(kicsit később) Ron Gőzerővel folyik a desszert felszolgálása, és Hermione, ahogy az egész vacsora alatt végig, úgy most is lelkesen tüsténkedik. Annyira lelkesen, hogy szinte furdal a lelkiismeret, amiért én közben itt ülök tétlenül, várva, hogy kiszolgáljanak. De hát, ha egyszer nem merem megkockáztatni a függőleges testhelyzetet! Az az igazság, hogy az utóbbi idők szex-fronton tanúsított böjtje alaposan kikezdte az idegeimet, s diétára fogott szervezetem most azzal büntet, hogy lépten-nyomon merevedést produkál a nadrágomban. A folyamatba – mondanom sem kell – semmiféle beleszólási jogom nincs, automatára állított altestem az én előzetes jóváhagyásom és engedélyem nélkül lép működésbe. A helyzeten az sem javított, hogy szinte egész vacsora alatt végig magamon éreztem Hermione pillantását, szemem sarkából – habár igyekeztem nem odanézni – láttam fel-alá riszálni, hallottam a hangját, ahogy udvariasan körbekínálja az üdítőt… és valószínűleg nem vagyok normális, de minden apró megmozdulása, minden pici reakciója, legyen az bármily jelentéktelen, begerjesztett, és immár majd egy órája tartó, maratoni merevedés titokban tartására kényszerített. Nem tudom, mennyi van még hátra az estéből, de ezt a dolgot sürgősen rövidre kell zárnom, különben a tartós agyi oxigénhiány maradandó károkat okoz a szervezetemben. Na, jó. Egy bevált módszert ismerek, és mivel más lehetőségem nincs, kénytelen vagyok ráfanyalodni a figyelemelterelés taktikájára. Nézzük csak, nézzük csak: ki a legkevésbé vonzó szexuális objektum a helyiségben? A-ha, nem is kell nagyon keresgélni – a vén krampusz! Itt van tőlem karnyújtásnyi távolságra, a maga inas, töpörödött kisember mivoltában; bütykös, gallyszerű ujjai türelmetlenül dobolnak a fehér damaszttal borított asztalon. Feje búbja tarkopaszon csillog a falilámpák fényében, csak néhány őszes pamacs alkot valami hajra utaló ritkás félkört májfoltos tarkóján. S noha korántsem olyan gusztustalan, mint Hermionéék dagadt kertszomszédja, kezdetnek azért megteszi. - Ó, jól látom, Rosie? – recsegi rozsdás kappanhangon. Ültében kiegyenesedik (már amennyire ezt gyulladt ízületei engedélyezik), és izgalomtól kigúvadt szemmel mered a középre fektetett nagy tálca süteményre. (Rögtön meg is állapítom, hogy ebből a szögből pont úgy néz ki, mint a hugyozó kecskebéka.) – Két sütet rumos barát, a kedvencem! Ám mielőtt előrenyújthatná kistányérját, hogy Hermione kiporciózza a neki szánt adagot, az unott képű vej közbelép, és (hangjában nem kis kárörömmel) újfent emlékezteti apósát a néhány hete felállított diagnózisra. A nagyapa erre mond egy-két csúnyát, majd belátva saját korlátait meghajol az észérvek előtt, ám amikor Hermione elérakja az alternatívaként felkínált diabetikus piskótát, tüntetően nagyot fújtat, majd kihívóan vejére néz, és kisgyerekes daccal halálos dózis porcukrot zúdít a desszertjére. A fásult Mr Carmichael erre csak legyint, szó nélkül hagyja, hogy a nagyapa rávesse magát a gyilkos szénhidrátokra. Titkon talán reméli is, hogy az önveszélyesen adagolt porcukor megteszi helyette azt, amihez neki nincs elég bátorsága. Hát nem is tudom… Ahogy így elnézem a kisöreget, az világos, hogy a kenyere javát rég megette már… ugyanakkor az is látszik rajta, hogy az utolsó falaton sokáig elrágódik még. (jóval később) Hermione Ahogy a középre állított desszertes tál szépen lassan kiürül, úgy fakul el fokról-fokra az alábukó napkorong utolsó földre küldött bronzvörös fénye. Már csak egy ködös, mélykékben felolvadó derengés jelzi a horizont nappali ívét, az ebédlő világításáért már hosszú percek óta egyedül a gyertyaégős falikarok felelősek. A vacsora érezhetően a vége felé közeledik – ám a lényeg, a vendégek jövetelének valódi oka, még mindig nem bukott felszínre. S hogy honnan tudom egyáltalán, hogy van ilyen ok? Egyszerű: érezni lehet a levegőben a kimondatlan szavakat, látni lehet az arcokon a lendületet kereső készülődést. A vendéglátók szemében is várakozás csillan, mintha előre sejtenének valamit. Az elmúlt húsz percet a legkülönfélébb témák megvitatása és az oda-vissza csapongó társalgás töltötte ki. Többek között terítékre kerültünk mi is Ronnal. Újra! Habár erre előre számítottam. A fő faggató persze Dinah volt: a rá jellemző közvetlenséggel kérdezett ki minket jövőre vonatkozó terveinkről, vagyis hogy: hol és mikor szándékozunk továbbtanulni, meddig maradunk Ausztráliában, s hogyan tervezzük megoldani immár mindenki számára nyilvánvaló pénzgondjainkat. Ronnal az előre megbeszéltek szerint válaszolgattunk. Vagyishogy: a „bátyám” két hónap múlva kezdi második évét a főiskolán, ahol sportmenedzsernek tanul (úgy gondoltam, ez a szakma ránézésre illik hozzá), én pedig idén szeptemberben