Ron

Várok egy másodpercet, amíg feloldódik a tagjaimat béklyózó szorítás, csukott szemmel szívom tele a tüdőmet a benzingőzzel terhes levegővel – s már tudom, hogy újból sikerült.
Felpillantok…
Igen! Csont nélkül, ezúttal is. Itt állok, írd és mond, pontosan egy méterre a városhatárt jelző közúti táblától; magas fekete betűk hirdetik az utazóknak, hogy az a szüntelenül nyüzsgő, délutáni fényben csillámló város, ami az irtáson túl húzódik, maga Adelaide, Dél-Ausztrália fővárosa.

Most is két menetben jöttem idáig: a kiindulási helyemtől, Broken Hilltől a főút mentén (arra az esetre, ha véletlenül valami gikszer adódna) Peterborough-ig, s onnan egy újabb ugrással ide.
Nem semmi!
Maradéktalanul elégedett vagyok a teljesítményemmel. Érdemes volt újratanulni a hoppanálást, és még azt a kis „a haverokkal töltöm az időt”-lódítást sem bánom, amivel Hermionét vezettem félre.
Hah! Milyen képet vág majd holnap reggel, amikor egy másfél-két napos kutyagolást megspórolva tíz perc leforgása alatt idehozom! Biztos ki lesz akadva, hogy nem szóltam neki előre, de aztán majd belátja, hogy muszájból cselekedtem így. Annyira kiakadt a dologra, és annyira csalódott, hogy az istennek se tud rendesen koncentrálni, hogy szerintem zsigerből ellenezte volna a kísérleteimet. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább kész tények elé állítom, s csak utólag aratom le a babérokat.
Merthogy én leszek a nap hőse, efelől kétségem sincs. A pénzzel, amit kerestem meg a tökéletesített hoppanálás-tudományommal rekord idő alatt jutunk majd el Perth-be, talán még meg is spórolhatunk valamennyit.

Na jól van, hátrább az agarakkal, előbb még vissza is kell jutnom…

Hermione

Na végre, épp ideje volt!
Mire sarkig tárul az ajtó, már talpon is vagyok. Nigel dugja ki pörsenéses cickány-képét a folyosóra, s én lapjával csusszanok be mellette, csak egy kimért biccentéssel nyugtázva a jelenlétét.
Az irodába lépve hűvös légfuvallat fogad, az ablak fölé szerelt légkondi kedélyes zümmögéssel cirkuláltatja a komfortos huszonnégy fokot. Jellemző! Mi bezzeg harmincötben, sőt nemritkán negyven fokban senyvedtünk a konyhában!

Hogy felhívjam magamra a figyelmet, megeresztek egy félhangos köszönést, ám a papírjaiba mélyedő ex-főnököm erre sem reagál. Feljebb tekerem hát a hangerőmet:
- Mr Cu… Pappadopoulos – igazítom ki magam az utolsó pillanatban –, a fizetésemet szeretném felvenni.
Na erre már felpillant, értetlen homállyal a szemében mered rám.
- Á, hogyne, persze… öö… aa… Hermina – hibázik rá kis híján a nevemre, aztán az övével szemközti székre mutat. – Foglaljon csak helyet.
Lehajítom magam a felkínált ülőhelyre, a pontatlan megszólítást nem teszem szóvá. A figyelmemet túlságosan leköti a pasas fénylő homloka, ami a klimatizált körülmények ellenére is gazdagon izzad, majd’ oly intenzíven, akár egy működő zuhanyrózsa. A kintről betűző nap tükörfényesen csillan meg kopasz, nedvedző kobakján, ami ebben a megvilágításban leginkább egy félpuhára főtt hámozott tojásra emlékeztet.
Kavarogni kezd a gyomrom…

Mr Cuncimókus most megköszörüli a torkát, az előtte terpeszkedő papírtengerbe nyúl, s kihúz belőle egy lapot, ami gyanúm szerint a bérelszámolásom lehet.
- Nézzük csak – dörmögi főnökös hanghordozással –, a feljegyzéseim szerint ön hat napot dolgozott…
- Hetet – pontosítok, a szavába vágva. – A tegnap estével bezárólag pontosan egy hetet teljesítettem. Ötvenhat órát hogy egészen egzakt legyek.
- Hm – konstatálja rendkívül bőbeszédűen, majd az asztal fölé hajolva bőszen firkálni kezd a lapra. S engem megkísért a kellemetlen érzés, hogy annak a plusz napnak a költségeit próbálja ilyen-olyan okokra hivatkozva leverni rajtam, amire épp az előbb hívtam fel a figyelmét.

Kétpercnyi szapora tollsercegés után pillant fel újra. Arcán gyanúsan elégedett kifejezéssel nyújtja át az ötvenhat órányi munkám hasábokba rendezett bérelszámolását.
Tekintetem végigsiklik a sorokon, miközben a fejemben csilingelő számológép szorgalmasan összegzi a tételes adatokat. Valami nem stimmel…
- Ez kevesebb, mint amennyi az előzetes megállapodásunk szerint járna, Mr Pappadopoulos! – Igyekszem kirekeszteni hangomból a felháborodást, ami forró hullámokban már a nyakamat nyaldossa. Hát engem is át akar rázni ez a sóher tetű!
- Nem értem, miről beszél, kedves Harmónia. – Mr Pappadopoulos nem esik ki a szerepéből, szenvtelenül viszonozza ádáz pillantásomat, s az újabb névtévesztéssel még fel is piszkálja a gyomromban parázsló haragot. – Melyik tétel nem elég világos Önnek? Szíves elmagyarázom, ha nem ért valamit… az alkalmazásának egyébként sem volt feltétele a könyvelési szakismeret… – ide beszúr egy kedélyes kis kacajt – szóval csak kérdezzen bátran!

Kérdezek is, ne félj! – gondolom magamban, s a papír kis híján galacsinná gyűrődik összeszoruló ujjaim alatt, olyan vehemenciával rántom újból a szemem elé.
- Igen… – futok végig a sorokon – itt van az első dolog, amit nem értek. Mi az, hogy „Mosoly-bonusz: mínusz húsz cent per óra”? Mégis milyen apropóból tizedeli meg az órabéremet ezzel a képtelen levonással? – Óriásira kerekített szemekkel nézek rá, így jelezve, mennyire abszurdnak találom a dolgot.

