Hermione

- Aztán ügyes legyél ám! – kívánok szerencsét immáron a tizenharmadik alkalommal. Magamban ugyanis számolom, kis strigulákat húzok a képzeletbeli falamra, mintha egy börtönbüntetés hátralévő idejét s annak minél gyorsabb leteltét várnám.
Ron lusta mosollyal viszonozza az arcomra kényszerített óvatos-derűs kifejezést; ő nem izgul, nyomát sem látni rajta akár a legcsekélyebb félelemnek. Sokkal inkább… felspannoltnak tűnik.
- Minden okés lesz, Hermione, ne parázz má’. Siess inkább a lelátóra, úgyis mindjárt kezdek – és már lendül is, át a barikádon. Visszahajolva még cuppant egy csókot a szám szélére, aztán elrugaszkodik a korláttól, és macskaügyességgel, biztos lábbal landol a porban.

Egy darabig még nézem, ahogy a társaihoz üget… összepacsiznak, és valami vicces beszólással megnevettetik egymást… aztán hátraarcot veszek, s leszegett fejjel baktatni kezdek, fel az arénát körülvevő magas emelvényre.
A tömeg egyenletes hangerejű morajlása, mely a versenyszámok közti holtidőket tölti ki, kezd újra rikkantásokkal megtelni, biztató bekiabálások harsannak innen is, onnan is. Minden tudatosság nélkül választok sort és ülőhelyet; úgy zuttyanok a padra, hogy körül sem nézek.

A műsorközlő mikrofonja most belereccsen a morajló zúgásba, s egy harsány férfihang felkonferálja a következő attrakciót: bikamegülés. A szótól már csak rutinból is görcsbe rándul a gyomrom; a tekintetem önkéntelenül az indítóállásra fókuszál… A műsor főszereplője már ott feszeleg a kapu mögött, fekete és patás, mint az ördög, s legalább olyan alattomos is.
Csoda hát, ha teljes mellszélességgel elleneztem Ronnak ezt a hirtelen támadt ötletét? Még hogy rodeó-bohóc akar lenni!? Nonszensz! Az se lett volna nagyobb őrültség, ha elhatározza, hogy oxigénpalack nélkül foxtrottozik a Himaláján, vagy könnyűbúvár felszerelésben merül a Marianna árok fenekére egy kis mélytengeri halnézegetés kedvéért. A rodeó-bohóckodás az én szememben legalább ilyen indokolatlan kockázatvállalás. Mert nézzünk csak szembe a tényekkel: ezt a hatszáz kilós vadállatot engedik perceken belül szabadjára, hátán valami szuicid hajlamú őrülttel, aki az ámokfutó bikába csimpaszkodva himbálózik majd nagyjából nyolc másodpercig, hogy aztán elkerülhetetlen végzetként a földre pottyanjon, mint egy túlérett szilva. Önszántából kockára tett életét aztán más emberekre bízza – arra a három mindenre képes rodeó bohócra, akik saját testi épségük árán vetik majd magukat a feltüzelt bika öklelő szarvai elé. És köztük ott lesz Ron is, ahogy ott volt az elmúlt egy hét minden délutánján és minden estéjén, összesen tizennégy előre lebeszélt alkalommal, amiből kettő még mindig hátravan.

Még most sem értem, hogy bírt rábeszélni erre az egészre. Mikor, melyik ponton hagyott cserben a józan eszem, hogy belementem ebbe?
Na persze a térítés jutányos. Sőt, az a részletekben megelőlegezett fizetés, melynek teljes összegét ma este fogja bekasszírozni, jócskán több mint amennyit hasonló idő alatt más munkával kereshetnénk. De hát a kockázat sem mindennapi!
Én próbáltam mindenfélével a lelkére beszélni. Költői hasonlatokkal ecseteltem a várható következményeket, kitüremkedő zsigerekről és férfiasságukat vesztett sorstársakról regéltem – de Ron hajthatatlan maradt. Nagyobb veszélyekkel is szembenéztünk már – volt mindenre az ellenérve, és hiába csökönyösködtem, majd hisztiztem végső elkeseredésemben, Ron nem hallgatott rám. Felkereste a cédulán feltüntetett címet, jelentkezett az üresedésre, és – némi rásegítéssel – meg is kapta a melót.

Széles vigyorral újságolta el a hírt, s a kialkudott előlegből még egy kiadós ebéddel is megvendégelt. A háromfogásos menü fölött aztán beavatott a további tervekbe, melynek vázlatos lényege az lett volna, hogy én majd kényelmesen ejtőzök és pihizek abban a szolgálati lakókocsiban, amit úgyszintén munkahelyi juttatásként kapott, miközben ő naponta kétszer is vásárra viszi a bőrét az utazó vadnyugati show porondján.
Naná, hogy nem mentem bele! Ha már lebeszélni nem tudtam erről az őrültségről, úgy gondoltam, az a minimum, hogy én is keresek magamnak valami hasznos elfoglaltságot. És nem is kellett messzire mennem. Szerencse vagy sem, a vendéglátó ipari egység, ahová történetesen betértünk, az időszakos forgalomnövekedésre való tekintettel épp kisegítő-személyzetet keresett. Jelentkeztem, felvettek – ilyen egyszerűen; még csak trükköznöm se kellett, ránézésből elhitték rólam, hogy tudok mosogatni.

Szóval, így lettünk produktív tagjai a társadalomnak, itt Broken Hillben, a huszonnégyezer fős új-dél-walesi városban, nagyjából négyszáz kilométerre a déli partoktól, amerre az előzetes tervek szerint holnap reggel folytatjuk utunkat. Hihetetlen, de lassan egy hónapra kerekedik az az idő, amit én és Ron kettesben, a világot járva töltünk. Egyre nehezebb számolni a napokat, hol lassabban, hol gyorsabban peregnek, ám az a pillanat, amikor egy hosszú év lezárásaként a szüleim háza előtt landoltunk, már mintha egy másik élethez tartozna…

Bökést érzek az oldalamon… mélán, gondolatokból ocsúdva felnézek.
- Az a srác nem neked integet? – kérdi tőlem a padszomszédom, s ujjával az aréna felé bök.
Odafordítom a tekintetem, s látom, hogy Ron veszettül csápol felfelé. Visszaintek. Ez a mi kis rituális játékunk, amiről a nagy töprengésben majdnem elfeledkeztem.
- Kösz – hálálom meg szomszédomnak a figyelmeztetést. Egy mosolyt villantanék rá, ám ahogy odanézek, látom, hogy ő is intésre emeli a karját. Egy néma Hello!-t formál az ajkaival, és – mi a fene!? – Ron viszonozza a gesztust!
A másodperc törtrésze alatt fél tucatszor járatom oda-vissza a tekintetemet; a szemem úgy jojózik köztük, hogy szinte beleszédülök. Ki ez a csaj? És milyen jogon kokettál a pasimmal?

