|
A világítótorony
Demetra 2009.05.05. 12:19
A tenger felől hűs, friss levegő fújt; kedve lett volna az embernek megmártózni a simogató habokban. Ronnak azonban más céljai is voltak a táj nyújtotta lehetőségekkel...
- Te jó ég! Hova hoztál engem? - pillantott körbe Hermione.
- Ez itt, kérlek szépen, a Land's End - válaszolta a fiú. - Szép, ugye?
- De még mennyire...! - pislogott a lány. - Oh, ez olyan meseszép!
- Na, tudtam én, hogy tetszeni fog! - mosolygott elégedetten Ron.
- De mégis hogyan találtál rá erre a helyre? Hiszen ez nagyon messze van a barlangtól! - így a lány.
- Az legyen az én titkom!
Lassan leereszkedtek a tengerpart előtt elterülő füves ligetre. Szinte az egész part dús fűvel volt borítva, a homokos terület pedig csak addig fedte a szárazföldet, amíg a hullámok is ki tudtak csapni arra. Az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy koromfeketén mutatkozott az esti égbolt.
- Árulj már el valamit nekem, Hermione! - kérlelte Ron, miközben a seprűre támaszkodott. - Mióta szeretsz te seprűn utazni?
- Hát, nem is tudom... - gondolkodott a lány. - Változik az ember... Talán már nem vagyok tériszonyos...? Nem is tudom...
- Na, azért azt elárulhatjuk, hogy igen erőteljesen kapaszkodtál belém... - mosolygott a fiú.
- Jól van na! - pirult el Hermione. - És mit is csinálunk itt pontosan?
- Hát, jól érezzük magunkat! - élénkült fel Ron. - Tüzet gyújtunk, köré ülünk, beszélgetünk, megyünk fürödni...
Barátja úgy fékezett le mellette, hogy majdnem előre esett a lendülettől.
- M-micsodaa? - hüledezett. - Fürödni? Ilyen hidegben? Veled? Kettesben? Áhh, az ki van csukva!
- De miért? - döbbent meg a fiú. - Olyan jó lenne!
- Neked talán igen... - pironkodott Hermione. - Én nem mehetek vízbe... Sajnálom, de... de... öhm... igen... nincs kedvem.
- De miért nincs? - ismételte Ron.
- Most nincs... mert nincs - válaszolta a lány. - Tudod, nem kell mindenről tudnod...
- Na, mondd már el, mi a baj! - ült le a lány mellé a fűbe.
- Nem mondhatom! - pirult el megint barátja. - Ezek olyan dolgok, amiket nem nagyon osztok meg másokkal... Főleg nem fiúkkal...
- Én nem vagyok a barátod?
- Dehogynem! - mosolygott. - Csak tudod szégyellem... Ezek amolyan női dolgok... Eléggé idétlennek érzem magam emiatt, de ez van...
- Na, jó... Tudod mit? Én sem megyek be a vízbe - jelentette ki Ron. - Ha te nem jössz, én sem megyek!
- Te attól még bemehetsz...!
- Nem, nem megyek - jutott végleges döntésre. - Megértelek, ha nem akarsz bejönni... Biztosan van rá valami okod...
Hermione hálásan elmosolyodott.
- Miért vagy ilyen rendes velem? Nem régen még el akartam szakadni tőled. De hidd el, nem lesz így!
- Na, ennek örülök! - veregette meg a lány vállát. - Tudtam én, hogy nem fogsz csak úgy elmenni...
- Olyan szuper, hogy ide jöttünk! - ujjongott Hermione. - Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg...
- Én tudnék valami olyan dolgot, ami jó lenne hálálkodásnak... De az képtelenség, mivel te nem járulnál hozzá...
- Mondd már meg, hogy mihez! - faggatta a lány.
- Ezt nem lehet elmondani... Mert ez egy tett... - sóhajtott szomorúan Ron.
- Akkor... - gondolkozott Hermione. - Mutasd meg!
A fiú nagyot nyelt; közelebb húzódott a lányhoz, egyik kezét barátja nyakának oldalára csúsztatta, a másikat pedig annak karjára helyezte. A lány is nyelt egy nagyot, szíve a torkában dobogott. Érezte, hogy ez az a pillanat...
Egyre fogyott arcuk között a távolság. A telihold ezüstös fénye beragyogta őket. Ezúttal Hermionénak eszébe sem jutott pofozásra emelni a kezét. Lassan becsukta a szemét, és várta a folytatást... Pár másodperc múlva valami puha dolgot érzett az ajkain. Kellemes bizsergés futott át a karján, ahol Ron keze érte azt. Még soha nem érzett ehhez fogható, elragadó érzést. A hullámok morajlásán kívül alig lehetett hallani valamit. Nem tudott betelni azzal a mámorító érzéssel, ami elfogta őt, és magába zárta. Két karjával átkulcsolta a fiú nyakát, és még jobban belemerült abba a megfogalmazhatatlanul szép cselekvésbe, amit ilyen körülmények között csak kevesen élhetnek át...