Mr Cuncimókus nem hagyja magát kizökkenteni, meg se rándul a tekintete. Legszívesebben az arcába vágnám, hogy akkor legyen ilyen nagy legény, amikor az asszony egzecíroztatja, és ne a kizsákmányolt, feketén dolgoztatott alkalmazottaival keménykedjen!
- Nézze, Hamina – fog a magyarázatba, s a zsebéből előhalászott kendővel felitatja az arcán patakzó nedveket. – Én azt hittem, pontosan fogalmaztam a munkahelyi feltételeket illetően. A feleségem is – egyem a húsát az én kis Cuncimókusomnak – világosan közölte Önnel, hogy a bér folyósításának milyen kikötései vannak, hogy alkalmazottaink munkavégzését csak és kizárólag akkor tekintjük kifogástalannak és honoráljuk száz százalékosan, ha tartják magukat ezekhez a feltételekhez.

Mindjárt agyérgörcsöt kapok!
- De hát én tartottam magam a feltételekhez! – méltatlankodok teljes joggal. – Úgy vigyorogtam egész nap a mocskos tányérokra, mint egy elmeháborodott!
- Én sajnos nem így tudom – csóválja szomorúan a fejét Mr Pappadopoulos. – Nigel teljesen másmilyen információt közölt Önről, Hermóna, és meg kell…
- Hermione! – vakkantom közbe. – Hermione a nevem! – Most már minden önuralom-tartalékomat mozgósítanom kell, hogy megőrizhessem a béketűrést. És Mr Pappadopoulos nem könnyíti meg a helyzetemet, egy vállrándítással túlteszi magán a helyreigazításon, és zavartalanul ott folytatja, ahol abbahagyta:
- …és meg kell mondjam, meghökkenve értesültem róla, hogy Ön a másik, színviselésre vonatkozó feltételt is félvállról veszi. Nigel elmondásából kiderült, hogy csak a mindenkori vizit előtti legutolsó pillanatban ölti magára azt a citromsárga vállkendőt, amit nyilván a feleségem – egyem a húsát az én kis Cuncimókusomnak – megtévesztésére tart készenlétben a mosogató alatti tisztítószeres szekrényben.

Most erre mit mondhatnék? A spicli Nigelnek természetesen igaza van: csak akkor terítettem magamra azt az átkozott ruhadarabot, amikor már közeledett a következő tisztelgő látogatás a főnökasszony részéről – hogy fulladna bele abba a sokat emlegetett húsába!
De ez akkor is nonszensz!
- Nézze – mélyítem komoly tónusba a hangom –, nem értem, hogyan kapcsolódik ez a munkám teljesítményének értékeléséhez, s még inkább, hogy miért kurtítja meg a béremet? Egyetlen tányért sem törtem el, vagy csordítottam ki, amíg itt dolgoztam, és ha jól tudom, egyetlen vendég sem panaszkodott maszatos evőeszközökre. Kifogástalanul végeztem a munkámat, és ezért igenis jár nekem a teljes bér! – És ezzel diadalmasan kihúzom magam, mint aki bevitte a döntő találatot.

De korai az örömöm. Mr Pappadopoulos makacs képén látom, hogy észérvekkel lehetetlen meggyőzni őt. Már húzza is elő az adu ászt a kabátujjából:
- A feleségem – kezdi megszokott negédes hangján, amit csak az asszonynak tartogat –, egyem a szívét, az én kis…
- NEM! – Talpra ugrok. Nem hagyom, hogy befejezze ezt az unalomig ismert frázist, mert ha még egyszer végig kell hallgatnom, biz isten agyvérzést kapok tőle. Betelt a pohár, sőt túl is csordult! Ennyi süketelést életemben nem hallottam még, és higgyenek bármilyen szűklátókörű, korlátolt szkeptikusnak, ezt az agyrémet akkor sem bírom szó nélkül hagyni!

Veszek egy megnyugtató célzatú levegőt, majd a fogaim közt szűrve belefogok:
- Távol álljon tőlem, hogy megsértsem a mélyen tisztelt oldalbordát – mondom csöppnyi gúnnyal a hangomban –, de nem gondolja, Mr Pappadopoulos, hogy ami itt művelnek, az túlmegy a józanész határán? Még hogy a mosoly belesüthető a kajába!? Ugyan kérem! De még ha így is lenne, kérdem én: a mosogatást mennyiben érinti ez? Talán mindeddig tévképzetek között éltem, amikor azt hittem, a mosószer meg a dörzsi-szivacs pucolja meg a tányérokat, s nem a mosolyom fényereje, ami a drágalátos neje szerint minden bizonnyal egy lézerfegyver hatékonyságával ér fel, és molekuláris szinten semmisíti meg a koszt!? Tudja, mit mondok magának: jobban tenné, ha fogná a maga kis Cuncimókusát – vagy ha ez önerőből nem megy, akkor ott a villás targonca –, és meg se állna vele a legközelebbi Vigyorgóig! Ott majd kigyógyítják az agybajából!

Litániám végén mély sóhajjal veszek levegőt, s az áttetszőre sápadt, változatos testnedveket izzadó Mr Pappadopoulosra meredek, aki a feldúltságtól nehezen találja a szavakat.
- Haramia… az isten szerelmére… csillapodjon! Micsoda viselk…
- HERMIONE! – ordítom most már teljes mellkasból. – Nem Harmónia, nem Hamina és végképp nem Haramia!
Már semmi sem érdekel. Se az a vacak száztizenkét dollár, ami vitathatatlanul járna nekem, se a méltóságom, amit most vesztettem el éppen, csak el akarok tűnni innen minél gyorsabban! De előbb még visszaadom neki az ótvaros bérelszámolását – majd meglátjuk, hogyan vigyorog az asszonykájára azután, hogy legyűrtem a torkán!

(órákkal később)

Ron

Hol a búbánatban van már ez a lány!? Világosan emlékszem, hogy azt mondta, ma már nem fog dolgozni – szóval rég itthon kellene lennie.
Ami engem illet, én letudtam az utolsó előadást is, a fizetésem fennmaradó részét ugyancsak felmarkoltam. Vagyis minden kötelességtől megszabadulva végre lenne egy nyugodt esténk, erre őt elnyeli a föld. Úgy félórája már végigvágtattam a főutcán, hátha beléfutok valahol, valamelyik kávézóban vagy büfében – hisz említette, hogy esetleg ledönt egy búcsúitalt a munkatársaival –, de nem találtam sehol, hiába néztem be minden utamba kerülő vendéglátóhelyre.

