Ron

Ezer ördög és pokol! Hogy juthatott ez eszébe épp most!?
- Nem t’om – rántom meg a vállam. Nem akarok belemélyedni a témába, semmire sincs kevésbé szükségem, mint a kellemetlen emlékeztetőre, hogy hogyan is végződött az az este. – Nagyon rég volt már, Hermione… nem is emlékszem igazán…
- Alig négy év telt el azóta, kizárt, hogy ne emlékezz. – Hermione harciasan söpri félre az arcába hullt tincseket, a tekintete merő eltökéltség. – Erőltesd meg egy kicsit a gógyidat a kedvemért. Szóval, miért nem jutottam eszedbe mint lehetséges kísérő, hm?

Mert akkor még más szemmel néztelek, azért!, ad néma választ egy belső hang. De nem mondom ki hangosan, hisz van már annyi rutinom, hogy tudjam, ő nem ezt akarja hallani.
Egyébként is oly rövid idő kellett hozzá, hogy felismerjem, Hermione nem szimplán barát, hanem több annál – sokkal több. Az első szúrások a szívemen rögtön a bál után jelentkeztek, és azóta sem tágítottak tőlem.
- Azért nem hívtalak meg, mert… mert azt hittem, nem is kell meghívnom téged. Hogy végül úgyis egymáshoz csapódunk, hisz mindig közösen mentünk mindenhová. Miért lenne a bál a kivétel?
És ez tulajdonképpen igaz is. Meg se fordult a fejemben, hogy Hermione nem velem és Harryvel töltené a murit.
- Úgy hittem – folytatom –, hogy mivel úgyis mindketten parlagon maradunk, majd valahogy elszórakoztatjuk egymást…
Még be sem fejezem a mondatot, amikor Hermione arcán már valamilyen heves érzelem (sértettség?) vonaglik végig, és én villámcsapásszerűen döbbenek rá: irtó nagyot hibáztam.
Nem úgy értettem – kezdeném a magyarázatot, de Hermione már megállíthatatlan.
- Parlagon!? – dobja vissza a szót olyan hangsúllyal, mintha égetné a torkát. – Szóval azt hitted, senkinek sem fogok kelleni, hogy engem egyetlen fiú sem akarna felkérni partnernek!? Úgy gondoltad talán, hogy én nem lennék elég jó választás senki számára, csak mert nincs hosszú ezüstszőke hajam, meg nem riszálok úgy, mint egy angolkóros?
- Dehogy! Félreérted! – Most már én is könyöklök. – Hallgass már végig, Hermione, hadd magyarázzam meg!
De neki esze ágában sincs a magyarázatomra várni. Ott folytatja, ahol abbahagyta:
- Hát, akkor mondok neked valamit, Ronald Weasley! Igenis volt olyan fiú, aki látott bennem fantáziát, nem is akárki! És ha egy kviddics sztárnak elég jó voltam, akkor nem látom be, hogy neked miért nem!

Hermione

Fülemben dübörgő szívvel vágom magam hanyatt, a rúgók éleset nyikordulnak alattam.
Ron citromot nyalt képpel néz rám egy darabig – aztán elfordul, és ő is visszafekszik.
Szikrázó csend feszül közénk, nem szólunk a másikhoz. Ron hangos fújtatással szedi a levegőt, a mellkasa emelkedését még a szemem sarkából is látom.
Nem kellett volna felhozni ezt a témát, most már bánom. A Viktorra tett utalásom pedig egyenesen alattomos húzásnak tűnik, olyan, mintha ezzel egy darázsfészket dobtam volna magunk közé.
De hát úgy szíven talált az a megjegyzése! Tényleg úgy gondolta, hogy én senkinek sem tetszhetek, hogy nem vagyok elég szép vagy okos egy fiú érdeklődésének felkeltéséhez?

Oldalra sandítok…
Hű, őrülten lüktet az ér a halántékán! A száját meg olyan keményet összeharapta, hogy csak egy vékony, vértelen csík maradt belőle.

Ron

Mi a búbánatért kellett felemlegetnie Krumot!?
Talán még mindig szokott gondolni az ő kis Viktorkájára? Visszajátssza a titkos könyvtári találkozások perceit, amikor összedugott fejjel bájologtak meg… meg isten tudja, mit műveltek még?

Viktor…
Ó, hogy utálom ezt a nevet. Prímán kibírnám, ha soha többé nem hallanám ebben az életben. Ha csak rágondolok meg arra a rusnya görbe orrára, egy pillanat alatt felgyűlik bennem a régi feszültség. Mélyre suvasztott emlékek buknak tőle a felszínre, olyan emlékek, amelyeket ha tehetném, örökre kiradíroznék a tudatomból.
De a memória nem így működik. Úgy rémlik nekem, minél fájdalmasabb egy emlék, annál állhatatosabban ragaszkodik a fennmaradáshoz, a legbántóbb dolgokat a legnehezebb elfelejteni.

Remek példa erre a karácsonyi bál. Amikor megtudtam, hogy Hermionénak mégiscsak akadt kivel mennie a muriba, hirtelen minden vágyam lett kideríteni, ki lehet az a titokzatos partner, akinek az inkognitóját a húgommal együtt olyan szigorúan őrizték.
Bevallom, úgy hittem, valami Neville-hez hasonló cikis alak lehet, akinek a felkérésére Hermione szánalomból bólintott rá. Emlékszem, milyen kíváncsian nyújtogattam a nyakam a klubhelyiségben meg az előcsarnokban is, azt várva, hogy jót viduljak és… hát igen, főleg azért, hogy megkönnyebbüljek az ártatlan párosítás láttán. Na de amilyen látvány végül is fogadott, arra a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna!

