|
Első fejezet
Demetra 2009.05.05. 12:15
Az egyik, erdőben lakozó lény felforgatja a Hermione és Ron között lévő baráti (vagy mégsem?) kapcsolatot
A sötétben alig kivehető két alak futott az erdő egyik ösvényén keresztül. Egy lány, s egy fiú, kik az esti órákban szembetalálkoztak egy vérfarkassal az egyik csermely torkolatánál. Lihegve befutottak előle (ami talán már nem is követte őket, csupán a két menekülő alany rémült meg annyira, hogy nem bírták lábaik féktelen iramát kordában tartani) egy barlangba, amelynek bejáratánál megakadt a szemük egy forráson, mely az üreg belsejénél kezdődött, s a barlang száját elhagyva folytatta útját kisebb patakként. A forrás egy sziklából, pontosabban egy, arra vésett szobor szájából fakadt, mely leginkább egy nőalakra emlékeztetett, fején haj helyett kígyók "tekeregtek". A két alak menedéket keresve bizakodva lépett be a barlangba.
- Lumos! - szólt az egyikük.
A pálca fénye megvilágította a szobrot, s a csobogó, csörgedező forrást.
- Eléggé elhagyatottnak tűnik... - szólt a lány.
- Igen... De hát muszáj lesz itt töltenünk az éjszakát - válaszolta a fiú.
- Szerinted követ még minket? - kérdezte Hermione aggódva, és mondandójának nyomatékaként kitekintett a barlang száján az erdő sűrűje felé.
- Nem hiszem. Ha még mindig a nyomunkban lenne, már a szimata idecsalná - vélekedett Ron.
- Igen, igazad lehet... - felelte szkeptikusan a lány.
Néhány percig csend borult a helyiségre, majd Hermione két felkarját dörzsölgetve beljebb lépett.
- H-hideg van. Szereznünk kéne valahonnan pár botot, vagy farönköt, amivel a tűznek alapot tudunk szolgáltatni. Vagy jó lesz egy fémlemez is...
- A farönk kissé értelmesebb megoldás lenne...
- Igazad lehet, megyek, keresek párat...
- Nem! - Ron határozottan odalépett a lány mellé, és karon ragadta. - Nem engedem, hogy kimenj ilyen későn. Még bajod eshet...
- És aztán! - csattant fel Hermione. - Nem vagyok olyan elveszett, hogy ne tudjak a legközelebbi fához elmenni, ami történetesen itt van szinte egy köpésnyire.
Azzal pár helyen feltépkedte szűk szoknyájának alját, s így egy sallangos, rojtozott, amazonokhoz méltó, kissé szabálytalan ruhadarabott kapott. Kibontotta haját a kontyból, mely lágyan omlott vállaira. Ron kissé tátott szájjal figyelte Hermione cselekvését, és annak szokatlanul enyhén hullámos haját, mely a lány elhaladtával ide-oda lengett, s dörzsölődött lapockája aljához.
- Ha nem térnék vissza - szólt a válla mögött Ronnak. - Csak akkor merj még egyszer aggódni értem!
A fiú alig tért magához a lány hajának bámulásából. Csak körülbelül öt perc után érzékelte a még mindig a barlang üreges mivoltában visszhangzó szavakat.
Hermione után sietett; lerohant a sziklákon, - melyek szinte lépcsőt formáztak a kőüreg bejáratához vezető keskeny, meredek úton - és tekintetével Hermionét kereste. Bár alig látott valamit a sötétben, noha a kezében lévő pálca hegye világított.
- Hermione! Hol vagy? - kiabált bele a hűvös levegőbe.
Ekkor falevelek zörgésére lett figyelmes, és a hang irányába fordította fejét. Onnan egy igen vonzó, minden bizonnyal nőnemű, furcsa lény nézett ki a fiúra.
- Ki vagy, s mit keresel errefelé? - hangja úgy csengett, olyan istenien, hogy Ron egyből az ég felé nézett, várva, hátha egy angyal bukkan elő a sötétből, bearanyozva a fekete égboltot. De nem. Ezek minden bizonnyal a föld felől jövő hangok voltak.
- Öö... én... én... - hebegte Ron.