A csillagok már teljes létszámban fenn ragyognak az égen, s a város is kezd elcsendesedni. Most akkor aggódjak? Vagy épp ellenkezőleg: bosszankodjak, hogy megfeledkezett rólam, és a társaságomról lemondva mással múlatja a szabad idejét?

Hermione

Ííííí! Beleestem valami tüskés vacakba… Juj, a popsim! Mi a fene ez? És hol a bánatba vagyok? Ja, tudom má’… én itt lakom… és Ron is itt lakik… az a fényes csilli-villi fémdoboz ott, a karámok oldalában, az a mi kis fészkünk… Na, jobb lesz talpra kecmeregni! De hol a hús…? Hoztam húst! Abból fogok most egy fejedelmi lakomát rittyenteni… Már állok is fel… csak ne billegne így a lábam alatt a talaj. Fura… biztos földrengés van… igen, tutira, mert rohadtul rázkódik minden. Upsz, lépcső! Na most légy okos, Domonkos… jobb láb fel! Aztán a bal is… Úú, basszus, de bevertem a fejem! Na mindegy, a kopogást legalább megspóroltam… hé már nyílik is az ajtó…
- Hermione, te vagy az?
Ez Ron! És kettő van belőle!
- Az v’ok, de te szóccsá’ csak Haramijának!

Ron

Hiába a kiélezett reflexeim meg minden ösztönöm, Hermione úgy zúg be az ajtón, hogy nekem esélyem sincs alányúlni. Csontrepesztő csattanással fog talajt, hasmánt terül a lakókocsi kopottas padlószőnyegére. Mellkasa alá szorult karokkal, térdből hátralendített lábszárral hever… és nem mozdul. Mi a fene…?
- Hermione! – Megrázom a vállát. Mellé térdelek. – Hol a francba voltál eddig? Már halálra izgultam magam…
Sűrű cefreszag csapja meg az orromat, ahogy felemeli a fejét, és bizonytalanul rám sandít.
- Ron! – kiált fel lelkesülten, mintha hosszú idő után most látna először, majd egy vehemens (és némileg ijesztő) mozdulattal a nyakamba veti magát. – Ron, Ron, Ronnie… – hajtogatja telhetetlenül. Aztán eltolja magát tőlem, hátraveti rakoncátlankodó hajbozontját, rám mereszti ködös szemeit, és megpróbálja fókuszba állítani a tekintetemet. Nem nagyon jön össze neki.
- Te csaprészeg vagy – állapítom meg, nyugalmat erőltetve a hangomra. Hiába no, sértve érzem magamat. – Szóval piálással töltötted a délutánt – folytatom megrovó arccal. – A többiekkel voltál. És engem még csak arra sem méltattál, hogy szólj, ne aggódjak, meg ne keresselek az utcán kóborolva, attól félve, hogy valami bajod történt!

Duzzogva fejtem le magamról kapaszkodó kezeit, és hátrálok a lakókocsi faláig. Teljes semmibevétellel és szigorú hallgatással akarom büntetni, de Hermione, mintha fel sem fogná, mi történik körülötte, csak vigyorog rám bávatagon, arcán két éles foltban lángol az alkoholos jókedv.
- Hoztam húst! – jelenti be diadalmas kiáltással, és magasba lendíti a csuklójára csomózott nejlonzacskót. – Főzök neked finom vacsit…! – és szavaihoz híven már lendül is előre, telibe fejelve a konyhapultot.

(percekkel később)

Ugrásra készen álldogálok a buzgólkodó Hermione mellett, felkészülve rá, hogy elkapjam, ha netán újra kiszaladnának alóla a lábai. Eddig nagyjából tucatszor kellett alányúlnom, s a hónaljánál fogva visszarángatnom függőleges testhelyzetébe, miközben ő töretlenül folytatta életveszéllyel fenyegető kulináris machinációit.
Mert a főzőcskézésről az istennek se tudtam lebeszélni! Hiába ágáltam ellene, mondván: most egyáltalán nincs abban az állapotban, hogy böllérkéssel aprítsa a húst, ő csökönyösen ragaszkodott az ötletéhez – szóval végül ráhagytam a dolgot.

Az oldalamat egyébként majd’ kifúrja a kíváncsiság, úgy szeretném tudni, hogyan sikerült eljutnia ebbe az állapotba. De hiába is kérdezném, rendes választ aligha húzhatok ki belőle, ahhoz még túl vastag a köd az agyán.

Jó ég, mit össze nem ügyetlenkedik!? A kis gázrezsó bármelyik pillanatban feldőlhet a serpenyő alatt, és a mártásos tálat is csak egy hajszál választja el a leborulástól. Ám amit a fakanállal művel, az maga a háztartási katasztrófa! A széles csuklómozdulatok nyomán kicsapódó szaftból mindenhová jut, a nagyja persze a séfre, de azért én is kapok bőven a fröcskölő, barna cseppekből. Hermione szem-kéz koordinációja ahelyett, hogy idővel javulna, inkább rohamosan hanyatlik, és – a francba! – rossz irányba tekeri a gombot!
- Hermione! – ugrok pániksebesen a fellángoló rezsóhoz. – Ég a függöny! Ég a függöny!

(egy tűzoltásnyi idővel később)

Hermione

Hölgyeim és Uraim, a ma esti menü: nyesedékhúsos ragu, flambírozott függönnyel! Hihi.
Irtó jó kedvem van, mintha szüntelenül pezsegne bennem valami; a vérem bizseregve száguldozik a bőröm alatt, s a torkomat kuncogás csiklandozza.
Tányérba porciózom a vacsorát; a gazdagon mért húsra bőven folyatok a speciális barnamártásomból, amit a hűtőben talált hozzávalókból én magam rottyantottam össze.
- Egyél – instruálom a kempingasztal túloldalán gubbasztó Ront. Elétolom a púposra rakott tányért, én pedig hagyom leesni magam a szemközti hokedlire.

Ron

- Te nem eszel? – sandítok fél szemmel Hermionéra, miközben az orrom alatt gőzölgő, gyanús tartalmú konyhaművészeti kreálmányt vizslatom. Ő ugyan ragunak hívja a szóban forgó étket, ám engem inkább egy makacs hasmenésre emlékeztet a látvány. Ahogy ez a darabos, barna, híg lében úszó valami kinéz!
- Nem – rázza a fejét. – Én jóllaktam a kóstolgatással…
Fasza! Nem elég, hogy tökrészegen állít haza, még azt is elvárná, hogy egyedül faljam fel ezt a borzalmat. Inkább hajítottam volna bele a hideg vizes lóitatóba!