leszek gólya a számviteli főiskolán (ez a választás úgyszintén találónak tűnt, már ami a temperamentumomat illeti). A hallgatóság, ahogy ilyenkor illik, sokat értően bólogatott, közbekérdezni nem akart, vagy kompetencia híján nem mert, így aztán gyorsan és minimális zavarral letudhattuk a társalgás minket érintő részét. (Habár, most így visszagondolva, a pénzhiányunkra és annak rendezésére nem tértünk ki, és ezt tapintatosan ők sem firtatták.) Ezt követően Rosie mama ragadta magához a beszélgetés irányítását, s számolt be egy rádiós sporttudósító modorában az ebédet megelőző kakasos incidensünkről. A színes részletekkel teletűzdelt történet néhány percre virágos jókedvet fakasztott az asztal körül, majd lelkes antropológiai vitára buzdította az állattenyésztésben jártas jelenlévőket. Martyn papa például kijelentette, hogy a szóban forgó jószág kizárt, hogy egyszerű baromfi legyen. Sokkal valószínűbb, mondta, hogy egy harci kiképzésben részesült viadalkakas került valamilyen fatális véletlen folytán a birtokra, hisz ne feledjük: az említett szárnyas nem csak hogy kibekkelt minden sérelmére elkövetett támadást, de rendkívül fondorlatosan még arra is volt esze, hogy tetszhalottságot mímelve félrevezessen két magasrendű főemlőst! Mr Fergusson többé-kevésbé egyetértett a házigazda eszmefuttatásával, ugyanakkor nem volt rest hangot adni abbéli kételyének, miszerint a rebellis háztáji egyszerű militarista okokból kifolyólag lenne olyan, amilyen. Figyelembe véve viselkedésének szokatlan stílusjegyeit, hívta fel a figyelmet Archie nagyapa, arra a következtetésre kell jussunk, hogy a tárgyalt jószág minden valószínűség szerint a vadságáról közismert ceyloni dzsungeltyúk egyenes ági leszármazottja lehet! A vérvonalbeli vitát letudva a társalgás egyre inkább a környékbeliekre, no meg a róluk keringő pletykákra terelődött. Mr Fergusson, aki dacból újabb és újabb porcukorral telehintett piskótakockát erőltetett le a torkán, fokozottan belelovallta magát a beszélgetésben, és – talán robbanásszerűen megugró glikémiás indexének köszönhetően – egyre kevésbé vette a fáradtságot, hogy megválogassa a szavait. Szélsőséges szóhasználata több ízben okozott elnéző mosolygást (az unokák részéről), megrovó homlokráncolást (a savanyú képű vejtől) és jóízű kacagást (az ilyesmire mindig vevő Rontól, valamint a tág tűrésű házigazdáktól). Arra vállalkozni sem mernék, hogy a már-már elmérgesedő szóváltást teljes terjedelmében reprodukáljam, ám egy-két maradandóbb pillanatot vissza tudok idézni. A teljesség igénye nélkül következzék hát néhány reprezentatív részlet az elmúlt húsz perc tereferéjéből: ROSIE MAMA (Mr Fergusson felé fordulva, érdeklődve): Hát Peabodyékról hallottál-e mostanában, Archie? Igaz, amit rebesgetnek? Hogy Ambrose készpénzre váltotta a temetési biztosítását, elhagyta Lucille-t, aztán minden megtakarítását egy bowling klubba fektette? ARCHIE (indulatosan felmeredő bajusszal): Igaz, bizony! A vén bakkecske még meghívót is küldött a névadó ünnepségről. Hogyan is keresztelte el azt a sötét belvárosi lebújt? No… Mocorgó Heregolyók, vagy mi a csuda… JACK (nagy vigyorral): Koccanó Tekegolyók, nagyapa! Koccanó Tekegolyók a hely neve, nem Mocorgó Heregolyók. ARCHIE (konokul legyintve): Ah, nem mindegy?! Ambrose-nak sose volt ki a négy kereke. Emlékszem még, mikor tíz éve kézműves boltot nyitott a vén marha. A turistákra próbálta rásózni a saját kezűleg faragott pipáit… Pedig mindenki tudja, hogy nála még egy tengeri uborkának is több kézügyessége van. Úgy nézett ki valamennyi, mint valami olvadó műpénisz, amit… ROSIE MAMA (hirtelen közbevágva): Na és Lucille-ről tudsz valamit? Egy ideje nem látom a templomban. Gondolom, nagyon megviselte a dolog. ARCHIE (nagyot szusszantva): Az nem kifejezés, Rosie, az nem kifejezés! Teljesen eszét vesztette az a jó asszony! Rövid, gyászos csend. Aztán… ARCHIE (bizalmas suttogássá tompított hangon): Azt mondják, tettlegességig fajult a dolog. Hogy miután Ambrose otthagyta, Lucille utánaeredt, és egy kétszemélyes, gyorsfagyasztott pepperonis pizzával kupán vágta… (töprengő szünet) Vagy négyszemélyes volt? JACK (csipkelődő vigyorral): Szerintem a feltét nem stimmel, nagyapa. Nem gombás pizzát akartál mondani? DINAH (meglovagolva a témát): Én hawaiira emlékszem. ARCHIE (magából kikelve, magas fejhangon): Mi a búbánatos pékf***át számít az? Kupán csapta vele, az a lényeg! JONAS CARMICHAEL (először az este folyamán igazán emelt hangon): Apuka, mérsékelje magát! Az isten szerelmére, nem otthon van! ARCHIE (visítva): Te nekem nem dirigálsz, taknyos kölyök! Ha úgy tartja kedvem, az égre is felírom, mekkora balf… ROSIE MAMA (legjobb ütemben közbeszólva): No de Archie, egy gyorsfagyasztott