Az isteni hang tulajdonosa előlépett egy óriási lombkoronával, szokatlanul vastag törzzsel megáldott tölgyfa mögül és kíváncsian meredt a fiúra. Ron alaposan végigmérte a lányt (mert nem volt teljesen felnőtt alakja még), és rögtön megállapodott tekintete a fülein, ugyanis azok hegyesek, a megszokottnál kissé elállóbbak, hosszabbak voltak. Fejét borostyán-, és gyertyánfa-levelekből font koszorú díszítette, mely alatt hullámos, derékig érő, barna hajtincsek éktelenkedtek. Bőre színe azonban a bronz és a mohazöld keverékének volt tudható. Testét különböző fajtájú növényekből és levelekből készített ruha fedte, melynek végződése fátyolszerű, áttetsző anyagból volt, s a lány térdét súrolta. Combját, és lábszárát indák ölelték körül. Mezítláb volt, a fiú csodálta is, hogy nem fázott ebben a viharos, hideg időben.
- Mondd, miféle lény vagy te? Még sosem láttam hozzád fogható... - Ron itt kissé elpirult. - szépséget. Nem is sejtette, hogy az egyik fa mögül Hermione ezt mind hallja és figyeli a fiút könnyáztatta arccal. Csupán arra volt kíváncsi, hogy utána jön-e a fiú. Reménykedett benne, hogy félti őt... Erre egy másik lánynak bókol. Nem bírta ezt sokáig, és folytatta a fadarabok keresését.
- Nimfa vagyok. Deidra a nevem, és ennek a fának a lombkoronájában lakom. Hát te? Csak nem varázsló vagy? Vagy talán druida?
Ron még sokáig mondogatta magában a nimfa szót, de nem rémlett neki, hogy hallotta volna valaha is.
- Varázsló vagyok - ekkor a lány kezében lévő íjra meredt, majd átsiklottak szemei a vállán lévő nyilakra, melyek egy bőrből készült, mély erszényben voltak. - Minek neked az az íj, meg a sok nyíl? Hiszen a fa lombkoronájában biztonságban vagy, nem?
- Tudod, a halálfalók miatt. Mindenen és mindenkin átgázolnak, megölnek, vagy megátkoznak minden élőlényt, többek között a fákat is - itt közelebb lépett egy lépést lakóhelye felé. - A mi feladatunk az, hogy megvédjük a természetet. Már születésemtől kezdve ez a feladatom, hiszen nimfa vagyok.
- Halálfalók? Errefelé?
- Igen. Keresnek valamit, ami ezek szerint itt van az erdőben elrejtve.
- Ezt nem értem. Voldemort nélkül nem érnek semmit, nincs túl sok erejük...
- Akkor mégis ki tette szerinted ezt a borzasztó nagy kárt az erdőnkben? Nézz csak körül!
- Nem igazán látok ebben a sötétben.
- Nem? De hiszen van a kezedben pálca. Miért nem varázsolsz nagyobb fényt?
Ron kissé elszontyolodott, és érezte - a nagy hideg ellenére is -, hogy füle lángvörösre gyúl, és szinte égeti a körülötte lévő levegőt. Úgy látszik, a nimfa vette a lapot; zöldesbarna szemeiben kedvesség tükröződött. Behunyta azokat, és maga elé mormogott egy alig érthető varázsigét, amit Ron még sosem hallott, és még a nyelvet sem értette, amin a lány beszélt. Hirtelen fény ragyogta be Deidra arcát, és hamarosan a mögötte lévő tölgyfát is. A fa akkora volt, hogy a csillogó, türkizkék, több tíz láb magas fény nem érte el lombjának legtetejét. Így már Ron is látta azt a döbbenetesen nagy kihaltságot a tölgy egyik vaskos gyökere alatt húzódó patak másik partján, hogy eltátotta meglepődésében a száját.
- Ezt mind a halálfalók tették?
A nimfa bólintott.
- És még nem is láttad azt a mértéktelen mennyiségű kiszáradt, vagy megmérgezett folyót, tavat, ami az állatok megélhetésének nagy részét tette ki. A kristálytiszta ivóvíz minden állat számára nélkülözhetetlen...
Ekkor sietős léptek zaja hallatszott nem sokkal messzebb tőlük. Ron meg mert volna rá esküdni, hogy a türkizkék fényben megcsillanó barna hajzuhatag Hermionéé volt.
- Ne haragudj, de mennem kell - köszönt el a fiú, de még megvárta, amíg elmegy a lány is.