Hermione

- Rajta… kóstold csak meg! – biztatom Ront, enyhén akadozó nyelvvel. – Fincsi… tényleg… Csak a te kedvedért csiná’tam…
Elmosódott részletekben látom, ahogy Ron az arca elé emeli a kezét… gyanakvónak tűnik… megszaglássza a villájára tűzött termetes húsdarabot, majd afféle „egy életem, egy halálom”- lendülettel bekapja az egészet. – Mm… – Imígyen összegzi véleményét, aztán komótosan nekilát a kupacnak.

Én könyökre támasztott állal bámulom őt, a borgőzös homály tejüvegén át figyelem a mozdulatait. Olyan az egész, mint egy elkent vízfestmény: a kontúrok összecsúsznak, a színek egybefolynak, az agyamat zsibbasztó pillekönnyű kábulat egyazon álmatag egészbe vonja a külvilág részleteit. S én minden gondolatommal együtt felolvadok ebben a tompa lebegésben, hagyom magam elsodródni a józanság éles partjaitól… mert ez annyival jobb. Igen, részegnek lenni csodás érzés! Szinte már bánom, hogy csak most jöttem rá erre. Rengeteg gátlás alól szabadít fel a kábulat, szabadnak és könnyűnek érzem magam, és valahogy… olyan teljesnek, mintha a testem most először töltené ki maradéktalanul a bőrömet.
Ismerős forróság támad fel bennem – az a feszítő, kellemes-sürgető bizsergés, amit Ron közelében szoktam érezni, csakhogy most kétszeres erőbedobással kerít hatalmába.

Már feszelgek a nyikorgó kis hokedlin, az agyamat sikamlósabbnál sikamlósabb fantáziaképek öntik el. Nyilván igazuk van azoknak, akik azt állítják: az alkohol kis mennyiségben igazi vegytiszta afrodiziákum. Már alig bírok magammal. Bujálkodni akarok! Igen, most azonnal!
Csakhogy egy hang, ami mintha a józanul maradt agysejtjeim felől szűrődne, ekkor azt mondja: Fürödj meg előtte! És az isten szerelmére, moss fogat!

Ron

Mint akit katapultból lőttek ki, Hermione úgy ugrik fel az asztaltól. Azt mondja, elmegy fürödni – és tényleg, mire egyet pislantok, már el is tűnik a lakókocsi végében.
Merem remélni, ezzel nem azt képzeli, hogy ennyiben hagyjuk a dolgot. A felelősségre vonást úgysem fogja megúszni. Na jó, a kajával (ami legnagyobb meglepetésemre az elrettentő külső ellenére ízre egész jónak bizonyult) egy rövid időre elterelte a figyelmemet, de ha előmászik a zuhany alól, nem lesz menekvés: kicsikarom belőle a legapróbb részletet is. Merre császkált? Kivel bulizott? Hol tintázott be ennyire?

(kicsit később)

Hermione nedvesen fénylő hajjal és kevélyen csillogó szemekkel kerül elő a zuhanykabinból. A bőrén még ott csillognak az utolsó, véletlenül vagy szándékkal fel nem itatott vízcseppek – s az én szigorú elhatározásom, hogy most aztán irgalmatlanul kivallatom, kártyavárként omlik össze bennem.
Nem tudom, hogy ez ösztönös viselkedés-e vagy az elcsábításomra irányuló előre kidolgozott haditerv – de az tagadhatatlan, hogy Hermione rendelkezik azokkal az eszközökkel, amikkel könnyedén le tudja fegyverezni az ellenállásomat.
- Végeztem – mondja egyszerűen. De ezt is olyan bársonyos hangon adja elő, amitől a hideg és a meleg egyszerre futkározik a hátamon. Nagy sóhajjal végignyúlik az ágyon, és – szerintem direkt – úgy helyezkedik el a takarón, hogy a lehető legkacérabb rálátás nyíljék a domborulataira. A hasán fekszik, pontosan velem szemben; a könyökével épp csak annyira nyomja fel a felsőtestét, hogy ebben a homorított pozícióban egyaránt érvényesüljön a dekoltázs és a fenék íves vonala is.

- Beszélnünk kéne – jelentem be, jóval kevesebb eltökéltséggel a hangomban, mint ahogy szeretném. Megköszörülöm a torkom, a tekintetemet erőnek-erejével elszakítom a gusztusos tálalásról. – Komoly elszámolnivalónk van, hallod!? – rivallok az ágy lábára. – Ne is próbálj kibújni a magyarázatadás kötelessége alól! Szóval, halljam: mi történt az elmúlt öt-hat órában?
Konokul fixírozom hol a padlót, hol a mennyezetet, kétségbeesetten küzdve a lelki szemeim elé beoldalazó kép ellen: Hermione illatozva, bőrére tapadt vékony selyemhálóingben, vízcseppektől nedvesen…
- Gyere ide, majd a füledbe súgom. – És az ágyrugók megnyikordulnak mozduló teste alatt, periférikusan látom, ahogy megfordul, s a hátára gördül, és mielőtt felocsúdhatnék, a varázspálca már a mellkasomra is szegeződik.

Hermione

Invito Ron! – adom ki a hangtalan parancsot.
Begyűjtő bűbájom tehetetlen alanya szélvészsebességgel és konyhai tartozékokat borogatva közelít felém, hogy nagyjából három méteres röppenést követően otthonosan széttárt combjaim között landoljon.
- Isten hozott nálam – üdvözlöm a letaglózott jövevényt, két lábamat pedig szoros bilincsbe kulcsolom a csípője körül. Kihasználva döbbenetét, a nyakába csimpaszkodom, s egy lassú, mély csókot lopok tőle.

Ron

Ó, a rafinált nőszemély! Az ilyen trükkökkel szemben védtelen vagyok, úgy törleszkedik hozzám, mint egy doromboló kiscica, megőrjít… Nincs más választásom: Muriel nénikém vágylohasztó, ronda karvalyképét kell segítségül hívnom, hogy úgy-ahogy kivonhassam magam a varázsa alól.
Muriel néni, Muriel néni, Muriel néni…!
Lefejtem magamról a kezeit, és a matrac sarkáig hátrálok. Ez – figyelembe véve az ágy helytakarékos kialakítását – alig több fél méternél, ám a semminél azért mégiscsak több. Nagy nehezen kiszuszogom magam, aztán nekiveselkedek a kérdésnek:
- Most komolyan, Hermione, mi történt veled?