pizza csak nem üthet akkorát, hogy maradandó sérülést okozzon… nem? ARCHIE (egy röffentéssel napirendre térve veje közbeszólásán): Rosie kedvesem, kár lenne lebecsülni a mirelit kelt tésztát mint fegyvert. Értő kézben igenis súlyos sérülést okozhat. Biztos forrásból tudom, hogy dunsztos üveg méretű púp keletkezett Ambrose tarkóján. Meg is fenyegette Lucille-t, hogy feljelenti családon belüli erőszakért! ROSIE MAMA (elcsodálkozva): Ó, de hát csak nem teszi meg! Elvégre ő ment el. Ilyen esetben elnézhető, ha az elhagyott feleség ö… hogy úgy mondjam, szélsőséges cselekedetre ragadtatja magát… DINAH (bölcselkedve): Lehet, Rosie mama, hogy a feltét súlyosbító körülménynek számít. Ez lehet a kulcs. Nem is értem, nagyapa miért azon akadt fenn, hogy két- vagy négyszemélyes volt-e. JACK (komolykodva): Azért, Dinah, mert a négyszemélyes már nem minősül legális önvédelmi eszköznek. Ahhoz külön fegyvertartási engedély kell. ARCHIE (Rosie mamához): Bizony-bizony, szerencsétlen asszonyt még az ág is húzza. Nem elég, hogy az a vén szamár otthagyta, másnap még a gyógyszereit is összekeverte zavarában. A szomszédok szerint teljesen megháborodott. Tört-zúzott, Ambrose egész pipagyűjteményét betüzelte, aztán kiment a kertbe, és megharapta a kutyát… (hatalmas sóhaj) Azóta bolhás… DINAH (közbekottyantva): Ki? A kutya? ARCHIE (vörösen lüktető arccal): Neveletlen csitri! Más baján viccelődsz!? Jonas! A te tutyimutyi hozzáállásod tehet róla, hogy így elkanászodott ez a gyerek! A mai fiatalok nem tudják, mi a szenvedés. Bezzeg én! A második világháborúban, amikor a légierőnél szolgáltam, minden nap, minden egyes keserves nap ízelítőt kaptam az igazi életből! MARTYN PAPA (bajsza alatt dörmögve): Nem úgy volt, hogy két nappal a kiutazás után bárányhimlőt kaptál, és az angolok rögtön hazadeportáltak? ARCHIE (leszegett fejjel, sértetten): Rég volt… ki emlékszik már arra pontosan…? DINAH (kotnyelesen): Ilyenkor jól jön az Alzheimer, ugye, nagyapa? El lehet képzelni Archie nagyapa haragját – aminek persze most is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ha az unokája „minősíthetetlen” viselkedéséről van szó, Mr Fergusson mindig válogatott kínzások egész sorát helyezi kilátásba, de a szeme közben pajkosan csillog, s látszik rajta, hogy az ostorozó szeretet maszkja alatt a szíve mélyén valósággal rajong lányunokájáért. Ami nem is csoda, hisz Dinah kiköpött nagyapja! Ugyanaz a szabadszájúság, ugyanaz a temperamentum. Egyik sem ismeri, vagy törődik túl sokat az illemmel, „ami a szívén, az a száján”-típus mindkettő. És persze a csipkelődő humor se áll távol egyiküktől sem. Archie nagyapa most épp egy környékbeli gazda hormonzavaros fiának priusszal végződő esetét meséli nagy lelkesedéssel. A fiú, saját szülei előtt is ismeretlen okokból, sokáig hódolt egy különös szenvedélynek. A szóban forgó kamasz nem sajnálva időt és fáradtságot vakációjának minden egyes napját arra szentelte, hogy felkeresse a lakóhelyétől hosszú mérföldekre fekvő nagyváros bevásárlóközpontját, és ennek érdekében még a kényelmetlen buszozást sem bánta. Haza mindig vidáman és elégedetten érkezett, szüleinek kérdésére, hogy mégis mivel üti agyon az időt, csak kitérő válaszokat adott. Nézelődik, mondta. Mígnem aztán egy nap rendőr autó gördült fel a család birtokának behajtó útjára, hátsó ülésen a kamasszal, akit az a szégyen ért, hogy… te jó ég! Na, az én gusztusom eddig bírta! Ron PERVERZ TATA! Menten eldobom az agyam! Ez a történet… uh, hát nem mindenkinek lett volna mersze ilyen kendőzetlen stílusban előadni, az biztos. Hermione szabályosan bele is pirult a végébe, s most azt sem tudja, hová nézzen zavarában. A sztori főszereplője valamelyik közös ismerősük kamasz fia, aki nagy előszeretettel látogatta az egyik nem túl közeli nagyváros bevásárlóközpontját, különös tekintettel annak nagy forgalmú női ruhaosztályát. Titkolt szenvedélye hónapokig folyt zavartalan nyugalomban, az öltözőfülkék diszkrét magányában, mígnem aztán a fiút is utolérte a sors. Khm… nos, az említett úriembernek abban a fokozhatatlanul kínos (és büntetőjogilag aggályos) helyzetben sikerült lebuknia, mikor is letolt gatyával, fél szemét a falba vájt lyukon tartva (mely lyukat hetek kitartó munkájával ő maga tágított, csiszolt és fejlesztett tovább), a túloldali látványon felbuzdultan épp az ágyék egyszemélyes örömeinek hódolt. Haláli az öreg, komolyan mondom! Hogy mindig ilyen-e társaságban, vagy ez most egy egyedi eset, és csak a megnövekedett cukorterhelést vezeti le ebben a formában, nem tudom, de az biztos, hogy ezen az estén csak úgy sziporkázott! A rekeszizmaim sajognak a nevetés emlékétől, a torkomat pedig még most is csiklandozza a kuncogás. Hogy lehet valaki