Ron

Un-dosz-tresz, un paszíto dlante, Marííjjja
Un-dosz-tresz, un paszíto paratrasz…

Parara-para parara-para
WHEPPÁÁ…!

Idióta dalszöveg! Egy kukkot se értek belőle (ami nem is csoda, hisz Hermione szerint spanyolul van), de a dallam kéretlenül is bevette magát a fejembe, és az istennek se tudom kiverni onnan. Egyre azon kapom magam, hogy a kezemmel verem a taktust, ringó csípővel pedig az ütemre lépek.
Aaah! Komolyan félek, hogy a dolog előbb-utóbb helyrehozhatatlan károkat okoz a zenei ízlésemben – de mint mondtam, tehetetlen vagyok. A kamionos pacák, aki ma délelőtt fuvarozott minket, minimum tízszer hallgatta végig egyhuzamban ezt a könnyűzenei förmedvényt, és tette ki hatvan gyötrelmes percig ártatlan fülemet a muzikális környezetszennyezésnek.

Ráadásul mocsok meleg van. A delelőre hágó nap teljes erővel tűz le ránk a felhőtlen égből, verőfényével sekély pocsolyává apasztja az árnyékunkat, ami, tudom, még hosszú órákig nem fog megnyúlni.

Délnek haladunk, valahol a két állam határán, Ausztrália száraz, mindig tikkasztó belső területein, ahol a fura természet csúfot űz a tél fogalmából. Ezen a kiforgatott helyen csak éjszaka van hideg (akkor viszont dermesztően), a napsütötte déli órák igazi augusztusvégi hangulattal bírnak, hívják ezt az átkozott évszakot, aminek akarják!
Hermione, velem ellentétben, mégis úgy véli – és ő azért járatosabb az ilyen éghajlati dolgokban –, hogy mindent egybevéve még így is szerencsénk van az időjárással. Ha például féléves eltolódással járnánk errefelé – a naptári nyár évszakában –, na akkor lenne igazán gatyarohasztó a meleg! Így csupán a huszonöt fokos nappali csúcshőmérséklettel kell megbirkóznunk, ami első hallásra nem is tűnik olyan borzasztónak, nem, tényleg nem… Ám ha az ember mindenféle árnyékot nélkülözve kóborol a félsivatagos sztyeppén, ahol moccanatlan a levegő, és nem fújdogál enyhítő légáramlat, akkor az alaposan dob ám a hőérzeten!
És persze ehhez jön még a kimerítő testmozgás, ami minden igyekezetünk és a gyakori stoppolás ellenére is az előrejutásunk legtöbb időt felemésztő módja. Hoppanálni csak egyszer hoppanáltunk, mióta elhagytuk az északkeleti hegyeket, és akkor is negatív eredménnyel: a kijelölt úti-célhoz képest homlokegyenest másik irányba kötöttünk ki, lenullázva ezzel másfél nap küzdelmes előrejutásának mind a százhúsz kilométerét. Ahhhh!

Szóval, azóta (szám szerint öt napja) nem próbálkoztunk ezzel az utazási módszerrel. Helyette stoppolunk, vagy járjuk az elhagyott utakat, közbeejtve egy-egy kisvárost vagy kamionos pihenőt, ahol aztán újabb fuvart csikarunk ki magunknak.
Az éjszakákat továbbra is a sátorban töltjük; általában messze a közutaktól, a lakatlan puszta gyorsan hűlő csendjében táborozunk le, egyedül a csillagpöttyös égbolt alatt.

Ha jól számolom, épp ma van két hete, hogy megérkeztünk Ausztráliába.
Milyen furcsa! Hol többnek tűnik, hol kevesebbnek. Az idő egyszerre rohan és vánszorog velem, mintha egy kívülálló akarat szórakozna a fejemben ketyegő órával. Megnyújtja a múló perceket, amikor némán baktatunk egymás mellett, túlontúl fáradtan és tikkadtan ahhoz, hogy beszéljünk – és felpörgeti az értékes, pihenésre félretett órákat, amikor már csak Hermione és az ő őrjítően izgalmas lénye marad meg a végigloholt, hosszú napból.

Nem vall egy érett természetjáró kalandorra a gondolat, tudom, de nekem mégis azok a pillanatok jelentik a nap fénypontját, amiket a sátorban, egymás testmelegében tölthetünk. A világ szépségei mellett elmehetek félvakon, a végtelen horizont hízeleghet a szememnek, ahogy a különleges élővilág is játszhat a figyelmemmel – nekem mégis Hermione csupasz bőre jelenti az igazi kuriózumot.
Minden együtt töltött éjszakánk egy újabb lépés valami mámoros végkifejlet felé, aminek a kivárása egyre nagyobb próbára teszi a testemet és a türelmemet.
Néha már komolyan fáj abbahagyni a megkezdett mozdulatot, elengedni Hermionét, vagy ráparancsolni saját magamra. Az önmegtartóztatás olyan határokat feszeget bennem, amelyeknek a létezéséről eddig nem is tudtam.

Kitüntetést érdemelnék ennyi lemondásért, de komolyan! Hermione a végsőkig feszít bennem valamit; elrabolja minden gondolatomat, és maga köré fonja az ábrándjaimat. Az hogy vágyom rá, hogy a testem kívánja, csupán két kifejezés, amivel meg tudom címkézni a rengeteg szüntelenül kavargó érzést. Ez a valami, amit magamban egyre inkább Hermione-jelenségként aposztrofálok, a bőröm alá ette magát, befészkelt a szívembe, és ágyat vetett a tudatalattimban.
Eljutottam arra a szintre, hogy képtelen vagyok öt percnél tovább nélkülözni a gondolatát, hogy mérhetetlen erőfeszítésbe kerül bármi olyasmivel foglalkoznom, amiben nem szerepel Hermione valamelyik lemeztelenített testrésze.
A szex az agyamra ment, ez kétségtelen.

Most is, ahogy itt koptatom mellette az aszfaltot, és kiszáradt szájjal kapkodom a levegőt, érzem, hogy dolgoznak bennem a hormonok.
Páracseppektől gyöngyöző hideg üdítőitalra gondolok… ahogy végigcsordul Hermione mellkasán, és a pólóját nedvesen rátapasztja a bőrére.
A jéghideg kortyra gondolok… amit mohó szomjjal nyalok le róla.
Vagy egy hűvös ágyra… rajta Hermionéval, akinek a csupasz teste izgató domborzatot alkot a vékony fehér takaró alatt.
Aztán a hideg szélre… ahogy lebbenő szárnyán az orromba sodorja Hermione édes illatát.