Soha nem látott kavargás folyt a nagyterem előtt – úgy látom magam előtt, mintha ebben a minutumban történne. A szivárvány színeiben pompázó ruhaköltemények mindenütt, nevetés, beszélgetés moraja. Az előcsarnokba vezető tölgyfa ajtó kinyílik, s betódulnak rajta a külföldi vendégek. A szemem Krum partnerére ugrik – mert hát arra is kíváncsi vagyok, ő kit hoz magával – , könnyű zöldbe öltözött alakot pillantok meg. Tyű, gondolom magamban, milyen csinos, aztán a tekintetem felcsúszik az arcra, s a másodperc törtrésze alatt, míg felfogom a látványt: Hermione az! – hirtelen minden irracionálissá válik. Mert ugye az nem lehet, hogy ezek ketten együtt jöttek!?

De valahogy mégis igaz. Az ott, a hullámzó tömeg mögött maga Krum, a zárkózott, sötét pillantásával, jellegzetesen görbe orrával… mellette pedig (nem hiszem el) Hermione, fényesen csillog a haja, és kontyba is van csavarva, de attól még ő az… óvatos, kissé szégyenlős mosoly játszik az arcán.
Valami megfordul a gyomrom tájékán, és hirtelen megvilágosodásom támad. Rájövök arra, amit azóta is tökéletes bizonyossággal tudok, nevezetesen, hogy Krum egy seggfej.

Ám hogy miben is áll pontosan ez a seggfejség, még nem tudom biztosan. Lehajtott fejjel kullogok be a nagyterembe, vigyázva, nehogy összeakadjon Hermionéval a tekintetünk. Mert az a pillanat megölne bennem valamit. De hogy mit, azt úgyszintén nem tudom.
Nagy szökkenésekkel halad előre az idő, muzsika csendül fel, párok rohannak a táncparkettre. Valaki meghúzza a talárom ujját – Padma az. (Ja, nekem is van párom.) Táncolni akar velem, de én elutasítom. Fejemben a választ keresem a nagy kérdésre: hogyan történhetett ez? Hogyan lett ez a két ember, akiket most is nézek, egy pár?

Aztán a válasz bekattan: Krum ki akarja használni Hermionét! A Trimágus Tusa következő próbájának megoldását várja tőle – tőle, aki a másik bajnok legjobb barátja, tehát bennfentes.
Igen. Ez az elképzelés úgy kínálja magát, mint az egyetlen lehetséges magyarázat. Olyan magyarázat, ami amellett, hogy logikus, még megnyugtató is.
De azért rossz őket együtt látni, sőt dühítő. Most már mérges is vagyok – hát hogyan hihette ez a lány, hogy Krum őszintén érdeklődik iránta? Hogyhogy nem vette észre a nyilvánvaló hátsó szándékot? Mert van ilyen hátsó szándék? Ugye? Ugye?

Eltelik néhány számolatlan perc. Harry lezöttyen mellém, s kisvártatva megérkezik Hermione is. Piros az arca a melegtől, s a tánctól még mindig kapkodva szedi a levegőt. Vidám mosolyt kanyarít az ajkára, s miközben feltűnően legyezgeti magát, megemlíti Krumot. Csakhogy ő úgy mondja: Viktor. Ez valami különös okból nagyon nem tetszik nekem, nem is állom meg szó nélkül.
Kisebb csetepaté alakul ki köztünk, egymás fejéhez vágunk dolgokat, s én már nem tudok világosan gondolkodni. A könyvtárban beszélték meg a dolgot, Krum ott kérdezte meg Hermionét. Ez az új tény megint nehezít egy kicsit a gyomromon. Felmerülnek bennem képek, a polcsorok közti félhomályban, ahogy két ember összedugja a fejét, és évődve duruzsolni kezd.
A vita elmérgesedik, Hermione felpattan, és egy pillanat alatt eltűnik a tömeg színes forgatagában.

A ruhája utolsó, ködbe vesző rebbenését még most is élesen látom magam előtt, az a másodperc olyan mélyen beleivódott az érzékeimbe. Gyomorvérzésig féltékeny voltam, tudom már, de ezt akkor még csak halványan sejtettem. Mindenféle magyarázatokkal próbáltam takarózni, hogy Krum így meg úgy, csak szakmai segítséget vár Hermionétól, s hogy Hermione felebaráti szeretetből hajlandó közreműködni.
De az agyam egyre körülöttük járt. Ha Hermione hosszú órákra eltűnt a könyvtárban, mindig megkísértett az a vissza-visszatérő kényszerképzet, hogy most is együtt vannak, és összehajolva susmognak valamiről.

Talán furcsa vagy éppen szánalmasan naiv dolog tőlem, de az meg sem fordult a fejemben, hogy smárolhatnak is. Aztán másfél évvel később jön az én drágalátos húgom, és keresetlen egyszerűséggel felvilágosít a tényekről. Persze valószínűleg a hirtelen felindulás ugrasztotta ki belőle ezt a bizalmas információt, hisz elképzelhetetlen, hogy Hermione ne kötelezte volna titoktartásra – ám ez nem változtat a lényegen. Ha kerülő úton is, de megtudtam az igazat, és ha lett volna még egy mini Krumom ott a közvetlen közelemben vagy akár a hús-vér eredeti példány, hát én azt is ripityomra zúztam volna abban a pillanatban.