Próbálom anélkül szemügyre venni, hogy ezzel feltűnést keltenék. Le majd óvatosan jobbra biccentem a fejem, s egy laza oldalpillantással végigsvenkelek rajta, így szippantom magamba az optikai információt: fiatal nő, valahol a húszas éveinek közepén, rövid, szinte tüsire vágott és erőteljesen kihidrogénezett hajjal. A vagány fiús frizurához szép metszésű arc, arányos termet, no meg stílszerű cowboy-szerelés párosul. Szóval – állapítom meg keserű szájízzel – az egész nő így egybevéve igen látványos és extravagáns jelenség.
Későn rántom el a pillantásomat, érdeklődésem tárgya kiszúrja a vizslatást.
- Hello – villant rám egy kedves mosolyt, rezignáltan tűrve a tényt, hogy még mindig úgy bámulom, mintha egy mikroszkóp alá tett bacilus lenne.
- Öö… hello – válaszolom kis fáziskéséssel, és zavartan elkapom róla a tekintetemet. Vajon mi a megfelelő reakció egy ilyen helyzetben?
- Ő a te barátod? – kérdi, fejével Ron felé bökve.
- Az – vágom rá, a kelleténél talán egy kicsit energikusabban. De hát nagyon meglep, hogy minden kertelés nélkül csak így rákérdezett. Ám ő nem zökken ki a nyugalomból.
- Chloe vagyok – nyújtja felém a kezét. A nevemet motyogva, enerváltan megrázom a felkínált jobbot. – Nagyon ügyes. Mármint a barátod. – Rövid pillantást vet az arénára, ahol Ron, a másik két kollégájának mintájára, épp az öltözékét igazgatja, vagyis színes sálakat erősít a nadrágja övére (ezzel ingerlik ugyanis a bikákat).
- A héten nem először látom őt munka közben – folytatja könnyed társalgási modorban padszomszédom. – Nagyon jól mozog a pályán, szinte ösztönszerűen, pedig nem csinálhatja olyan régóta, nem igaz?

Ron

Mi a manó!? Hermione a fura, rövid hajú csajjal dumál, azzal, aki folyton bámul engem. Hogy is hívják… Clara? Claire? Valamelyik nap bemutatkozott ugyan, de én csak fél füllel csíptem el a nevét; akkora volt körülöttem a tülekedés, hogy a saját hangomat se hallottam.
Mert az emberek autogramokat kérnek tőlem! Őrület, mi!?
Na jó, persze nem csak tőlem, meg hát a rajongók elsősorban gyerekek, kis programfüzettel felszerelkezett tízévesek, akik minden érintőlegesen cowboynak látszódó élőlénytől aláírást követelnek – de ez akkor is valami!

Tetszem nekik… vagyis hát igazából az tetszik nekik, amit csinálok. De komolyan. Még alig vagyok egy hete a szakmában, s máris kisebbfajta hírnévre tettem szert; a munkaadóim tegnap már a véglegesítésemről rebesgettek valamit. S habár felgyógyult a lesántult harmadik bohócuk, szerintem komolyan szeretnék, ha végigvinném velük a teljes ausztrál turnust.
Egyébként én is érzem, hogy lenne jövőm ebben a szakmában. A kezdeti bizonytalankodást és megilletődést követően egyre inkább ráhangolódok a mozdulatsorra, még valamiféle ütemérzék is kifejlődött bennem, ami mindig az utolsó pillanatban ránt félre a szarvak útjából. És ez nagyon hasznos reflexnek bizonyult; azt hiszem, nem kell hosszan ragozni, milyen pusztításra lennének képesek ezek az öklelésre tartott, éles fegyverek.

A bika veszélyesebbik fele az elülső, ezt már első ránézésből megállapítottam – ám hogy az elmélet finomodjon némiképp, mindösszesen a lendülő paták útjába kellett állnom. Ez még a legelső nap történt, amikor munkaadóim – hogy képet alkothassanak a szakmai kompetenciámról –, alávetettek egy kisebbfajta tesztnek, vagyis annak rendje és módja szerint rám szabadították a felhergelt bikát. Mit szépítsem a dolgot, első nekifutásból alaposan lebőgettem magam. Én sem értem hogyan – a részletek egyébként is jótékony ködbe vesztek –, de valami rejtélyes módon a kirúgó bika farához keveredtem, leeresztett karokkal ráadásul, fedetlenül hagyva bizonyos kényes pontokat. A folytatást el lehet képzelni…

Nem, nem kapott telibe – istenem dehogy, abba bele is haltam volna! – de… hogy úgy mondjam: a lendület szele így is súrolt.
Szeretném azt mondani, hogy hősiesen viseltem a fájdalmat, s hogy a könnyeim méltósággal peregtek, ám azt hiszem, a valóság ennél sokkal kevésbé volt lírai. Öt percbe telt, amíg újra kaptam levegőt, és még tízbe, hogy sikerüljön nagy nyögve talpra kecmeregni.
A kínos helyzeten enyhített valamicskét, hogy – más irányú elfoglaltsága miatt – Hermione nem lehetett szem- és fültanúja az incidensnek. A kérdéses időpontban ugyanis épp a szomszédos kifőzdében dolgozott.

Hogy mentsem a menthetőt, újból nekigyürkőztem a feladatnak, s büszkén jelenthetem: szálegyenesre köszörültem a csorbát. A folytatás tényleg flottul ment, úgy ugráltam félre a célra tartó bika elől, mintha egy sor időzítővel ellátott rugó lett volna a talpamra szerelve. Egy karcolás se esett rajtam, pedig nem kényeskedtem: mindenben utánoztam két rutinos társam szemléltető mozdulatait.
És az első élesben menő fellépésem is hasonló eredménnyel zárult. Habár bevallom, a sok vizslató szem meg a bekiabálások kezdetben még zavartak, ám később, ahogy egyre inkább belemelegedtem a dologban, eltűnt a lámpalázam, s végén már esküszöm, élveztem az egész felhajtás, a hujjogást meg az elismerő füttyöket.

Na de hogy is jutottam idáig…? Ja, igen! A csaj.
Felnézek a nézőktől tiritarka emelvényre, és – basszus! – ezek ketten még mindig diskurálnak. Innen is jól látszik, ahogy Hermione vékonyra harapott szájjal bólogat, míg a másik lelkesen magyaráz neki valamit… De vajon mit?
Remélem, nem kavar nekem felesleges galibát. Hermionéval szokatlanul hosszú ideje vagyunk békés, sőt már-már idilli egyetértésben, úgyhogy kár lenne egy teljességgel alaptalan féltékenységi jelenettel megszakítani ezt a példa nélkül álló veszekedésmentes periódust. Ez a csaj (Chloe?) szinte minden előadáson itt van, hol az első sorban ül, hol meg a külső palánk túloldalán kóvályog. Gyakran magamon érzem a tekintetét, vagy hallom a buzdítását, de ennél konkrétabb jelét még nem adta a szimpátiájának, már ha egyáltalán van ilyen neki. De persze megfordult a fejemben, hogy esetleg… hogy talántán megtetszettem neki… Hmmm…

Hú, megszólalt a gong! Mindjárt jön az első delikvens, szóval elég a merengésből, jobb lesz odafigyelni.