*
- Tudtál volna ennél frappánsabb hálálkodnivalót? - kérdezte Ron, miközben a hullámverte homokparton sétálgattak.
- Várjunk csak! - torpant meg Hermione. - Nem nekem kellett volna meghálálnom azt a valamit?
- De, tulajdonképpen igen - vélte a fiú. - De hát nem mindegy?
- Én is meghálálhatom valamivel? - állt barátja elé.
- Háát... Nem is tudoom... - töprengett halvány vigyorral az arcán Ron. - Talán...
- Na, akkor adok valamit neked - Hermione levette a nyakában lógó két nyaklánc közül az egyiket, melyen egy kagyló volt, és a fiú kezébe zárta. - Tessék... Remélem, tetszik!
- Persze, hogy tetszik! - mosolygott a lányra, miközben a nyakába akasztotta újdonsült "ékszerét".
Átölelte Hermionét, és már éppen készült megcsókolni barátját, mikor a lány az ajkaira szorította mutatóujját.
- Későre jár, menjünk vissza! - kérlelte. - Fáradt vagyok...
- Ha ezt szeretnéd... - vonta meg a vállát Ron. - Várjál, hozom a seprűt!
*
Kéz a kézben értek vissza a sötét barlangba. Nem volt kedvük pálcát használni a világításhoz, úgyhogy kénytelenek voltak vak ember módjára kitapogatni a szalmából készült ágyukat.
- Leülhetek egy kicsit melléd? - kérdezte Ron.
- Persze, ülj csak! - felelte Hermione.
- Nem volt semmi ez a nap...
- Te nem voltál semmi, nem a nap...! - nevetett a lány. - Hogyan tanultál meg ilyen jól csókolni?
- Öö... ez meg milyen kérdés volt már? Na, de kérlek! - vigyorgott Ron. - Ilyet nem szokott kérdezni az "áldozat"... Főleg nem egy lány!
- Ha te ennek nevezel engem, én minek nevezzelek téged? Gyilkosnak? - vihogott Hermione.
- Jaj, Isten ments! - hüledezett a fiú. - Még csak az kéne! Nem nézem ki belőled...
- Szerintem te nagyon sok mindent nem néznél ki belőlem - vélekedett a lány.
- Például?
- Nincs például... - rázta a fejét Hermione. - Ezt csak amolyan kijelentésnek mondtam. Eszem ágában sincs elmondani, hogy mi az, amit nem tudsz rólam.
- Te jó ég! - nézett a lányra Ron. Illetve nézett volna, ha látta volna. - Olyan durva lenne? Na, de Hermione!
- Na, menj szépen vissza az ágyadra, és aludj! Holnap én megyek el vadászni. Hal lesz a menü. Jó éjt! - suttogta a lány, miközben arcon csókolta barátját.
- Nem kaphatnék ennél többet? - kérdezte elégedetlenül Ron. - Nem érdemelnék többet?
- Most nem, mert fáradt vagyok! - vigyorgott magában Hermione. - Majd holnap tárgyalunk!
- Ez nem fer! - háborgott a fiú. - Mi az, hogy fáradt vagy, és ezért nem tudsz smárolni?
- Na, elég legyen! - intette csendre Ront. - Gyere ide!
Hosszasan megölelte, adott a szájára egy puszit, és elküldte aludni.
*
Hermione már ötkor felkelt, hogy megkezdhesse reggeli vadászatát. A jól ismert tó felé tartott; lófarokba összefogott, hosszú haja ide-oda lengett, súrolva a derekát. Ezúttal dárda helyett íjat és nyilakat vitt, ugyanis szerette volna ezt a fajta vadászati módszert is gyakorolni, hiszen nem lehetett tudni, meddig maradnak még itt. Mosolyogva gondolt vissza a tegnap estére, a tengerparton váltott csókra, arra a kellemes bizsergésre... Egyszóval minden jóra, ami csak történt vele az elmúlt nap folyamán. Éppen egy sziklás részhez ért, mikor halk sziszegés ütötte meg a fülét. Pár másodperc múlva hatalmas sikoltás közepette elhanyatlott a sziklán, és eszméletlenül feküdt a hátán. A mély, vérző kígyófog-nyom pedig ott tátongott a lábán. Az alattomos sziszegés megszűnni hallatszott. Hermione pedig csak feküdt, feküdt ájultan. És pont most nem jön senki a segítségére...
*
Deidra azonban hallotta a sikolyt. Amilyen gyorsan csak tudott, a barlang felé vette az irányt. Minden bizonnyal Ront kereste, hiszen nem ismert mást, aki segíthetne. Gyorsan el is invitálta Hermionéhoz.
- Hermione! Ébredj! - rázta meg Ron a lányt. - Nem hagyhatsz itt, hallod?!
- Szerintem fel kellene vinni a barlangba... - szólalt meg a nimfa.
