
- Jobb is így! – rikkantja felém, s egyetlen tempósabb mozdulattal utol is éri a hangját.
- Mi lesz jobb így? – kérdem félkábán. A szempilláin ücsörgő vízcseppeket számolgatom: tizenhárom… tizennégy…
- Hát hogy újra sátorozunk. Csak te és én meg a végtelen, meghódításra váró természet.
Apró nevetésféle készülődik a torkomban.
- Nem akarom letörni a lelkesedésedet, Ron, de gyakorlatilag éhezünk. Már csak abból a nyomorult babkonzervből maradt, amit szívem szerint elsüllyesztenék az első utunkba kerülő mocsárban.
Ám Ron derűlátása letörhetetlen. – Majd szedünk gyümölcsöt a fákról – vázolja terveit –, a természet forrásai kimeríthetetlenek, Hermione. Ha húsra támad gusztusunk, akkor vadászhatunk is.

Na, most buggyan ki belőlem a nevetés.
- Vadászni? – visszhangzom hüledezve. – Tegnapelőtt nem voltál ilyen virgonc, amikor a… hogy is mondtad… a kimeríthetetlen természet egyik hegyes fogú forrása rád rontott a magasból!
Ron megvonaglik az emlék hatása alatt.
- Az a szőrös kis patkány leszállópályának használta a fejemet! Csoda hogy a nyakamon maradt. Mármint a fejem!
- Az egy cuki kis repülő mókus volt – jegyzem meg gyengéden. – Nem akart bántani, csak megijedt szegény, amikor vadul csapkodni kezdtél magad körül.
- Mi mást tehettem volna!? Hermione, szerinted? – Ron arckifejezése arról árulkodik, bizony komolyan gondolja a kérdést. Félve fogalmazgatom magamban a választ, nem akarván beletiporni férfiúi önérzetében – de hát olyan mókás volt, ahogy fél lábon ugrált, nyakában a lefelé szédülő mókussal, aki hogy visszanyerje egyensúlyát, fogazatilag rácsatlakozott az első szája útjába kerülő testrészbe, ami abban a szomorú esetben éppenséggel Ron mellkasa volt.

- Fáj még a nyoma? – kérdem tőle anyáskodva. – Tegyünk még rá egy kis boszorkányfű kivonatot?
Ron a száz sebtől vérző mártír hősiességével rázza a fejét.
- Nem kell – sóhajtja. – A derekam sokkal inkább hasogat. Az a fránya jógamozdulat betett a forgómnak!
- Melyik mozdulat? – firtatom, kezemmel az érintett területet masszírozgatva. – A Kenyérmorzsát Szemezgető Szelíd Galamb? Amikor összetett talpakkal kellett a bokára hajolni?
- Az! – vágja rá horkantva. – De hívd inkább Seggét Nyalogató Nyüves Macskának! Arra jobban hasonlított…

(jóval később)

Már ráncosra ázott a bőröm, és minden óvintézkedésem ellenére a hajam is csurom víz lett. Nagy kaland lesz kibontani.
- Meguntad már? Kimehetünk végre? Jaj, Ron hagyd már ezt! – Egy spriccelős hullámot csapok felé, de ő könnyedén kitér a szökőár útjából. Orrközépig merülve kerülget a vízben már vagy öt perce, mint egy vérszagot szimatoló cápa; a szoruló hurok mintájára közeledik felém, hogy nekem esélyem se legyen megszökni.

Most megáll, vállig kiemelkedik a vízből, s rejtélyes mosolyt villant rám.
- Dudori vagy csücsöri? – teszi fel a számomra teljesen értelmetlen kérdést.
- Mi? – nyikkantom. Talán valami testi rendellenességet vett észre rajtam?
- Azt kérdeztem: dudori vagy csücsöri? – Ron szemében huncut fények táncolnak, s ő lopakodó lassússággal közelíteni kezd felém.
Oké, most már kezdem komolyan felizgatni magam. Mi lehet dudori? Valami kóros sejtburjánzás, amit eddig nem vettem észre magamon?
Ah, tudtam, hogy az egybe-részest kellett volna felvennem!