ilyen aberrált, hogy egy öltözőfülkében csinálja!? Micsoda pancser! Én legalább a… Hé, valaki bokán rúgott az asztal alatt! És miért van ilyen halotti csönd? Hermione Kénytelen voltam erőszakhoz folyamodni, hogy végre Ron is észrevegye magát. A nevetés pajkos csermelye, mely addig kollektíven csordogált, egyszerre elapadt, csak Ron kuncogott magában félhangosan. S hogy mi történt pontosan? Őszintén, fogalmam sincs. A kedélyes jó hangulat egyik pillanatról a másikra fordult feszélyezett hallgatásba; egyetlen mondat hangzott el (azt hiszem, Mr Carmichael szájából), ami mintha jéghegynek vezetette volna az egész estét. Nem tudok másra gondolni, minthogy végre előálltak a farbával, és az eddig halálos unottságot tanúsító Jonas Carmichael kirukkolt látogatásának valódi okával – merthogy nem egy vérpezsdítő baráti csevely reményében fogadta el ezt a vacsorameghívást, az nyilvánvaló. Senki sem akaródzik megszólalni. Rosie mama konokul a saját, ölébe ejtett kezét fixírozza, a három férfi vendég pedig meredten, választ várva bámul Martyn papára. Az egyre súlyosabbá váló csöndet végül aztán ő töri meg. - Nézd, Jonas – emeli tekintetét a szólítottra –, ez nem ilyen egyszerű. Rosie és én alaposan átgondoltuk az ajánlatotokat, de… - Mit „de”, Martyn? Mit „de”? – Jack apja értetlenül rázza a fejét. – Így vissza tudnátok fizetni minden adósságotokat, a bank nem nyaggatna többé, s még csak a birtokot sem kellene elhagynotok. - Nem akarunk vendégek lenni a saját házunkban, Jonas. – Rosie mama hangja gyenge és remegős, mint a pislogó gyertya lángja, ám ebben a vihar előtti szélcsendben minden szava tisztán és jól érthetően cseng. – Nem fogadhatjuk el emelt fővel az ajánlatodat… - Ó, ugyan már! – Jonas Carmichael a térdére csap. – Inkább mennétek az öregek otthonába…? Hát, tényleg ezt akarjátok? (pár perccel később) Ron A felét sem értem annak, amiről ezek már percek óta vitatkoznak. De a helyzet viharosan forrósul, ezt én is érzem, hisz az erőltetett nyugalom felszíne alatt szinte tapintható a robbanás kész feszültség. A vitázó felek egyre nehezebben fegyelmezik hangjukat, Rosie mama szemében könnyek csillognak, Martyn papa kitartóan vörösödik fehér szakálla mögött. - Nem is értem, hogy lehetsz ilyen konok, Martyn! – Jonas Carmichael ezzel a kifakadással zárja le a kilátástalannak tűnő vitát, és ez egyben végszónak is bizonyul. Olyan vitalitással, amit ki se nézne belőle az ember, felpattan, s egy intéssel a többieket is távozásra buzdítja. A család három másik tagja vonakodó lassúsággal követi példáját: hátratolják széküket, s bocsánatkérő pillantások kíséretében felegyenesednek. Habár a nagyapának keményen meg kell küzdenie a feladattal, hosszú üléstől elkényelmesedett csontjai vonakodva adják meg magukat a felállás kényszerének. Nyikorgó csípőízületei olyan hangot hallatnak, mint amikor széthajtanak egy rozsdás kempingszéket. - Rosie, kedvesem, a vacsora fenséges volt! – recsegi karcos baritonján, és egy elismerő fejbiccentéssel pecsételi meg szavait. – Remélem, sok ilyen megtisztelő élményben lesz még részünk… talán épp itt, ebben az ebédlőben… ha még egyszer megfontolnátok az ajánlatunkat… Nem érkezik válasz. Zavart csöndben tápászkodunk fel mi is Hermionéval, s követjük a folyosóra kitébláboló vendégeket. A hangulatot össze sem lehet hasonlítani a megérkezés nevetős-izgatott légkörével, most mindenki saját gondolataiba merülve, lesütött szemmel halad a kijárat felé. A búcsúzkodás minden különösebb fakszni nélkül zajlik le: néhány méltató szó a szakácsnőnek, hálálkodó köszönöm a ház urának, egy-két bágyadt Látjuk még egymást. Hermione még kap egy váratlan (letámadás jellegű) ölelést Dinah-tól, ami ugyan meglepi, de azért nem ellenkezik – s mire felocsúdok, a vendégek már házon kívül is vannak. Hűha… Valaki elmagyarázná nekem, mi a fene folyik itt? (negyed órával később) Hermione Miután a vacsora maradékát eltüntettem a frigóban, a koszos tányérokat pedig beáztattam, egy szó nélkül karon ragadtam Ront, és kirángattam a házból. Most a birtokhatárt jelző bekötőút ciprusokkal szegélyezett, kőzúzalékos szalagján sétálunk, az égen őrt áll a kerek hold, ezüstös fénnyel szórja tele a szomszédos gazdaság végtelen távolba nyúló búzamezőit. - Hermione, te értetted ennek az egésznek a lényegét? Már, hogy mi is volt az az ajánlat, amit nem akartak elfogadni? – Ron lassú sétatempóra vált, várakozva rám-rám sandít, így nekem is vissza kell vennem a lendületből. - Igen, nagyjából felfogtam a dolog lényegét, legalábbis azt hiszem. – Nagy levegőt veszek a folytatáshoz: – Mr Carmichael meg akarja venni Rosie mamáék birtokát! - Nem mondod!? – Ron nagyot horkant. – Hermione, ha hiszed, ha nem, ez nekem is leesett! Én azt