És tessék, már megint! Nem tudom, miért csinálom ezt magammal, komolyan nem értem.
Számos oka van annak, hogy miért ritka szar ötlet merevedést produkálni fényes nappal, az autósztráda közvetlen közelében – és a dolog cikis mivolta csak az egyik közülük.
A kóros agyi oxigénhiány, mely minden ilyen esetben fellép, különösen veszélyes lehet ekkora melegben, ugyanakkor nagymértékben csökkenti az útszéli oposszumszarok kikerülésének összetett koncentrációs folyamatát is. Emellett akadályoz a mozgásban, meg hát gondolom, a fuvarhoz jutási esélyünket sem segíti elő túlzott mértékben.
Habár lehet, hogy az én esetem egyedül megreformálhatná a stopposok nemzetközi jelzésrendszerét. Hát de nem? Tök érdekes lenne elképzelni, milyen új, „övön aluli” értelmet nyerne a feltartott hüvelykujj!

Na, elég ebből. Valahogy muszáj lehűtenem magam, mielőtt Hermionénak szemet szúrna a látvány. De hogyan…?

Ah, nincs más ötletem…

Un-dosz-tresz, un paszíto dlante, Marííjjja
Un-dosz-tresz, un paszíto paratrasz…

Parara-para parara-para
WHEPPÁÁ…!

Hermione

Ron már megint azt a Ricky Martin slágert dúdolja! Ennyire bejönne neki a latin ritmus?
Na nem panaszképpen mondom. Ez így még mindig jobb, mintha a végtelenített szalagról szóló Barbra Streisand összest kellene visszahallgatnom – azt a dobhártyarepesztő musical maratonit, amit a legelső lemeszelt kamionsofőrünk bömböltetett teljes decibelerőn, az utas-kabin márkás sztereo hangfalain át.

A pasas amúgy – zenei ízlését megcáfolandó – teljesen szokványos sofőr-fazonnak tűnt, azt is mondhatnánk, egyfajta prototípusa volt az országút sok-keréken közlekedő vándorainak. A klaffogó strandpapucs, rövidgatya és lezabált, likacsos necc-trikó hármasába bújtatott böhöm férfitest hosszú, lófarokba fogott hajat és kétnapos borostaszakállat viselt. Terjedelmes hasfali kidudorodásához májashurka szagú verejték párosult, mely dinamikus aromát a vödörből locsolt aftershave könnyfakasztó közreműködése tett teljessé.

E masszívan erőltetett férfiasságon csupán a hangfalakból csordogáló női szoprán és az a Csipetke névre hallgató zöldessárga hullámospapagáj ütött lyukat, mely kalitkájából kiengedve, szabadon szálldoshatott a másodlagos tisztaságú utastérben.

Mindig együtt róják a hosszú kilométereket, tudtuk meg Hanktől, a sofőrtől. Ők hárman – mármint Hank, Csipetke és Barbra – elválaszthatatlanok. Bármerre is sodorja Hanket az Élet vagy a munkavállalói szerződés, ez a két társ mindig az otthon melegét varázsolja mozgó lakhelyének szűkös légterébe.

És a duma csak folyt belőle. Tömörített változatban ránk zúdította életének nem kevés fordulatban bővelkedő teljes történetét, megszabadítva minket a magyarázatadás terhe alól, és ugyanígy: megspórolva nekünk az újabb hazugságokat.
(Egyébként van már jól bejáratott mesénk: a „hátizsákkal járjuk a nagyvilágot az utolsó nyáron, mielőtt komoly és felelősségteljes felnőttként egyetemre mennénk”- dumát nyomjuk minden olyan esetben, amikor a sofőr nemcsak az úti-célunkra, de a háttértörténetünkre is kíváncsi.)

Hank amúgy – leszámítva persze a belőle és a madarából áradó karakteres szagvilágot – egész kellemes útitársnak számított. Csipetkével együtt (aki hozzá hasonlóan meglehetősen interaktív személyiségnek bizonyult) teljes mértékben magára vállalta a dialógus lebonyolításának feladatát, így aztán nekünk nem kellett mást tennünk, csak ülnünk kinyújtóztatott lábakkal. Az előadást hallgatva hümmögtünk néhányszor, és, ha a beszámoló tragikusabb fordulata úgy kívánta, a helyzethez illő kifejezést igazítottuk az arcunkra.

Nagyjából 160 kilométeren át utaztunk ilyen ideális körülmények között, egészen Cloncurry kies városáig, ahol aztán, utunk eltérő irányultsága miatt, kénytelenek voltunk kedvetlen búcsút venni Hanktől és Csipetkétől.
Ám a madarat nem találtuk sehol!
Tízpercnyi pánikszerű szólongatás és kabinfelforgatás után találtuk csak rá, teljesen váratlanul, egy előrehajoló mozdulatom nyomán. Na, ki lehet találni, hol volt!
Nem, nem az ülés alatt.
Az a nyüves jószág fészket rakott a hajamba!

Nem viccelek, valóságos kis timpanont épített a frizurámba, melyhez a saját összegubancolódott hajamon túl négy darab cukormentes rágó csomagolópapírját és azt a matringra való cérnát használta fel, amelyet Ron kirojtosodott pólójának nyakából fejtett ki, szintén észrevétlenül.
A gazdi sírt a röhögéstől. És hát bánt, hogy ezt kell mondanom, de Ron se nagyon titkolta, mennyire mulatságosnak tartja Csipetke ingatlanfejlesztő tevékenységét.

Én igyekeztem jó képet vágni mindehhez, bár legbelül fájt – Hát már egy ostoba madár is beköltözhetőnek ítéli a hajzatomat! Ennyire lepukkant lettem!? – de nem szóltam semmit. Sőt, miközben kilakoltattuk a vonakodó madarat, még nevetgéltem is, és elsütöttem egy gyenge poént a reménybeli tojásokból, amit Csipetke hagyott hátra nekünk, gondoskodva nem létező vacsoránkról.
Semmi hátsó szándékom nem volt a kijelentéssel, esküszöm. Ennek ellenére bejött: Hank megsajnált minket, és jótékonysági felbuzdultságban (vagy Csipetke megtalálása feletti örömében) a teljes, tizenkét darabból álló szendvicskészletét ránk hagyományozta.

