Ron

Hermione lábujjhegyen pipiskedve halad előttem, hangtalanul surran, mint valami testetlen árnyék. Én félálomban, súlyosakat pislogva követem őt, s amennyire tőlem telik, próbálok szorosan a nyomában maradni.
Kora reggel van, körülöttünk vaksötét; s habár az izmaim már felébredtek, az agyam még nem kezdte el a napot. Fejemben hozzávetőleges elképzelések keringenek arról, hogy mit is keresek én itt… a konyhában… hajnalok hajnalán… amikor minden épeszű ember még az igazak álmát alussza…
A probléma annyira leköti minden rendelkezésre álló figyelmemet, hogy észre sem veszem az utamba kerülő szemetesvödröt.
Hogy elkerüljem az ütközést, felrántom lendületben lévő lábam, és jó pár centivel megnyújtom a léptem – ám a sarkam még így is célba talál. Tövig nyomom a fedélnyitó pedált, s a kukatető éktelen csattanással vágódik az asztallábhoz.

- Cssss… – Hermione a válla felett hátrasandítva pisszeg rám. A sűrű sötétben csak egy homályos foltot látok belőle, ám a megrovó szemöldökráncolást így is könnyedén oda tudom képzelni méltatlankodó arcára. – Halkabban, Ron! Komolyan mondom, akkora zajt csapsz, hogy mindjárt felvered az egész házat! Figyelj, hová lépsz, az ég szerelmére! Nem kell, hogy tudják, miben sántikálunk éppen, nem igaz?

Hermione

Ron válaszul morog valamit, az élesebb riposzthoz, úgy látszik, egyelőre még nincs ereje.
- Gyere, menjünk! – fogom meg a kezét, és lassan húzni kezdem a kijárat irányába. Ő nem ellenkezik: úgy követ, mint egy pórázon vezetett, alvajáró kiskutya.
A résnyire tárt ajtón kihúzom a szabadba – óvatosan, nehogy beverje a fejét az alacsony szemöldökfába –, majd futólépésben végigvezetem az elülső veranda szőlővel befuttatott oldalfala mentén, végül egy éles jobbkanyarral ráfordítom az istállókhoz vezető gyalogútra.
- Oké, most már kiegyenesedhetsz – instruálom lihegve. Elég önállóságot feltételezve róla elengedem a kezét. – A fasor elvágja a kilátást, innentől már senki sem láthat minket.

Komótos tempóra lassítom lépteimet, és jólesően átadom magam az ausztrál hajnalok semmivel össze nem hasonlítható hangulatának. Mélyeket lélegezve engedem szabadjára tekintetemet a felhőtlen égbolton.
Az éjszakát átvirrasztó csillagok nyugaton még fényesen ragyognak, csak a keleti horizont dereng lágy gyöngyházszínben, ahol a visszavonuló sötétség apránként megadja magát az új nap első kékes villanásainak. A levegő harapni valóan tiszta, az éjjel összegyűlt, fűszálakon gyöngyöző harmat friss zamata édesíti meg. A hőmérséklet – mely napközben könnyedén szökken a kánikula-közeli harminc fok közelébe – most szinte még csípős, apró libabőrt csal fedetlen karjaimra. Körülöttünk minden csendes, csupán a cédrusleveleket zörgető szellő neszezését hallani.

Oldalt pillantok: Ron a lassú eszmélés kifejezésével pislog körbe, tekintete rátalál az enyémre.
- Jó reggelt… – köszön lassú mosolyra húzódó szájjal, mintha csak most ébredt volna fel. Aztán végignéz magán. Csodálkozva konstatálja (Óó!), hogy fel van öltözve, szemöldökét mély ráncba húzza a töprengés, a szája már-már szólásra nyílna, mikor végre leesik neki a tantusz.
- Már megint az istállóba megyünk? – teszi fel a szokásos kérdést. Mire én automatikusan rábólintok:
- Oda.

Némán ballagunk tovább, reggeli rituálénk jól kitaposott útvonalán. Nagy és hangos kortyokban nyeljük a párás levegőt – feltűnően nagy és hangos kortyokban, talán hogy egyikünknek se legyen alkalma kimondani azt, ami – és ebben biztos vagyok – mindkettőnk fejében jár. Vagyishogy csak az időnket vesztegetjük. Minden egyes eltelt nappal továbbcsökken az esély, s a pálca megtalálásának valószínűsége mára már nagyjából a nullával egyenlő.
De hát mi más tehetnénk, próbálkozunk. Vagyis inkább én próbálkozom. Zsinórban a tizedik napja rángatom ki Ront az ágyból, gyömöszölöm bele vonakodó tagjait nappali ruháiba, s vonszolom ki a házból a sötétség leple alatt. Az óvintézkedésekre azért van szükség, mert nem akarom, hogy gyakori istállólátogatásaink (különösen ilyen korai időpontban) szemet szúrjanak szállásadóinknak. Azt hiszem, már így is túl sokat őgyelegtünk a karámok körül, a tehenek fenekét vizslatva, ahova a bizarr koituszt követően Ron varázspálcája került.
Na, de hadd kezdjem az elejéről!

Mielőtt azonban hozzálátnék, előrebocsátanom, hogy hatalmas filmszakadások vannak az emlékezetemben. A másnaposság, no meg a szerencsétlen landolás – melynek emléke lassan apadó dudor formájában még mindig képviselteti magát a tarkómon – néhány részlettől végérvényesen megfosztott, ám a lényeget így is össze tudom rakni.
Miután rám találtak a lóitatóban, és az elszabadult bikát is sikerült visszaterelni a karámba (Ron ez idő alatt egy közeli eukaliptusz felső ágáról evickélt éppen lefelé), mindkettőnket bevezettek a házba, inni adtak, megmosdattak és megszárítottak.
Na, ezután következett az udvarias hangvételű faggatózás, vagyishogy: Mi a magasságos istennyilát műveltünk mi a magánterületnek számító családi birtokon? Mi bőszítette fel annyira a bikát, hogy az végül áttörte a karám oldalát, és a tehenek közé szabadulva dühödt ámokfutást rendezett? És végül, de nem utolsó sorban: A fiatalember karja hogyan és mi módon került olyan állapotba, mintha puszta kézzel ganézott volna ki egy csordára való hasmenéses tehenet?