Hermione

Az indítóállás ajtaja kicsapódik, a közönség ezer torokkal hördül fel, s kezdi el biztatni a bikán csimpaszkodó versenyzőt. A beszélgetésünket elvágja a hirtelen támadt hangzavar, s én minden másról megfeledkezve terelem vissza figyelmemet a három körbe-körbecirkáló rodeó-bohócra.
A kezem beidegződött mozdulattal kap a nadrágszáramba rejtett pálcához, tettre készen, holott biztosan tudom, varázslatra ezúttal sem lesz szükség. Ron olyan ösztönös természetességgel hergeli az öklelő bikát, majd tér ki annak útjából, mintha világéletében ezt csinálta volna, és nem csak egy zöldfülű kezdő lenne.
Amikor először néztem végig a produkcióját, még a szívem verése is elállt; a teljes versenyszám alatt készenlétben tartottam a pálcámat, elszánva rá, hogy bármelyik pillanatban közbeavatkozzam, ha ne adj isten, úgy alakulna a helyzet.
De nem alakult úgy, egyszer sem. Igaz, többször csak egy hajszálon múlott, a kezem már rákészült a huss és pöccre, hogy egy észrevétlen centivel odébb lebegtessem a döfő bikát – de végül mégsem mozdultam. Nem volt rá szükség, Ron az én segítségem nélkül is kiválóan boldogult, és boldogul most is.

Hm. Nem tudom, mit gondoljak erről a frissen felfedezett zsenialitásról. A közönség és a szakma egybehangzó véleménye szerint Ron igazi őstehetség (ezt tőle magától tudom, aki minden este dicsekvő szóáradatban számol a nap eseményeiről), s még a munkatársai is elismerően nyilatkoznak róla, sőt olyannyira megkedvelték őt, hogy egy röpke hét leforgása alatt befogadták a maguk exkluzív kis társaságába. Minden szabadon maradt időt együtt töltenek, kalapban és peckes cowboy-cuccban járják a várost és gyanúm szerint a kocsmákat is. Amikor műszakom végeztével hazatérek az étteremből, Ronból még az alapos fogmosás ellenére is csak úgy árad a sörszag, és, hogy tetézze amúgy is erősödő aggályaimat, rögtön rázendít az önsztároló monológra, hogy így meg úgy, mennyire meg vannak vele elégedve, s mily nagyon szeretnék hosszabb távon is alkalmazni.
És tényleg, én sem tagadhatom a nyilvánvalót; amit a porondon művel, az egyszerre lenyűgöző és látványos. Mintha egy madzagon működtetett marionett-bábút látnék, akit egy óvó kéz ránt félre mindig a legutolsó, kritikussá váló pillanatban. Két társa, Lenny és Dick, évek óta vannak már az iparban, Ron mégis élből veri őket. Még az én avatatlan szememnek is egyértelmű, hogy sokkal több elegancia szorult belé, mint a kissé nehézkes és darabos mozgású Dickbe, ugyanakkor fényévekkel vakmerőbb, mint a csontosan vézna, lágyrészeit féltőn óvó Lenny.

Szóval tök fölösleges a jelenlétem, tisztában vagyok ezzel; a semmiért lógtam ki a melóból az elmúlt hat nap minden kora délutánján és estéjén, arra pazarolva rövidre szabott és kajálásra félretett szüneteimet, hogy tétlen szemtanúként asszisztáljam végig Ron produkcióját.
Hogy mégis itt vagyok, ahelyett, hogy már javában sorban állnék a béremért, annak, attól tartok, rejtett vonatkozásai vannak. Igen. Magam előtt is csak köntörfalazva vallom be, de végül is ez az igazság: önös érdek motivál.
Féltékeny vagyok, na!

Nem tetszik nekem ez a nagy elragadtatottság, amivel a közönség minden megmozdulását fogadja.
Rajongó tekintetek simogatják, méltató szavak pumpálják bele az önbizalmat, amit ő szemmel láthatóan nagyon is élvez. Minden este hatalmasra dagadt egóval (és más testrészekkel) feszít mellettem a lakókocsi keskeny hencserén, eltelve saját bámulatos tetteinek emlékeivel és egy dicső karrier megelőlegezett jövőképeivel.
Ron szeret tetszelegni – tudom már régóta, így hát a tény nem ért felkészületlenül. Számtalanszor voltam tanúja ennek a Roxfortban, a győztes kviddics-meccseket követően vagy valami más esemény kapcsán, szóval tapasztalatból tudom, hogy egyáltalán nincs ellenére a rivaldafény. Sőt.
Az iskola hat évét úgy éltük végig, hogy nem volt lehetőségünk kitörni egy másik ember árnyékából, hogy nem lehettünk saját magunk személyétől érdekesek, ami engem, és ezt a legőszintébben mondom, soha nem zavart, ám azt hiszem, Ron máshogy érzett ezzel kapcsolatban. Haszontalan függeléknek tartotta magát, akinek a hírneve kimerül abban, hogy néhanapján egy mondatban említik a történetek főszereplőjével, Harryvel; s akinek mindig a másodhegedűs hálátlan szerepe jutott osztályrészül, csináljon önerejéből bármi hősieset vagy nagyszerűt.

És most itt a kiugrási lehetőség, hogy bizonyítson, most végre úgy érezheti, saját magáért szeretik, hogy nem kell beérnie a sokáig játszott mellékszereppel. Nincsenek testvérek, akikkel osztoznia kellene a figyelmen, sem híresebb barátok, akik megvonnák tőle a reflektorfényt. Büszke magára, és a szavaiból úgy veszem ki, már előre sajnálja, hogy holnap továbbállunk, s neki fel kell adnia ezt a sikert és elismerést hozó munkát, amit, hite szerint, csak és kizárólag a képességeinek köszönhet.

És kérem itt a bibi. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy minden, ami művel – a vakmerő táncmozdulatok, a bravúros félreugrások – kivétel nélkül egy felettes erő fizikai megtestesülései. Igen. Szerintem Ront az akaratlanul megnyilvánuló ösztönös mágia védi, az a mágia, ami minden kiskorú varázslót kisegített már a veszélyes pillanatokban. Ahogy Harrynek sem esett baja a ráomló emelet és a törmelékek alatt, vagy ahogy Neville-nek sem tört nyaka az ablakból kihajítva, úgy Ron testi épsége felett is éberen őrködik valami tudattalan varázserő.
Ron persze nincs tudatában mindennek, ő a saját érdemeként könyveli el sikereket, és a közönség is abban hitben él, hogy amit lát, az egy rendkívül, sőt kimagaslóan tehetséges ember természetes produkciója.
Ám én, aki tisztában vagyok rendhagyó mivoltunkkal, tudom, hogy varázstalan mugliként esélye sem lenne hasonló attrakciókra. Néha kedvem támad a pofájába vágni mindezt – főleg akkor, amikor kidagasztott mellkassal lelkendezik, vagy amikor a rajongói körbehízelgik –, de végül nincs szívem megtenni. Tanultam a hibáimból, még egy felix felicises eset nem hiányzik a kapcsolatunknak… és egyébként is: a jelen helyzetben azt hiszem, még csak Lavenderig sem kéne futnia, épp elég vigasztaló kar fogadná szíves örömest itt a helyszínen is.