Hermione

Na, nyilván csak nem úszom meg a magyarázkodást.
- Semmi különös nem történt – rántom meg a vállam –, csak ittam egy-két pohárkával a konyhán. A többiek ötlete volt… tudod, hogy így búcsúztassanak el… ez a szokás…
Nagy erőfeszítéssel szedegetem össze a szavakat, nehezen öltenek formát a gondolatok, és őszintén szólva, nincs is túl sok kedvem feleleveníteni a délután történteket – de Ron nem hagy békén.
- Kezd elölről – nógat. – Feladtad a levelet?
- Fel – vágom rá kapásból.
- Na és a fizetésed? Megkaptad a pénzt?
Meg – válaszolnám zsigerből, de aztán, mintha egy emlékbomba robbanna a fejemben, kaotikus képekben végigfutnak előttem a Mr Cuncimókus irodájában töltött percek.
- Nem fizetett ki az öreg!? – Ron közelebb hajol, úgy tanulmányozza az arcomat, ami most – és ezt kábult belső tudatszinten én is érzékelem – enyhén debil kifejezést ölt. – Bökd már ki, Hermione!
- De, végül is kifizetett… – motyogom magam elé. Az illumináltság ködéből felrémlik az a pillanat, amikor kezemben a galacsinná gyűrt papírral megindulok a szobaszökőkútként izzadó Mr Pappadopoulos felé, aki az iszonyú félsztől, hogy megetetem, megfojtom, vagy más módon teszem légzésképtelenné, hirtelen feladja védelmi állásait, és kicsengeti a teljes béremet. – Először volt egy kis vitánk – fogalmazok óvatosan –, de aztán dűlőre jutottunk valahogy…

- Aha. – Ronnak, ha maradtak is fenntartásai, javára szóljon, hogy nem forszírozza tovább a témát – ezt a részét legalábbis nem. – És a sikeres béregyeztetést követően döntöttél úgy, hogy az ex-kollégákkal ünnepled meg a győzelmet? Hm?
- Ja. – Így szól az én takarékos válaszom. Az igazság csupán annyival bővebb ennél, hogy felzaklatott idegállapotomban rossz helyen húztam meg a határt, s mire eljutott az agyamig, hogy fél liter daiquiri az én testtömeg-indexemet figyelembe véve kicsit talán túl sok, főleg éhgyomorra, már rég késő volt, és totál beseggeltem. Csoda, hogy haza bírtam jönni.

Ron

Oké, ez mind nagyon szép és tömören kerek, de engem az érdekelne, hogyan viselkedtek a férfi kollégák? Hogy mennyire voltak közreműködők ebben a kis itókázásban, és hogy alkoholgőzös mámorukban mit tettek, vagy kíséreltek megtenni, ami nekem nem tetszene?
Na de illendő ilyesféle kérdésekkel előhozakodni? Faggatózásom nem tűnne a bizalom hiányának?
Á, egye fene, kirukkolok vele! Úgyis olyan kapatos, hogy holnap semmire sem fog emlékezni.
- Na térjünk csak vissza erre a te kis búcsúztató partidra! – Alátámasztom billegő fejét, és mélyen a szemébe fúrom a tekintetemet. – Kikezdett veled valamelyikük, he? Mondjuk a szakács… mi is a neve… Sergey?
Hermione nyűgösen megrázza a fejét.
- Dehogy…
- Az egyik kukta?
- Nem.
- Akkor az a kimondhatatlan nevű kubai?
- Neeem!
- Féreg Nigel?
- Pfuj, dehogy! – És Hermione most elégeli meg a dolgot. Kirántja fejét a kezem támaszából, s hirtelen valami mélyről fakadó érzés (indulat?) lobban fel a tekintetében. A dactól keskeny vonallá zárul az ajka, s csak néz rám kifürkészhetetlen arckifejezéssel.

Hermione

Ezerszer megfogadtam magamban, hogy nem fogom ezt felhozni, de most – talán az alkoholos befolyásoltságom miatt vagy Ron bosszantó kérdéseitől sarkallva – egyszerűen kirobban belőlem:
- Mindenre kész rajongóid neked vannak, nem nekem! Szóval, ha már a flörtölésnél tartunk, mesélnivalóval inkább te szolgálhatnál, nem igaz, Ron!? Láttam, milyen élvezettel sütkérezel a pillantások fényében, meg hogy milyen pöffeszkedve fogadod a tapsot! Azt az autogramkérő csajt még meg is tapiztad!… És ne merészelj vigyorogni nekem! Premier plánból láttam az egész jelenetet… – És csak mondom tovább, mintha automatára kapcsoltak volna; olyan vélt vagy valós sérelmeket emlegetek fel, amiket józan fejjel soha nem tennék, talán még fegyveres fenyegetés hatására sem. Vastag homály gyűlt a gondolataim közé, nem látom tőle a lehetséges következményeket – s mire rádöbbenek, mi is készül kiszaladni a számon, már nem tudok féket rakni a nyelvemre.
- …és épp ezért akartam, hogy gyere velem Ausztráliába, hogy megvédjelek mindettől. Napi kétszeri postafordultával jöttek a rajongói leveleid, majdnem annyit kaptál, mint Harry, én meg Ginny már alig győztük elégetni őket. Idétlen kiscsajok írtak nektek, hajtincseket követeltek meg átizzadt trikókat. Fényképet is küldtek magukról – némelyikük botrányosan ledér felvételt! –, és mindenféle gyomorforgató altesti célzásokat tettek, hogy így meg úgy kúrálnának ki titeket a háborús sérülésekből. Szóval ez a nagy harci helyzet, Ron! Te és Harry odahaza felkerültetek a hajadon lányok férjjelölti toplistájának tetejére, és csak nekem meg ennek az utazásnak köszönheted, hogy még van hajad… meg trikód, amit átizzadhatsz!