Ron vigyora most már egészen a szeme sarkáig ér. Itt lebeg az orrom előtt, lélegzete horzsolja az arcomat.
- Megnézhetem? – és választ nem is várva, már cselekszik is. Felemelt jobb kezét a kulcscsontom alatti kis gödörbe fekteti, majd őrjítő lassússággal haladni kezd lefelé. Mozdulata a tükörtengely mentén halad át a mellkasomon, leér a bordák alá, majd végigszánt a hasamon.
- Csücsöri – állapítja meg boldogan, ahogy ujja beleakad a köldökömbe. – Az enyém is olyan. Megnézed?

Hát tulajdonképpen miért is ne?, gondolom magamban. Ha Ron tapizásáról van szó, akkor hajlok arra, hogy a „minél több, annál jobb”- elvet valljam.
Két kézzel látok neki az ellenőrzésnek, a rám jellemző precizitással végzem a feladatot, a végsőkig kiélvezve minden apró rezdülést, rándulást, amivel a kezem alá simuló test a mozdulatomra reagál.
Ron izmai feszesek, hogy szinte visszapattannak róla az ujjaim; a bőre irigylésre méltóan sima, olyan mintha meleg selymet fognék.

Napok óta magunk vagyunk a szelídítetlen természet mélyén, egymás mellett alszunk és álmodunk, de a közvetlen fizikai közelsége még ezek után is lehengerlő erővel hat rám; forró lázrózsák nyílnak a bensőmben, akárhányszor csak a testének intim melegébe kerülök. A víztől csillogó, hátrasimult haj, ami nedvesen borostyánszínre sötétedik; a kék, mindig fürkészve néző szempár, mely tiszta őszinteséggel közvetíti a mögötte zajló érzelmeket; a finom vonalú, szeplőkkel telehintett orr; a mélyrózsaszín picit hullámok száj… Talán triviálisan hangzik, ha csak így egyszerűen kimondom, de mindez nagyon-nagyon tetszik nekem.
Hogy mikor tudatosult ez bennem, nem tudom. Évekig néztem őt ártatlan gyermeki szemmel, oly sokáig volt ő csak a barátom, a szeretetem annyira fokról-fokra mélyült szerelemmé, hogy az iránta való vonzalmam észrevétlenül fordult testi vágyba. Ezért tudok minden reggel, sőt minden ilyen pillanatban rácsodálkozni, hogy istenem, mennyire jóképű! Minden érzékem ujjongva fogadja magába a látványt, az illatot, az érintést; a szívem veszettül szaporázni kezdi a ritmust, s ilyenkor hiába próbálom visszafogni a mellkasom meg a torkom mélyén dübörgő érzést, döbbenet és vágy lüktet a véremben meg a tudatomba szivárgó hirtelen ráeszmélés, hogy mindez velem történik. Tényleg…

(kicsit később)

Ron

Fogalmam sincs, hogyan jutottunk ki a partra. Nem emlékszem, hogy kimásztunk, vagy egymást kihúztuk volna a tóból, ám valahogy mégis ez történhetett, máskülönben hogyan hempergőzhetnénk a tisztás fűszálaktól csiklandós ölén. Az emlékmaszatok onnét csúsztak szét, amikor Hermione körém fonta mindkét karját-lábát, s elnémító csókáradatba fojtotta minden lélegzetvételre tett kísérletemet. Soha korábban nem csókolt még ilyen lendülettel, nem bújt hozzám olyan szorosan. Bőrömön éreztem minden egyes szívverését, a mellkasát emelgető mély légvételeket.
És most itt vagyunk, egymásra omló testtel, csupasz végtagjaink mozgó csomójában; a kezem a maga tetszése szerint kalandozik, Hermione pedig olyan messzeségekbe enged, ahová eddig fényes nappal, de még a sötétség diszkrét leple alatt sem adott belépést. A fürdőruha-felső eltávolítására tett első kísérletem sem ütközött akadályba, a madzagra kötött masni egyetlen rántásomra kioldódott, s a két apró háromszög, melynek amúgy is csak jelképes szerepet játszott, eltűnt az ajkaim útjából.