Mindjárt itt van példának a mellettem ülő csaj! Hogy mit össze nem áradozott Ronról!? Hah! Én próbáltam ugyan jó képet vágni hozzá, blazírtan végighallgatni, ahogy a barátom – az én pasim! – lenyűgöző fizikai adottságairól ömleng, de azt hiszem, így is kiütközött arcomon az ellenségesség.
Mert igenis bánt a Ronra irányuló figyelem! És igenis féltékeny vagyok a sikereire, még akkor is, ha tudom, ez kedvezőtlen fényt vet rám, és rosszindulatú perszónává alacsonyít.
De nem tehetek róla. Erre az érzésre nem tudok ráparancsolni, a féltékenység természetes velejárója a szerelemnek, valahogy úgy, ahogy a rózsa sincs meg tövis nélkül, vagy ahogy a szőlő sem nőhet magasabbra fojtogató indák híján.

Ahhh! Ráadásul még ez a szűk farmer meg az a hülye cowboy-kalap is jól áll neki. Titkon reméltem, hogy majd valami nevetséges gúnyában kell parádéznia, mondjuk narancssárga parókában meg világítós gomborrban – de nem, errefelé ez nem divat. A rodeó-bohócok szerelése nagyjából megegyezik bármelyik más versenyzőével, csupán annyi a különbség, hogy nekik pluszban még néhány sál és színes kendőféle himbálózik az övükre kötve. És Ron ezzel együtt is parádésan fest, direkt jól áll neki, ahogy futtában riszálja a csípőjét…

S amíg nekem ilyen nyugtalanító gondolatok körül jár az agyam, Ron már a negyedik bika-lovast húzza ki a csávából. Igazán elemében van, csak úgy porzik villámgyors lába alatt a föld, két kollégájának szinte nem is marad „mentenivalója”. Pedig a délutáni show-k mindig rizikósabbak a rodeó-bohócok szempontjából, lévén nem a profik, hanem a környező farmok vállalkozó kedvű lovasai versenyeznek ilyenkor.
Hm. Az ötös számú nevezett például sokkal inkább úgy néz ki, mint akit erőszakkal tuszkoltak a nyeregbe, s jobb belátása ellenére – vagy bősz apai rábeszélésre – vállalta csak a megmérettetést.

Ron

Ah, még egy pancser! Innen látszik, hogy az; a fickónak olyan zöld az arcszíne, akár egy gyomorbántalmakkal küszködő teknősbékának. Nyilván az örege kényszerítette rá, s ő csak az apai szigornak meg valami tradicionális cowboy-erkölcsnek engedelmeskedve szállt versenybe. Nem örülök neki. Az ilyenekkel van a legtöbb baj. A profik legalább tudják, hogyan kell leesni – mert tévedés ne essék: mindenki lepottyan, legyen akármilyen nagymenő –, de ők azonmód talpra is ugranak, és már kotródnak is az útból.
Na de az amatőrök! Ah! Némelyik olyan ügyetlen, hogy még a lábát sem tudja jó helyre rakni, aztán persze belegabalyodik a kötélbe, a bika meg felszántja vele a fél arénát, mire sikerül lecibálnunk a szerencsétlent.

Éééés… bingó! Alig nyílt ki az indítóállás kapuja, a rémült képű pasas – vagyis inkább srác, mert nem lehet sokkal idősebb nálam – már le is csúszott a ficánkoló bika hátáról. Az egyik ujja persze két ízület mélységben a kötél alá ragadt, így aztán nem tud elszakadni a motollaként pörgő állattól: lábával rongybaba módjára tehetetlenül kapálja az aréna szikkadt homokját.

Ösztöneim robotpilótára kapcsolnak, s én már cselekszem is. Elsőként vetem magam a bika elé, integetve és táncolva próbálom elvonni a figyelmét, amíg Lenny és Dick az állat mellett futva minden erejükkel azon ügyködnek, hogy a bajba jutott srác végtagveszteség nélkül vészelje át a következő perceket.
De nincs könnyű dolguk: a bika szüntelenül bakol, hátsó lábaival hatalmasakat rúg a levegőbe, s egyre inkább a porond széle felé oldalazik, hogy kényszer szülte terhét ott morzsolja le a horpaszáról.
A korláthoz való passzírozódás nem túl kecsegtető kilátásával, és annak klinikai következményeivel tisztában lévő társaim rögtön kapcsolnak: kislisszolnak a szorongatott helyzetből, az ujjánál fogva csapdába esett srácot pedig átmeneti megoldásként visszahajítják a bika hátára.

Én ezalatt szüntelenül körözök a fenevad orra előtt, akár egy bosszantó légy, a kezemmel oda-oda csapok a szeme közé, újabb tajtékhabos horkantást váltva ki ezzel az állatból és még hangosabb ovációt a biztató tömegből. Magas fordulatszámon pörögnek most a reflexeim, egyszerűen nem bírok hibázni, a lábaim félrerántanak a szarvak útjából, akárha nem is én irányítanám őket, a testem kitér minden hirtelen villanó, döfő mozdulat elől. Elememben vagyok, úgy, ahogy még soha korábban. Eufórikus érzés jár át tetőtől-talpig, minden idegszálam együtt vibrál a közönség lüktető morajával, ami a saját szívem ritmusára rezegteti a dobhártyámat.

A bikát már-már sikerül sarokba szorítanunk, amikor a srác csakis általa ismert okokból úgy dönt, nem várja meg a segítő kezeket, helyette önerőből leszáll hordozója hátáról. Ujját kiszabadítva átlendíti magát a szarvak fölött, s egy hengerbucskázó mozdulattal látványosan demonstrálja, hogyan nem szabad földet érni. Kidüllesztett fenékkel, pofával lefelé landol a porban, gyámoltalan testhelyzete folytán tökéletes céltáblául szolgálva a vérszemet kapott bika dühének.
Az állat megneszelve a lehetőséget, kitör a barikádunkból, elhaladtában pedig iszonyatos nagyot farol. A felvert por a rendelkezésre álló testnyílásaim jelentős százalékát ellepi, egy múló pillanatra megvakítva és megsüketítve így az érzékszerveimet.
Prüszkölök, s köpködök, ám mire újra reakcióképességem birtokába jutok, a srác már bőven a levegőben van. Kecsesen széttárt végtagokkal repül, egyenesen a zsűri pódiuma felé, hogy légies mutatványa betetőzéseként tomporral tapasztalja ki a deszkakerítés közegellenállását. Fa reccsen. Egy másik jellegzetes, szakadó hang pedig a versenyző ruházatának értékcsökkenésére hívja fel a figyelmet.

A bikák közismerten színvakok, ám úgy látszik ez a példány nincs tisztában fajtájának korlátaival, s a közmondásos dühvel már rá is startol arra a vörös foltra, ami a feltápászkodó versenyző leamortizált nadrágja alól bukkant elő, pontosan fenéktájt, csalhatatlan tanújeleként viselője feltűnő alsóneműkhöz fűződő vonzalmának.
A megriasztott célszemély ahelyett, hogy keresztülvetné magát a korláton, habozás nélkül pánikba esik, s ügyetlenül botladozva menekülni kezd az alsójára gerjedő bika elől.
Hárman üvöltjük egyszerre, hogy rajta, ugorjon már át azon az ótvaros kerítésen, ám ő, mintha egy szavunkat sem hallaná, csak köröz veszettül az aréna forró homokján. Várható élettartalma minden ügyetlen megmozdulását követően tovább csökken, s mire az újabb riposztra készülő bikát utolérem, már senki egy hajítófát sem adna érte.
A fenevad hasa alatt bújok át, s kerülök kettőjük közé a legeslegutolsó pillanatban. A srác szuflájából kimerülve még tesz egy utolsó, hamvábaholt kísérletet, hogy egyszerre váltson irányt és takarja el feltárult alfelét, minekután egyensúlyát veszti, s elegánsnak aligha nevezhető mozdulattal újból fejjel lefelé végzi a göröngyös homokban.