- Semmi gond, vigyázz magadra! - Hangja úgy csengett, mint megannyi kristály, mellyel a szél játszik, s egymásnak löki azokat. Deidra összetette két tenyerét, mintha imádkozna, becsukta szemeit, és egy pillanat alatt zöld ködöt és megannyi pillangót maga mögött hagyva eltűnt.
Ron gondolataiba meredve elindult a barlang felé. Mikor belépett rajta ott találta a tüzet bűvölő Hermionét, akinek hajában falevelek éktelenkedtek, ruháját tömérdeknyi folt és lyuk tarkította. Ekkor azonban a fiú szeme megakadt a lány lábán lévő mély, nyílt seben. Aggódva közelített felé.
- Sikerült kibeszélgetned magad? - kérdezte fel sem pillantva az időközben sikeresen odavarázsolt lángokból.
- Tessék? - értetlenkedett Ron.
Hermione hallgatott.
- Mi történt a lábaddal? - mutatott rá a sebre, témaváltás gyanánt.
- Semmi - hadarta a lány, és gyorsan eltakarta ruhája szélével a lábát.
- Hermione, mutasd, hadd nézzem meg! - kérlelte a fiú és letérdelt mellé.
- Míg te beszélgettél azzal a Dreina, Der... azzal a nőszeméllyel, addig én gyűjtöttem pár fadarabot, és...
- Honnan tudod, hogy beszéltem vele? - szakította félbe. - Te képes voltál utánam leskelődni?
- Nem, én nem... - hebegett a lány.
- De, Hermione, de! - erősködött Ron. - Te kihallgattál minket, ami nem volt szép dolog tőled!
Hermionénál betelt a pohár. Felállt, és mélyen a fiú szemébe fúrta tekintetét, amiben elszántság, és düh tükröződött egyben, és egészen befeketedni látszott barna írisze.
- Na ide figyelj! - ripakodott rá, és mutatóujjával erőteljesen bökdösni kezdte Ron mellkasát. - Amíg te azzal a... a... lánnyal traccspartiztál, én fáradtságos munkával összegyűjtöttem azt a dolgot, ami nélkül most nem látnál, hanem a pálcád használhatnád! És... - Hermione látta, hogy vitapartnere épp közbeszólni készül, ezért gyorsan folytatta. - ...nem lenne mit enned a tűz nélkül, csak gyökeret, vagy mit tudom én, mit a nyavalyát! Úgyhogy ezután nem fogadok el semmiféle kritikát, különben kizárlak a... a... a zuhogó esőbe - pillantott ki a barlang száján, ahonnan valóban kövér esőcseppek hangja hallatszott, amint a sziklák felületén halkan koppantak.
- Hermione, mire jó ez? - kérdezte Ron, miután végighallgatta a lány monológját.
- Mi mire jó? Mégis miről beszélsz?
- Miért veszekszünk mindig?
- Mindig te kezded... - felelte Hermione inkább magának, semmint Ronnak.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a fiú hallotta a halknak szánt megjegyzést, de aztán témát váltott.
- Igenis érdekes dolgokat mondott nekem az a nimfa...
- Tessééék? Hogy mondtad? - Hermione villogó szemekkel meredt Ronra. - Azt mondtad, egy nimfa?
- Igen, miért?
- Jézusom, Ron, te annyira naiv vagy! Az a lány képes, és elcsavarja a fejed! Hiába szép, meg jó dolgokkal hülyít, attól még olyan, mint egy véla.
- Ez nem igaz, Hermione! Deidra nem olyan, mint a vélák. Ő kedves, és elmesélte, hogy milyen pusztításokat végeztek a halálfalók.
- Halálfalók? Itt? De hát mit akarnak? - döbbent meg Hermione, és teljesen elfelejtette, hogy miket vágott az előbb Ron fejéhez.
- Nem t'om. Szerinte valami olyan dolgot, ami csak ebben az erdőben található meg.
- Voldemort nélkül? Nem hinném...
- Én is ugyanezt mondtam neki, számomra is hihetetlen volt - Időközben nem vették észre, hogy nincs már meg köztük a két lépés távolság. Suttogva beszélgettek.
- El kell innen mennünk - Hermione hangjában fellelhető volt az aggodalom. - Ha a halálfalók egyszer itt jártak, és kerestek valamit, nem fognak a semmivel távozni. Bármikor ránktámadhatnak.