Hermione

Ron ott csókol, ahol azelőtt még soha. Az érintése túl izgató ahhoz, hogy megállj parancsoljak neki, vagy hogy egyáltalán bármilyen szemérmes gondolatom támadjon miatta. Két ajka a mellem legérzékenyebb pontján pihen, a nyelve hegyét érzem magamon, nedves forróságot, mely paradox módon hűvös elektromossággal cikázik végig mindenemen. Szemeimet szorosra zárja valami belső ösztön, ugyanaz a zsigeri reakció, ami a szívemet is gyorsabb tempóra szólítja, s a levegőt messze-hangzó rebbenéssel préseli ki a torkomból.
Kalandozó kéz indul meg rajtam, a térdhajlatomból csusszan felfelé a combom belső oldalán. Remegés korbácsolódik a nyomán, bizsergőn tétova ellenállás – aztán az izmaim elnehezülnek, megadják magukat, a gyomromban nyíló, szétáradó izgalom újabb lángrózsát robbant fel, s én visszatartott, torkomban vibráló lélegzettel várom az érintés érzéki villámcsapását.
A külvilág már rég elveszett valahol az összemosódó színek s a dimenziót vesztett hangok mélyén, puha felhőpárna most a fűcsomóktól göröngyös talaj – csak valahonnan az érzékelésem pereméről szüremlik be a valóság. De az is lassan, apró puha hangok formájában, ahogy a macska lépdel a sűrű szőnyegen. Talán ág reccsen… vagy kavics görög… nem tudom, ám az érzés, mintha testetlen hangyák rohangálnának a bőrömön, fokozódik. Vonakodva jön a felismerés… figyelnek minket!

Ron

Hermione hangja ráncigál vissza a valóságba. Valamit hajtogat, aminek az értelme nem jut el a tudatomig; minden szellemi kapacitásomat leköti, hogy a kiharcolt pozíciómat megtarthassam. Most hogy egy titok kitárulkozásának kapujában állok, nem hagyhatom abba… itt és most nem…
De hogy én mit akarok, szép keveset ér. Hermione összerántja a combjait, a kezem csapdába ejtett egérként záródik az erős izmok közé – és még csak a sajtot sem értem el.
- Nem mozdulj… – cincogja Hermione a fülembe, miközben úgy szorít magához, mint valami takarócsücsköt. – Meztelen vagyok…
- Tudom, hogy meztelen vagy.
Komolyan nem értem, mit akar ezzel. Egészen eddig a pillanatig semmi gond nem volt az alulöltözöttségével. Próbálok kibújni a szorításából, hogy egy kis levegőhöz juthassak, de ez nem olyan könnyű ám, ha valaki tíz körömmel akaszkodik beléd.
- Hermione, engedj már el…! A kutyafáját, megfojtasz! – És ezzel kirántom magam a satuból, hanyatt vágódom, oldalt billentem a fejem, és – basszus! – na, ekkor látom meg az erdei ösvény végén ácsorgó kiscserkész csapatot.

Hermione

Ron megdermed mellettem, fura, kicsavart pozícióból mered a nézőközönségre – arra a kéttucatnyi zömében hat-hét éves fiúra, akik a csalitból kilépve megilletődött szemtanúi lettek a mi pajzán kis produkciónknak.

Nem mozdulunk, szellő sem rezzen. Mindkét tábor némán mered a másikra.

Az arcom kitartóan vörösödik, csupasz, bámulásnak kitett testfelületeim valósággal parázslanak a tekintetek tüzében. Ron nadrágja lankadatlanul meredezik – ez a kis intermezzo sem tudja lankadásra bírni –, fél karja közben még mindig a satuként összeszorított combom fogságában vesztegel.
A tátott szájú klapecok mindezt töretlen bűvölettel nézik. Pornográf csendéletünk még a rökönyödött rajvezetőt is lenyűgözi: eszében sincs hátraarcot vezényelni a gondjaira bízott cserkészcsapatnak.