Ronnal nem győztük váltogatni a zavart és restelkedő arckifejezéseket. Az égvilágon semmi sem jutott eszünkbe, amivel frappánsan kivághattuk volna magunkat a kínos helyzetből. Valljuk be, hogy egy félresikerült mágikus testáthelyezés áldozatai lettünk? Hogy igazából varázslók vagyunk?
Ezt nem tehettük. Szóval csak lapítottunk, mint kutyaszar a fűben, szótlanul, magunkban az isteni szikráért könyörögve, ami végül is a nem várt helyről érkezett meg.
Azt történt ugyanis, hogy vallatóink (akik azóta kenyér- és szállásadó gazdáink is egyben) maguk adták meg a nem létező magyarázatot. Mr Kowalczyk (aki kihalászott a vályúból, és akit a második itt töltött esténk után csak és kizárólag „Martyn papának” szólíthatunk) kedélyesen felnevetett, úgy egy percig ebben az emelkedett állapotban maradt, majd miután kiörömködte magát, vidáman csillogó szemmel közölte velünk, hogy ő bizony tökéletesen tisztában van ottlétünk okával, így hát ne is próbáljunk mellébeszélni. Bár ő, a maga hetvenkét évével nagyon viccesen úgy fogalmazott, hogy – idézem –: tudja, mi a „dörgés”; meg hogy hiába is próbálnánk őt „megetetni” egy kitalált mesével.

A bejelentés, mondanom se kell, tovább növelte egyébként is tetemes zavarunkat. De nem szóltunk közbe (Ó, milyen jól tettük!), némán hallgattuk végig Martyn papa félórás kiselőadását azon, jórészt kocsmai körökben szerveződő, városi „galerikről”, akik néha fogadásból, néha meg csupán brahiból betörnek a birtokára, majd a vadságáról megyeszerte híres tenyészbikájának (Sámsonnak) a közelébe merészkednek, mégpedig abból a célból, hogy kézzel illessék a szóban forgó állat legszemélyesebb testrészét. A bátor mozdulatról eközben fényképet készítenek, majd azt, mint hiteles bizonyítékot, bemutatják a „hőstettüket” kétségbe vonó kocsmaközönség előtt vagy éppen a pórul járt bukmékernek.
Rövidre zárva a dolgot: Martyn papa abban a meggyőződében leledzett, hogy mi ketten is egy hasonló fogadás miatt merészkedtünk a birtokára. Derültségét pedig az a tény váltotta ki, hogy – Ron jobb karjának állapotából helyes következtetést levonva – azt hitte, az „oktondi fiatalember” még a tehenet sem tudja megkülönböztetni a hím szarvasmarhától, és olyan helyen kereste az ominózus testrészt, ahol annak előfordulási valószínűsége viszonylag csekély.

Eltartott néhány másodpercig, amíg felfogtuk a hallottak lényegét. Egy darabig nem szóltunk, csak néztünk egymásra Ronnal – ő vörösre sikált fél karral, én takaróba csavarva, még mindig csöpögő hajjal –, miközben tucatnyi pro és kontra gondolat futott végig az agyunkon. Tiltakozzunk? Vagy hagyjuk meg ezt a két kedves arcú öregembert abban a kényelmes hitben, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy ők elképzelték?
Aztán megrántottuk a vállunkat. Még mindig jobb így – gondoltuk –, higgyék csak azt, hogy kizárólag a fogadás miatt, a könnyűnek hitt pénzszerzés okán vetemedtünk birtokháborításra. Hisz mennyivel egyszerűbb ezt elismerni, mint belekezdeni egy zavaros, rögtönzött hazugságokra épülő történetbe. Szóval fogtuk magunkat, bűnbánó arcot vágtunk, és a két várakozva ránk tekintő öregember előtt töredelmes vallomást tettünk: Igen, így volt. Mi csak egy közös képet szerettünk volna Sámsonnal meg az ő elhíresült golyóival.

A történet kikerekítése ezután már nem okozott különösebb gondot. Részletekkel alátámasztott mesénk végül valahogy így hangzott: Ron és én egy városszéli fogadóban szálltunk meg, és ott értesültünk erről a bizarr helyi szokásról, aminek lényegéről a bácsi is volt szíves beszámolni. Szorongató pénzszükségünk lévén úgy döntöttünk, egye fene, teszünk egy próbát! Útnak indultunk hát, félig stoppal, félig gyalogosan jöttünk, és szerencsésen rá is bukkantunk a farmra. A problémák akkor kezdődtek, amikor a karám falán átmászva a tehenek közelébe merészkedtünk.
Mi – magyaráztuk pironkodva –, akik városi neveltetésünk folytán meglehetősen járatlanok vagyunk a háztáji állatok nemi besorolásának tárgykörében, rossz helyen kezdtük meg a keresgélést. Az óhajtott fotótémát nem és nem találva, a kelleténél óvatlanabbul merészkedtünk egyre közelebb és közelebb a tévesen azonosított célponthoz, minek következtében cinkostársam rosszul lépett és megcsúszott. Szerencsétlenségére épp a kiszemelt tehén farában landolt, s átmenetileg a vendégmarasztaló nyílás foglya lett. Az inkriminált testrész tulajdonosa mindezt nyílt méltatlankodással fogadta, és nem késlekedett hangos bőgéssel kifejezésre juttatni ellenvetéseit.