A filmszerű fantázia átka, hogy képes mindent a legapróbb részletekig az ember szeme elé idézni, s könyörtelen élességgel megrajzolni a soha nem látott részleteket. Így hát az értesülést követően kéretlenül is jöttek a képek, rajzottak a fejemben, hogy borúsabb pillanataimban – főleg este – mást se láttam tőlük.
Nagyon sok időbe telt félrerakni a gondolatot, és úgy Hermione szemébe nézni, hogy sikerüljön elvonatkoztatnom a ténytől: valaki más megcsókolta. Ráadásul az ő beleegyezésével.

Szóval ezért van az, hogy ha meghallom Krum nevét vagy a személyére tett bármilyen apró célzást, akkor rögtön felkavarodik bennem a régi keserűség. Még mindig utálom, mert ellopta tőlem a megismételhetetlen pillanatot, s mert kisajátította magának a Legelsőnek járó helyet Hermione emlékezetében.
És ezen az sem segít, hogy én is másnak adtam azt a pillanatot.
Mert… mert az nem ugyanaz! A féltékenység ferde logikája már csak így működik. Ami nálam még bőven belefér, az Hermione oldalán ordítóan helytelen. Hogy én megcsókoltam valaki mást, azon túl tudok lépni, de hogy ő is ugyanígy tett, na az már keményebb dió.

Ráadásul ezek leveleztek is.
Hm. Frissen támadt gyanú: helyénvaló egyáltalán a múlt idő? Mi van, ha abba se hagyták? Ha kisebb-nagyobb szünetekkel még most is jönnek-mennek köztük a levelek?
Á, nem, az nem lehet. Arról nekem tudnom kellene.

De hát annyi mindent nem tudtam azelőtt sem. A csókról is csak később értesültem… és az is lehet, hogy meglehetősen hiányos formában. Mert mi van, ha ennél egy-két lépéssel tovább jutottak? A saját példánkból tudom, milyen gyorsan következi egyik dologból a másik, a kéz észrevétlen is becsúszik bizonyos könnyen elérhető helyekre, és onnantól kezdve már bármi megtörténhet.

Oké, most már a szemem is rángatózik. Ideges vagyok. És veszettül jár az agyam.
Hermione itt fekszik mellettem, a combját most is érzem az enyémhez simulva, de mégis mintha a ködös múlt hideg rétegei szigetelnék el tőlem. Távoli és valótlan.
Ránézek.
Ő rezzenetlen tekintettel mered a csillagfényben hunyorgó égboltra, az arcán csak egyetlen izom mozog, az, amelyik az alsó ajkát szokta megfeszíteni. A levegőt lassú komótossággal veszi, mintha már aludna, de ez még sincs így, mert a mozdulatlan szemek éberen csillognak.
Összefacsarodik a szívem, s az izmaim mélyén ideges mocorgás támad. Idegen száj érintette ezeket az ajkakat… és illetéktelen kezek fogták ezt a testet. Szégyenletes dolog, tudom, de most a legszívesebben megragadnám őt, és addig ráznám, amíg ki nem bökné az összes Krummal kapcsolatos emlékét. Minden részletet tudni akarok, nem számít mennyire fájdalmas, mert a kínzó bizonytalanságnál, ennél a soha véget nem érő agyalásnál bármi jobb lenne, tényleg bármi.

A kezem már nyúlna felé, már cselekvésre váltaná a tervet, amikor a józan eszem az utolsó pillanatban féket rak a mozdulatra. Valamiféle macsó büszkeség üti fel bennem a fejét, s int mértékletességre.
Hermionénak nem kell feltétlenül tudnia, mennyire féltékeny vagyok a kis románcára. Hisz ezt a témát mindig gondosan kerüljük, ügyelve, nehogy a beszélgetés kanyart vegyen a szexuális előélet irányába. Na nem mintha túl sok mérföldkő lenne azon az úton – legalábbis a részemről –, de akkor se szeretnék ilyen jellegű kérdésekkel szembesülni. Viszont mindennél jobban vágyom a saját kételyeim eloszlatására.
De hogy kéne megkerülni az ellentmondást?

Hermione

Tudom, milyen lehet kívülről nézve ez a mozdulatlan szótlanság, amiben percek óta heverünk egymás mellett; harmonikus nyugalomnak tűnhet, de ez csak a látszat. A hallgatás csöndes burka alatt pulzál a feszültség. Mi sem jobb bizonyíték erre, mint Ron fegyelmezett önmegtartóztatása: itt vagyok tőle karnyújtásnyi közelben, és ő már percek óta nem próbált megtapizni. Ilyen az utóbbi időkben nem nagyon fordult elő.

Óvatosan félresandítok, az arcát kémlelem.
Ő is rám néz. A viharzó tenger kékjét látom a szemében – csomóba is rándul tőle a gyomrom.
Most megmozdul a szája. – Hermione… – kezdi tétován, aztán megtorpan. Torkot reszelget. Én rosszat sejtve várok, a tépelődő latolgatás, ami a vonásait borzolja, nem tetszik nekem. És hirtelen kiböki: – Levelezel még Krummal?