(x mennyiségű idővel később)

Hű, az a kísérteties érzésem támadt, mintha néhány perc kiesett volna az életemből.
Nem lennék meglepve, ha tényleg így lenne. Sokszor előfordul mostanában – és a mostanában egyenlő azzal a két héttel, amióta itt vagyunk Ausztráliában –, hogy nem tudom folyamatos egésszé fűzni a pillanatokat.
De mi lehet ennek az oka?
Nem az akklimatizáció, ebben biztos vagyok. Tizennégy nap bőven elég az emberi szervezetnek, hogy hozzáidomuljon a „tíz órával előbb járunk”- érzéshez.

Inkább a krónikus kialvatlanságom lehet a ludas. Még most is minden nap, minden reggel megkísért a valószínűtlenség érzése. Sátorban fekszem, egy ágyon, amit Ronnal osztok meg, a szüleim pedig elköltöztek, s most egy fél kontinens választ el tőlük. Ezt az óriási távolságot kell megtennünk nap mint nap, változó hosszúságú szakaszokban, forgó szerencsével, jóformán varázslat és egy fillér nélkül.
Ezek azok a pontok, amiket sorról sorra végigveszek magamban az első világos gondolat folyományaként. Mert még most sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valami nem stimmel, hogy valamit elfelejtettem, elnéztem, vagy félreértelmeztem.

A lábaim leparkolnak alattam, árnyékom fodros pocsolyája mozdulatlanná dermed alattam. Felnézek.
Ron csak most veszi észre, hogy lemaradtam, hunyorogva sandít hátra a válla felett. Az álla előrebillen, ami a magunk metakommunikációjában azt jelenti: „Na, mi van?”

- Ron, biztos vagy benne, hogy kitörölted a hátrahagyott emlékünket? Kérlek, jól gondold meg! Biztos vagy benne, hogy anyu jógapartnerének kipucoltuk az agyát?

Ron

Nyűgös morgás szakad fel belőlem.
- Igen – adom meg az óhajtott választ. Hermione most kérdezte ezt milliomodszorra, és én minden egyes alkalommal úgy nyugtatgatom őt, hogy igen, kiszórtam az Exmemoriamet az anyja barátnőjére, és igen, biztos vagyok benne, hogy nem csak akartam vagy terveztem, hanem végre is hajtottam a varázslatot. De Hermione valami különös okból kifolyólag újra és újra felhozza a témát, holtra vált arccal szembesít a kérdéssel, és mindig lélegzetvisszafojtva várja a választ.
- Ne rágódj már annyit ezen, Hermione! – nyögöm. – A szüleid senkitől sem tudhatták meg, hogy a nyomukban vagyunk. A barátnő emlékezetét kipucoltam. Hallod, Hermione: kipucoltam! Én nem voltam olyan fáradt és kimerült, mint te, így aztán vissza tudom idézni a történteket…

Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy ezek a visszaidézések egyre ködösebbek. Minél többször veszem elő az emléket, annál homályosabb a kép. De hát ez nem jelent semmit! Csak a feledés természetes folyamata végzi részletpusztító munkáját, úgyhogy…
- Úgyhogy ne kérdezd meg többet, légy szíves, mert minden további akadékoskodást személyes sértésnek fogok venni. Oké?
Hermione arcán mosoly suhan végig.
- Oké – biccent rá. – Nem fogom. Ígérem.

Hermione

Túl sokat komplikálok, tudom én. De hát csoda ez azok után, amik megestek velünk?

Nem, nem szabad ezzel fájdítani a szívemet. Minden komor gondolat csak nyújtaná az amúgy is hosszú utat. A szüleim áldott tudatlanságban leledznek, már ami a közeledésünket illeti, és punktum! A barátnő nem emlékszik rá, hogy két pizsamás erőszaktevő beráncigálta egy üres teremben, hogy megdolgozva az agyát olyan titkos információkat csaljon ki belőle, amit ő jóhiszeműen süllyesztett gondolatainak páncélszekrényében. Nincs tehát semmi okom azt hinni, hogy a mániás szüleim ne legyenek ott, abban a távoli nagyvárosban, ahová első lendülettel menekültek, s amerre most mi magunk is tartunk.

Na de tényleg ott vannak?
Ó, bárcsak felhívhatnám őket! A telefonszámot fejből tudom…
De nem tehetem, hisz a túlzott aggodalmam okozta ezt a galibát is, az ismételt hívásaim keltették bennük azt a kényszerképzetet, hogy zaklatják őket. Nem folytathatom ott, ahol abbahagytam.
Szóval, nem tehetek mást: bíznom kell az informátorban, és követni a megadott elérhetőséget.

(órákkal később)

Úgy saccolom, délután négy körül járhatunk.
Nem nézem meg az órámat, valahogy nincs kedvem az orrom elé emelni a karomat. Az árnyékok hosszából következtetek az időre, így egyszerűbb.

De utálok gyalogolni! Miért nem akar senki felvenni minket? Miért? MIÉRT?

(később)

Unatkozom. De ahhoz se erőm, se kedvem, hogy beszélgetést kezdeményezzek. És Ron is valahogy így lehet ezzel. Ami mondanivalónk felhalmozódik nap közben, azt eltartalékoljuk estig, hogy a sátor hűvösében vagy a tábortűz mellett ülve vitassuk meg.

Most csak menetelünk, srégen a lassan hanyatló napnak, nagyjából délnyugati irányba.
Bele se akarok gondolni, milyen őrületes cikkcakkban haladunk a célunk felé! De hát légvonalban keresztülvágtatni Ausztrálián egyszerűen képtelenség, csak repülővel lehetne a legrövidebb úton eljutni Perth-ig; a közút mellett gyalogolva ez nem kivitelezhető.
Meg hát célszerű sem lenne. Így is szenvedünk a poros melegtől, pedig nem is az Outbacknek nevezett sivár belső országrészben haladunk, hanem annak a szelídebb peremén, ahol nagy helyközökkel ugyan, de azért még laknak emberek, és az élet színesebb nyomai is felbukkannak itt-ott.
A narancsvörös föld, mely tűzóceánként terpeszkedik előttünk, nem az egyetlen látnivaló errefelé. Utunkat hébe-hóba keresztezik kéken csobogó patakok, szürkés-zöld ligetcsoportosulások és roppant méretű juhtenyésztő farmok.