És a dolgok itt kaptak újabb sodrást. A szomszédos karámban eladdig békésen korzózó bika asszonyának panaszos szavára felneszelt, majd pillanatnyi késlekedés nélkül kitört barikádjából, és dühödt lendülettel háremének védelmére sietett.
Én – vallottam be szemlesütve, hitelesen utánozva a gyötrött lelkiismeretű embert – hidegvéremet és társamat elhagyva menekültem, egészen a lófuttató karámig, ahol aztán egy kiálló fűcsomóban megbotlottam, és egyensúlyomat vesztve az itatóvályú vizébe szédültem.
Miközben én alámerültem az eszméletvesztés sötét hullámaiban, társam tovább folytatta elkeseredett küzdelmét végtagjának kiszabadítására.
Az örvendetes esemény – vetette át a szót Ron – a szarvak becsapódását megelőző legutolsó pillanatban történt meg, mire ő, megszabadulva a hátráltató tényezőtől, rögtön futásnak is eredt, és a gyümölcsös- meg veteményeskerteken átcsörtetve meg sem állt a birtok keleti felét határoló eukaliptuszliget egyik masszív példányának menedéket jelentő ágáig.

Hát nagyjából itt ért véget a mesénk, a folytatásnak már szemtanúja volt mind Mr Kowalczyk, mind pedig a férjeura hívószavára kisiető Mrs Kowalczyk, aki megismerkedésünk kétes körülményei ellenére szinte azon nyomban a szívébe fogadott minket. És csak mostanában kezdem felfogni, hogy miért…

De egyvalamit még mindig nem értek. A rodeó show-n oly magabiztossággal brillírozó Ron miért viselkedett úgy, mint… nos úgy, mint minden normális rémült ember, akit egy féltonnás bika pécézett ki magának, és miért nem csillogtatta rodeó-bohóci kvalitásait? Ha nincs közönség, már derogál neki az ilyesfajta erőfeszítés?
Megmerjem kérdezni?

Ron

Teljes csöndben tesszük meg az istállókig vezető fél kilométeres sétát. Hermione gondolataiba merülve baktat mellettem, engem pedig a korai kelés csillapodni nem tudó megrázkódtatása némít el.
Még akkor sem szólunk egymáshoz, amikor az istálló deszkaajtaja becsukódik mögöttünk, s mi fancsali képpel leparkolunk a hat etetőjászolhoz kötött tehén előtt.
Villanyt gyújtok, s a szétáradó fényben szemrevételezem az elmúlt tizenkét óra termését.
Hm, nem mondom, ma is bőven lesz mit áttúrni. A tegnapi beterelés óta „produkált” fekália kis kupacokban gyűlik a szalmával felszórt kövön.
- Khm… Oké – találom meg nagy nehezen a hangomat. – Tiéd az egytől három, enyém a négytől hat. Lássunk neki!

Kétfelől megkerüljük az etetőjászlat, majd a túloldalon találkozva villantunk egymásra egy-egy bátorító mosolyt. Egy darabig elgyönyörködünk a hatfős állatállomány hátulnézeti képében, aztán nyögvenyelősen gumikesztyűt húzunk, lehajolunk, és nekiállunk az alom tartalmának módszeres átkutatásához.
Kimondatlanul mindketten tudjuk már, hogy semmi értelme ezeknek a reggeli kiruccanásoknak; ha eddig nem bukkantunk a pálcára, akkor ezután sem fogunk. Az első két nap talán még volt reális esély a visszaszerzésére, de szerencsétlenségünkre épp akkoriban nem adódott annyi lehetőség a szabad kutakodásra.
Na persze abban a pillanatban, ahogy felajánlották nekünk az itt-maradás lehetőségét, már futottunk is ki, vissza szerencsétlen landolásunk helyszínére. Hermione az elvesztett, ám valójában soha nem létező fényképezőgépe ürügyén nyargalt vissza a lóitató vályúhoz, ahol a pálcája mellett ráadásul még a gyöngyös retiküljét is elhagyta.
Én minden külön engedély vagy magyarázat nélkül kerestem fel a hat kipányvázott tehenet, és kaptam kis híján gutaütést, midőn rájöttem, hogy halvány lila gőzöm sincs, melyik fűzabáló kérődző ejtette foglyul néhány órával korábban a pálcámat. Megnéztem őket elölről, bámultam őket hátulról, próbáltam felidézni magamban az esemény emlékképét, valami különös ismertetőjel után kutatva, de semmi, számomra mindegyik tehén egyformán esélyes maradt.

Aztán a távolban feltűnt Hermione. Furcsán leszegett fejjel közeledett, pillantását félig nyitott öklére szegezte, amit úgy tartott el magától, mintha egy kismadár döglődne benne.
Még mielőtt megláttam volna, pontosan mi is az, már tudtam, hogy valami nem stimmel. És nem is tévedtem. Hermione a tönkrement pálcáját tartotta a tenyerében – a pálcáját, amit alig két hónapja vett az Ollivander egykori üzletét kibérlő távol-keleti kereskedőtől, és amit nagy valószínűség szerint a farm egyetlen hátas-jószága, név szerint Jasper tört ketté egy véletlen patamozdulattal.

Hát mit mondjak, nem kerültünk hurrá-hangulatba. A Hermionét ért veszteség annál rosszabb pillanatban nem is történhetett volna. Hisz másik pálca nélkül még egy begyűjtő bűbájjal sem próbálkozhattam a saját fegyverem visszaszerzésére. Maradt hát a manuális módszer, mint az egyetlen működőképes lehetőség.
És – Ó, édes istenem! – hadd ne kelljen ezt részleteznem, legyen elég annyi, hogy alig egy óra leforgása alatt a tehénanatómia kiművelt szakértője lettem, különös tekintettel annak kimeneti nyílásaira.
A beavatkozást persze nem abban a pillanatban és nem ott helyben hajtottuk végre, a délután akkor már estébe hajlott, s a teheneket vissza kellett terelni a hálóhelyükre.

Itt-tartózkodásunk első hajnalán ejtettük szerét a dolognak. Előre kitervelt partizánakció keretében még hajnalhasadás előtt kilopóztunk a házból, és pont úgy, ahogy ma, titokban felkerestük a marhaistállót. Hermione nagyon előrelátóan gondoskodott a segédeszközről: a vízhatlan fóliadarabról, amit rögtönzött kesztyűként magamra húzhattam, hogy azzal hajtsam végre a behatolást.
Ám minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. Hatvanpercnyi gyomorforgató vastagbél-búvárkodás után be kellett látnunk, hogy ez a módszer sem vezet eredményre. A pálca vagy örökre az emésztőrendszer fogja lett, vagy pedig (és ez tartotta bennünk a reményt) természetes úton távozott, a karámban vagy az istállóban, esetleg a két helyszínt összekötő úton.