(percekkel később)

Hermione

Gondoljak bármit is a rodeókról meg a sok esztelenül vakmerő lovasról, azt azért be kell látnom, hogy a show-nak vannak tagadhatatlanul mulatságos pillanatai is. Na persze az embert a legtöbbször a frász kerülgeti, amikor ilyesmit lát, ám ez a srác igazi kabarévá változtatta a saját szerencsétlenségét, csak nevetni lehet rajta.
Most már biztonságba van – hála Ronnak és az ő döbbenetes lélekjelenlétének –, s továbbra is a barikád mögött gubbaszt, gyöngéden masszírozgatva altesti zúzódásait, melyeket csak súlyosbított az a türelmetlen rúgómozdulat, amivel a másik két rodeó-bohóc a kerítésen átsegítette.

A verseny persze nem áll le egy pillanatra sem: egymás után jönnek a bikák, hátukon az eltérő képességű versenyzőkkel. Ki hamarabb pottyan le, ki később, ám a piros gatyós cowboy produkcióját senki sem tudja túlszárnyalni.
Ron villámként cikázik a porondon, másodpercenként szüreteli az elismerő tapsokat és a méltató bekiabálásokat; a tízes rajtszámú versenyzőt saját, ütközőként felkínált testével védi meg a becsapódó bikától. A közönség egyszerre hördül fel, egy töredékpillanatra még a levegő is megfagy, hogy aztán, látva, hogy nem történt sérülés, még hangosabban üvöltsön bele a forróságtól reszkető levegőbe.

(később)

Nem várom meg az eredményhirdetést, még a hivatalos bejelentés előtt kikecmergek a padsorból, s a korlát mögött összetorlódott, autogramért ácsingózó tömegen átkönyökölve célba veszem a rajongói körében virító Ront. Utam során nem egy lógó nyelvű kiscsajt lekaszabolok, és mit sem törődve a méltatlankodó beszólásokkal egyenesen az első sorba tolakszom.
- Csodás voltál! – lelkendezek túljátszott derűvel, s a karjaiba vetődve egy demonstratív – és ugyanakkor területmegjelölő – csókot nyomok a szájára. – Nekem is szignálod majd a programfüzetemet? – búgom dévajnak szánt hangon, akkora nyomatékkal ejtve a programfüzet szót, hogy senki emberfiának kétsége se legyen afelől, hogy csak metaforikusan értettem.
- Neked bármidet szignálom – vigyorog rám Ron, aztán elenged – érzésem szerint túlságosan is hirtelen. – Nem ma van a fizetésnapod? – sandít felém fél szemmel, miközben már gőzerővel osztogatja a kézjegyét a felé záporozó papírfecnikre, rodeó-társulat terjesztette röplapokra, és – te jó ég! – egy gátlástalanul felkínált női dekoltázsra.

Érzem, ahogy savanyúvá facsarodik az arcom. A gyomromat végigmarja a féltékenység, ahogy Ron keze minden vonakodás nélkül felsiklik a ruhakivágás fölé, és néhány laza csuklómozdulattal a domborodó bőrre firkantja a nevét. Iszonyú önfegyelemmel megállom, hogy szanaszét átkozzam a szégyentelen nőszemélyt.
- Elkísérsz a postára? – tolakszom vissza korábbi pozíciómba, amit időközben kénytelen voltam némi csoportnyomásra feladni. – Mert el kéne küldeni a levelet… tudod, amit tegnap írtunk a szüleidnek.
De hiába töröm magam, Ront maga alá temeti és elsodorja tőlem a tömeg. A zúgó morajból még kiválik a hangja.
- Intézd el egyedül! – kiáltja felém rajongói gyűrűjéből. – Nekem még van egy kis dolgom az esti előadásig, de majd otthon találkozunk…! – és a körberajongott sztárok lemondó-fájdalmas, „muszáj eleget tennem a kötelességeimnek”- vállrándításával végleg megvonja tőlem a figyelmét.

(később)

Gyilkos átkokat mormolva kutyagolok a vakító fényben porzó főutcán. A levegőben az eredményhirdetés hangjai úszkálnak, de én csak tagolatlan hangokat hallok; a fejemben visszhangzó dübörgés elnyom minden más zajt.
Mérges vagyok. Igen. Mérges vagyok Ronra, a nyújtózkodó, kegyeiért teperő rajongóira és saját magamra is, hogy botor módon beleegyezésemet adtam ehhez az egész agyrémhez. „Nekem még dolgom van itt.” Ó, hogy oda ne rohanjak! Ugyan mi lehet az a halaszthatatlan, mindennél fontosabb dolog… talán a dekoltázsok már előre bejelentett időpontra hivatalosak hozzá?

Pedig tegnap megígérte, hogy együtt megyünk a postára és adjuk fel a szüleinek írt levelet, amit rövid egyeztetés után még este, lefekvés előtt hoztunk össze közös erővel. Megegyeztünk Ronnal, hogy, a szülei idegeit megnyugtatandó, nem adunk részletes beszámolót az itteni körülményeinkről, hanem a tények néminemű elferdítésével teljes jómódról, és arról a hamis, vagy legalábbis megelőlegezett tényről tudósítunk, miszerint tökéletes biztonságban megérkeztünk a szüleim otthonába, s most az ő védő szárnyaik alatt túrázunk egyik városból a másikba, az ausztrál vadon vadregényes tájain át.
Ezzel persze nagyvonalúan lemondtunk a pénzkunyerálás lehetőségéről, amit én a legnagyobb megkönnyebbüléssel konstatáltam, és meglepetésemre még Ron sem ágált ellene. Csak és kizárólag az én hibámból kifolyólag kerültünk ebbe a helyzetbe, s az erkölcsi kódexem szerint úgy illik, hogy a tévedésem kiköszörülését ne más, hanem én magam, meg persze Ron finanszírozzuk, még akkor is, ha később kamatostul visszafizetném a kölcsönkért összeget.
Ugyanezen okból nem szeretnék sem a rokonaimhoz, sem Gordie-hoz fordulni, akikről pedig tudom, hogy akadékoskodás nélkül segítenének; nekem csak szólnom kellene, s már jönne is a postai utalvány egy szép kövér, minden gondunkat megoldó összeggel a tetején.