Áhá! Szóval neki is megvannak a maga kis démonjai, a múlt ártó szellemei, mint nekem Lavender.
Hogy levelezem-e Viktorral?
- Nem – rázom meg a fejem. – Valamikor ötödévben írtam neki utoljára. Már nem is emlékszem pontosan…
Ron hümmögve fogadja magába az információt, aztán felteszi a keresztkérdést:
- Miért?
- Hát mert… – hezitálok. – Nem is tudom. Valahogy maradozni kezdtek a levelek, aztán csakhamar nem jött több, és én sem küldtem újat.
- Aha. – Ron kielégítetlen marad, látom a száján: szinte észrevehetően remegnek rajta a visszafojtott szavak. Magamban szorítok érte, hogy rajta, mondja ki, álljon elő a kérdéssel! Hirtelen azt sem bánom, hogy őszintén kell majd válaszolnom rá, mert most sokkal fontosabb az, hogy ő vetné fel a témát, hogy ő merészkedne elsőként erre a mindkettőnket érdeklő terepre. S ha ő megteszi, ha szembesít a múltammal, akkor én is megtehetem ugyanezt minden további nélkül.

Ron

Hermione pislogás nélkül mered rám, mint valami kígyóbűvölő. Szinte érzem, hogyan csalogatja elő belőlem a következő szavakat:
- Mi történt köztetek Viktorral, Hermione? Akkor negyedikben, a Tusa alatt… És lehetsz teljesen őszinte, nem kell elhallgatnod a… öö… szóval a bizalmasabb részleteket sem. Persze azért légy rám tekintettel… vagy mégse. Ó, a bánatba, Hermione! Csak légy velem őszinte, oké? Szóval, meddig jutottatok Krummal?
Uff! Hát csak megtettem, kimondtam! A kíváncsiság erősebbnek bizonyult bennem, mint a téma és a lehetséges válasz miatti ódzkodásom.

Hermione alaposan nekikészül a válasznak: ülőhelyzetbe tolja magát, nagy levegőt vesz, aztán…
- Csókolóztunk – mondja nemes egyszerűséggel, és csak egy kicsit pirul bele.
Apró szúrást érzek a szívemen. Ezzel a ténnyel régóta tisztában vagyok már, de mégis… így kimondva, az ő szájából hallani valahogy más. Sokkal valóságosabb.
- És még? – A hangom valósággal beleroppan ebbe a két rövid szóba. – Volt még valami a csókon kívül?
Jaj, istenem, mondd, hogy nem! Mondd, hogy nem!
- Nem – rázza a fejét. – A csók volt minden.
- Biztos? – kérdem. Mert nekem biztosan kell tudnom.
- Biztos – erősíti meg Hermione. – Hisz, gondolj bele, akkor még alig múltam tizenöt.
MI VAN!?
- Miért, ha idősebb vagy, többet engedsz meg neki!? – robban ki belőlem. Miért kellett elrontania, miért?
Nagyon csúnyán nézhetek rá, mert hátrahőköl tőlem, s úgy rázza a fejét, hogy még a haja is kibomlik a kontyból.
- Dehogy! – tiltakozik. – Ezzel nem azt akartam mondani, hogy csak a korom tartott vissza, hanem hogy… szóval hogy az ilyesmi eszünkbe sem jutott, na!
- De neked azért tetszett a dolog, mi!? – Nem tudom, mi ütött belém, de most már kiabálok. – Élvezted, hogy körülötted sündörög, meg teszi a szépet, nem igaz!? Hogy folyton szaglászik utánad azzal a randa görbe orrával!

Hermione

Ronból valósággal fröcsög az indulat. Olyan, mint egy harakirit végrehajtó japán harcos: minden szavával saját magát döfi hasba. És mit is mondhatnék neki? Igen, bizonyos szinten örültem Viktor közeledésének. Hízelgett az egómnak, hogy pont engem szúrt ki; a női hiúságomat legyezgette a figyelme – az a figyelem, amiről úgy gondoltam (és gondolták valószínűleg a többiek is), hogy csak a nagyon szép, nagyon csinos lányokra pazarolja.

- Szimplán jólesett a dolog – fogalmazok diplomatikusan. – Viktor udvarias és figyelmes fiú volt, nekem pedig, ahogy azt te is tudod… (itt próbálok visszavenni a gunyorosságból), nem volt partnerem. Szóval, miért ne fogadtam volna el a meghívását?... De – emelem fel a hangomat, nehogy közbevághasson – ez semmit sem változtat a tényen, hogy én akkor is sokkal jobban szerettem volna valaki mással menni a bálra. Ha akkor megkérsz… én lemondtam volna Viktort.
Hű, ez az utolsó mondat már nagyon vonakodva jött ki a számon – pedig igaz.

Ron összehúzott szemmel méreget, a kijelentésemet emésztgeti.
- Tényleg lemondtad volna…? – mélázik félhangosan.
- Tényleg – bólintok rá.
- …miattam…
- Igen.
- …egy híres kviddics sztárt?
- Aha…

Most már mindketten hülyén vigyorgunk. Ron szórakozottan piszkálja a lepedőt, oda-vissza kapkodja a tekintetét köztem és birizgáló keze között.
- Szóóóval – vesz nagy levegőt –, csak hogy még egyszer tisztázzuk: te és Krum a smároláson kívül semmi rosszaságot nem műveltetek, igaz?
- Nem, tényleg nem. – Hihetetlen, hogy még mindig ezen lovagol!
- Nem volt tapizás meg efféle ocsmányságok?
- Alig – csúszik ki a számon, aztán észbe kapok. – De semmi komoly!
Ron arca kisebb színrobbanást produkál.
- Most akkor volt vagy nem!? – akarja tudni.
- NEM! – kiáltom nevetve. – Legfeljebb megfogta a derekamat.
- Hermione, ez nem vicces! Volnál szíves rendes választ adni!?
- Nem, Ron – fogom komolyra a hangomat. – Semmi nagyobb horderejű dolog nem történt köztünk, esküszöm. Sőt, ha nagyon tudni akarod, még a csók is csak olyan félig-meddig csókocska volt, a közelébe se ért annak, ahogy… ahogy mi szoktuk csinálni, na! És ne vigyorogj ilyen bávatagon, mert visszavonom a kijelentést!