Szóval ezért kúszunk-mászunk most a földön, és ezért járom végig napjában akár ötször is a legelőt, de mindeddig semmire sem jutottunk.
- Hagyjuk a fenébe, Hermione! – Derekamat masszírozva lassan kiegyenesedem. – Teljesen hiábavaló ez az egész. Te is tudod, hogy most már nem fog előkerülni.
Hermione rendületlenül tovább kutat.
- Nem tudhatod, Ron – vonja meg a vállát. – Lehet, hogy csak elakadt odabenn, és még kell neki egy-két nap, amíg öö… kiszabadul. Talán éppen ma, majd a legelőn… Ha szemmel tartanád őket, miközben… tudod…

A javaslat kínlódó nyögést csal elő belőlem. Az az igazság, hogy belefáradtam már a tehenek utáni kémkedésbe. Napi két-három órában azt lesni, hogy hol és mikor könnyebbülnek meg, nem egy szívderítő elfoglaltság. Azonkívül kínos is, és már-már a jó híremet teszi kockára.
- Ma inkább kihagyom dolgot – jelentem be elhatározásomat fennhangon is. A gumikesztyűt lehúzom, és akkurátusan a sarokba vágom. – Szerintem Martyn papának már így is feltűnt, hogy túl sokat legyeskedem az állatok körül. Tegnap ráadásul azt is észrevette, amint az egyik tehén farka alá lessek, miközben az éppen funkcionál… Ugye tudod, hogy értem, Hermione? Aztán meg olyan összehúzott szemmel nézett rám, mintha… mintha fajtalan gondolatokat feltételezne rólam. Ha ez így megy tovább, azt fogja hinni, hogy romantikus színezetű érdeklődést tanúsítok a tehenei iránt… És ne merészelj nevetni, Hermione! Ez halál ciki! Az első esetet még ki tudtuk magyarázni, de tovább már nem vagyok hajlandó kompromittálni magam.

Hermione

Nem tudom visszatartani a mosolygást. Ron olyan helyes, amikor hőbörög; esküszöm, ilyenkor még kékebb a szeme!
Felpattanok, teszek felé egy hosszú sasszét, a mellkasára simulok, s a hajába túrva megcsókolom.
- Jaj! Ne má’…! Hermione…! – Ron nyugtalanul izeg-mozog alattam. Némi dulakodás után határozottan ki is bontakozik az ölelésemből, engem pedig olyan messzire tol magától, amennyire hosszú karjaitól csak telik.
Megütközve és vérig sértve nézek rá.
- Mi bajod!? Én azt hittem, hiányzom egy kicsit… Hisz amióta itt vagyunk, alig volt alkalmunk kettesben lenni… Előttük – biccentek a ház irányába – még csak egy rövid puszit sem válthatunk…
Még folytatnám a méltatlankodást, ám a Ron arcára kiülő vidám derültség elhallgattat.
- Jaj, te lány! – sóhajt fel színpadiasan. – Nem a csók ellen volt kifogásom. Csak legközelebb megtennéd nekem azt a szívességet, hogy lehúzod a használt gumikesztyűt, mielőtt a hajamba túrsz vele?

(egy órával később)

Ron

A kimaradt csókok bepótlása több időt vett igénybe, hogysem házigazdáink hat órai menetrendszerű és halálpontos ébredése előtt visszaérjünk a házba. Így aztán alibiből megfejtük a teheneket, s most egy-egy csurig töltött vödröt cipelve battyogunk vissza a vörös cédrussal övezett gyalogúton.
Időközben teljesen kivilágosodott, az égbolt a kora reggelek felhőtlen, hűvös kékjében ragyog felettünk. A tőlünk keletre húzódó dús legelő smaragdzölden nyújtózkodik, végeláthatatlanul, mígnem aztán felolvad a távoli horizont enyhe ívű vonalában.
Nem először döbbent meg ez a látvány – annyira más, mint Broken Hill! És annyival, de annyival élettel-telibb, mint kóborlásaink hosszú kilométereinek egyhangú látképe!

És hogy hol is vagyunk pontosan? Hát, azt nekünk is csak nagy sokára sikerült kiderítenünk! Varázspálca híján nem tudtuk betájolni magunkat az autósatlaszon, nyíltan rákérdezni pedig nem mertünk. Furán is hatott volna! Hogy még azt sem tudjuk, melyik államban vagyunk!?
Az áthidaló megoldás aztán Hermione agyából pattan ki (ki máséból?), és némi szekrény- és fiókkutatás után sikerült is egy közüzemi számlára bukkannunk, rajta átmeneti szállásunk pontos címével: Új-Dél-Wales, Riverina, Hillston közigazgatási terület, „Kowalczyk” farm.

Pontos számokra váltva mindez azt jelenti, hogy eredeti kiindulási helyünktől (Broken Hilltől) háromszáz kilométerre délkeletre kötöttünk ki, előre betervezett haladási útvonalunktól homlokegyenest eltérve, pont az ellenkező irányba!
Hermione rosszul időzített gyomorgörcse – ahogy ő pironkodva nevezi másnaposságának következményét – nagyjából négyszázötven kilométerrel lendített ki minket a légvonalból. Négyszázötven kilométer! Hihetetlen! Ilyen is csak a déli féltekén történhet!