A nézőközönségen most pusmogás hullámzik végig. A dudorodó nadrág problémája töprengésre buzdítja az értetlen ifjakat.
Egy koalamaci van benne! – így az első tipp. Így akarják kicsempészni a nemzeti parkból!
Az elmélet szinte azonnal fél tucat lelkes követőre talál, s rögtön buzgó licitálás kezdődik: Meg egy cserepes teknős! Egy bébi kenguru! Vombat! Homoki futógyík…!

A váratlan helyzettől letaglózott felnőtt, aki mindeddig gutaütötten bámult ki a fejéből, csak a szakmai tévedést hallván eszmél fel kábultságából. Az utolsó bekiabálót rövid felvilágosításban részesíti a homoki futógyík élőhelyét illetően, aztán visszafordul hozzánk, és így szól:
- A nemzeti park teljes területén felelősségre vonás terhe mellett tilos a kempingezés! Az önök érdekében remélem, hogy tudnak majd elfogadható magyarázatot adni a vadőrnek.

(negyedórányi fejvesztett kapkodással később)

Ron

- Itt jó lesz, Hermione, ennél beljebb már felesleges mennünk.
Ledobom vállamról a hátizsákot, térdre támasztott felsőtesttel próbálom kiszuszogni magam. Hát, ilyen gyorsan se csomagoltuk még össze a motyónkat! Miután elhúzott a cserkészcsapat – megjegyzem: előtte még a fél ausztrál állatvilágot belepakolták a nadrágomba –, mi is rögtön szedelőzködni kezdtünk. Fel se öltöztünk, csak lebontottuk a sátrat, beletuszkoltuk a retikülbe, fogtuk a pálcánkat meg a hátizsákot, és már spuriztunk is ki a tisztásról, bele egyenesen a vizenyős sásba.
Hermionéra nézek.
- Összekarmoltak az ágak – állapítom meg a nyilvánvalót. – Elég csúnyák…
- Csúnyák? – Hermione végignéz magán. A pici bikinije nem sok védelmet nyújtott a karmolós sás ellen. – Nem olyan vészes…
- Be kéne kenni, nem? Nehogy elfertőződjön.
Hermione csak legyint. – Felesleges, egyik se olyan mély. Amúgy is jobban tesszük, ha takarékoskodunk a készleteinkkel, ki tudja, mi ér még minket… De a térképet elővehetnéd. Ideje eldönteni, melyik irányba induljuk tovább.

Kelletlenül hajolok a hátizsák fölé. Már a hoppanálás gondolatától is kiver a jeges veríték. Sohasem volt a kedvenc helyváltoztatási módszerem, akármilyen gyors és praktikus is. És ez a tartózkodó rosszérzés még inkább fokozódott, mióta itt délen is volt alkalmam kipróbálni a mellékhatásokat.
- Szerinted most már jobban fog menni? – Hermionéra nézek, abban a reményben, hogy az eltökélt kifejezést látom majd az arcán, amit a megoldott probléma szokott a vonásaira csalni. De ehelyett…
- Nem tudom, Ron – válaszolja bocsánatkérő ábrázattal. – De előbb-utóbb biztos belejövünk…

Hermione

…csak éljük túl a gyakorlást, teszem hozzá magamban.

(percekkel később)

- Indulhatunk? – nyúlok Ron kezéért.
Ő lazán biccent. Egy „van más választásunk?”- pillantás kíséretében felém billenti a könyökét. Belekarolok.
Kényelmes úti-ruha van most rajtam, melynek speciálisabb darabjait a legutolsó dollárjainkból vettük még három nappal ezelőtt. A magas szárú túracsizmára a durva aljnövényzet meg az estleges kígyótámadások miatt volt szükség; a moszkitóhálós, széles karimájú kalap megvételét pedig az az apró termetű, röpködő rovarféle motiválta, amellyel az első dzsungelben töltött nap során több ízben is volt alkalmunk testközelben megismerkedni.