Igazából nem is bánom, hogy inkább délnek tartunk, mint nyugatnak. A klíma ezen a vonalon egyre kíméletesebbnek ígérkezik, és megvan az a rendkívül megnyugtató előnye is, hogy egyszerűen nem sodródhatunk el teljesen az emberi civilizációtól – ami a kihalt belterületeken könnyűszerrel előfordulhatna.
Ott tényleg nincs semmi, csak a meddő homok, a száraz levegő meg néhány teljesen valószínűtlen sziklatömb, amik magából a semmiből kerültek oda, valami homályos geológiai folyamat eredményeképpen. Láttam róla képeket, borzongatóan gyönyörű.

De ahol most járunk, az is épp elég lenyűgöző. A táj a maga egyhangúsága ellenére is – vagy talán pont azért – a végtelenség kábító érzetét kelti az emberben. A világ itt oly simán, oly szélesen terül el, hogy a tekintet határok nélkül tud szállni előre, nem ütközik akadályba. Ezen a kissé lejtős szakaszon, ahol éppen menetelünk, a panoráma egyenesen az ég aljáig nyújtózkodik, a kék és a rozsdabarna találkozásának enyhe ívben meghajló vonaláig, ahol a horizont délibábot ringat a meleg órákban, majd lassan változó sárga-narancs-bíbor árnyalatot ölt, ha megérkezik az alkony színes léptű hírnöke.

Egyre azon kapom magam, hogy ezt a pillanatot várom. A napszállta búcsúzó arany sugarait akarom az arcomon érezni, hogy vonuló alakunkra fényes glóriát varázsolva áment mondjon végre erre a hosszú napra is.
Szavak nélkül állapodtunk meg Ronnal a gyalogolás menetéről: megyünk, amíg tiszták a fények. Ám ha a dolgok kuntúrjait kezdi elmosni a leereszkedő szürkeség, mi is megpihenünk, csöndes, félreeső táborhelyet keresünk éjszakára, hogy ott verjük fel mobil lakóhelyünket.

A nap állásából ítélve még két, két és fél órát kell várnom addig. De soknak tűnik ez az elcsigázott lábizmok időszámításában! És mily rettenetesen hosszúnak a vágyódó szív perceiben mérve!
Mert nem csak az áhított pihenés teszi kívánatossá a megállás gondolatát. Nem. Ami miatt mindennél jobban szeretnék már a végére jutni ennek a napnak, az ennél sokkal… mmm… nos, intimebb.

Nem, ezúttal nem a felgyűlő szelekről van szó. A bélgáz-regulációs problémák, hála istennek és Hank barátunk szendvicseinek, nem kínoznak többé. Úgy is mondhatnánk: a szelek elsimultak, s a vihar bizonytalan időre elvonult.
A motivációs erő, ami a sátor, és abban is leginkább az ágyikó felé húzza szívem, az maga Ron.
Ah! Na, tessék, most pironkodni kényszerülök magam előtt! De hát így van. A gondolataim minduntalan visszatérnek az éjszaka képeihez, miközben rójuk a száraz kilométereket; magamban újrajátszom, és nappali fénybe borítom a sötétben megélt perceket. Mintha fekete-fehér képeket színeznék ki, és ragasztanék egy díszes albumba.

És hát nyersanyag van bőven, amiből dolgozhatom. Szexuális repertoárunk estéről-estére tovább bővül, megtanultuk egymást annyi módon és úgy ölelni s csókolni, ami egy bizonyos határon belül fizikailag csak lehetséges. Tétova, korlátait próbálgató mozdulatokkal kalandozunk a másik testén, felfedezve annak legrejtettebb hajlatait, legérzékenyebb pontjait – de épp csak egy futó másodpercre. A kéz siklik tovább, az ölelés formát vált. A testünk más mintára fonódik össze, nemritkán olyan szorosan, mintha a felfakadó vágyakat akarnánk ily módon visszakényszeríteni. Ilyenkor érzem magamon… nem is, inkább lüktet rajtam az a vágy, amit én is érzek legbelül; ugyanaz a forróság talál párra egy hosszú, de mégis rövidnek tűnő pillanat erejéig, ami bennem is hevesedik, s bontogatja lángszirmait, míg forró vöröse a kínig korbácsolja a vágyaimat.

Mégsem megyünk tovább. Eltoljuk egymást magunktól, s a hátunkra gördülve bámuljuk a sátor összefutó csúcsívét a fejünk felett. Ziháló légvételünk töri csak meg a csendet, néha egy-egy zavart nevetés – de beszélni nem beszélünk róla. Némán lebegünk abban a furcsa fél-állapotban, amit a kielégületlenség lassan elvonuló vihara hagy maga után.
Aztán egyikünk megmozdul. Általában Ron az, aki hamarabb távozik az összetúrt lepedők közül, s vonul be jó félórára a fürdőszoba magányába. Hosszan folyik a zuhanyvíz, mondhatni gyanúsan hosszan, s hogy mi történik e nevenincs harminc perc alatt, miközben én kínzó gondolatok közt heverek a kihűlt ágyban, azt gondolatok nélkül is tudom.

Látom rajta, hogy a kis játékaink pattanásig feszítik a vágyait, hogy néha csak az önfegyelem utolsó hajszála tarja vissza a határozottabb próbálkozástól, és minden sóvárgását az én határvonalam alá szorít sajátmagában és a kettőnk közötti interakciókban.
Az a pár lopott perc ott, a fürdőben, a vízcsobogás zajos fedezékében menti meg attól, hogy az ágyunk fülledt álmainak tengerévé váljon.
Na persze én úgy teszek, mintha az egészből semmit sem fognék el; amikor rendezett arcvonásokkal visszabújik mellém, nekem eszembe sincs megjegyzést tenni a hangulatában végbement változásra. Mert nem vagyok naiv, sem prűd, hogy ne értsem meg, mi zajlik benne – de mindettől függetlenül a lelkem mélyén ott ül a sértett zavar.
Hogy miért?
Nem tudom.