- És mi lesz Deidrával? Őt sem hagyhatjuk itt... - kérdezte aggodalmas, és egyben kissé félő arccal Ron.
- Jaj, hagyd már azt a vélát! - bömbölte Hermione.
- Nem véla, hanem nimfa.
- Tök mindegy! Egy nimfa nem fog a te kedvedért eljönni az otthonától. Nem is tudtad, hogy ők a fákkal születnek, és halnak meg?
- Én úgy tudtam halandók...
- Jaj, persze... halandók... Akhilleusz is csak addig volt halhatatlan, meg fiatal, fess, erős, míg el nem találták a bokáját! Te bedőlsz ennek?
- Miért ne? Váltig állítom, hogy néha kedvesebb, mint te!
Hermione a maga részéről befejezte a vitává fajult beszélgetését Ronnal. Mutatóujjával a kőüreg szájához intette Ront, aki meghökkenve nézett a lányra.
- Ugye nem akarsz kiküldeni... oda? - hitetlenkedett.
Hermione továbbra is mutatta az útját, fejét oldalra fordítva.
A másnap reggel napfényesnek ígérkezett, madarak csicseregtek, és semmi jelét nem lehetett érzékelni a tegnapi viharnak. Egy dologban azonban különbözött az előző naptól: most valahogy feszültséget, veszedelmet sodort az erdő és a barlang felé a reggeli, lágy szellő.
Hermione már pirkadatkor felkelt, és elindult élelmet szerezni. Útközben megpillantotta Ront, aki az egyik fa gyökerei között aludt. Lesújtó, de egyben szánakozó pillantást vetett a fiúra, majd egy hatalmas, általa készített dárdával elindult vadászni. Bár még fogalma sem volt arról, hogy miként fogja elejteni a vadat, nem habozhatott sokáig. Mikor már egészen az erdő sűrűjében járt, megpillantott egy őzgidát, ami lassan legelészte a zöld, harmatos, napfényben fürdő pázsitot. Hermione elbújt egy fa mögött, és onnan várta a megfelelő alkalmat, hogy lesújtson rá. Nem volt ínyére a vadászat, hiszen veszedelmesnek, és kegyetlen dolognak tartotta, de az életben maradása sokkal késztetőbb volt. Mikor végre átpártolt az őzgida egy másik fűcsomóhoz, hogy lelegelhesse, Hermione kapott az alkalmon, és lassú léptekkel megközelítette a mit sem sejtő állatot. Az nem vette észre a lányt, így Hermionénak alkalma volt egy óvatlan pillanatban leszúrnia az állatot... De nem. Nem volt rá képes. Nem engedte sem a szíve, sem a józan esze, hiszen ennek az őznek van egy anyja, aki bármelyik pillanatban rátámadhat a lányra, megvédve ezzel csemetéjét. Így hát kénytelen volt másféle állatot kiszemelnie magának. Vagy fél órája kereste a megfelelő prédát, míg végül megakadt a szeme egy halastavon. A tó a megszokottnál tisztább volt, kékebb, a Nap erőtlen sugarai lágyan simogatták tükrét, a finom szellő pedig felborzolta felszínét. Körülötte rengeteg fa állt, némelyiknek gyökere belelógott a vízbe. A tavat tápláló patak kisebb lefolyású volt ugyan, de olyan hangosan csobogott, hogy még a madarak énekének hangerejét is túlszárnyalta. Hermione begyalogolt hát a tó sekélyebb részébe, dárdával kezében, és leste a lába előtt úszkáló halakat. És ekkor észrevette, hogy a víz pirossá színeződik. Forgolódva kereste a vér forrását, mikor egyszer csak észrevette a vádliján tátongó hosszú, mély sebet. Pár percre kénytelen volt szüneteltetni a vadászatot, hiszen nem akarta, hogy még jobban elfertőződjön a seb. Kikecmergett hát a partja, elővette ruhája rejtekéből pálcáját, és elmormolt egy varázsigét, mely azonnal beforrasztotta a sérülést, de a heget nem tűntette el. Mikor ezzel végzett, újra felkapta fegyverét, begyalogolt a tóba, majd pár pillanat múlva el is ejtette első prédáját. Majd jött utána még öt, hat, hét darab hal, mikor megelégelte reggeli vadászatát, és elindult a barlang felé.