Őrültség, hogy nem kiáltok SOS-t? Talán. Hisz úgy minden sokkal gördülékenyebben menne. De valahogy nincs hajlandóságom megtenni, sőt kifejezetten elborzaszt az ötlet. Önerőből is meg tudjuk oldani a problémáinkat, nem kell tehetetlen kisgyerek módjára a szülői kéz felé kapálóznunk. Eddig is boldogultunk valahogy, és ezután is megoldjuk így vagy úgy az előrejutást. Soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy otthonról kérjek segítséget, de a legfurcsább az egészben az, hogy minden jel szerint Ron sem dédelgetett hasonló gondolatokat. Lehet persze, hogy ha még azelőtt említem ezt az eshetőséget, mielőtt szert tett volna erre a zsíros állásra, akkor máshogy reagál, de hát ez végül is nem történt meg, s most már büszke kenyérkereső, akiben talán túl is teng a lelkesedés…

Utálom, hogy nincs most velem, és utálom, hogy ott kellett hagynom a sok visító kiscsaj meg a többi mindenre elszánt rodeó-rajongó gyűrűjében. Én bízom benne, tényleg, de a féltékenységem (aki egy tőlem független, szuverén lény) már nem ilyen könyörületes. Az elnyomhatatlan sziszegő hang itt, a gondolataim peremvidékén egyfolytában macerál, s nem hagyja elengednem a nyugtalanító gondolatot, hogy Ron sztárallűrjei még sok bosszúságot fognak okozni nekem. Hisz épp ezért hoztam el magammal Ausztráliába: a hírnévtől való féltésem volt az egyik oka annak, hogy ki akartam szakítani abból a közegből, ahol ő, ha nem is az első számú hős, de annak bátor szárnysegéde lévén a fokozott női érdeklődés homlokterébe került.

Na de hagyjuk ezt most. Megérkeztem a postára, itt gyorsan elintézem a levélfeladást, aztán irány az étterem, hogy felvegyem a heti béremet.

(később)

Ron

Valaki egy bugyit gyömöszölt a zsebembe. Most vettem észre, ahogy beléptem a lakókocsiba. Fekete és csipkés szélű, olyan fenékbe vágó fajta – hogy is mondják… tanga? Igen, azt hiszem, ez a pontos szakkifejezés. Szóval valaki egy tangát rejtett a zsebembe.
Nyilván valamelyik rajongóm. Őrület, hogy mire képesek a nők, nem igaz? Titkon meglepnek az intim ruhadarabjukkal, de címet vagy telefonszámot nem mellékelnek hozzá, inkognitóban tartva ezzel becses személyüket. Vagy lehet, hogy a szagminta alapján kellene azonosítanom a tulajdonost?
Na persze csak viccelek. Eszem ágában sincs gazdátlan bugyikat szagolgatni, inkább gyorsan megszabadulok tőle, mielőtt Hermione rajtakap, hogy itt szorongatom a kezemben. Egyébként is csak egy korty víz erejéig ugrottam be a lakókocsiba, ha csillapítottam szomjamat, már fordulok is sarkon, és irány a városszéli susnyás. Útközben a különös szuvenírt is elsuvasztom valahova.

(tíz perccel később)

Oké, itt vagyok. Megint sikerült úgy átvágnom a városon, hogy senki ne vegyen észre, legfőképpen Hermione ne. A legelső naptól kezdve járok ide, mindig a legteljesebb diszkrécióban, ügyelve rá, hogy szokatlan tevékenységem senki figyelmét fel ne keltse.
Egy tágas, füves tisztás terpeszkedik itt a sűrű lombú borsfák között, árnyékos és dús bozóttal körbekerített rét, mely ideális helyszínül szolgál titokban folytatott tevékenységemnek. Legfeljebb egy testetlen pukkanás jelzi az el- és feltűnéseimet, ami fültanúk híján aligha okozhat gondot.

Igen, a hoppanálást gyakorolom. Minden nap szakítok rá legalább egy órácskát; kimentem magam a többieknél, pihenésre hivatkozva visszavonulok, hogy aztán, megbizonyosodva a zavartalan körülményekről, újból és újból nekiveselkedjek a dolognak.
Először csak néhány méterre hoppanáltam, pont úgy, mint a roxforti, karikába ki-be ugrálós időkben, aztán később, amikor a célirányom már tökéletes volt, elkezdtem távolabbi helyszíneket kijelölni. Egy kilométer, kettő, aztán alig néhány próbálkozással később már a szomszédos kisvárosba is sikerült eljutnom. Ép bőrrel és hiánytalan testtel úsztam meg mindegyik utazást, még az orrom vére sem eredt el, és ez nagy szó, mert a Hermionéval tett minden korábbi közös kísérletünk hasogató fejfájással, no meg jelentős vérveszteséggel végződött, arról nem is beszélve, hogy képtelenek voltunk rendesen belőni az úti célt.

Nagyon úgy néz ki azonban, hogy a tapasztalat igazolja a mondást, miszerint: gyakorlat teszi a mestert. Kezdetben nem sok reményt fűztem a dologhoz, csak afféle „ugyan mi bajom történhetne”-típusú hozzáállással közelítettem a probléma felé, de a kitartásom végül megérlelte a munka gyümölcsét, és a tíz-tizenöt órányi makacs gyakorlás után most végre úgy érzem, sikerült akklimatizálódnom a déli félteke körülményeihez. Egyre pontosabban célzok, és ezzel párhuzamosan mind messzebbre vagyok képes hoppanálni.
A mai lesz az utolsó próbám. Egy kétszáz kilométerrel keletre fekvő települést fogok megcélozni először, s ha az utat sikerül oda-vissza minden malőr nélkül megtennem, akkor holnap kézen fogom Hermionét, és alapos meglepetést okozok neki a hírrel: nem stoppal és még csak nem is busszal megyünk Adelaide-be.

Szóval nagy levegő, és mindent bele…!

(később)

Hermione

A hátsó, személyzeti bejárón lépek be az ételszagtól fülledt, félhomályos folyosóra. A postát elintéztem, tetemes portóval útjára bocsátott levelünk holnap ilyenkor már javában hazafelé fog repülni. A mai napra rendelt elintéznivalóim kipipálva, már csak a fizumat kell felmarnom, aztán holnap reggel isten veled Broken Hill! Agyő rodeó-bohóckodás! És soha viszont nem látásra guvadt szemű lányrajongók!
Ah, már alig várom, hogy újból úton legyünk. Ez a hét alaposan megviselte az idegeimet; mosogatni sem volt éppen leányálom – főleg nem ilyen körülmények és ilyen kizsákmányoló fizetés mellett –, de ami igazán kiborított, az Ron hirtelen támadt népszerűsége volt.