Nem vagyok egy sokat tapasztalt nő… Kh! Tapasztalt!? Itt meg kell eresztenem egy keserű kis kacajt. Ugyan! Egy egyujjas, kifordított bundakesztyű többet tudhat nálam a testközeli intimitásról! De mindezek ellenére rendelkezem annyi hallomásból ismert vagy összeolvasott ténnyel, hogy tudjam, lenne más megoldás, még a saját határvonalaimon belül is. Hogy nem kellene Ronnak a zuhany alatt nyugalmat találnia. Legalábbis nem feltétlenül.
Hisz jól lehet lakatni a kecskét úgy is, hogy közben megmarad a káposzta.

Van kezem. Vannak ajkaim. És oly sok formában tudnék velük gyönyört okozni Ronnak.
Nincs körülöttünk senki, aki megakadályozzon benne, vagy aki a jelenlétével feszélyezhetne. Csak és kizárólag a saját tapasztalatlanságom fog vissza, nem a körülmények. Félek, hogy csalódást okoznék neki, hogy nem lennék elég ügyes vagy elég… belevaló. Talán kiábrándulna belőlem, és talán a szerelmének lendülete is megakadna az én ügyetlen próbálkozásom korlátján.

Irracionális félelmeket dédelgetek? Vagy a kóros kishitűség áldozata lett bennem minden bátortalan kísérlet?
Lehet.

Túl kéne lépnem ezen, s magam mögött hagyni a gyáva érveket.
Talán ma este végződhetne másként az ölelkezésünk.
Talán…

(kicsit később)

Ron

Hermione írtóra belefeledkezhetett valami gubancos gondolatba, mert se lát, se hall, csak megy lesütött szemmel, gondráncos homlokkal. Még azt sem vette észre, hogy alig öt perce letértünk az út széléről.
Én ragadtam karon, és állítottam szembe az új menetiránnyal, ami nyílegyenesen vezet a kiszemelt éjszakai pihenőhelyünkre.

A narancsszínben vérző délután észrevétlenül sötétült az alkony hűvösebb bíborába, a napgolyó ellipszissé laposodva kuporog a látóhatáron, s már nem kell neki sok, hogy végre bedőljön mögé. Szóval itt a sátorverés ideje.
És Hermionénak még ez is elkerüli a figyelmét. Nem néz se jobbra, se balra – csak bele a gondolatai tükrébe, valami megoldásra váró probléma aljára. Ismerem ezt az arckifejezést, számtalanszor láttam már így összetorlódni a két szemöldökét, ilyen ferdén beharapva az alsó ajkát.

A lelkem jelentős hányadát adnám érte, ha tudnám, hogy ilyenkor mi jár a fejében. Kíváncsi vagyok, hogy ő is olyan sokat gondol-e rám, mint én őrá? Hogy ugyanúgy magához tudom-e láncolni a figyelmét, ahogy ő teszi azt az enyémmel?
Nem, biztos nem. A női szervezet valószínűleg összeomlana akkora kapacitásmegvonástól, amit a szexről fantáziáló, direkt az ilyen oxigénhiányos helyzetekre berendezkedett férfiagy még vígan túlél.
De akkor mi okoz neki ilyen fejtörést?
- Hermione! – ragadom meg a karját.
Ő megtorpan, kábán rám néz, aztán körbefordul, majd ismét vissza felém.
- Naplemente van – állapítja meg a szemembe nézve. – Végeztünk mára. De jó! – és egy boldog mosolyt kanyarít a mondat végére.

Így hát nekiállunk kirámolni a hátizsákot, elővesszük a gyöngyös retikült, abból pedig az összehajtogatott sátrat. Hermione rutinos mozdulattal lendíti a pálcáját, s a kifeszülő vászon már csattan is a levegőben, a kötélrögzítő pöckök fürgén keresik meg a helyüket, s fúródnak a bele a szikár talajba.
- Megyek, megfürdök – rikkantja, és már a bejáratnál is van. Belülről kikukkantva szól vissza: – Tiszta, csillagpöttyös éjszaka ígérkezik… Mit szólnál, ha ma kint aludnánk?
Kint aludni? Hm, ezen el kell gondolkodnom.
- Hát… – Így húzom az időt, próbálván rájönni, mennyiben érinti a kint-alvás a hancúrozásra vonatkozó terveimet.
- Nem bánom, felőlem mehet a dolog – adom be végül a derekamat, de Hermione már eltűnt, csak gyorsan mozgó körvonalát látom a sátor vászonfalán átszüremleni.

(jónéhány borús gondolattal és perccel később)

Hermione

Le vagyok törve. De úgy igazán.
Az összes lelkesedésemet mintha egyetlen rohammal elsöpörte volna a múlt újra feltámadó forgószele. Pedig úgy vártam az estét! Erre tessék!

Miért van nekem ilyen jó memóriám? Miért?
Néha nagyon utálom ezt; s kezdem azt hinni, hogy a kifinomult emlékezőtehetség inkább átok, mint áldás. A múltbeli dolgok aprólékos visszaidézésének képessége nem mindig válik az ember hasznára, sőt bizonyos esetekben kifejezetten káros. Csak úgy, mint most.

Ah. Kezdem az elejéről.
Hogy a meneteléssel töltött végtelen és egyhangú órákat felderítsem, kellemes érzetet keltő emlékképekkel szoktam szórakoztatni magam. Nincs ebben semmi különös. Gondolom sok ember tesz így unalmában, amikor nem tudja máshogy kitölteni a lassan vánszorgó perceket. Nekiáll hát fantáziálni, és feleleveníti magában a közel vagy a régmúlt emlékeit.
Olyan ez, mintha egy belső mozit nézegetnék, aminek én vagyok a rendezője, vágója és az egyik szereplője is egyszerre. Kinagyítom a szívemnek legkedvesebb jeleneteket, percekre nyújtom a szekundumnyi valóságot.

Lényeg a lényeg: a vetítővásznamon mostanában leginkább a tóparti jelenetek kockái szoktak peregni. Gondolatban visszautazom a vízeséshez, megmártózom a hűs hullámokban – és persze magammal viszem Ront is, hisz ő a filmem legfontosabb szereplője.
És a mozi azonmód peregni kezd; ilyenkor látom őt vízcseppektől gyöngyöző bőrrel, nedves, hátrasimuló hajjal, még a hangját is hallom: „Dudori vagy csücsöri?”
És ez az, ami szöget ütött a fejembe!