Ron

Nem bírom megállni, a kótyagos öröm feszít belülről, s érzem, ahogy a lüke vigyor szétterpeszkedik az arcomon.
Hah! A pancser! Még csókolni sem tud rendesen.
Hát igen, ez van, ha az ember fejét túl sokszor találja el a gurkó. Hahaha!

Hirtelen nagyon jól érzem magam. Olyan, mintha egy láthatatlan kő meglazult és lehullott volna a szívemről. Kiáltani lenne kedvem, meg diadalmasan a levegőbe bokszolni. Nem történt köztük semmi komoly! Igen! Ez a legeslegjobb hír, amit csak kaphattam, s úgy illene, hogy egy igazi csókkal ünnepeljük meg.
- Na gyere, te lány! – ragadom derékon Hermionét. – Megmutatom, hogyan csinálják a profik!

Hermione

Jobbra vetődve kitérek a csók elől. Ron kecsesen lefejeli a matracot.
- Beszélgessünk még – javaslom. Mert az nem fair, hogy ő megkönnyebbül, engem meg továbbra is kételyek között hagy. Nekem is vannak kérdéseim, amiket vagy most bökök ki vagy soha.
Feltankolom levegővel a tüdőmet, s a feltápászkodó Ronra (vagyis inkább a köztünk lévő tér egyik láthatatlan pontjára) nézve belefogok a mondókámba.
- Na szóval! – (hosszas torokköszörülés) – Ha már így felemlegetted a témát, akkor én is kérdeznék valamit. Te és Lavender! Mit tudsz hozzáfűzni a dologhoz? A feltételek hasonlóak: nem kell megkímélned a pikánsabb részletektől!

Hát, ez egy kicsit katonásabbra sikeredett, mint ahogy terveztem, de legalább túl vagyok rajta.
Ron arcát értetlenség fodrozza.
- De hát… de hát… – hebegi. – Mit mondhatnék még róla? Te mindent láttál.
- Kösz, hogy emlékeztetsz rá – bukik ki belőlem epésen. – Én arra vagyok kíváncsi, ami a kulisszák mögött zajlott.

Ron

Kulisszák mögött? Viccel!? Mi (majdnem) mindent a kirakatban csináltunk – épp ez volt a lényeg. A Lavenderrel való kapcsolatom egyetlen alapvető célra szolgált: Hermione bosszantására. Meg persze a Viktor miatti bosszúra.
Szégyenteljes gyönyörűséget jelentett látnom az arcára dermedő kínt, mindenegyes alkalommal, amikor a szeme előtt csókolóztuk – ami gyakorlásnak jó volt ugyan, de nem mozgatott meg bennem mélyebb dolgokat. Pedig Lavender igazán helyes lány – na persze nyomába sem ér Hermionénak! –, és együttműködő is, már ami a smárolás egyéb járulékos mozdulatait illeti, de mindez együttvéve sem volt elég, hogy néhány hét után ne menjen teljesen az agyamra.

Hermione figyelmeztető torokköszörülése ránt vissza a jelenbe. Az arcára van írva, hogy bizony igen nagy udvariatlanságnak venné, ha nem válaszolnék.
- Nem tudok újat mondani, Hermione – mondom a széttárt karok őszinteséget sugalló gesztusával. – Lavendernek nem voltak előítéletei a nyilvános csókolózást illetően, úgyhogy mindig így intéztük a dolgot.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy soha, egyszer sem kerestetek diszkrétebb helyett, ahol csak magatok lehettetek volna? Hm? – Hermione közelebb hajol, és szinte belém döfi a tekintetét, úgy várja a választ.
- Alig – szalad ki számon a gonoszkodó visszavágás. Aztán persze korrigálok: – De tényleg nagyon ritkán. Legfeljebb háromszor vagy négyszer álltunk meg valamelyik félreeső folyosón.

Hermione

- Engem nem a számok érdekelnek, Ron! – csattanok. Uramisten, ez egyre inkább egy rendőrségi kihallgatásra kezd hasonlítani! De tehetetlen vagyok, a viszkető kíváncsiság kisodorja belőlem a szavakat. – Az érdekel, mennyire behatóan ismerkedtetek meg ezeken a kis pásztorórákon!

Ron gondolkodik, érzésem szerint túl sokáig.
- Csak felületesen – rántja meg végül a vállát. – Megmaradtunk az elsődleges védvonalon kívül.
Ah, ez a szexuális virágnyelv! „Elsődleges védvonal.” Mégis mi a búbánatot jelenthet ez? Miért nem tud világosabban fogalmazni? Ezzel nem könnyíti meg a dolgomat, és majdhogynem lehetetlenné teszi, hogy feltegyem a kérdést, ami a leginkább érdekel, nevezetesen hogy benyúlt-e a bugyijába?
- Benyúltál a bugyijába?
Na tessék, csak kiszaladt! Alig vagyok rákvörös.
Ron tettetett borzadállyal emeli fel a két kezét.
- Dehogy! – kiáltja, és meg egy félhangos pfuj!-t is mellékel a tiltakozáshoz.