nem értem, ők miért nem örültek ennek. Hisz ez jó hír, nem? - De, az – biccentek. – Sőt, Dinah apja azzal az engedménnyel is élt, hogy a tulajdonosváltást követően nem lakoltatja ki Martyn papáékat. Ott maradhatnak, egy külön, saját bejáratú részt lekerítenének nekik, ahol megmaradna a szabad mozgásuk, ahol elvileg senki sem zavarná őket… - Akkor hol a bibi? - Ott a bibi, Ron, hogy Rosie mamáék megalázónak érzik ezt a megoldást… Bár lehet, hogy a megalázó szó egy kicsit erős… Azt hiszem, megtűrt vendégnek éreznék magukat a saját házukban, abban a házban, ahol egész életüket töltötték, s amit még Rosie mama szülei építettek sok-sok évvel ezelőtt. Ron néhány másodpercig szótlanul emésztgeti a hallottakat. - Akkor sem értem – tárja szét végül a karját. – Az öregotthonnál azért még így is jobb lenne, nem? - De… Vagyis nem… Á, nem tudom! – Tanácstalanul megrántom a vállam. – A Carmichael család nem ideköltözni akar. Ahogy a szavaikból kivettem, valami vágóhídfélét terveznek itt felépíteni. Úgy sejtem, ők igencsak tehetősek, akik hatalmas birtokon, óriási állatállománnyal gazdálkodnak, s most terjeszkedni akarnak. És… – egy pillanatra elhallgatok, Ron szemébe fúrom a pillantásom – te el tudod képzelni, milyen lehet egy vágóhíd közvetlen közelében élni? Ron válasz nélkül hagyja a kérdést, én magam elé meredve folytatom: - Dübörgő kamionok ki és be. Zajos állatok. Még zajosabb munkások. Bűz. – Focilabdaként messzire rúgok egy követ. – Aztán meg a ház másik feléből biztos irodahelyiségeket alakítanának ki. Rosie mamáéknak egy csepp nyugtuk sem lenne a sürgés-forgástól, a sok ki-be áramló munkástól – akármennyire is el lennének „kerítve”. És tudod, Ron… szerintem nem első és nem is második alakalommal utasították már vissza ezt az ajánlatot. Nekem nagyon is az az érzésem, hogy Jonas Carmichael régóta fűzi már őket. Hasztalanul. Jó száz métert teszünk meg szótlanul. Tudatlan sétánk csak visz előre, minden különösebb cél nélkül; a langymeleggé szelídült koraeste sötéten és mozdulatlanul folyja körül lassan mozgó alakunkat. - De akkor miért próbálkoztak mégis? – töri meg Ron a csendet. – Miből hitték, hogy most majd meggondolják magukat? - Talán, mert… – habozok – talán, mert tudták, hogy van egy dolog, egy hely, amit még a háznál is nehezebben tudnának elhagyni… És ahogy ezt kimondom, azon kapom magam, hogy megérkeztünk ehhez a bizonyos helyhez. Ron A sírkert közepén felállított kőpadok egyikére csüccsenünk le. Ez a műfajában aprócskának számító temető elsősorban a környező birtokosok elhunytjainak biztosított, és biztosít ma is végső nyughelyet, és amennyire én tudom, jogilag Rosie mamáék birtokához tartozik. Nagyon szép és békés hely; valami megfoghatatlan áhítat sugárzik belőle, ami szinte érezhető karokként öleli körül az ide belépőt. Alacsony, fehérre mázolt kovácsoltvas kerítés választja el az úttól meg a birtok szélén húzódó ciprusligettől; a kacskaringós vékony íveket vadrózsa növi be, vörös szirmú virágai nappal egymás hegyén-hátán illatoznak. Most valamennyi virágkehely csukva van, a levegőben nem rózsa, hanem valami különös, tejfehér fénnyel világító növény édes illata úszik. Közelebb húzódom Hermionéhoz. - Szép itt – jegyzem meg csöndesen. Ajjaj. Nyilván menthetetlenül romantikus hangulatba kerültem. Ő csak hümmög valamit, aztán lassan a mellkasomnak dől, s vállamra buktatja a fejét. Jó így. Sőt, több mint jó. Az ilyen csendes, nyugodt pillanatokban érzem igazán, hogy tényleg élek, itt vagyok, és biztonságban vagyok. Ilyenkor jut eszembe, hogy hálát adjak Hermionénak, amiért elhozott magával… és – bármilyen fura – a szüleinek is, amiért mániásak lettek, és ijedtükben elspuriztak az ország túlsó végébe. Még a pálcám elvesztése sem bánt annyira, amennyire más körülmények között bántana, és az ezzel járó kényelmetlenségeket, sőt még a mágikus ellehetetlenülésünket sem bánom különösképpen. Ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy örülök, amiért így alakult az utunk. Minden újabb nap, amit Hermionéval, az ő közelében és az ő „küldetésével” kell eltöltenem, segít elvonatkoztatni a közelmúlt eseményitől – amik persze még mostanában is eszembe jutnak. Hisz alig több mint két hónapja történt minden, ennyi idő alatt Fred halála sem halványulhatott el annyira, hogy már ne fájna rágondolni. Ám a bánat, ami korábban iszonyú súllyal feküdt a lelkemen, valamiképp felszabadult, s ez az új helyzet, amibe csöppentünk, elvette a fájdalom élét. A távolság, ha el nem is szakította, valamiképp mégis elvékonyította az otthonhoz, a gyászhoz fűződő szálakat. Szóval én ezért nem szorgalmazom annyira a gyorsabb mozgást, ám hogy Hermionét mi készteti hasonló megfontoltságra, azt nem tudom. - Mondd csak, Hermione… – Finoman eltolom a mellkasomtól, és szembe fordítom magammal. – Te már tudod, mi lesz velünk ezután? Úgy értem, meddig maradunk még itt? És ha tovább indulunk, akkor hogyan folytatjuk az utat, hm? Hermione A bűntudat apró áramütését indítja útjára lelkemben ez a kérdés. - Fogalmam sincs – vallom be kelletlenül. – Én sem értem, miért… de nem sokat gondolkodtam mostanában a „hogyan tovább?”