*
Mikor kilépett az erdő takarásából, kezében bőr szütyőjével, abban a nyolc darab hallal, meglátta a felé siető Ront, aki látszólag most kelt fel.
- Hermione! Csak nem vadászni voltál? - pillantott a kezében lévő erszényre. - Elment az eszed? Még bajod eshetett volna...
A lány nem reagált; kikerülte a fiút, majd dárdájára támaszkodva megmászta a barlanghoz vezető sziklákat. Ron kitartóan követte. Mikor a lány leült egy kőre, kipakolta zsákmányát egy laposabb, széles kavicsra, amit nemrégen húzott oda maga elé, vörös hajú barátja hangját vélte hallani a háta mögött.
- Te jó ég, Hermione! Mindezt te fogtad ki? Te egyszerűen... - Ron látszólag nem talált szavakat a lány cselekedetére, de mindenképpen szeretett volna kedves szavakat hangoztatni felé. - ... csodálatos vagy! Komolyan, egy amazon nem csinálná jobban nálad!
Hermione alig láthatóan elpirult, szája sarkában mosoly bújkált. Minden bizonnyal szerette volna, ha a fiú továbbra is bókol neki, úgyhogy nem szólt semmit, csak tette a dolgát (ismét mogorva arckifejezést öltött). Felizzasztotta pálcája segítségével a lapos követ, rajta az egymás mellé rakodott halakkal; kerített egy laposabb fatuskót, amivel majd megforgatja elejtett reggelijüket. Körülbelül fél óra múlva el is készült a személyenként négy-négy darab sült hal, amiket egy-egy lapulevélre fektetett a lány.
- Hermione, te hogyhogy ilyen jól tudsz sütni? Nagyon finom lett, de tényleg! - motyogta két harapás között Ron.
- Még sok mindent nem tudsz rólam, legyen ennyi elég - szólalt meg végre Hermione is.
A fiú tűnődve fürkészte a lány arcát, amit az utóbb említett szóvá is tett.
- Mi van? Mi olyan érdekes rajtam? - horkant fel.
- Tényleg nem tudok rólad túl sok mindent... - felelte kaján mosollyal Ron, majd Hermione ajkaira esett pillantása.
Ezt azonban már nem vette észre a lány, ugyanis az egyik hal szálkáinak kiszedegetésével foglalatoskodott. Mikor mindketten elfogyasztották reggelijüket, mennydörgésszerű paták dobogását hallották odakintről. Riadtan egymásra néztek, majd felálltak, és a barlang szájához léptek. Mindkettőjük haját és ruháját hevesen lobogtatta az időközben feltámadt szél. Nem sokkal később megtalálták a paták tulajdonosait; öt kentaur vágtatott az erdő felé.
- Te jó ég! Itt meg mi történt? - kérdezte értetlenkedve Hermione, miközben a távolodó lényeket figyelte.
- Biztosan menekülnek valami elől - vélekedett Ron. - A kentaurok nem a békés természetükről híresek.
- Lázadnak - állapította meg a lány. - Bizonyára a halálfalók ellen. Ha a nimfák és a druidák nem állítják meg őket, mindent elpusztíthatnak.
Ron fogta Hermione dárdáját és elindult az erdő felé.
- Te meg vagy veszve? Mit csinálsz?
- Megmentem Deidrát!
- Ne hősködj, nem áll jól neked! - kiáltotta utána a lány, de a fiú ezt meg sem hallotta. Hermione, mikor látta, hogy barátja komolyan beszélt, sietve felzárkózott mellé.
Egy ideig lihegve próbálta tartani a lány az iramot, de lábai nem bírták.
- Várj már meg, Ron! - lihegte. - Mire készülsz?
- Nem fogom engedni, hogy megöljék Deidrát! Előbb lesznek ők halottak! - mondta elszánt arccal a fiú.
- Félreértettél! A kentaurok nem ölik meg a nimfákat! Barátságban vannak velük.
- T-tényleg? - kérdezte Ron kissé szkeptikusan, majd hirtelen ráripakodott a lányra. - Hermione, te nem csak a manókat véded...
- Ez nem igaz! Igazat beszélek! Hiszen velük élnek, mint a... mint az unikornisok! - replikázott a lány.
- Jól van na! De ha a halálfalók miatt lázadnak, miért ég az erdő másik vége? - mutatott a távolban pislákoló fény felé.