Ron

Úú, remélem, nem játszottam túl a dolgot, és ez a nagy felháborodás nem keltett gyanút Hermionéban. A szükség hozta ki belőlem a színészt, mert az az igazság, hogy az őszinte válasz nem lett volna célszerű.
Lavender igen részletes ütemtervvel rendelkezett a szexuális életünkre (főleg annak fejlesztésére) vonatkozóan, és hát kár, nem kár, én csak azután tudtam kilépni a kapcsolatból, amikor az már megjárt bizonyos lépcsőfokokat. Az egymás bugyijának/gatyájának feltérképezése történetesen épp ezen fokok alatt volt.

Mondhatnám azt, hogy bánom, de nem akarok álszent lenni. A kíváncsiság már akkor is megvolt bennem, s hogy a célszemély nem pontosan az, akire korábban ebben a tárgyban gondoltam, még nem tántorított el a kísérletezéstől.
S habár az élmény összehasonlíthatatlanul intenzívebb most Hermionéval, mint volt anno Lavenderrel, mégis úgy érzem, nem volna tanácsos megemlíteni mindezt, még a pozitív irányú különbség kihangsúlyozása mellett sem.
- Semmi ilyesfélét nem műveltünk, hidd el – folytatom szemrebbenés nélkül. – Se alkalmunk, se különösebb motivációnk nem volt hozzá.

Hermione

Miért nem nyugtat meg ez a válasz?
- Én nem így hallottam Lavendertől – jegyzem meg szemlesütve. – Ő ennél sokkal… khm, magabiztosabban nyilatkozott a kettőtök kis játszadozásairól.
Ron felhorkant.
- Miért, mit mondott?
Ó, jaj, ha én azt mind elismételném!
- Hát, említett dolgokat – cincogom. – Hogy te meg ő mennyire belefeledkeztetek egymásba… és arra is tett megjegyzést, hogy ez a belefeledkezés azon az elsődleges védelmi vonalon belül történt… Vagy csak hazudott? – kapaszkodok az utolsó szalmaszálba. Légyszi, Ron, mondd, hogy csak hazudott!
- Egyértelmű, hogy hazudott – jön a szívemnek oly kedves válasz. – Biztos csak dicsekedni akart, játszani a tapasztalt csajt, vagy mit t’om én.
- De bizti? – nézek rá reménykedve.
Ron bólint.
- Bizti hát!

(később)

Ron

Hermione újra a karjaimban, a kínos beszélgetés mintha már fényévekre távolodott volna, pedig csak néhány perce fejeztük be. Örülök, hogy sikerült sértődés nélkül lezárnunk, és gondolatban kezet rázok magammal, amiért volt elég eszem kikozmetikázni a múltat.
Egyébként sem számít, mi történt akkor. A jelen és benne ez a mostani élő-lüktető pillanat annyival hatalmasabb, könnyedén kiszorít minden régi emléket. Minden korábbi esténk kavargó egyvelege ez a mai, majd’ huszonnégy órányi vágy összesűrűsödve ebbe a néhány gyorsan fogyó percbe, amíg még józanésszel bírjuk ölelni egymást.
Mert ma valahogy még nagyobb ütemben gyorsultunk fel a lázas szédületig. Nem voltak felszínes, ízlelgető csókok, és hiányoztak a tapogatózó, kéredzkedő ujjmozdulatok is – a szenvedélyes csók ma első érintéssel elakasztotta a lélegzetemet. S a felfelé ívelő érzés a testemben már most kínoz, olyan forrón perzsel, hogy úgy érzem, elégek benne. Minden porcikámon ott lüktetet Hermione rám nehezedő súlya, a csípője az ágyékomnak nyomódik, és ő lassan ringatózva mozog felettem. Minden mozdulata egy újabb vörös robbanás bennem, a görcsösen lüktető izmok mélyén. Szorítom őt, keményen, már-már durván, tudva, hogy hamarosan úgyis el kell engednem, ahogy oly sok korábbi éjszakán; légszomjtól gyötörten gördül majd le rólam, két félre bontva az összetartozó egészet, hogy aztán lassan csillapodó zihálásunk hosszú-hosszú percekig fájdalmas sóhajokra szabdalja az éjszakát.

Hermione

Ma nem ért itt véget az este, nem, mert nem hagyok újabb esélyt a megfutamodásnak. Hogy a diszkréten ránk boruló takaró acélozta-e meg bennem az elhatározást, ami csökkentheti majd a saját és Ron meztelensége miatti feszélyemet, vagy a megnyugtató eredményt hozó beszélgetésünk, nem tudom. Csak a vággyal vegyes dac dolgozik bennem, hogy most nem hagyom elmúlni a pillanatot, s nem bújok a kishitűség mentőövébe sem.