De hagyjuk ezt most. Ki kell ürítenem az agyam, az úti-célon kívül semmit sem szabad benne hagynom, nehogy elvonja a figyelmemet. Szorosan összezárom a szemhéjam, gondolatban magam elé tartom a térképről kiszemelt pontot, nem látok semmi mást, csak ezt…
A talajt mintha kitépnék a lábam alól, már süvítünk is a légüres semmiben. Az egész folyamat, ami alig több egy szempillantásnál, kínzóan hosszúra nyúlik a bizonytalanság időszámításában. Megfeszítem minden akaratomat, de a tölcsér, ami roppant erővel szippant-sodor minket, folyton oldalt billen, kipörget a megkezdett irányvonal tengelyéből. Próbálok korrigálni, s ettől úgy érzem, ismét azon az átkozott biciklin ülök, hogy fogom a kormányt és tekerek, de a járgány nem akar a helyes irányba menni… el fogok esni, már tudom, most sem sikerült…

Csontrepesztő puffanással fogunk talajt, egymásba fonódó szorításunk szétszakad, Ron messzire gördül tőlem. Vörös porfelhő borít be mindent, ettől és a látóteremben villódzó fekete pontoktól semmit sem látok. Tehetetlenül heverek a hátamon, egyelőre minden felegyenesedési szándék nélkül. Úgyse lenne elég erőm hozzá. Fémízű melegség csordul végig az államon, amiből tudom, újra eleredt az orrom vére. A fejem szaggat, a tarkómon furcsa feszítés, mintha minden vérem odaszaladt volna.
- Ron… – préselem ki magamból valahogy. A szám is zsibbadt. – Egyben vagy?
Távoli poros nyögés válaszol, aztán a lassan felegyenesedő és lábra álló test hangjait hallom. Ron a hátam alá nyúl, és ülő helyzetbe támaszt.
- Rossz helyen kötöttünk ki – mondja, megerősítve a gyanúmat. – Ez nem az a másik erdőség, ahová készültünk. Sokkal inkább afféle sivatagnak néz ki…

És tényleg. Ahogy apránként elül a felvert por, és a napsugarak áttörik az érzékelésemre borult homályt, már látom, hogy Ronnak hellyel-közzel igaza van. Ez a fűcsomókkal teleszórt, itt-ott ligetcsoportokkal tagolt vörös földű síkság még nem a klasszikus értelembe vett ausztrál sivatag ugyan, de nem is sokkal jobb annál. Amerre a szem ellát, végtelen vörös földek terülnek szét, cseppfolyós remegéssel olvadnak bele a kupolaként ránk boruló mélykék égboltba.
Keletnek fordítom a pillantásomat. És lám, ott húzódik a távolban a Nagy vízválasztó-hegység, hosszú, szürke foltot hasít ki az ég aljából.
- Onnan jöttünk – mutatom Ronnak is. – Félelmetes így belegondolni, igaz?

Ronnal együtt talpra kecmergünk, leporoljuk magunkat, s a kiterített térkép fölé görnyedve megpróbáljuk beazonosítani a landolás helyét.
A varázspálcám hegye nagyot rándul, s olyan magától értetődő természetességgel siklik a kiinduló ponttól számított tíz centinyi távolságra, mintha semmi furcsa nem lenne benne, hogy a célponttól messze-messze, attól brutális ötszáz kilométerrel távolabb kötöttünk ki.
- A büdös mindenit! – Ron keményen a homlokára csap. – Sokkal többet jöttünk, mint amennyi tervbe volt véve! Hermione, ebben az ütemben egy hét alatt megérkezhetünk a szüleidhez.