De az a legfurább az egészben, hogy minden gikszer ellenére, valahogy nem érzek igazi ingerenciát a továbbhaladásra – és mintha Hermione is így lenne ezzel. Egyikünk sem sürgeti a másikat, vagy érvel azzal, hogy már így is túl sok ideig dekkoltunk egy helyben. Utazásunk hosszú távú célja – hogy megtaláljuk Hermione beijedt szüleit – észrevétlenül és teljesen szándéktalanul hátrébb sorolódott az egyéni preferenciák rangsorában. A napi többszöri étkezés, a kényelmes fekhely, szállásadóink túláradó vendégszeretete túl nagy kísértésnek bizonyult, aminek nem csak hogy én nem, de még az ilyen dolgokban lemondóbb és sokkal kevésbé gyarló Hermione sem tudott ellenállni.
Azonkívül Mr és Mrs Kowalczykban van valami megvesztegető kedvesség, amivel szemben nem lehet védekezni. Talán mert olyan öregek és magányosak, vagy talán mert önzetlen pártfogásuk mindkettőnket arra a nagyszülői szeretetre emlékeztet, amiben egyikünknek sem volt része? Nem tudom. Egyszerűen itt ragadtunk. Az első napokban persze volt mire ráfogni a maradást, hisz a pálca nélkül nem állhattunk tovább, de most már – amikor mindkettőnk előtt világos, hogy a visszaszerzésből nem lesz semmi – nincs ilyen logikus magyarázatunk.

Hangos kukorékolás ránt ki a mélázásból. Kérdőn nézek Hermionéra.
- Mióta van nekünk kakasunk? Én eddig úgy tudtam, a baromfiudvar nem koedukált.
- Eddig nem is volt az – nevet fel ő. – A kakast tegnap hozták. És amennyire én tudom, ő lesz a mai ebéd főszereplője.
A hír hallatán nagyot kordul a gyomrom, és az orrom hirtelen, mintha csak most kapcsolódott volna be a többi működő érzékszervem sorába, valósággal beleakad a nyitott konyhaablakon át kiáramló illatfoszlányba. Öntudatlanul is megszaporázom lépteimet, és a bejáratig vezető utolsó métereket már futva teszem meg.
Könyökkel nyomom le a kilincset, s úgy oldalazom be a résnyire tárt ajtón, hogy oda sem figyelek a kilögybölődő tejre.
- Jó reggelt! – rikkantom a konyha észveszejtő aromákkal teli levegőjébe. – De jó illata van itt valaminek! – Szavaimat félig a mosolygó Mrs Kowalczyknak, félig pedig a kezében tartott gőzölgő palacsinta-halomnak címzem.

Mire Hermione is megérkezik, én már javában az asztal felett görnyedek, és két pofára tömöm magamba a vadmálna sziruppal gazdagon nyakon öntött meleg süteményt.
- Jó reggelt, Mrs Kowalczyk! – köszön Hermione udvariasan. Mire a megszólított automatikusan kijavítja:
- Rosie mama! Hányszor mondjam még, kislányom, hogy nyugodtan szólíts így? – Azzal egy hamisítatlanul nagymamás mosoly terül szét az arcán. – Na, ülj gyorsan te is az asztalhoz. A bátyád még be sem fejezte a saját adagját, de máris a tiédre kacsingat… A kis bélpoklos – fordítja rám szeretetteljes mosolyát –, aki nagy sietségében még a tejet is szétcsepegtette!
Hermione egy rövid oldalpillantást vet rám, cinkos fény villan a szemében. Aztán felmosórongyot ragad, s a székem mellé guggolva nekiáll a tejtócsák felitatásának. Csak én hallom, ahogy az orra alatt vigyorogva azt dünnyögi:
- Hát… az én bátyám már csak ilyen…

(fél órával később)

Hermione

A plafont fixírozva heverek az ágyon, két kezem tehetetlenül hullámzik kidomborodott, mély hangon bugyborékoló hasamon.
Ah, de bezabáltam! Mozdulni sem bírok.
Mrs Kowalczyk… vagyis Rosie mama (ideje lenne már megszoknom ezt a közvetlenebb megszólítást!) minden jel szerint szent küldetésének tekinti, hogy karácsonyra egészen a vágósúlyig felhizlaljon. És erőfeszítése nem is maradt minden látható külalaki eredmény nélkül! A közelmúltban elfogyasztott roppant mennyiségű állati zsiradék és a magát süteménynek álcázó, ennél fogva ellenállhatatlan szénhidrát látványos domborzati formákban rakódott le testem különböző pontjain.

Vajon mennyit hízhattam az elmúlt tíz napban? Három-négy kilót?
Na, nem mintha zavarna, hisz rám fért ez az egészségileg is javallt súlygyarapodás… meg hát, ha teljesen őszinte akarok lenni, esztétikailag sem vált éppen káromra a dolog.

A sors furcsa fintora, hogy épp most nem származik ebből túl sok hasznom. Amikor már végre nem kéne aggódnom kiálló és szúrós csontjaim miatt, akkor hozza úgy az élet, hogy én és Ron külön ágyban, sőt mi több: külön szobában kell, aludjunk.
A dolog magyarázata igen egyszerű: vendéglátóink abban a meggyőződésben fogadtak be minket magukhoz, hogy mi nem egy romantikus alapon szerveződött pár, hanem testvérek vagyunk.

Hogy a félreértés mikor, melyik ponton öntetett betonba, azt már nem tudnám pontosan meghatározni. Csak arra emlékszem, ahogy ott ülünk a konyhában, mi négyen, már túl a magyarázkodáson, de még a „hogyan tovább” előtt. És a kimondatlan kérdés ott köröz fölöttünk a levegőben: Most akkor mi legyen?
Rosie mamáék úgy tudták, elfogyott minden pénzünk, hogy bajbajutott turisták vagyunk, akik végső elkeseredésükben ráfanyalodtak egy olyan megoldásra, ami majdnem az életüket követelte.

Egy darabig elgondolkodva méregettek minket. Rosie mama a maga bájosan apróra töpörödött öreg nénike módján, bal kificamított bokáján vastag kötéssel, keze ügyében a termetéhez mérten óriási mankójával. Mazsolaarcán temérdek vékony ránc szaladt keresztbe-kasul, kendő alá szorított ősz hajfürtjei itt-ott kibújtak, s ő öregesen remegve simította őket vissza.
Mellette Martyn papa ült, mackósan és tagbaszakadtan. Arcának alsó felét egyetlen vattaszerű, fehér szőrdzsungel foglalta el, amiből szélesen villantak elő az idős emberek gyanúsan szabályos fogai. Kopasz fejbúbjával és terjedelmes potrohával úgy nézett ki, mint egy félbehagyott Télapó.