Dudori vagy csücsöri? Dudori vagy csücsöri…? Már hallottam ezt korábban, valahol, valamikor a távoli múltban, úgy rémlik, valaki más szájából.
Megoldásra váró rejtvény lett a kérdés, hogy vajon ki lehetett az a valaki más? Nem mondom, hogy ez a probléma lekötötte minden szellemi kapacitásomat, nem… de olykor-olykor azért felszínre bukott az agyamban, s én törni kezdtem a fejem a megoldáson.

Hát, elborzadva (és nem büszkén) jelenthetem: tíz perccel ezelőtt beugrott!
Lavender volt az – igen ő volt! –, akitől korábban hallottam ezt a mondatot.
Áááá!
Most már minden homályos részlet kitisztult; a gazdátlan, távolról áthalló hang kapcsolatba került az emlékkel, egy fájdalmas periódussal, ami nem is olyan rég még része volt az életemnek.

Természetesen a hatodik roxforti évről beszélek, egészen pontosan arról a néhány hónapról, amikor Ron abba az ötletszerű, váratlan kis liezonba keveredett Lavenderrel, a mi osztálytársunkkal, aki (figyelem!) egyben az én szobatársam is volt.
S hogy miért olyan fontos ez?
Egyszerű. Mert a közös légtér és a hallás csodájának köszönhetően első kézből értesülhettem mindenről – de tényleg mindenről! –, ami kettejük közt aznap történt. Lavender soha nem fukarkodott a részletekkel, dicsekvő őszinteséggel számolt be Parvatinak az elmúlt tizenkét óra erotikus vonatkozású mozzanatairól, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy én – a sajnálatos térbeli elhelyezkedésem folytán ugye – az egészet kénytelen vagyok végighallgatni.

Ah, nem kívánom senkinek azt az érzést. Minden pikáns részlet egy szívbe ütött rozsdás szög volt, mely fertőzte a véremet, és fájó görcsbe húzta a teljes bensőmet. Ott, a vörös bársonnyal körbevett magányomban, az ágyfüggönyök tompító fedezékében egyszerre akartam mindent tudni és semmit sem hallani. Befogjam a fülem, vagy még jobban kagylózzak? Sokszor nem tudtam eldönteni.
De a hangok jöttek kéretlenül is, a bántó szavak belopták magukat a dobhártyám mögé, hogy aztán hosszú percekig, órákig ott visszahangozzanak őrjítően a fejemben. Hogy Ronnal hol csókolóztak és milyen hosszan… hogy Ron hogyan ölelte meg, és merre tévedt a keze…
Lidércnyomásos élességgel peregtek előttem a megelevenedő szavak, az elbeszélés képkockái bizarr filmmé álltak össze a fejemben, hogy szinte láttam őket összegabalyodva, egymásra tapasztott szájjal.

Gyanítom, a dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hogy Lavender némileg feltupírozta a részleteket, és erotikus köntösbe bújtatta a szolidabb pillanatokat is – de ez a feltételezés akkor nem enyhítette a kínomat. A fantáziám kegyetlen játékává vált minden kiszivárogtatott magánéleti részlet, és igen, a „dudori vagy csücsöri” problematikája is akkor vonult be a tudatomba, mint valami bizarr szexuális játék.
És még Ron is emlékszik rá! Ez a legfájóbb az egészben. A Lavenderrel együttöltött időkből merít, olyan „fogásokkal” kedveskedik nekem, amiket tőle tanult el.
De rohadt érzés!

Még most sem tértem igazán magamhoz a hirtelen rádöbbenés bénultságából. Itt markolom a kagyló peremét, lehajtott fejjel bámulom a mosdó alján örvénylő folyóvizet. El kéne zárni a csapot, igen… megfürödni és hajat mosni… Hisz mindezeket már órákkal ezelőtt beterveztem. Szerettem volna egy kicsit rendbe kapni magam, mielőtt elkezdődne az este… mielőtt újra elvesznénk egymás ölelésében.

A rendszeres tisztálkodás az egyetlen dolog, amit a jobb közérzetem érdekében megtehetek – ám ezzel ki is merülnek a lehetőségek. És ennek nem így kellett volna történnie! Most hogy a bimbódzó kapcsolatunk legizgalmasabb szakaszába léptünk – abba a szakaszba, amikor a testiség legalább akkora fontosságot nyer, mint a viszonzott érzelmek feletti öröm –, a külsőségeknek igenis meghatározó szerepük lesz.
Kívánatosnak akarom érezni magam. Azokkal a női praktikákkal akarom megerősíteni az önbizalmamat, amikre eddig nem fektettem túl nagy hangsúlyt. Szexi fehérneműben kellene illegetnem magam, illatosra parfümözött testtel, puha, beletúrásra ingerlő hajzuhataggal.

Gyarlóság ezt kívánnom?
A legkevésbé sem. Egy nőnek szüksége van ezekre a mankókra, különösen, ha olyan kishitű és önmaga vonzerejében bizonytalan, mint amilyen én vagyok. Akárhányszor csak megpihen a tekintetem Ronon – és ez sokszor előfordul, amikor derékig lerúgott takaróban alszik mellettem –, mindig belém csap a gondolat: mi ketten nem vagyunk egy súlycsoportban! És most nem a zörgő csontjaimra utalok, hanem a vonzerőre. Mert az a szomorú igazság, hogy neki igenis jól áll a testi megerőltetés; a napon való kóborlás egyre erőteljesebb tónusba feszíti az izmait, kellemes árnyalatra festi a bőrét, és minden mozdulatának dinamikát, erőt ad.
Engem pedig csak tovább zsigerel. Az utakat járva nem tudom megadni a testemnek a lehetőséget, hogy visszapakolja magára a horcruxvadászatban leolvasztott kilókat; ilyen rendszertelen és szegényes táplálkozás mellett nem lehet behozni a korábbi koplalás veszteségeit, vagy visszahizlalni az elvesztett bájokat.