-on. No, ez azért nem teljesen igaz. Igenis eszembe jutott a dolgom – a kötelességem, hogy megtaláljam és hazavigyem a szüleimet, de a sürgetés, amit rögtön az eltűnésük után éreztem, időközben valahogy elsikkadt. Ez persze nem jelenti azt, hogy most már nem érdekel a sorsuk – uramisten, dehogy! –, csak valahogy lenyugodott a lelkem, a siettető hang elnémult. A szüleim jól vannak. Ezt nem egyszerűen tudom, hanem érzem. Itt belül, a csalhatatlan ösztön hullámhosszán, ami tértől és időtől függetlenül a gyermeki ragaszkodás révén velem van, bennem él, és működik. Anyut és aput semmiféle veszély nem fenyegeti. Teljes biztonságban vannak Perth-ben, fúrják és tömködik a szúvas fogakat, igazgatják a ferde harapásokat, kiradírozott lányukat nem hiányolják, hisz úgy tudják, nincs is gyerekük. És ki tudja… lehet, hogy mire újból találkozunk, már útban lesz a trónörökös, a késői családalapítás eredménye. Uh. Lenne egy kishúgom… vagy egy kisöcsém! Jaj! Ebbe most inkább bele se gondolok, van más problémám elég. És épp ideje ezeket Ronnal is megosztani. Lendületvétel gyanánt torkot köszörülök. - Khm… Ron – kezdem gyámoltalanul –, van itt néhány dolog, amit azért nem árt, ha tudsz. Hivatalos mugli dolgok, ha úgy tetszik. Bürokratikus akadékoskodás, amivel még bajunk lehet, ha… de nem biztos. Szóval… - Nyögd már ki, Hermione! – Ron vigyorogva nézi küszködésemet. - Oké – veszek nagy levegőt. Kinyögöm: – Lejárt a vízumunk! Ron úgy néz rám, mint aki még várja a folytatást. - És ez azért baj – göngyölítem tovább a gondolatmenetet –, mert érvényes vízum híján illegális bevándorlóknak számítunk, akik törvénytelenül veszik igénybe a nagyszerű Ausztrália vendégszeretetét. Megújíthatnánk ugyan a papírokat, de arra rá is menne minden megtakarított pénzünk, meg aztán a londoni reptéren történtek fényében, talán nem is lenne tanácsos ö… mutogatni magunkat. Igen, tudom – emelem fel a kezem, mielőtt Ron közbeszólna –, se átszálláskor, se a sydneyi repülőtéren nem kapcsoltak le minket, de ez még korántsem jelenti azt, hogy megúsztuk dolgot. Lehet, hogy az ügy csak azután pattant ki, amikor mi már árkon-bokron túl voltunk. De kipattanhatott, és akkor alaposan benne vagyunk a slamasztikában. - Szóval… – Ron próbálja összerendezni a részleteket. Homlokán ráncba szorul a megcsillanó holdfény. – Arra akarsz kilyukadni, hogy… izé… hogy is mondják a muglik, körözés alatt állunk? Ékesszóló fintorral válaszolok, amiből Ron a helyes következtetést vonja le. - Tehát igen. - Azért nem száz százalék – pontosítok. – Csak úgy gondoltam, dőreség lenne kizárni ezt a lehetőséget. A jövőre nézve bölcsebb, ha „névtelenek” (mutatom a macskakörmöket) maradunk, ha meghúzzuk magunkat. Munkát is csak feketén vállalhatunk persze, de a legjobb mégis az lenne, ha egy helyen, egy ehhez hasonló farmon dolgozva teremthetnénk elő a hátra lévő út valamennyi költségét. - De Rosie mamáéktól nem fogadhatunk el pénzt – veti közbe Ron. – Meg aztán amúgy se tudnának miből kifizetni minket. - Ezt én is tudom – horgasztom le a fejem. – Valami más megoldás után kell néznünk. Csak azt nem tudom, hogyan kezdjünk hozzá… Ron Nem egyszerű ez, kérem! De hát a roxforti kalap nem hiába osztott be minket egy házba, nem is lennénk méltó griffendélesek, ha egy ilyen aprócska probléma meghátrálásra késztetne bennünket. - Na, lássuk csak! – csapok tettre kész lendülettel a padunk mellett álldogáló kőszoborra. A frissen támadt elhatározás talpra ránt, s arra késztet, hogy vadul fel-alá járkáljak. – Vegyük számba, hogy milyen veszteségeket szenvedtünk eddig! Először is (mutatom az ujjamon) nincs többé pálcánk, amivel varázsolhatnánk, így aztán ajánlólevelet és más hivatalos papírt sem tudunk hamisítani magunknak. Ez baj. (Én nem szépítem a dolgot.) Ugyanakkor – emelem fel a hangom – maradt annyi varázsitalunk és hozzávalónk, hogy a zakkant – bocsi, Hermione – szüleidet észhez térítsük. Szóval csak… - Ezt honnan tudod? – Hermione nagy szemeket kerekít rám. – Nem említettem, hogy van… - Egyszerűen kitaláltam – morgom sértetten. Néha még mindig bánt, hogy Hermione ennyi kombinációs készséget sem feltételez rólam. – Az a tény, hogy a pálcák elvesztése után nem kaptál idegrohamot, azt valószínűsítette bennem, hogy más megoldás is van a tarsolyodban a szüleid emlékezetének visszaállítására. Jól