E két ismeretlen ember látványa, fonák módon, a hazaérkezés melengető érzését lopta a szívembe, olyan gyorsan és hirtelen, hogy akkor ott, a szemközti széken kuporogva, ütéstől sajgó fejjel azt kívántam, bárcsak itt marasztalnának.
És akkor elhangzott a sorsfordító mondat. Rosie mama ránk mosolygott, az asztal felett átnyúlva megborzolta Ron haját, az én arcomon pedig finoman végigsimított.
- Koszt, kvártély és némi fizetség, ennyit tudunk ajánlani – mondta nemes egyszerűséggel. – Egy testvérpár az négy szabad kéz, ami mindig kapóra jön egy farmon… Mert ugye ti testvérek vagytok?

Na, ekkor kellett volna hevesen tiltakozni!
De nem tettük. Volt valami abban a kérdésben, valami sugárzó remény, ahogy a néni a megerősítő választ várta, ahogy két szeme könyörögve csillogott. A kérdés hangszínéből is sejteni… nem, nem csak sejteni, hanem egyenesen tudni lehetett, hogy mit is szeretne hallani.
Egy hosszú pillantást váltottunk Ronnal. Némán próbáltuk kiolvasni a másik tekintetéből a helyes választ, és biztos vagyunk benne, hogy abban a néhány másodpercben ugyanazok a következtetések születtek meg mindkettőnk agyában. Ha elmegyünk, akkor a pálcánkat itt kell hagynunk! Maradni pedig csak akkor maradhatunk, ha testvérnek valljuk magunkat – ez abban a pillanatban ultimátumszerűen világos volt.

Ami ezután történt, arra nem szívesen emlékezem vissza. Így utólag szégyellem is magam. De a hazudozás, úgy látszik, akkorra már a második természetünkké vált, így Ron és én szemrebbenés nélkül, sőt egymás szavába vágva biztosítottuk a két öreget, hogy: de-de! Mi bizony egy alomból származunk! Hogy nagyjából annyira hasonlítunk egymásra, mint bantu néger a sarkköri eszkimóra, hát arra is van logikus magyarázat! Szenvedélyes vérmérsékletű anyánk egy év leforgása alatt két férfit is a kegyeiben szerencséltetett, és ajándékozta meg őket kilenc hónappal később az élet csodájával – vagyis velünk.

Rémes, igaz? Ilyen pofátlanul hazudni, és félrevezetni ezt a két jóhiszemű öregembert?
De hát akkor egyszerűen nem kínálkozott más megoldás, és a Rosie mama arcán szétterülő napsugaras öröm, amivel a beismerésünket fogadta, elnémította bennem a lelkiismeret-furdalás első bátortalan hangocskáját.
Meg aztán azt se felejtsük el, hogy akkor még javában másnapos voltam. Semmi másra nem vágytam, csak mozdulatlan nyugalomra s egy pohár hűs itókára. Azon felül a pálcám holléte is izgatott, nem beszélve a gyöngyös retikülömről, amit a landolás során úgyszintén elhagytam… Amikor néhány órával és a tönkrement pálcám meggyászolásával később nyugovóra tértem, a fejem már kegyetlenül hasogatott, s úgy merültem álomba, hogy jószerével azt sem tudtam, hol vagyok.

Na de másnap! Akkor már határozottan kezdtem kapiskálni, mibe is másztunk bele nyakig. Ron és én egy idegen ház felső emeletén kerültünk elszállásolásra, két külön szobában, amit egy közös fürdő kötött és köt össze – egy makulátlan rendben tartott lakrészben, ahol minden szembeötlő helyen (az ágy fölött, az éjjeliszekrényen, a falakon) egy magunkkorabeli fiú és lány arcképe függött vagy állt.
A Kowalczyk házaspár húsz éve halott gyermekeinek fotói, jöttem rá később.
Hát, ezért volt olyan fontos, hogy mi is testvérek legyünk…
Így passzoltunk bele leginkább a hátrahagyott és soha mással nem pótolható űrbe…
Két személyben életre kelt emlékezet – ezek lettünk mi…

- Hermione, alszol? – Ron hangja, mely a közvetlen közelemből szól, egyszeriben kiszabadít elkalandozó gondolataim pókhálójából.
- Nem – rázom meg a fejem. – Észre se vettem, hogy lecsukódott a szemem… Fürödtél? – kérdem teljesen feleslegesen, miközben Ron csöpögő hajjal, egy szál derék köré csavart törülközőben mellém ereszkedik az ágyra.
- Muszáj volt, miután összekented a hajam. – Azzal fölém hajol, és rázni kezdi nedves hajtincseit, pont úgy, ahogy a partot ért kutya szokta csinálni. A szertefröcskölő vízcseppek válogatás nélkül landolnak a falon, az ágyneműn és persze rajtam is.
- Ne hülyülj már, Ron! – nevetek. – Teljesen eláztatsz… Nézd, már tiszta víz a pólóm.

Ron

- Ó! – sóhajtom aggodalmasan. – Akkor gyorsan vegyük le, nehogy meghűlj nekem!
De Hermione a kezemre csap.
- Nem, Ron! Itt nem lehet… – elhallgat. Figyelmesen hegyezni kezdi a fülét.
Én ezt a pillanatot használom ki, hogy újból támadásba lendüljek. Egyszerűen nem bírok magammal. Az utóbbi tíz nap takarékra tett szexuális élete az önuralmam utolsó morzsáit emésztette fel. Ez a testvéresdi meg az azzal járó önmegtartóztatás a régi sátoros idők sűrű feszültségérzetét lopta vissza a zsigereimbe.

Hermione

Ron olyan lendülettel esik a felsőtestemnek, mintha a tehénfejésben szerzett újkeletű ismereteit akarná kamatoztatni rajtam. S habár a dolog nem egyértelműen kellemetlen, én mégsem akarom kockáztatni a lebukást.
Egyik felhúzott térdemet a mellkasa alá ékelem, így próbálom lefeszíteni őt magamról.
- Ron – nyögöm –, uralkodj magadon! A testvérek… nem csinálnak… ilyeneket!