Pedig én ragaszkodom a korábbi kosárméretemhez!
Igen. Mindig is gömbölyűbb voltam, mint Lavender, és most, amikor ezzel jólesne kérkednem, amikor az esetleges összehasonlítás felém billenthetné a mérleg nyelvét, na akkor sajnálom igazán, hogy gebe lettem.
Két-három nyugodt hét kellene csupán, hogy minden visszazökkenjen a rendes kerékvágásba, meg némi szülői gondoskodás és újra a régi önmagam lehetnék.
De helyette ez van: a barátságtalan tükörképem meg a sok nyugtalanító gondolat Ronról, Lavenderről és a közös kis játszadozásaikról.
A tekintetem fáradtságtól törődött, a hajam elszabadult bodrokban kókad az arcom körül – és az istenért, egy madár beköltözhetőnek ítélte meg, és rajta oldotta meg a lakhatási problémáit! Hát, ha valami, akkor ez képet adhat a helyzet tarthatatlanságáról.
De nem! Elég a nyavalygásból!
Kiverem a fejemből a nyugtalanító gondolatokat, és kihozom magamból, amit csak lehet, aztán… nos, aztán majd meglátjuk, mi sül ki az estéből.

(jócskán később)

Ron

Hermione szokatlanul hosszú idő után és veszettül illatozva kerül elő a fürdőből. A haja lazán feltűzve, csak a tarkójánál huncutkodik egy-két rövid, göndör tincs.

Sikerül belelesnem a pongyolája alá – a vékony fehér hálóingét vette fel. Hurrá! Ez nagyon jó hír, ami egyben jelzésértékű is – már ami az elkövetkező órák eseményeit illeti.
Ismerem ezt a darabot: sikamlós és könnyű, a többi esti öltözéke mellett kifejezetten rövid fazonú. Nem olyan illedelmes, mint a térd alá érő sárga, és korántsem olyan józan, mint a bő pamut.

Szokatlan csendben látunk neki a vacsorának – egy vidéki lagziról zsákmányolt hidegtálnak –, egy-két bővítetlen tőmondat hangzik el csupán a nap benyomásairól, és az utolsó falatok már el is tűnnek a tányérról.
S a különös selymes villamosság, mely tisztán észlehető a levegőben, minden másodperccel tovább fokozódik, gerjed. Sercegésig töltődik köztünk a feszültség, amit nem tudok hogyan értékelni.
A különös merengés Hermione arcán most vajon jót jelent vagy rosszat? A ruhaválasztást buzdításnak szánta? Zöld lámpának a feltartóztatott vágyak előtt?
Gőzöm sincs.

Halkan szabadkozom, majd gyors léptekkel kivonulok a fürdőszobába. A zuhanyfüggöny mögé bújva bő, jéghideg vizet folyatok magamra… A kemény cseppek ezernyi tompa ujjal kopognak a fejemen, zubogva csurognak le az arcomon, a mellkasomon, a hasamon. Jólesően hűsítik a belőlem kiáradó forróságot, ami már most, minden különösebb előzmény nélkül is sürgetően hevít.
(Hermione!)

Némi önfegyelemmel lemondok a saját erőből történő feszültség-levezetés lehetőségéről. Már így is túl sokszor vonultam be emiatt a fürdő diszkrét magányába, és segítettem magam a vágyott megkönnyebbüléshez ezzel a módszerrel.
Hermione persze nem sejt semmit – hál’ istennek! Ő azt hiszi, csak a sátor melegétől szenvedek, s ezért veszek minden éjjel menetrendszerűen egy-egy jeges zuhanyt.
Természetesen eszem ágában sincs felvilágosítani őt a fürdőszobai látogatásom valódi okáról. Egész egyszerűen ciki lenne; és az is zavarna, hogy mit gondolna rólam azután. Talán azt hinné, valami beteg állat vagyok, aki képtelen a gatyájában tartani a micsodáját, s hogy a vonzalmam nem több egy csillapíthatatlan, hiperaktív kangörcsnél.

Pedig ez nem igaz. Az érzelmeimnek épp annyi romantikus alapja van, mint amennyi testi vonatkozása – csakhogy a derékon aluli állapotokat az ösztönök vezérlik, és hiába szólok rájuk, hogy kushadjanak végre, ilyen egyszerűen nem lehet lecsillapítani őket. Ha nem akarom, hogy valami csúnyaság történjen reggelre virradóra, akkor kénytelen vagyok lépéseket tenni az ügyben.
A Hermione mellett töltött esték valami felfelé ívelő érzést építenek bennem, s most nem csak a merevedésre gondolok; ez a forróság ott van mindenütt: a gyomromban, a mellemben, hogy szinte fáj, feszít belülről. Néha olyan mohón feltolul bennem a vágy, hogy azt gondolom: vagy csináljuk rendesen, vagy sehogy. Mert ez az óvatos tapogatózás lassan felőröl.
Aztán persze kijózanodok, rájövök, hogy bárhol húzza is meg Hermione a határvonalat, én elfogadom a döntését, legfeljebb majd lassabban szegem meg a szabályokat.

Elzárom a vizet, kilépek a fürdőszoba szőnyegre. Megtörülközöm. Még egy gyors fogmosás, aztán irány az ágy! Vagyis a matrac, merthogy ma kint alszunk a csillagos ég alatt. Hermione külön kívánságára.
Vajon mit tervez?

(később)

Hermione

Az alkony utolsó fénye épp csak elhalványult a horizonton, de a hőmérséklet máris nagyot zuhant. Fázósan bújunk össze a vastagabbik takarónk alatt, miközben fejünk felett egyenként fényesednek ki a születő csillagok.
A vastag matracon fekszünk, amit az ágyunkból ügyeskedtünk ki, és fektettük le ide a sátor mellé, a táborhelyünk ritkás facsoporttal körülsáncolt nyugalmas közepén.
Ron, habár láttam rajta, hogy fúrja oldalát a kíváncsiság, nem kérdezett rá a kérésem okára, egyszerűen elfogadta tényként, és nyugodt arcvonásaiból ítélve nem is bánja különösebben, hogy így alakult.

Hogy tulajdonképpen miért is ragaszkodtam a kint-alváshoz, arra én magam sem tudnék tökéletesen kielégítő választ adni. Talán a megszokottaktól való eltérés vonz… talán a végtelen tér érzetétől várom, hogy felszabadítson a buta gátlások alól, a nyílt égtől, hogy nyelje el minden hátráltató gondolatomat.
Így vagy úgy, tulajdonképpen mindegy is. Kellemes itt kint, a puha szellő éppcsak borzolja az arcunkat, hűvös áramlata jólesően söpri le rólunk a nap melegét.
- Nézd! – mutatok fel az égre. – A Dél Keresztje… az egyetlen csillagkép, amit felismerek.