Befordulok a sarkon, s a konyha előtt elhaladtomban beköszönök a többieknek.
- Fizetésnap, eh? Te mázlista! – kiált ki az egyik zöldségpucoló srác. Ő azon vietnámi hármas ikrek egyike, akiket senki sem tud megkülönböztetni egymástól, s akiket mindenki következetesen csak Havernak szólít – így spórolva meg a név kibarkóbázásának fáradtságát.
- Da, mazlista – kontráz neki masszív orosz akcentussal Sergey, a főszakács. – Szóval, kislany – bandzsít felém –, eleged lenni fasiszta banasmódból, nyet?
- Csak eljött az ideje, hogy továbbálljak – rántom meg félszegen a vállam. – De azért biztos hiányozni fogtok…
S ezzel tovább libbenek. A legfurább az egészben, hogy azt hiszem, tényleg hiányozni fognak egy kicsit. Az első fizető állásom volt ez életemben, ők pedig az első kollégáim. Makacs görccsel a gyomromban léptem be először közéjük, eltelve a megfelelni vágyás kényszerével, s a félelemmel, hogy első látásra megutálnak majd. Nincsenek és nem is voltak illúzióim a saját szimpatikusságomat illetően, nem vagyok az a közvetlen fajta, aki rögtön rokonszenvet ébreszt az emberekben. Az akarat megvan ugyan bennem, szeretnék tetszeni, tényleg nagyon szeretnék, de soha nem tudtam, milyen eszközökkel kellene ezt elérnem.
Szóval az első néhány óra komoly lidércnyomást jelentett ezen az új helyen, ahol, tudtam, csupán egyetlen röpke hetet kell eltöltenem, hogy hét nap múlva úgyis továbbállok – de akkor és ott, a konyha gőztől homályos közegében, ismeretlen arcoktól körülvéve, rettenetesen hosszú időnek tűnt ez a pár nap.

Hogy végül mégis barátságosan fogadtak maguk közé, azt egy kívülálló, harmadik személynek köszönhettem. Az első munkanapom nagyjából második munkaóráját teljesítettem épp a mosogató fölé görnyedve, fehér tunikaszabású uniformisomban, felszálló gőztől csapzott hajjal, lelkileg lehangolva, amikor különös nyüzsgésre lettem figyelmes. Az addigi víg kedélyű társalgás ideges susmusnak adta át a helyét, a teljes konyhaszemélyzet hirtelen ott hagyott csapot-papot, s a pult elé felsorakozva haptákba vágta magát.
Ledöbbenve néztem őket, figyelmetlenségemben jókora víztócsát loccsantva a padlóra a kezemből kiforduló konyhai slaggal. Mi a fészkes fene ütött beléjük, gondoltam, hogy így elnémultak? És miért vigyorognak, mint a fakutya? Mert ez volt mind közül a legfurcsább: egytől-egyik mindegyik arcon felragyogott valami álarcszerű műmosoly, olyan szolgálatkész, de hamis kifejezés, amit más körülmények között egy rosszul sikerült ráncfelvarrásnak tulajdonítottam volna.

Na, persze másodperceken belül kiderült, mi motiválta a hamis derűt. Egy citromsárga hőlégballon lebegett be a konyha légterébe – pontosabban valami, ami a megszólalásig hasonlított arra. Néhány látásélesítő pislogás után kiderült ugyanis, hogy amit én első ránézésből hőlégballonnak véltem, valójában egy organikus lény, egészen pontosan egy nagy formátumú női test, mely széltében és hosszában is rég kinőtte már a saját kereteit.
Próbáltam szenvtelenül magamba fogadni a látvány egészét, ám öntörvényű arcizmaim nemigen hagyták magukat megregulázni: arcomon kinyílt a hamisítatlan fényes vigyor, és továbbra sem értettem, a többiek miért olyan megilletődöttek, és miért fixírozzák konokul a jövevény feje feletti pontot, ahelyett, hogy nyíltan az arcába néznének.

A feszültség tetőfokára hágott a személyzet körében, minden szem mozdulatlanul meredt a semmibe, az arcokon beélesített mosoly feszült, mint vitorlakötél a viharos szélben – s én csak akkor vettem észre munkaadómat, azt a mélynövésű, ám jelentős horizontális kiterjedéssel büszkélkedő férfiút, aki pár órával korábban engem is alkalmazott, s aki abban a pillanatban a húsos hónaljak egyikében gunnyasztott, mintegy aládúcolva a rikító sárga textíliába préselt roppant női testet. Úgy néztek ki, mint egy aszimmetrikus sziámi ikerpár, akikben egyenetlenül oszlott el a testsúly, a hangerő és a tiszteletre méltóság.

Merthogy a riadalmat nem a páros férfi tagja, hanem a képzeletbeli nadrágot viselő asszonyság okozta, aki körül (és erről nekem is volt alkalmam jópárszor meggyőződni) csak úgy vibrál az agresszív, rosszindulatú erőtér. Mr Pappadopoulos (így hívják rendes nevén az étterem tulaját) csupán kismiska hozzá képest, ő afféle háziállatként tartott férj, aki hitvesének első füttyjelére azonnal ugrik.
Az igazi hatalmat otthon és az étteremben is Mrs Pappadopoulos gyakorolja, aki valami különös mentális defektből kifolyólag abban a meggyőződésben leledzik, hogy a mosoly, mint valami különös fűszer, kulináris célokra is alkalmas és (figyelem!) belefőzhető az ételbe, s az így kapott zamatnak hála forgalom- és profitnövelő hatással bír az üzletmenetre.
Röviden és tömören tehát: a mosolygás munkaköri kötelezettsége valamennyi itt-dolgozónak, melynek elmulasztása negatív levonás formájában képviselteti magát a heti bér végösszegében. Ezen felül valamennyi alkalmazottaknak kötelessége nap-, citrom- vagy kanárisárga ruhadarab és/vagy kiegészítő látható testfelületen való elhelyezéséről gondoskodnia, ugyancsak a szín kedélyre gyakorolt pozitív hatása miatt.

Elég meredeken hangzik, nemde? Pedig szóról szóra igaz minden, szakadjon rám a plafon, ha kicsit is túlzok! A tulajdon két szememmel láttam, hogyan ejti szerét a pofavizitnek minden műszakváltáskor Mrs Pappadopoulos: egyesével veszi végig a kétségbeesetten vigyorgó konyhai személyzetet, melynek során értékeli a mosoly fényerejét, valamint ellenőrzi a sárga kiegészítő meglétét. Ha bármelyik pontban mulasztást tapasztal, nem szólít fel hiánypótlásra, hanem máris sorolja az érvényesíthető levonásokat.

Azon az első munkanapomon, amikor először szembesültem ezekkel a fasiszta módszerekkel, félig-meddig már sokkban vártam, hogy utolsóként rám kerüljön a sor, előre félve az elmarasztaló ítélettől, hiszen szóbeli szerződésem semmiféle előfeltételt nem kötött ki a munkavégzésemmel kapcsolatban, és egészen addig a pillanatig abban a hitben éltem, hogy bőven elég tisztára sikálnom a piszkos tányérokat, meg a műszakidőm lejártával kisepernem és felmosnom magam után. Csak álltam ott félúton a sírhatnék és a nevethetnék között, miközben:
Mrs Pappadopoulos: …ennek a fiatalembernek nem hat elég őszintén a mosolya… nincs igazam, Costa?
Mr Pappadopoulos (rendkívül szolgálatkészen): Dehogyis nincs, dehogyis nincs! Egyem a szíved, kis Cuncimókus…
Mrs Pappadopoulos: A szakácsunk pedig szemmel láthatóan rosszul értelmezte a sárga szín viselésére vonatkozó szabályainkat. Ez az okker árnyalat aligha lehet szemvidító a kollégáknak… igazam van, Costa?
Mr Pappadopoulos (fáziskésés nélkül, szolgaian): Igazad van, igazad van! Egyem a szíved, kis Cuncimókus…

Hűdötten bámultam a jelenetet, s azt is csak homályosan érzékeltem, hogy valaki a tenyeremnél babrál. Lehajtottam a fejem: egy citromsárga hajgumi akadt az ujjamra. Felnéztem, s a pillantásom összeakadt egy bátorító mosollyal. – Vedd fel gyorsan – tátogta némán a mellettem álló lány, egy török bevándorló, akit a pillanat hevében azonnal a szívembe zártam.