Ron

Villámsújtotta csend szakad közénk. Hermione dermedten ül szemközt velem; szerintem még el sem jutott az agyáig, hogy felindultságában mi minden csúszott ki a száján. Én csak várok, egyelőre gondolatok nélkül, hagyom, hogy leülepedjen bennem az információ…

Hermione most megrezdül… a tekintete kiélesedik… valahol mélyen, a gyönyörű barna szemek fenekén felvillan a megértés vakufénye, s ő rémülten kapja szája elé a kezét. Belőlem pedig kitör a nevetés. Mert fonák módon ez a legkedvesebb, leghízelgőbb dolog, amit eddig értem tettek.
A feneke alá nyúlok, s az ölembe rántom.
- Ennyire féltékeny voltál? – kérdezem, a pipacspiros arcot kémlelve. – Hogy még a levéltitkot is megsértetted miattam?
Na, ettől aztán még tovább vörösödik, s a nyakamba bújva próbálja elrejteni szégyenfoltos arcát. Halkan a fülembe nyöszörög egy alázatos „ne haragudj”-ot, majd szorosan belém csimpaszkodva fojtott szipogásban tör ki – gyanítom, a múló részegség utóhatásaként.

- Jaj, ne bömbizz már, Hermione… – Simogatni kezdem a hátát. – Nem történt semmi. Nem fogom leharapni a fejed, csak mert nem adtad át a leveleimet… meg a pucér fotókat. Erről jut eszembe: voltak köztük jó csajok is?… Jó-jó, csak vicceltem, csak vicceltem! – fűzöm hozzá gyorsan, mert a pucér fotók említésére heves síráshullám reszketteti meg. – Hogy is gondoltad komolyan, hogy én bedőlnék ilyesminek? Tényleg azt hitted, hogy válaszolnék nekik? Hogy a kedvükért megtépném a hajamat?… Hogy tönkretenném ezt a pazar sérót? – Szemléltetésként beletúrok a hajamba, s ezzel egy halvány kis mosolyt csalok elő Hermionéból.

- Én… én nem voltam biztos benne, hogyan kezelnéd a dolgot – szólal meg szörtyögő orrhangon. – Mert hát – és ezért ne sértődj meg –, de te nem vagy minden sztáralla… sztárüll… sztáröll…
- Sztárallűr? – segítem ki kedvesen. – Hogy nem vagyok minden sztárallűrtől mentes?
Erre ő megint szipogni kezd.
- Jól van, jól van – csitítgatom ismét –, ez egy nehéz szó, nem csoda, ha belebotlott a nyelved… Szóval azt hitted, beleesek majd a hírnév csapdájába, és elszáll velem a magas hippogriff, igaz?
Artikulált választ nem kapok, de a vállgödrömben ficánkoló fej bólogatva jelzi, hogy igen, pontosan így gondolta.
- De ez hülyeség, Hermione! Jó, beismerem: néha élvezem a népszerűséget, de ennél többre nem vágyom. Eszem ágában sincs rajongókkal levelezni, vagy bármiféle szuvenírt elfogadni tőlük (a zsebembe gyömöszölt bugyin itt diszkréten átsiklok), felesleges volt emiatt aggódnod.

- Tényleg? – Hermione bátortalanul emeli rám könnyfátyolos tekintetét. – Biztos, hogy nem kezdenél el… öö… üzekedni a kegyeidért ácsingózó nőcikkel?
- Mi!? Üzekedni…? Dehogy!
- És az intim ruhadarabjaidat sem osztogatnád szét közöttük?
- Persze, hogy nem!
- Akkor jó. – Hermione nagyot sóhajt. Valahonnan előkotor egy zsebkendőt, majd hangosan beletülköl. Kerüli a tekintetemet, a takaró szélét gyűrögeti, és a lábkörmeimnek címezve folytatja: – Örülök, hogy nem vágysz ilyen babérokra, mert… őszintén szólva, rühellem, amikor idegen csajok bámulnak meg. Nem tehetek róla, egyszerűen így érzek, a hátam is borsódzik tőle! Baj? – és dacosan előremeresztett állal rám függeszti hatalmasra kerekedett két szemét.

Van valami a pillantásában – talán a bátortalan csökönyösség, a „merjél csak mást mondani!”-üzenet – amitől nevethetnékem támad, de empatikusan elfojtom magamban a jókedvet. Tudom, hogy holnap iszonyú kínba lesz, és apró darabokra átkozza majd magát gondolatban, amiért részeg elborultságában ilyen őszinte volt.
- Nem. Nem, baj – jelentem ki teljes komolysággal. Aztán sanda vigyorral az arcomon még hozzáteszem: – De a privát meztelenkedés ellen ugye nincs kifogásod? – (Pirulva ráz egyet a fején.) – Akkor jó! Kimegyek megfürödni, fogat mosni, és amikor frissen, illatozva visszajövök, összebújunk, és ha még van kedved hozzá, akkor… ö, hogy is mondtad… üzekedhetünk is egy kicsit…

(egy eszméletvesztésnyi idővel később)

Hermione

Úú, pokolian hasogat a fejem, és a gyomrom is vadul liftezik. Azt hiszem, kénytelen leszek lehűteni Ront, amikor visszajön, mert most aligha tudna akcióképes hangulatba hozni.
Jesszusom! Forog velem az egész szoba, még így csukott szemmel is tisztára olyan érzésem van, mintha egy lemezjátszón pörögnék. Nem iszom, soha többé, egy kortyot se!

Kínomban testhelyzetet váltok: átgördülök a másik oldalamra. Megpróbálom kinyújtani elzsibbadt végtagjaimat, de váratlan akadályba ütközöm.
Rést nyitok a szemhéjamon – s legnagyobb meglepetésemre Ront pillantom meg, pontosan az orrom előtt, tágra nyitott, kéken villanó szemekkel.
- Jó reggelt – köszön rám frissen és üdén. Mi a manó?
Óvatosan körbehordozom pillantásomat a lakókocsiban – és nem értem: világos van?
Ronra nézek.
- Mi történt? – recsegem kaparó torokkal. – Hogyhogy már reggel van? Hova tűnt az este…?
- Nem emlékszel? – Ron szélesen vigyorog. – Elaludtál abban a pillanatban, hogy leszálltam az ágyról. Egyszerűen minden átmenet nélkül félrebillent a fejed, és már hortyogtál is. Én igazítottalak vízszintesbe az ágyon.