És ezzel belecsúszunk egy kicsit érdektelen, kicsit ötletszerű beszélgetésbe, amire egyikünk sem figyel igazán.
Ront a ritka konstellációknál sokkal jobban érdekli a hálóingem alja, engem pedig a belső hangok kezdtek el újra kínozni. Lavenderen jár az eszem, és azon, hogy vajon mit csinálhattak ezek ketten, amikről még nem tudok. Milyen kihallgatott részletekről feledkeztem még meg? Milyen fájdalmas kép kerülhet még elő visszaemlékezéseim nyomán?
Dudori vagy csücsöri… Ah! Ezek szerint biztosra vehetjük, hogy fogdosták egymás hasát, sőt be is kukkantottak az iskolaing alá, hogy ott kitapasztalják a felületi viszonyokat.
De vajon tovább is menetek? Mennyi spiritusz volt Lavenderben?
Ront illetően nincsenek illúzióim. Hisz férfi, és mint ilyen néha kissé mechanikusan működik. Csak két éve történt az egész, s ő már akkor is olyan hormonkoktélon élt, amiben a tesztoszteron a fő összetevő.
Jaj, istenem.
Micsoda perverz kéjelgésekre vehette még rá Lavender?
Megőrülök! A ki nem mondott kétségek belülről szúrnak, mintha tüskét nyeltem volna.

Ron közben szakadatlanul nyomul előre. Jobb keze most készül fejest ugrani a bugyimba.
Elhúzódom tőle. Mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy talán nem én vagyok az első, akit így érintett meg.
Ő halk morgással méltatlankodik az elutasítás miatt, de én alig hallom mindezt. A szemem előtt képek kezdenek alakot ölteni, a múlt porral borított lidérces emlékei színesednek ki kíméletlen élességgel…

Újra hatodikos diák vagyok a Roxfortban, nemrég lett vége a Mardekár elleni kviddics meccsnek. Hosszú, idegnyugtató sétáról térek éppen vissza az ünnepléstől hangos klubhelyiségbe, azzal a tervvel, hogy kiengesztelem Ront, amiért azokat a sértő dolgokat mondtam az öltözőben. Meg akarom győzni, hogy én igenis jó őrzőnek tartom őt, és elhiszem, hogy mindenféle doppingszer nélkül is képes parádésan védeni.
Igen, kitisztult fejjel és szárazra pislogott szemmel lépek be a kör alakú nyíláson, már az sem zavar, hogy olyan mocsok-undok volt velem az utóbbi három napban, hogy a parti-meghívásomat nem várta olyan feszült örömben, mint ahogy én vártam.
Zaj csapódik a fülemnek minden irányból, a diadal magas hangú rikkantásai, hisz győztünk. Én is örülök ennek, kiváló alkalom a békítő beszélgetésre, gondolom magamban, és a tekintetem már kutat is a vörös fürtök után. A jellegzetes féloldalas mosolyt keresi két szemem – a mosolyt, ami egy ideje minden visszatérő álmom szereplője, az elképzelt csókok viszonzója.
És akkor kinyílik előttem a tömeg, a pillanatra felfeslő ember alkotta szövet ösvényt nyit tekintetemnek a magas támlájú karosszékig, benne Ronnal, aki (istenem!) egy lányt ölelget vadul, önfeledten.

Nem kapok levegőt. A fülem zúgni kezd, a külvilág hangjai egybemosódnak, elvesznek súlyos szívdobbanásaim tengermorajában.
Villámsújtottan állok, innen-onnan is emberek csapodnak nekem, de én ezt sem érzem. Próbálom kirekeszteni a látványt, félrelökni az undok képet – de nem sikerül.
Látom őket, oly fájdalmasan, oly tisztán. Ron Lavendert csókolja, igen, fogja, öleli, szorítja őt, szája az ajkán van, nyelve a szájában… Egymásba feledkezve hancúroznak mindenki szeme láttára…
És ekkor jön el a pont, amikor nem bírom tovább elviselni a látványt. Óriási, egyre duzzadó buborék bennem a sírás, ami bármelyik pillanatban kifakadhat.
Nem! A tiltakozás ösztönszerűen buggyan fel a fejemben. Nem bőghetek itt a világ csúfjára! S a pánik hátraarcba fordítja testemet, s a lábaim már rohannak is velem, ki innen, minél messzebb a valóságtól, tőlük, tőle…

Így történt. És hiába lett elnyomva, erőszakkal kifakítva az emlék, az érzelmi töltete mit sem változott. Jeges marokként karmol belém, és láncra fűzve hozza magával az összes többit: a további csókokat, az idegesítő cuppogást, azt a komikus, oda-vissza billegős ölelgetőzést, ami úgy nézett ki, mintha két részeg strucc dulakodott volna.
A következő hetek kemény erőpróbát jelentettek a higgadtságom megőrzéséért. Ó, hányszor de hányszor kellett beharapnom a számat, hogy visszanyelhessem a nyelvemre kívánkozó epés megjegyzést vagy éppen a torkomat ingerlő sírást! Két öklöm folyamatos görcsben volt a sok szorítástól, sokszor csak egy hajszál választott el attól, hogy valamit – lehetőleg keményet – hozzájuk vágjak, mialatt ők senkire és semmire nem való tekintettel, nyilvánosan smároltak ott, ahol éppen rájuk jött.

Miért volt olyan könnyű megtennie Lavenderrel azt, amit velem nem tudott? Lavendert csak úgy lekapta, gátlások nélkül, de engem nem volt képes elhívni arra a nyavalyás karácsonyi bálra! Miért tartott olyan sokáig felismernie, hogy én is lány vagyok? Miért?

A soha fel nem tett kérdések most itt tolakodnak bennem, szinte érezhetően nyomják a mellkasomat. Ki kell böknöm, mert ha nem teszem, azt hiszem, gyomorfekélyt fogok kapni.
Türelmetlen mozdulattal lesöpröm magamról a mellemet simogató kezet, felkönyökölök, és oldalt fordulok.
- A negyedikes bál… emlékszel még rá, Ron? – Keményen a szemébe nézek, nem engedem, hogy félrehajtsa a fejét. – Megmondod nekem őszintén, hogy miért nem én voltam az első gondolatod?