És akkor rám került a sor. Mr és Mrs Cuncimókus (mert a hátuk mögött mindenki így hívja őket) leparkoltak előttem, s az asszony sasszeme azonmód rárepült a kritikus részletekre. Közel hajolva vizsgálta meg a mosolyom paramétereit, előre dőlve, hogy közmegbotránkozásig mély dekoltázsa szinte túlcsordult a peremen. Mr Cuncimókus megingott ugyan, de hősiesen tartotta vállán asszonyát, mialatt az az arcomon szétomló önfeledt mosolyt tanulmányozta.
Nem tudom, mi ütött belém, de alig bírtam a hirtelen rám törő féktelen jókedvvel. Csak az járt az agyamban, hogy ez a nő olyan, mintha a túlpumpált Michelin gumiember meg egy gigantikus citromízű vattacukor külalaki hibridje lenne. A férje meg, a hatalmas potrohához tartozó cingát végtagjaival, mint egy trehányul felfújt ember-lufi.
A mosoly, hála derűs belső gondolataimnak, rendületlenül kitartott, s Mrs Cuncimókus legnagyobb bánatára nem tudott mibe belekötni, habár távozása előtt még hangot abbéli jó tanácsának, hogy legközelebb nagyobb felületen alkalmazzam a kötelező sárga színt.

Na, rendesen elkalandoztam az emlékeim között. Időközben megérkeztem a főnök irodájához, az üvegbetétes ajtó éppen ebben a pillanatban nyílik ki.
- Szia. Mizújs? – szólítom meg a kilépő lányt. Ő adta nekem a hajgumit, s ahogy a későbbi beszélgetéseinkből megtudtam, már két hosszú hónapja dolgozik az étteremben. Ahogy rám emeli a tekintetét, látom, milyen savanyú a képe. Úgy néz ki, mint aki épp citromba nyalt. – Te is a fizetésedért jöttél? – tudakolom a közelébe érve.
- A picsába ezzel a vén szarházival! – kel ki magából válasz gyanánt, és még mond valami csúnyát, amit nem akarok tolmácsolni. Tamira, török bevándorló lévén, alig fél éve tanulta meg a nyelvünket, de máris felsőfokon káromkodik. – A fele béremet visszatartotta a nyomorult! Mert nem elég széles neki meg a drágalátos nejének a mosolyom! El tudod ezt képzelni? Úgy megmondtam volna neki a magamét, hogy milyen szélesen tudnék mosolyogni a sírja felett! – Nagyot fújtat, s fejével hátrabiccent az ajtóra. – Te is Mr Cuncimókushoz jöttél?
- Aha – bólintok. – Úgy beszéltük meg, hogy ma fizet ki. Szeretnék minél előbb túlesni rajta…
- Na arra még várnod kell egy kicsit – mondja, és egy vad grimaszt mellékel hozzá. – Nigel bent van. Épp most tesz jelentést a többiekről… De ha végeztél, még beugrasz hozzánk, ugye? Iszunk egyet a… hogy is mondják… tiszteletedre?
Egy suta vállrándítással jelzem, hogy valahogy úgy. Ő rám vigyorog, aztán nagy hajlobogtatva elszáguld a folyosón. Elárvultan nézek utána… ő tényleg hiányozni fog nekem. A szabadszájúságával meg a temperamentumával valahogy Ginnyre emlékeztetett; egy pillanat leforgása alatt összehaverkodtunk, s vele dumálva mindig gyorsabban teltek a mosogató feletti görnyedt pózban töltött, monoton percek.

Lecsüccsenek a főnöki iroda bejárata elé, s közben az üvegen átsejlő sziluetteken merengek. Szóval Nigel bent van…
A pasas nevének említésére ambivalens érzések öntenek el. Egyrészt: undor, mivel Nigel egy féreg. Konkrétabban fogalmazva: egy rohadt kis spicli, aki a többiekre árulkodva javítja pozícióját a nagyfőnöknél, és szüntelenül futja a tiszteletköröket, nyalja a talpat, meg törleszkedik, ahogy csak bír.
Másrészt: egyfajta hálát is érzek irányában, mert főleg neki, vagyis az ő személyét övező közutálatnak köszönhetem, hogy maradéktalanul befogadtak maguk közé a többiek. Bizony. Egy dologra feltétlenül megtanított ez a kérészéletű munkaviszony: a közös utálat a leghatékonyabb közösségbe kovácsoló erő. Nincs még egy olyan intenzív érzés, mint a kollektív gyűlölet, amiben nemtől és vallástól függetlenül mindenki kedvére dagonyázhat.

Amikor először megcsapta fülemet a Nigel név, azt hittem, hogy valamelyik, a környéken szörnyű pusztítást okozó anticiklont vagy monszunt hívják így, mivel olyan gyűlölettel ejtették ki a szót. Vagy ha nem is természeti jelenség, gondoltam magamban, akkor minimum egy halálos kimenetelű betegség, mint mondjuk az ebola.
Aztán megjelent az ajtóban ez a cickány képű pasas, alacsonyan és szenvelgő fintorral az arcán, kezében egy mini kartotékkal, amibe – értesültem róla később – feljegyzéseket vezetett a bent dolgozók mosolyteljesítményéről meg a többi baromságról, amit az idióta főnökasszony írt elő.
Gyűlölködő pillantások fogadták jobbról is, balról is, de ő oda se bagózott, fenségként járta körbe a konyhát, s információkkal feltankolva távozott.

S hogy mindez hogyan segítette elő az én beilleszkedésemet? Nagyon egyszerű: csak be kellett kapcsolódnom a pasasra zúduló szidalom-dömpingbe, és fennhangon kijelentenem, hogy ekkora patkányt még életemben nem láttam. És ezzel már belül is voltam a körön. Sőt, egy lapáttal még rá is tettem a dologra. Azzal, hogy benyögtem: Nigel ragyás arcbőre maga a dermatológiai elrettentő példa, és hogy több árok van a képén, mint a teljes Grand Canyonban együttvéve, még elismerő tapsot is kaptam.
Jó, tudom, ez így elmondva eléggé kicsinyesnek és bosszúállónak tűnik – egy másik ember kárára érvényesülni – de senki, aki ismeri Nigelt, nem sajnálná ezért. Ő, mint már említettem, egy igazi féreg. Csak magának köszönheti, hogy ki nem állhatják.

(később)

Ó, a ménkűbe! Meddig kell még itt szobroznom? Ez a várakozás teljesen keresztülhúzza a számításaimat. Szerettem volna rendes időben hazaérni, és meglepni Ront valami minőségibb vacsorával, de ebből nem lesz semmi, ha ez így megy tovább…
Vajon mit csinálhat most?
Még mindig autogramot osztogat? Vagy a haverjaival kóricál a városban, amíg én itt aszalódom?