Ó, Uramatyám! Most kezdenek csak kitisztulni a részeg ostobaság maszatos emlékei – hogy én miket össze nem hordtam hülye fejjel? Aohhh! Hát az összes logikusan gondolkodó agysejtemet elpusztította az a néhány pohár itóka? Bevallani a leveleket!? Hah, nem vagyok komplett!

- Érezzem magam nagyon kínosan? – sandítok félszegen Ronra. – Vagy tehetek úgy, mintha a tegnap este meg sem történt volna?
Erre ő megereszt egy laza nevetést, akrobatikus mozdulattal kitornázza magát az ágyból, s a válla felett visszanézve csak annyit mond: – Frankó meglepim van ám a számodra.
Ah. Valami antibiotikum másnaposság ellen?

(másfél órával később)

Legalább két liter jéghideg vizet döntöttem magamba az elmúlt húsz percben, de nem mondhatnám, hogy sokkal jobban érzem magam tőle. A szám még most is mintha penészes szivaccsal lenne kitömve, a gyomromban egy egész mocsár bugyborékol, a kedélyállapotom pedig a mániákus depresszióval határos.
A tegnap este részletei egymás után szivárognak vissza a tudatomba: emlékszem a picsogós magánszámomra, meg a hirtelen kirohanásra, mikor is részletekbe menően kifejtettem Ronnak, mennyire féltékeny vagyok rá, s hogy mennyire rühellem (igen, ezt a szót használtam), ha más lányok megbámulják.
Aohh! Micsoda blama! Hát mivé züllöttem én?! Nem elég, hogy tajtrészegen mutatkozom előtte, még kompromittálom is magam! Aztán meg, mielőtt egy kis összebújással jóvátehetném a dolgot, beájulok, és fel sem ébredek másnap reggelig…
És most itt darvadozok az ágyban, a közelgő rosszullét fenyegetésével a gyomorszájamban, elrettenve a gondolattól, hogy mindjárt fel kell kelnem, mert a lakókocsi – a vadnyugati show többi tartozékával egyetemben – hamarosan továbbáll.

(húsz perccel később)

Ron

- Na, kész vagy az indulásra? – tudakolom Hermionétól rögtön, ahogy az ajtón belépek. Ami engem illet, letudtam kötelességeimet: elbúcsúztam a többiektől, és egyben ígértet tettem, hogy öt percen belül tisztán és rendbe rakva elhagyjuk a lakókocsit.
Hermione a hátizsákommal felszerelkezve még egy utolsó ellenőrző kört tesz a nappaliban, a konyhafülkében, s futólag még az ágy alá is bepillant.
- Mindent összepakoltam – jelenti be különösebb lelkesedés nélkül. Ahogy térdeplő helyzetéből felnéz, látom, milyen ónszínű az arca, a szája meg kontúrtalan, mintha minden vér kifutott volna belőle.
- Macskajaj, mi? – jegyzem meg egy kicsit kajánabbul, mint illene. Ő hullámzó arccal nyög egyet, felegyenesedik, és csatlakozik hozzám a bejárathoz.
- Jaj Ron… Mondd, hogy egy puha, hűvös ágy az a meglepetés!

(tízpercnyi nyűgös sétával később)

Hermione

Istenem, ezt nem gondolhatja komolyan…!
- Na gyere már, Hermione! Menjünk még egy kicsit beljebb… Oké, itt már jó lesz… Innen fogunk hoppanálni!
Hát mégis komolyan gondolja.
Ronnal egy fákkal szegélyezett, árnyas tisztás közepén állunk, arcunkon napfényfoltok táncolnak a szélringatta lombok ritmusára.
Ron újratanult hoppanálni. Ron újratanult hoppanálni! Ezt a tényt próbálom immár tíz hasztalan perce felfogni és megemészteni. Idefelé jövet töviről-hegyire beszámolt nekem a kis titkáról. Elmondta, hogy már egy hete tervezi ezt, s hogy az ideérkezésünk óta eltelt mindenegyes nap délutánján és késő estéjén (amikor én még dolgoztam, ő meg már végzett) kijött ide, és gyakorolta a mágikus testáthelyezést.
Nem tudom, mit gondoljak a dologról…
- Tényleg voltál Adelaide-ben? – kérdezem újból, mert annyira hihetetlen, hogy ez sikerült neki.
Ron bólint. – Igen. – Most már egy csipetnyi türelmetlenség is cseng a hangjában. – Kétszer megjártam az utat, oda-vissza, hányszor mondjam még?... És mielőtt rákérdeznél: nem, egyszer sem amputoportáltam. Valamennyi porcikám maradéktalanul átvészelte az utazást – még az orrom se kezdett el vérezni!
- Jó. De…
- Jaj, ne csináld már, Hermione! Mondom, hogy megy a dolog… Most tényleg azt akarod, hogy bebizonyítsam?

(kicsit később)

Ron

Tényleg azt akarta. Három mintaszerű el- és feltűnést kellett bemutatnom itt a réten, mire hajlandó volt végre megfogni a kezem. Nem tagadom, kicsit csalódott vagyok. Nagyobb lelkesültséget, és sokkal több hálát vártam tőle – hisz ezzel a húzással nem csak időt, de a kemény munkával összegürizett pénzünket is megspóroljuk.
- Hé, ne vágj már ilyen gyámoltalan képet, Hermione! – Megszorítom markomban pihenő pici kezét. – Két ugrás az egész, és utána esküszöm, az lesz, amit te akarsz… Indulhatunk?

Hermione

És mielőtt lélekben felkészülhetnék a közelgő élményre, már el is indulunk. Ron megpördül a sarkán, engem pedig magával ránt satuként szorító keze. Jön a dimenzió nélküli űr, a végtelen sötétség; a gyomrom lesüllyed, az izmaim kellemetlenül ráfeszülnek a csontjaimra. Minden zsigerem mintha összehúzódna, s öklömnyi gombócban a torkomba szökne. Valami forró és keserű indul meg a gyomromból, egyre jön felfelé, már alig bírok uralkodni rajta – aztán a nyomás olyan hirtelen, ahogy jött, egyszerre csak megszűnik, s a talpam valami keménynek ütközik. Nem nyitom ki a szemem, veszettül kavargó belső világomon egyensúlyozva hallom Ron távolinak tűnő hangját:
- A fele megvan! Ugye, hogy nem is volt olyan rémes? Fogj erősen, megyünk is tovább…

