1. fejezet:

A konyhából csörömpölés hallatszott ki. Hermione épp a vacsorát készítette, ezért volt nagy a felhajtás. Nem is csoda, hisz a lányuk, Rose és David ma fogják hivatalosan is bejelenteni a családnak, hogy jegyesek. Most, hogy ezt így végiggondolta, az egyik szeme sírt, a másik nevetett. Nevetett, hisz a gyermekei megtalálták a maguk boldogságát. A fiúk, Hugo ugyan nem vette el Helenát, de négy éve élnek boldog párkapcsolatban és nemrég született meg a lányuk Flóra. A másik szeme meg persze hogy sírt, mert mostantól Rose is kirepül a családi házból, ugyanúgy, mint előtte az öccse.
- Egyszer mindennek itt az ideje – motyogta maga elé, majd bekapcsolta a vízforralót, hogy teát készítsen magának.
- Anya – Rose lépett a konyhába, kissé bizonytalanul.
- Szia Kislányom – vette szemügyre, és a gondos anya tekinteteket nem kerülhette el a kissé szomorú tekintet, így rákérdezett. – Valami baj van?
- Nem, csak…
- Csak? – húzta fel a szemöldökét.
- Csak hát, tudod, kissé…
- Bizonytalan vagy?
- Igen! – kiáltott fel. – De honnan tudod?
- Melyik lány vagy fiú ne lenne az, ha épp a boldogító igen első felét készül bejelenteni, és közölni az egész családdal, ami a mi esetünkben nem éppen kicsinek mondható? – tréfálkozott. – Mellesleg én is ugyanígy éreztem. A családban mi csak ara előtti parának hívjuk.
- Nem hiszem el!
- Pedig tényleg. De aztán rájöttem, hogy ha szeretem, akkor nincs mitől tartanom.
- Értem. De tényleg, Anyu, ti hogy jöttetek össze apával?
Hermione döbbent csenddel fogadta lánya kérdését, aki folyamatosan őt szuggerálta. Kissé elpirult, majd szólásra nyitotta a száját, de a teavíz sípolva jelezte hogy felforrt. Odalépett, majd lekapcsolta. Majd a konyhaszekrényhez fordult, hogy csészét vegyen elő. A bútordarab jótékony arctakarásában megkérdezte:
- Te is kérsz?
- Igen. De elmondanád, hogy ti hogy jöttetek össze? Meg mesélnél a Roxforti éveitekről?
- Hosszú történet.
- Estig van időm, és hol máshol lehetne egy jót dumálni, mint egy csésze tea mellett?
- Na jó, meggyőztél. Amúgy is régóta ígérem neked.
- Ez lett volna a következő indok – mosolygott, miközben átvette a teáját. – Akkor?
- Honnan vagy kíváncsi rá?
- Az első pillanattól fogva.
- De hát az még akkor volt mikor először utaztunk az expresszen!
- Annál jobb! Na, mesélj!
- Rendben. Az egész úgy kezdődött, hogy Nevillel kerültem egy fülkébe. Akkoriban volt egy varangya, Trevor, aki mindig elveszett, és ez az eset se volt kivétel. Felajánlottuk, hogy segítünk megkeresni nekik. El is indultam, és mikor az egyik kabinhoz értem, megkérdeztem. Nemleges választ kaptam, ahogy addig mindenhol. Ám az egyik fiú épp varázsolni készült, aminek nagyon megörültem. Beültem megnézni, de nem sikerült. Szerintem ismered: napfény, pitypang, kenderspárga…
- …Legyen ez a patkány sárga.
- Igen. Én persze egyből kötözködni kezdtem…
- Jó kis kezdés…
- Az. Hogy megmutassam én milyen, hú de jó vagyok, a másik fiúval szembe leültem és megjavítottam az eltört szemüvegét. Mikor levette, láttam meg azt a bizonyos sebhelyet. Szerintem már sejted ki volt.
- Keresztapu? A másik meg apa?
- Pontosan. Miután kimondtam, hogy tudom ki ő, bemutatkoztam. Aztán apádhoz fordultam, hogy ő ki. Távozásként kioktattam őket, hogy öltözzenek át talárba, mert nemsokára megérkezünk, és hogy Ronnak koszos oldalt az orra. Legközelebb a beosztáson láttam őket. Mind a hárman a Griffendélbe kerültünk, bár Harrynél a Süveg gondolkozott a Jajdekáron. Aztán végül is elkezdődött a tanév. Én hoztam a szokásos formámat, okoskodtam, és stréberkedtem . A mugli suliban nem voltak barátaim, de ott nem tudott érdekelni. A Roxfortban pedig elkezdett zavarni. A két fiúnak, és szinte az egész évfolyam agyára mentem. Csak rontott a helyzeten, mikor velük mentem az éjféli kamu párbajra. Ekkor találtuk meg Bolyhoskát, Hagrid háromfejű kutyáját. A fiúk tovább találgattak a csapóajtó titkáról, de én inkább kimaradtam belőle.
- Ezt nem értem. Mindig azt hallom rólatok, hogy ti elválaszthatatlanok voltatok. Jóban, rosszban együtt.
- Azért ez nem mindig volt így. Párszor mi is összevesztünk. Egyébként Halloweenkor történt az eset, hogy összekovácsolódtunk. Viszont előtte volt egy kis afférunk. Bűbájtanon pármunkára voltunk beosztva, és én Ronnal kerültem egy párba. Nekem szinte egyből sikerült, apádnak viszont a kiejtése is rossz volt, amit kijavítottam. Ezt óra végén a fiúk megdumálták, plusz azt, hogy milyen szörnyű vagyok. Én sírva rohantam el, és egész nap bőgtem. Este, mikor mentem volna vacsorázni, a WC-ben ott volt egy troll. Ha a fiúk nem jönnek, én ott halok meg.
- Akkor innentől lettetek barátok?
- Igen. Magam sem tudom hogy, de szerintem ők se. Csak olyan… természetes lett, hogy velük vagyok. Aztán a kviddicsmeccsen felgyújtottuk Piton talárját…
- Az nagy lehetett.
- Az volt. Meg elkezdtünk kutakodni a Bölcsek köve után. Ez elég hosszú volt, az év maradék részében csak ezzel foglalkoztunk. Persze a másik gondunk is ott volt, Hagrid sárkánya, Norbert, de őt gyorsan el tudtuk küldeni Romániába, Charliehoz. Az utolsó héten találtuk meg a követ. Először az ördöghurkon, aztán a bűvös kulcsok, az óriási sakktábla, és a bájitalok. Én itt visszafordultam és felvittem Ront a gyengélkedőre. Miután Harry is magához tért három nap múlva nagyon megkönnyebbültünk, és egy nagyon szép nyár elébe néztünk.
- Akkor ez volt az első évetek?
- Aha.
- És apa mikor tetszett el kezdeni?
- Nem is tudom. – Hermione elmerengve bámult ki az ablakon, majd visszafordulva folytatta – talán második végén kezdődött, de szerintem negyedik környékén kezdett igazán tudatosulni.
- Meséld még tovább!
- Rendben, de közben a vacsorával is haladni kell ám!
- Segítek.
- Köszönöm. Szóval miután elváltunk a King’s Crosson…