gondolom? - Jól… – ismeri be Hermione pironkodva. – Reamneziáló főzet. Még az Odúban kikevertem. Nem olyan tiszta módszer, mint a pálcás megoldás… és bizonyára macerás is lesz beadni nekik, de te majd… – itt elneveti magát – lefogod őket, amíg a torkukba öntöm. - Előre várom – jegyzem meg savanyúan. – Príma alkalom lesz közelebbről is megismerkedni velük!... Na de térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez! – Újra járkálni kezdek, körbe-körbe keringek a magas kőszobor mellett. – Szóval pálcánk nincs, és a szüleidet is csak közvetlen kontaktus útján lehet visszavarázsolni, távmegoldás kizárva! Mérföldek ezrei választanak el minket tőlük, hoppanálni nem tudunk, a mugli utazáshoz pedig nincs elég pénzünk. Ráadásul itt vannak még Rosie mamáék, őket sem hagyhatjuk cserben. Viszont a végtelenségig nem maradhatunk. Mi legyen… mi legyen…? – Már ezerrel száguldok egyre szűkülő körkörös pályámon, amikor: – Aú! Ki a fenének jutott eszébe ide rakni ezt az átkozott szobrot!? Hermione - Ne mondd rá, hogy átkozott – dorgálom meg a lábujját dörzsölgető Ront. – Ez egy szentábrázolás. Szűz Mária. Nem illik rá ilyesmit mondani. De Ron tovább dohog. - Mi nem vagyunk vallásosak, Hermione. – Mellém huppan. Sérült lábfejét ruganyosan átellenes térdére fekteti, így masszírozza a bibises testrészt. – Különben is csak egy darab formára faragott kő… mit számít, hogyan beszélsz előtte? - Akkor is – csökönyösködöm. – Rosie mamáéknak fontos. Imádkozni szoktak hozzá, hogy a Szűz Mária vigyázzon a két gyerekükre… - Ezt nem értem, Hermione. – Ron abbahagyja lábujjának dörzsölgetését, összeráncolt szemöldökkel mered maga elé. – Mi értelme imádkozni egy kőszoborhoz, ami nem hall és nem válaszol? Hogyan hihetnek abban, hogy ez bármin is segíthet? He? Na, erre felelj… Már nyitnám a számat, hogy eleget tegyek Ront felszólításának, amikor rádöbbenek, hogy nem tudom, mit akarok mondani. Csak a berögzült válaszadási kényszer mozgatja az állkapcsomat. Hogy hogyan lehet az imádság erejében hinni? Ez egy sok filozófust megihlető kérdés, amire nem könnyű egyértelmű választ adni. Teológiai vitákra pedig nem vagyok felkészülve, és illetékesnek sem érzem magam. Ugyanakkor, úgy gondolom, a vallás olyasmi, amit illik tiszteletben tartani, még akkor is, ha az ember gyökeresen máshogy vélekedik a világ dolgairól. - Nézd, Ron – kezdem óvatosan –, a kételyek nélküli hit gyakran olyasmi, ami együtt születik az emberrel. Rosie mamának épp oly természetes és magától értetődő dolog egy kifaragott szenttől várni a vigaszt, mint ahogy te is hitted, hogy egy korty Felix Felicis megtáltosíthat a kviddics pályán. Őt így nevelték, a felsőbb rendű és jóakaratú lénybe vetett hit a szívében van. Ám hiába strapálom magam, Ron továbbra is szkeptikusan csóválja a fejét. - Nekem ez úgy hangzik, mintha kétségbeesetten hinni akarnának valamiben, amiről pedig tudják, hogy nem igaz. A Felix Felicis hatása tényekkel igazolt. Na de a kőszobor. Meg az imádság. Hogyan lehetne hinni olyasmiben, amire nincs semmiféle bizonyíték? - Ej, Ron, hagyd már azt a kőszobrot! – csattanok. Lassan zavarni kezd az értetlenkedése. – Nem az a lényeg. A szobor csak egy szimbólum, kézzel fogható megjelenési formája a vallásnak. „Hogyan lehetne hinni bizonyítékok nélkül?” – kérded. Hát tudd meg, az igaz hit lényege, hogy soha de soha nem teszed fel ezt a kérdést! Ron megszeppenve viszonozza ádáz pillantásomat. - No, le ne harapd már a fejemet, Hermione. – Kinyújtja begördített lábát, és békítésképp hozzám dörzsöli alázatosan leszegett fejét. – Nem akartam én senki lelkébe belegázolni, csak nem értettem, ennyi. Ha tudom, hogy ilyen lelkes apostola vagy a mugli hitnek, biz’ isten meg se szólalok. - Nem vagyok… – dörmögöm magam elé szárnyszegetten. Nem akartam én ilyen patetikus módon szónokolni, hisz én magam is merev hit nélkül, szabad szellemben lettem felnevelve. A szüleim egyes egyedül rám bízták, milyen vallást akarok gyakorolni – már ha akarok egyáltalán. Csak a konok ellenállás zavart, amivel Ron kategorikusan elzárkózott ettől a széles körben elterjedt mugli világlátástól – amiben, ha nem viszik túlzásba, az ég adta világon semmi rossz nincs. Kíváncsi lennék, ezek után melyikünket nevezné Trelawney professzor korlátolt tudatúnak és… száraz lelkűnek, vagy minek is titulált engem annak idején. Még hogy nem látok túl a könyv száraz tényein! Igenis hiszek… vagyis tudok néha hinni a megmagyarázhatatlanban is! Eszembe is jutott valami… - Egyébként volt már rá bizonyíték – suttogom Ron fülébe. Mert a feje még most is a vállamon pihen. – Mármint vallásos bizonyíték. És épp az ilyen szobrok kapcsán, mint ez itt. Ron anélkül hogy felemelné a fejét, úgy fordul, hogy