Feltolom magam Ronról, a csípőjén egyensúlyozva kiegyenesedek, s mielőtt meggondolnám, egy gyors mozdulattal felhajtom a hálóingem, majd a fejemet áthúzva kibújok belőle. Nem hagyom megzavarni magam Ron mohó pillantásától, sem a mély torokhangú nyögéstől, amivel a melleimre felkúszó két kezét kíséri. A pizsama-felsője alá nyúlok, s finoman noszogatva arra biztatom, vegye le.
Így simulunk össze, csupasz bőrrel, a másik sebesen dobogó szívének visszhangjára.

Oldalt gördülök, le Ron szaporán hullámzó mellkasa mellé. A takarónk épp csak derék alatt takar minket, s ez így pont jó nekem. Első mozdulataimnak nem kell, hogy tanúja legyen a sok kíváncsian ragyogó csillag.
Finoman csúsztatom egyre lejjebb a kezem, ujjaimmal cirógatva a has feszes bőrét, a csípőtájék remegős forróságát. Csókkal leplezem a pillanatot, amikor leérek a takaró vonala alá, és a nyelvemmel terelem el Ron figyelmét, mikor a kezem áttör a pizsamaalsó gumis dereka alatt, s rátalál a legforróbb pontra.
Ron a számba nyög, és érzem, ahogy felemelkedő csípője odalent még keményebben a tenyeremnek feszíti ágyékát.
Szavak nélkül állapodunk meg benne, hogy ruha nélkül kényelmesebb és izgatóbb lesz – közös erővel lefejtjük hát azt.

Újabb szerelmes leheletben forrunk össze, ő hanyatt fekve, én az oldalához simulva. S a kezem újra visszamerészkedik a takaró alá. Most nincs semmi, ami az érintés útjába álljon, a forró bőr selymesen simul a markomba. Érzem a belőle áradó meleget, a vibráló feszültséget, ami mintha válaszolna a legapróbb mozdulatomra is, lüktet az ujjaim között, s a szorítást újabb löket forrósággal fogadja.
Olyan egyszerű a dolog mechanikája, nem is értem, miért tartottam tőle eddig. Hisz ez Ron testének egyik része, a számomra oly különös forma alatt ő maga és az ő vágyai lüktetnek, semmi zavarba ejtő nincs ebben.
Hagyom, hogy a természetes ösztön hajtsa a mozdulataimat, lassan és lágy szorításban tartott ujjakkal kezdem, s csak apránként, Ron testének visszajelzéseire válaszolva gyorsítok az ütemen. És a kiváltott hatás hihetetlen, jobban felizgat, mint eddig bármi. Látni őt, ahogy egyre görcsösebben kapkodja a levegőt, érezni, ahogy a körém font keze remeg rajtam, s az ujjai keményen a bőrömbe nyomódnak, az olyan, mintha minden gyönyöre bennem éledne újra.

Most már egy porcikája sincs, ami nem rezegne, vibrálna az általam diktált ütemre.
Hermione, nem bírom már sokáig – rebben ki a leheletével, mintha szégyellőssé tenné a pillanat mámora.
Nem baj – súgom vissza neki, mert úgysem fogom abbahagyni. Nem hagyom, hogy ez az este a fürdőszobában érjen véget; ma nem vonulhat félre a vízsugár fedezékébe, utolsó semmiben haló nyögését nem hallhatja a zuhany közömbös csempéje.
Nem, mert vágyainak kielégítése most már az én fennhatóságom alá tartozik, vele együtt akarom megélni a pillanatot, sőt, én magam akarok lenni a pillanat. Látni akarom, ahogy a gyönyör végigvonaglik az arcán, ahogy teste megfeszül az utolsó mozdulatban; a húsomon akarom érezni a belém maró ujjakat, az ellazuló izmok végső löketét, hogy amikor a szíve a legnagyobbat dobban majd, amikor a levegő göcsösen szakad fel a tüdejéből, akkor az én csókra tartott számba lehelje a kielégülés szerelmes sóhaját.

(tíz óra minőségi alvással később)

Ron

A hajnal sötét rózsaszínre festi a világ peremét, s gyanítom, valami nagyon hasonló színt csal az én arcomra is.
Félórája vagyok már ébren, de az esti emlékek még mindig olyan közelinek tűnnek, mintha ebben a pillanatban hunytam volna le a szememet. Nahát! És ismételten: Nahát! Sokadszorra bizonyosodott be, hogy a képzeletnél (na meg a kiegészítő megoldásoknál) sokkal élvezetesebb a Hermione nyújtotta valóság. Nem tudom, mi szállta meg tegnap este, hogy honnan jött ez a dévaj ötlet, de panaszkodni nem fogok, az biztos. Már amikor nekiállt vetkőzni – önszántából ráadásul –, akkor tudtam, hogy ez az éjszaka más véget ér, hogy valahogy változtatunk a rutinon.

Tessék, még most is vigyorgok! Az eszelős jókedv elektromos szikrái rohangálnak bennem, s a szám egyszerűen nem bír ellazulni ebből a természetellenesen hosszú mosolyból. Csak ölelem az alvó Hermionét (még az egyre szúróbb húgyhólyagom se tud jobb belátásra bírni), szorítom magamhoz fázósan összekucorodott testét, a szépemlékű ujjakat cirógatva a jobb kezén.
Ez a lány egy őstehetség, szavamra mondom! Ha nem tisztáztuk volna tegnap a múltat, akkor most biztos a tapasztaltság vádjával illetném. S noha nincs túl nagy összehasonlítási alapom (Lavenderrel nagyjából ez előtt a fázis előtt szakítottunk), mégis úgy érzem, ennél tökéletesebb nem is lehetett volna. Sőt, mondom, gyanúsan profi volt az első alkalomhoz képest.