Ron

Nagyot nyekkenve, tomporral landolok a földön.
Hermione azon nyomban függőlegesbe lendül, és az újabb támadástól tartva védekezőn maga elé emeli mindkét karját. Aztán amikor látja, hogy eszem ágában sincs megrohamozni, leengedi őket. Félig derűsen, félig restelkedve nézi végig, hogyan igyekszem rendezett formába igazítani összekuszált végtagjaimat, lehetőleg úgy, hogy mindeközben a törölköző se oldódjon le rólam.
- Szükségtelen volt erőszakhoz folyamodnod – szólok annyi férfiúi méltósággal, amennyit egy ilyesfajta visszautasítás után még össze tudok kaparni magamból. – Értek én a szép szóból is. De különben is – tornázom vissza magam az ágyára – ez a fokozott elővigyázatosság tök fölösleges. Úgy értem, előttük. Szerintem ők pontosan tudják, hogy hazudtunk, hogy igazából nem is vagyunk testvérek, s csak azért mondtuk ezt, hogy egy darabig itt maradhassunk. Ők, izé… hogy is mondtad… buzgó katolikusok, akik adnak a látszatra, és csak le akarták fektetni az alapszabályokat: nyíltan nincs enyelgés! Na de csukott ajtó mögött azt csinálunk, ami nekünk tetszik.

Hermione

Oké, azt el kell ismernem, hogy van logika ebben az okfejtésben. Rosie mama tényleg gyakorló katolikus, aki ragaszkodik bizonyos, ma már ósdinak tetsző elvekhez, mint például a házasság előtti önmegtartóztatás. És abban is biztos vagyok, hogy nem nézné jó szemmel, ha templomjáró barátnői előtt kiderülne, hogy az ő fedele alatt olyan… hm… vallásilag aggályos tevékenység folyik, amit más körülmények között (más körülmény ez esetben a közös hálószoba) minden valószínűség szerint buzgón gyakorolnánk.
- Igen, kezdetben így is volt – ismerem el fennhangon. – De… elhiszed, ha azt állítom, időközben annyira beleringatták magukat ebbe a kegyes hazugságba, hogy végül az lett a valóság? Szerintem most már hiszik is, hogy mi tényleg testvérek vagyunk.
Ron kétkedő fintort vág.
- Azt mondod, hogy dilisek?
- Nem, dehogy! – tiltakozom hevesen. Zavar, hogy félreértett. – Csak… ah, nem tudom, hogyan fogalmazzam meg! Vannak dolgok, amiket az ember néha oly nagyon szeretne elhinni, hogy a szív kívánsága apránként felszámolja a józanész ellenérveit, az agy pedig ráhangolódik erre az új valóságra, mígnem aztán az válik a realitássá. Érted? Ők egy testvérpárt akartak, és ezt, a mi készséges közreműködésünkkel, meg is kapták. Most már nem engednek belőle.

Ron hosszan emészti a hallottakat.
- Szerinted van ennek valami köze a halott gyerekeikhez? – kérdi végül, s ujjával a szemközti falon lógó közös portré felé int. – Mert furcsa, hogy épp az ő egykori szobáikban szállásoltak el, nem?

- Furcsa? Nem, szerintem nem az – válaszolom rövid töprengés után. – Az autóbaleset, amiben tizennyolc évesen életüket vesztették, már több mint húsz éve történt. Ennyi idő alatt nosztalgiává szelídült a szülők bánata. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy már nem fáj nekik – hisz tudod, hogy minden nap kimennek a sírkertbe, és majdnem egy órát imádkoznak a fejfájukra hajolva –, de a szobájukat, a holmijukat már nem őrzi olyan szigorú kegyelet. Ahelyett hogy elzárnák ezeket, ők inkább használatra bocsátják, mintha a tulajdonosaik még mindig élnének. És… lehet, hogy ezzel egy kicsit felnagyítom a jelentőségünket, de mégis azt hiszem, mi egyfajta pótlék lettünk ebben a házban. Te akadémiai színvonalú kiképzést kaptál az állattenyésztés apró fortélyairól, Martyn papa úgy oktat téged minden nap, mintha bizony az utódját képezné ki. Engem meg Rosie mama öltözetet fel boldogult bakfiskorának félretett ruháiba, amiket valószínűleg a saját lányának szánt, és amiket Mary halála után nem volt kire továbbhagyományoznia… És – veszek nagy levegőt a folytatáshoz – épp ezért nem szabad lelepleznünk magunkat, Ron! Mi már örökre Mary és Jacob utánzatai leszünk, két olyan személy, akik megelevenítik bennük a régi szép emlékeket, és felerősítik azok kifakult visszhangját.

Ron

Hermione kétségtelenül ért a szavakhoz. És én értékelem is az ékesszólását, agyamban mégis csupán egyetlen szó visszhangzik rendületlenül, minden mást kiszorítva.
- „Örökre?” – idézek Hermione monológjából. – Hogy értetted ezt pontosan? Az világos, hogy nem maradhatunk itt a végtelenségig…
És valószínűleg már ők sem fognak sokáig, teszem hozzá gondolatban. A farm annyira eladósodott, hogy az elárverezés elkerülhetetlennek tűnik – hacsak nem történik sürgősen valami csoda.

Mindez az ideérkezésünket követő harmadik nap derült ki. Nagyjából dél körül járhatott az idő, jól emlékszem rá, odalent már az ebédhez készülődtünk, amikor a kavicsos felhajtóra egy ismeretlen terepjáró gördült be. Nem a birtok egyetlen intézőjének ütött-kopott csotrogánya volt, hanem egy csillogó-villogó négykerék-meghajtásos (tanulok ám!) monstrum, amiből egy unszimpatikus öltönyös ürge szállt ki, a nyomában valami marcona vademberrel, aki azon nyomban elindult a karámok felé. Az öltönyös pasas hivatalos papírt lobogtatva csörtetett be a folyosóra, és valami olyasmiről kezdett hadoválni, hogy ha az elmaradt törlesztő-részleteteket – ami akkor már több hónapnyi összegre rúgott – nem fizetik ki azonnal, ott helyben, akkor él törvény adta jogával, és a tartozás ellenértékeként lefoglalja, valamint haladéktalanul elszállítja a birtok egyik díjnyertes tenyészkosát.