- Atya úr isten! - Hermione csak ennyit felelt, majd sebes iramban elkezdett rohanni a fény felé.
- Vááárj meg! - üvöltött utána Ron, aki még annyira sem bírta a lány iramát, mint az előbb, a sajátját Hermione.
Keresztül-kasul, mint egy üldözött, rohant a tűz felé a lány. Mikor megtorpant a lángcsóvák előtt, előkapta pálcáját, és hangos kiáltás kíséretében vízfakasztó bűbájt varázsolt a több méteres tűzre. Még rengetegszer kellett volna ezt megcsinálnia, ha Ron be nem kapcsolódik a varázslásba. A fiú egy "kösz"-t elvárt volna Hermionétól, de az annyira el volt foglalva az erdő megmentésével, hogy ilyen formaságokra nem volt sem ideje, sem ereje.
*
Három napig menekültek, vonaglottak, harcoltak a kentaurok, míg egy kicsit enyhültek a körülmények. Ugyan már nem volt érezhető annyira a feszültség a levegőben, de még mindig az erdő mélyén tanyáztak a lázadó lények. A két barát nem tudott egyetlen egy olyan éjszakát sem eltölteni, mikor nem keltek fel a zavargásokra, vagy át nem virrasztottak pár órát addig, míg nem nyugodtak meg a kentaurok.
- Hermione! Ébredj már fel! Reggel van. - Ron kicsit megrázta a lányt.
- Mi... t-tessék? - hebegett álmosan Hermione, miközben egy homályos, vörös foltot pillantott meg. - Ron?! Mi történt?
- Kicsit elaludtál...
A lány felült fektéből, körülpillantott, megdörzsölte szemeit, majd határozott kijelentéssel felállt.
- Megyek, szerzek valami kaját.
- Arra nem lesz szükséged! Én már szereztem - mutatott az előtte lévő vadra.
- Oh... Ezt te lőtted? De mivel? - faggatta Hermione.
- Kölcsönkértem Deidrától az íját, meg a nyilait. Persze segített eltalálni. Ő jobb íjász, mint én...
- Nem kérek belőle! - A lány hangja határozott volt. Kijelentése közben elfordult, és karba tett kézzel várta a választ.
- Hermione - kezdte hirtelen megjuhászodva Ron. - Értsd már meg, hogy engem nem érdekel úgy az a lány... Nyugodtan ehetsz belőle, nincs megmérgezve!
A lány az aznapi zsákmány felé sandított, még mindig bizalmatlan arccal. Pár másodperc gondolkodás után engedett a csábításnak; felállt, odasétált a felvágott, megsütött szarvashoz.
- Tudtam én, hogy az evésről nem fogsz csak úgy lemondani - mondta halvány mosoly kíséretében Ron.
- Magam is tudtam volna szerezni reggelit! - zsörtölődött Hermione.
- Igen, de így sokkal könnyebb volt. Lássuk be - nézett fel a lányra.
- Te olyan vagy...! - sóhajtott, majd leült egy kőre, és azonnal elkezdte enni a szarvas húsát, miközben hozzátette: - Hol van a másik része?
- Azt elraktam ebédnek.
Hermione eközben mohón evett. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Ron már jó ideje nem eszi a saját adagját.
- 'i 'an? - kérdezte teli szájjal a lány. - 'iért 'em ehel?
- Olyan szépen eszel - állapította meg ábrándozva a fiú. - Még akkor is szép vagy, mikor teli szájjal beszélsz.
Az érintett torkán majdnem megakadt a falat. Prüszkölve nézett vissza Ronra.
- Komolyan mondom - folytatta nevetve.
- 'a ne 'ár! - hüledezett Hermione, miközben nagy nehezen lenyelt egy falatnyi húst. - 'eked meg 'i bajod? Szerelmi bájitalt kértél attól a Deidrától?
- Nos, lehet, hogy nem is kellene kérnem - felelte nemes egyszerűséggel Ron, aki bizonyára nem volt tisztában azzal, amiket mond.
- Hát, te meg vagy húzatva! - jelentette ki finom mosollyal, félig nevetve a lány, aki nyilvánvalóan értette a fiú szavainak lényegét. Soha sem gondolta volna, hogy éppen az ő szájából hallja ezeket a dolgokat. Nem nézte ki volna belőle, hogy ennyire érzéki is tud lenni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;