Áh, de nem agyalok ezen, inkább nézem, hogyan szedi a levegőt, miközben alszik.
Ilyenkor mindig elönt valami különös gyengédséghullám, a gyomromból indul, s a gerincem mentén haladva szétárad az egész testemben. Mert hát olyan pici és törékeny, szinte elveszik a karomban. Sokat fogyott az utóbbi időben, ezt is észrevettem. Persze gyönyörű így is, felőlem lehet tíz kilóval dundibb vagy soványabb, a teste látványa mindig is a zsigeremig fog hatolni.
De azért persze aggódom is érte. Olyan kevés pihenővel haladunk, és olyan sokat gyalogolunk a tűző napon. Az elégtelen táplálkozás már csak hab a tortán, s én félek, a szervezete előbb-utóbb megadja magát, összeszed valami egzotikus nyavalyát, és Hermione megbetegszik.

Gyorsabban kellene haladnunk, több pihenővel. És a látszólag ellentmondásra lenne is megoldás, Hermione épp maga vetette fel valamelyik nap. Ha dolgoznánk, kezdett egy javaslatba, s én a gondolattól elborzadva rögtön le is torkolltam. Varázslók vagyunk, érveltem, nem kell mugli pénzkeresési módszerekhez folyamodnunk ahhoz, hogy boldogulhassunk.
Persze nem volt igazam. Hisz ha tartani akarjuk magunkat bizonyos (Hermione által felállított) elvekhez, akkor nem sokra megyünk a varázspálcánkkal. Főleg, hogy ez a hoppanálás dolog se úgy működik, ahogy kéne.

Igen, azt hiszem, adok egy esélyt a munkavállalás gondolatának. Én keresek valami melót, és amíg dolgozom, Hermionénak nem lesz más dolga, minthogy végre rendesen kipihenje magát. És hízzon egy kicsit.

(órákkal később)

Hermione

Néha-néha oldalra sandítok, várva, hogy talán most más látvány fogad, de nem. Ron arcán továbbra is ott virít a kótyagos vigyor. Ott volt, amikor álmomból ébredve először rápislogtam; ott volt, miközben a reggelit követően összeszedelőzködtünk, és nem kopott le róla ezalatt az akárhány kilométer alatt sem, amíg a felkelő napnak hátat fordítva baktattunk az országút mellett.
Nem tudom máshogy értelmezni ezt a krónikus vigyorgást, minthogy igen jól sikerült a tegnap esti debütálásom a szexuális örömokozás előszínpadán.

Én bezzeg sajgó ágyékkal voltam kénytelen álomra hajtani a fejemet, meg leomlott gátlásokkal, de Ront olyan gyorsan elnyomta a buzgóság, hogy időm sem volt célzást tenni a megközelíthetőségemre.
Persze nem azt vártam tőle, hogy magasba tartott merevedéssel ugorjon a lábaim közé. Reálisan végiggondolva ehhez egyébként sem lett volna elég ereje, de egy kis… hm, célzott irányú simogatás azért jólesett volna.

A nyugati horizonton egy város körvonalai derengenek fel, most még maszatosak a remegő párától, de ha ebben a tempóban haladunk tovább, talán még délelőtt elérünk odáig.
Hátha ott szerencsénk lesz, és összejön egy fuvar.

(másfél órával később)

Ron

Hermione bement a bisztróba, hogy a megmaradt legutolsó öt dollárunkból vegyen valami befalnivalót.
Én átjöttem az úton, s most itt állok egy harsány színű hirdetőtábla előtt. Mindenféle papírcetli, hirdetés és röplap van felrajzszögezve rá. Úgy túrok végig köztük, mintha tudnám, mit keresek, holott fogalmam sincs róla. De valahogy mégis úgy érzem, a lifegő lapok közt vár rám valami…

És lám! Ahogy meglátom, tudom, hogy ezt keresetem.
Megragadom a lap alját, és letépem a többi hirdetmény közül.

Visszaloholok a bisztró elé, s pont időben érkezem, Hermione épp most jön ki az ajtón. Két gazdagon megrakott szendvics van a kezében.
- Birkahúsos – nyújtja felém az egyiket. S a tekintete hirtelen megakad a lapomon. – Mi az, amit szorongatsz?
Felé nyújtom, ő elveszi a cetlit, és olvasni kezdi. A szája hangtalanul mozog, s amikor a zárójelbe tett összeghez ér, a tekintete egy pillanatra megvillan.
- Jól hangzik, nem? – hajolok közelebb hozzá. – Ennyi pénzből messzire eljuthatnánk.
- Hát igen, de…
- És csak egy hétig tartana…
- Akkor sem tetszik az ötlet – rázza a fejét. – Túl veszélyes.
De én meg se hallom, amit mond. Minden sejtemben érzem, hogy a Gondviselés alakította így a dolgokat, és vezetett ehhez a hirdetéshez.
- Nem, Hermione, most nem hagyom magam lebeszélni az ötletemről. – A kijelentésnek magasba tartott fejjel adok hangsúlyt, a lapot kikapom a kezéből, és összehajtva a farzsebembe süllyesztem. – Jelentkezni fogok a megadott címen, egy kis rásegítéssel pedig meg is kapom a melót, és erről nem nyitok vitát… Már csak egyetlen dolgot árulj el nekem, Hermione. Öö… mi az a rodeó bohóc?