lássa az arcom. - Hm? – biztat a folytatásra. - Hát, tudod, történtek már csodálatos, természetfeletti dolgok ilyesféle szentábrázolásokkal. Többször láttak már könnyezni Mária szobrokat, és… - Úgy érted: sírtak? - Könnyek peregtek a szeméből, igen. Mondhatjuk, hogy sírtak. Víz vagy ritkábban vér szivárgott belőlük… - Tényleg? – Ron elhúzza a fejét. Most már őszinte érdeklődés csillan a szemében. – A muglik meg tátott szájjal csodálkoznak, mi? - Annál azért többet is tesznek – mosolygok. – Az ilyen csodák helyszínei valóságos zarándokhelyekké növik ki magukat, amit hívők százezrei keresnek fel évente. Várj, példát is tudok mondani. Öö… igen: Lourdes és Fatima például ilyen városok. Nagyon sokan látogatnak el oda: gyógyulni vágyók, vallásos és szkeptikus emberek és persze vannak, aki pusztán kíváncsiságból mennek, hogy a saját szemükkel lássák a csodát, hogy valamiféle emlékkel térjenek onnan vissza. Ron Mi a manó! Ez… ez… magam sem értem, miért, de tényleg felkeltette az érdeklődésemet. Valami formálódik hátul az agyamban, valami körvonal nélküli, de átütő erejű dolog, amit még nem tudok megnevezni, de különös tetterővel tölt el. Elmém mélyén egy szikra áll készenlétben a felgyulladásra… sose éreztem még ehhez hasonlót. Még nem értem, miért, de meg kell tudnom: - Szóval az ilyen helyeken alaposan fellendül a turizmus, igaz? (cirka másfél órával később) Hermione Ahhhh… épphogy volt erőm felvánszorogni a lépcsőn, és becélozni az ágyikómat, mielőtt kiszaladtak alólam a lábaim. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy hálóinget húzzak. Csak lekapkodtam magamról a gönceimet… most is ott van mindegyik, ahová hajítottam. Majd holnap reggel szépen összehajtogatva elrakom őket… Ó, olyan iszonyú kimerültség tört most rám, mintha az elmúlt tíz nap összes egybetorlódott fáradtsága egyszerre találta volna meg a testemet… ólmosan nehezedik a csontjaimra meg az agyamra is. Már gondolkodni sincs erőm, minden megkezdett mondat félbetörik, és elveszik a szendergés zagyva motyogásában… Ron olyan furcsa volt, igen, erre emlékszem… mindent tudni akart a csodákról… aztán meg annyira tűzbe jött, hogy alig bírtam levakarni magamról. Elvégre egy szent szobor előtt mégsem csinálhatjuk… micsoda szentséggyalázó tett lenne is az… élvezetes, de szentséggyalázó… igen… majd máskor… máshol… Zzzzz… (néhány perccel később) Ron A francba! Nyomorult, nyikorgó szekrény! Erre az éktelen zajra még egy kómás beteg is felébredne… A szívverésemet is visszatartom, lélegezni, mozdulni nem merek – így meredek kővé váltan a békésen alvó Hermionéra… Jaj, mintha megmozdult volna… és mintha az orrát is ráncolná… de nem. Csak a holdfény tréfált meg. Jó! Ismét megragadom a fiók kallantyúját, s amilyen lassan csak lehet, újból elkezdem magam felé húzni… Már csak egy centi kéne, hogy a táguló résen beférjen a kezem. Ó, miért recseg ilyen hangosan ez az átkozott!? Oké, megvan. Most már elérem a gyöngyös retikült. (két perccel később) Milyen fifikás zár ez!? Komolyan mondom, az ember azt hinné, Merlin felbecsülhetetlen értékű kulcscsontját őrzik ebben a táskában! (még két perccel később) Kinyílt! Már csak meg kell találni a… Hoppá! Ez gyorsan ment! (egy házból történő kilopózással és négyszáz méternyi futólépésben történő iszkolással később) A merev kőarc szenvtelenül bámul rám, bazaltszürke szeme nem pislog, szomorkás szája nem mondja, hogy „ne tedd, Ron, mert a pokolra jutsz!”. Az éjszaka mozdulatlan körülöttem, csak a szomorúfűz hosszú ágai integetnek lágyan a könnyű szellőben. Most mitévő legyek? Szemem elé emelem az apró fiolát, a fakó holdfény világánál vizsgálgatom borostyánszínnel csorduló, híg tartalmát. Jaj, nagyon remélem, hogy nem nyúltam mellé, s ez nem Hermione féltve őrzött reamneziáló főzete! De hát az lehetetlen. Ebben a fiolában épp csak néhány csepp bájital lötyög… hiszen a többi elfolyt… mikor is az eredeti üveg landoláskor eltört… Belevágjak? Odafent szél kerekedik, elkergeti a fátyolfelhőket, s hideg fénnyel felragyogtatja a vigyorgó arcú holdat. Tedd meg! – mintha így biztatna. Igen. Most már nem hátrálhatok meg, nem én, ha már egyszer elhatároztam magam, végig is viszem a tervemet – elvégre mi rossz történhetne? Semmi. Eltökélten csippentem hát két ujjam közé a pipettát, s mártom bele azt a felnyitott fiolába. Apró, kiszámított nyomás a gumivégen, egy lélegzetvétel, ahogy elengedem, s a kívánt mennyiség már fel is szaladt a vékony csőbe. Magasra emelem a kezem, a pipetta végét az örök szomorúságba dermedt kőarc fölé vezetem, s amikor két ujjam újból összeszorul, Martyn papáékra gondolva hagyom, hogy egy röpke ima hagyja el önkéntelenül a számat. Hisz egy jól időzített csoda most mindannyiunknak kapóra jönne.