Valahogy nem osztom a lelkesedését. Csak a szerencsének köszönhettük, hogy nagyjából a megfelelő irányba sikerül végrehajtani a hoppanálást. Ha reálisan akarom kezelni a tényeket – márpedig ez lenne célszerű – akkor be kell látnom, hogy ugyanekkora erővel a tengerben is kiköthettünk volna. Vagy valamelyik csinos korallzátonyon.
- Azért ne éld bele magad annyira, Ron. Semmi garancia nincs rá, hogy legközelebb is sikerül ekkorát ugornunk, ráadásul a jó irányba. Én amondó vagyok, próbálkozzunk a kombinált utazási módszerrel.
Ron arca fintorba rándul.
- Át akarod gyalogolni az egész sivatagot?
Megrázom a fejem.
- Nem feltétlenül.
- Hát akkor?
A távolba mutatok, oda, ahol lassan mozgó porfelhő csap fel a vörös földből – egy mozgó jármű lassan ülepedő nyomvonalának jele.
- Stoppolhatnánk. Az igaz ugyan, hogy nem túl nagy errefelé a forgalom, de ha kifogunk egy segítőkész sofőrt, például egy kamionost – úgy tudom, ők szeretik az alkalmi útitársakat –, akkor akár több száz kilométert is megtehetünk így. A légkondi hűvösében, s még a csizmánk talpa sem kopna el…

(később)

Ron rövid lelki tusakodás és mérlegelés után elismerte a tervem előnyeit, úgyhogy most útban vagyunk a legközelebbi aszfaltcsík felé.
Az erejével kérkedő nap kemény nyilakkal bombázza az arcunkat, a déli verőfényben vékonyra apad az árnyékunk, amit lassan húzunk magunk után a dögletes melegben.

Remélem, bejön ez a stoppolós elképzelés, mert különben fogalmam sincs, hogyan boldogulnánk.
A hoppanálásban nem bízom, és ha csak nem lesz feltétlenül szükséges, akkor nem is nagyon erőltetném. Naponta egyszer átélni a rémes mellékhatásokat bőven elég – sőt! Ron élelemszerzésre vonatkozó tervei ugyanúgy ugrottak: itt már nincs gyümölcs, amit leszüretelhetnénk, egy egész kengurut meg úgysem fogunk feltrancsírozni. Ezenfelül se fényvédő krémünk, se elég gyógyszerünk. Pedig ezekre feltétlenül szükség lenne; az út a legoptimistább becslésem szerint is több hétig fog tartani – mi lesz, ha ezalatt egyikünk megbetegszik? Nem is akarok ebbe belegondolni; hogy utasbiztosítást kötöttünk-e, na abban se vagyok biztos.

Sötétebb pillanataimban egy sereg ilyen és ehhez hasonló aggály, félelem és kétség rajzik át kóválygó fejemen. A „Mi lesz, ha…” kezdetű kérdésekből végtelen hosszúságú láncot tudnék fűzni, de nem teszem, mert semmi szükségem még egy plusz teherre, amit a többi nyomasztó gondolatommal kellene hogy cipeljek egészen a célig.
Helyette töprengek, az agyam a másik megoldáson jár…
Mert igaza volt Ronnak: csinálhatnánk másképp is. Az én verzióm persze még véletlenül sem rímel az övére, sőt mondhatni, a két elképzelés még csak köszönőviszonyban sincs egymással. De akkor is egyre többet gondolok erre a lehetőségre, egyre többször rágom meg magamban a dolgot, és jutok a végkövetkeztetésre, hogy igen, működhetne, tisztán, varázslat nélkül is csinálhatnánk ezt az egészet.
Csupáncsak munkát kellene vállalni… dolgozni…
- Min jár az agyad, Hermione?
Ron hangja kiránt gondolataim szorításából. Felnézek az arcába, bele derűskék szemébe, s úgy döntök, egyelőre nem avatom be a tervembe. Minek rontsam el a kedvét?
- Semmi különösön – hazudom. – Csak egy jégbehűtött limonádéról fantáziáltam.