Ron

A hirtelen jött ötlet úgy ragad magával, hogy testem a józanész jóváhagyása nélkül, ösztönösen cselekszik. Újból belevetem magam a fullasztó sötétségbe, minden porcikámban érezve a bizonyosságot, hogy ezúttal is sikerülni fog. Hermione keze az ujjaim közt feszül, szorítom; a célirány pontosan az akaratom középpontjában húzódik, nyílegyenesen haladok felé; mindjárt megérkezünk, már csak egy pillanat az egész – és akkor megtörténik…

Hermione

Eddig bírtam, a bensőmben kavargó folyamatok felett többé nincs hatalmam. Mintha egy gát szakadna át bennem: a gyomorgödrömben lögybölődő kétliternyi víz – amit eddig is csak emberfeletti erőfeszítéssel tudtam lent tartani –, most megindul felfelé. Villanásszerű, görcsös alhasi rándulás préseli fel bennem a kényelmetlen terhet, és feszíti meg egyszerre minden izmomat. El fogom rántani Ront! – egy ezredmásodpercnyi idő alatt jön a felismerés. Ki fogom billenteni a célirányból, ha nem engedi el a kezem.
És ahogy mindez végigfut az agyamon, már vége is van: a testemet szorító láthatatlan béklyó feloldódik, az üres téren-kívüliség megtelik hasító széllel. Még egy utolsót pörgünk a közös tengelyünk körül, messzire sodródva egymástól, feszülő kezünk csúszik, ujjaim kisiklanak a tenyeréből; a hajamat cibáló irdatlan centrifugális erő kipörget a vakító fénybe…
Görcsbe rándult testtel repülök, egy nálamnál sokkal nagyobb erő láthatatlan szárnyain – aztán hirtelen vége szakad a súlytalanságnak. Éktelen koppanás hallatszik, vízcseppek záporoznak az arcomra, és a világ az utolsó fénymorzsáig elsüllyed a rám szakadó sötétségben…

Ron

Hermione! – akarom kiáltani, de az őrült forgószél letépi számról a hangokat. Semmit sem látok, cikázó kavargás körülöttem a világ. A föld felé száguldok, érzem; a becsapódás megelőlegezett fájdalma járja át minden porcikámat. Magam elé tartom a pálcám, párnázó bűbájt koncentrálok a hegyébe – ennyit tehetek, semmi többet.
És a landolás bekövetkezik: roggyanó lábakkal fogok talajt. Becsapódó talpamból rezonáló fájdalom csap fel, végigremegteti a térdeimet, a gerincemet, az állkapcsomat – s én jólesően összecsuklanék, hagynám magam elterülni a földön, de valami megakadályoz ebben.
Késéles fájdalom hasít a vállamba, mintha a karom tőből ki akarna szakadni. Beszorultam, igen; valami hatalmas dolog magába zárta a fél karomat. Meg kell feszítenem a térdemet, és egyenesen tartani a hátamat, mert csak így tudom mérsékelni a csontig hatoló fájdalmat. Nekitámaszkodom ennek a hatalmas valaminek, szabad kezemmel próbálom kitalálni, mi lehet ez, és hogyan húzhatnám ki belőle pálcát tartó jobbomat.
A hoppanálás vaksötétjét hirtelen kiszorító világosság még kápráztatja a szememet, látni csak foltokat látok, de a tapintásom már kifogástalanul működik. Tisztán érzem, hogyan csúszik ki ujjaim közül a varázspálca, centinként szippantja magába ez a forró, puha csőszerű valami, amibe mellső végtagomnál fogva egészen hónaljig elmerültem. Az egész olybá tűnik nekem, mintha egy hosszú, perisztaltikus mozgást végző torok akarna egészben lenyelni – és ahogy ez átvillan a fejemen, már rá is jövök, hogy az igazság nincs is olyan messze ettől az elképzeléstől. Épp csak a rossz irányból közelítettem meg a dolgot… Ez nem torok, hanem… hanem… BASSZUS! Ez egy segg! Valami tehénnek a rohadt nagy hátsó fele! És el akarja venni a pálcámat!

Hirtelen fülrepesztő hangzavar támad, mintha egy hajórakományra való deszkát törtek volna el egyszerre. A zaj irányába kapom a fejem – s attól, amit látok, idióta déjŕ vum támad: újra a porondon állok! Egy féltonnás, horkantó bika töri át a kerítést, és ront be a karámba… A karámba? Igen, hát persze, hisz ez már nem lehet a vadnyugati show. Nem bizony. Ez egy szarvasmarhakarám, s én az ominózus állatállomány egyik termetes példányába vagyok éppen tövig beszorulva. A felbőszült bika egyik tehenét molesztálom éppen, aki ezt szemmel láthatóan rossz néven veszi, és rám élesített szarvakkal már el is indult, hogy megtorolja a sértést.
A pálca vagy az életem? Melyiket válasszam? Merthogy csak az egyik lehetőség áll nyitva előttem.
És akkor döntök: az életemet választom. Elengedem a pálcát, kirántom a kezem, és futni kezdek inamszakadtából, el innen, át azon a távoli kerítésen…

Hermione

Nedves és hideg… – ez az eszmélés ködében felsejlő első két gondolatom. Aztán jön a logikus felismerés: vízbe estem. De nem tóba, még csak nem is valamelyik lustán csörgedező patakba… ez a kemény tartály a szűk oldalfalainak tanúsága szerint sokkal inkább valamiféle itatóvályú lehet.
És akkor meghallom a horkantást. A hanggal együtt sűrű árnyék borul lehunyt szemhéjamra, s az árny gazdája beleszuszog az arcomba.
Kinyitom a szemem – egy kéz lendül közvetlenül az orrom előtt, s csapja félre a szimatoló ló pofáját.
- Mész onnan! – Ezt egy karcos férfihang mondja, egy öreges, megkopott basszus. – Szemtelen jószág! Hát így illik fogadni a vendéget!?
Próbálom ráélesíteni tekintetemet a beszélőre, de a szemembe tűző nap csak egy kontúrtalan görnyedő foltot enged látnom belőle. A fejemet ért ütés és a hideg víz ledermesztették a tagjaimat, egyelőre nem is bírok mozdulni, csak nézem ezt a fölém tornyosuló alakot, aki most kihúzza magát, hátralöki a kalapját, s harsogva elbődül:
- ASSZONY, KAPJÁ’ GYORSAN A MANKÓDRA! OSZT NÉZD MEG, MIT FÚ’T IDE AZ ANTICIKLON!