Fú, azt a világvége hangulatot el sem lehet képzelni! Az ember azt hitte volna, nem is egy állatról, hanem minimum a család karonülő kisgyerekéről van szó, akit a szüleitől akarnak elszakítani éppen.
Két hetven év feletti síró-zokogó öregember, akik majdhogynem térdre bukva rimánkodnak még egy kis haladékért – szívszorító látvány! Hát, nem szégyellem bevallani, nekem is könny szökött a szemembe.

De most már csak éktelen haragot érzek: mégis hogyan várhatják el az adósság törlesztését úgy, hogy közben épp az egyik legfőbb pénztermelő forrásától fosztják meg a farmot!? (A tenyészkos rendszeresen levett szaporító anyagát ugyanis szép pénzért lehet értékesíteni – különösen akkor, ha olyan díjnyertes és magasan törzskönyvezett példányról van szó, mint ahogy az a szóban forgó kos is volt, amit aztán – hiába minden könyörgés – el is vittek.)

Hermione

Lassan mozdulni kéne, és nekilátni a mára kiszabott programnak, de valami láthatatlan súly az ágyhoz szögez. Ron félbehagyott mondata lustán körözve elidőz körülöttünk, s én még mindig a választ fogalmazgatom magamban.
- A végtelenségig tényleg nem maradhatunk velük – szólalok meg halkan. – De, adva a körülményeket, addig várhatunk, amíg… hát tudod, amíg bekerülnek az öregotthonba.
- Biztos, hogy ez elkerülhetetlen? – Ron reménykedve néz rám, mintha a zsebemben rejtegetném a helyzet megoldásának jolly jokerét. – Nem lehetne tenni valamit? Segíteni rajtuk valahogy? Hermione, neked annyi eszed van, találj ki valamit!

Nem tudok elnyomni egy apró kacajt.
- Kedves, hogy ilyen nagyra tartod a képességeimet – intonálom szokatlanul magas hangon –, de azt hiszem, itt már az én „éles” eszem sem segíthet. Amennyire én látom, az adósság csak a probléma egyik fele. A nagyobbik baj az, hogy a szétaprózódott birtok már nem versenyképes többé; azzal, hogy darabonként eladogatták a földet, tulajdonképpen maguk alatt vágták a fát. Az azonnali elárverezéstől megmentették ugyan a házukat meg az állatállomány egy maréknyi részét, de ezzel egy időben el is lehetetlenítették magukat mint farmereket. Állattenyésztésből ekkora birtokon, ilyen alacsony fokú gépesítettség mellett nem tudnak megélni, ráadásul segítőjük sincs. Leszámítva azt a fura fazont, aki ki meg betereli és takarmányozza az állatokat, nem számíthatnak senkire.
- Na és Geronimo? – dobja be Ron a gyakran emlegetett nevet.
Lemondóan csóválom meg a fejem.
- Geronimót is elviszik. Tegnap hallottam, hogy erről beszélgetnek a nappaliban. És ha nem akarsz még egyszer olyan könnyfakasztó jelenetet, mint amilyen a múltkori volt, akkor legjobb lesz, ha távol tartod Martyn papát az eseményektől. Elvégre az utolsó, legkedvesebb tenyészkosát is elveszíti…

Ron

Hogy a ragya verné ki ezeket az átkozott hitelvégrehajtókat!
Szóval ma jönnek… Na, akkor lesz egy kis meglepetésem a számukra! Egy illatos szuverén, ha úgy tetszik, a tulajdonosváltást megünnepelendő.
- Oké! – csapok a combomra. – Akkor lássunk munkához!
Feltápászkodok ültömből, s már félúton járok a szobáinkat összekötő fürdő felé, amikor beleakad valamibe a tekintetem.
- Hermione, jól látom… tényleg csöpög valami a szekrényedből?
- Ó, a jó életbe…! – Hermione egyetlen szökkenéssel az éjjeliszekrény mellett terem, kirántja a fiókot, és kiemeli annak víztől csöpögő, szétázott tartalmát.
- Ez itt… – lépek közelebb – a Roxfort története? Azt még értem, hogy miért tartod a fiókban – már megszoktam tőled ezt a szentimentalizmust – na, de azt már annál kevésbé fogom fel, hogy miért vizezted össze?

- Jaj, de hát nem szándékosan tettem! – nyüszíti ő, miközben elkeseredett igyekezettel próbálja – számomra teljesen értelmezhetetlen módon – fóliaborítással ellátni a megáradt nyomdaterméket.
- Mi a fene történt ezzel? – akarom tudni most már őszinte kíváncsisággal. A görnyedő Hermione fölé hajolok. – Honnan ez a rengeteg víz? Tisztára olyan, mintha izzadnának a lapok…
Hermione erre morog valamit, majd kénytelen-kelletlen megvilágítja előttem a tényállást.
- A léfacsaró főzetem fiolája megrepedt, amikor beleestem a vályúba. Néhány csepp kiszivárgott, és a könyvemre folyt.
- A papírból is lehet levet facsarni? – szúrom közbe hitetlenkedve. És ezzel végre magamra vonom Hermione figyelmét.
- Akár a kőből is lehet, Ron – és a kijelentéshez egy igen különös pillantást mellékel. – Te tényleg nem figyeltél oda bájitaltanon! – Azzal visszafordul a könyvhöz. – Elvileg bármilyen anyagot rá lehet bírni az „izzadásra”, ahogy te fogalmaztál, abban az esetben, ha megfelelően páradús környezetben tartod. Ezért próbáltam fóliával leszigetelni a könyvet, de – ó, a francba! – most már világos, hogy ez így nem fog működni. Nem tudom hermetikusan elzárni… – és itt elcsuklik a hangja. Könnytől fényes szemekkel néz fel rám, az ajka remeg, úgy mondja: – Ki kell dobnom. Sőt, nem egyszerűen ki kell dobnom, hanem biztonsági okokból a vécén kell lehúznom… laponként…