- Igen, erre gondoltam én is... - dörmögte a fiú. Karjaiba kapta Hermionét, és pár pillanat alatt már a barlangban is volt vele. Ott letette az "ágyára", és szájon át kezdte el lélegeztetni. Semmi. A lány nem ébredt fel.
- Nincs valami olyan gyógyszer, ami eltűnteti a mérget a sebből? - kért segítséget Deidrától.
- Sajnos erre nincsen semmiféle ellenszer. Ki kell szívni belőle, csak úgy mentheted meg! - tanácsolta a nimfa.
Fél óra, rengeteg erőfeszítés és szerencse árán, de Hermione magához tért. Az első, akit meglátott, Ron volt. Egyből a nyakába vetette magát. Majd' megfojtotta a fiút.
- Jól van, Hermione! Megfojtasz lassan! - szólt rá a lányra.
- Ne haragudj! Csak annyira örülök neked! - mosolygott barátjára.
- Akkor én megyek is, nem zavarok! - szólt Deidra.
- Ne, kérlek ne menj! - kérlelte Hermione. - Maradj itt velünk reggelire!
- Én nem akarlak elkeseríteni, de nem hoztál reggelit - mondta félve Ron.
- Jézusom! De-de miért? Nem azután harapott meg a kígyó, hogy elfogtam pár halat?
- Hát, nem egészen...
- Figyeljetek! - így a nimfa. - Én nem akarok zavarni, miattam nem kell fáradnatok!
- Egyáltalán nem zavarsz! - bizonygatta Hermione. - Mindjárt varázsolok valamit...!
Gyorsan elmormogott egy varázsigét, és azon nyomban ott termett előttük pár frissen sült hal.
- Csak azt nem értem, hogy ha most varázslattal meg tudtad szerezni az ételt, akkor minek megyünk vadászni? - kérdezte Ron.
- Mert... mert izgalmasabb! - nevetett a lány. - Deidra! Vegyél belőle!
*
Ahogy múltak a hetek, a hónapok, megint lehetett érezni valami nyugtalanságot a levegőben. Megint visszatérnének a kentaurok? De most mi ellen lázadnának? Elmúlt a veszély. Vagy mégsem? Mi történne akkor, ha egy sokkal veszedelmesebb akadály kerülne a szemük elé? Ezek mind megválaszolatlan kérdések. De ahogy múlnak a hetek, mindig valami újat hoz a jövő. Valami kiszámíthatatlant. Valami rejtélyt... Netán rejtvényt?
Lassan a hideg tél vonásai is megjelentek a levegőben. Nyugtalanságot, lankadt, háborús (vagy legalábbis annak tűnő) hangulatot sodort a szél a tenger felől. Bár elég messze volt, viszonylag erősen - nem csak a szabad ég alatt - lehetett érezni ezt a fajta dühöt, háborgást, mely szüntelenül tombolt az erdőben, a barlang környékén, vagy talán még annál is messzebb. Egyetlen dolgot lehetett tenni csupán: behúzódni egy szárazabb, biztonságosabb helyre, és a szerettekkel tölteni ezt az időszakot.
- Kíváncsi lennék - szólt felhúzott lábait átkarolva Hermione -, hogy mikor lesz már tavasz. Mióta tarthat ez a téli, hideg idő?
- Fogalmam sincs - szólt Ron. - De abban biztos vagyok, hogy ilyen időben nem lehet élelmet szerezni...
- Borzasztó egy szokásod van! - pirított rá Hermione. - Miért mindig csak a hasad az első?
- Most miért? - kérdezte Ron. - Mi rossz van abban, ha az ember szeret enni?
- De mindig...? - rázta a fejét a lány. - Egyszer igazán előnyben részesíthetnél mást is...
- Mint például... téged? - kíváncsiskodott gyanakvó arccal a fiú, miközben Hermione mellé ült, és átkarolta barátnőjét. - Féltékeny vagy?
- Én? - hitetlenkedett. - Dehogy vagyok féltékeny! Csak... csak...
Látszott rajta, hogy tépelődik valamin.
- Csak mi? Csak szeretethiányod van? - találgatott Ron.
- Az baj? - nézett barátjára Hermione. - Jaj, Ron, annyira rossz ez az idő. Olyan nyugtalan. Teljesen lehangol...
- Tegyük színesebbé! - élénkült fel. - Mit szólnál ahhoz, ha megint elmennénk a tengerhez?
- Ilyen időben? - hüledezett a lány. - A korgó gyomrod már az agyadra is kihatott?
- Na, kérlek! - unszolta Hermionét. - Olyan jó lenne... Még nem is jártuk be az egészet.
- Nem lehetne máskor? Szeretnék kicsit pih... - itt ásított egy nagyot, majd folytatta: - ...enni.
- Ugye nem vagy beteg? - kérdezte ijedt arccal Ron. - Hülye voltam, hogy felvetettem ezt a kirándulást. Bocsánat.
- Nem, nem vagyok beteg - válaszolta kikerekedett szemekkel a lány. - Miből gondolod ezt? Sápadt vagyok? Csapzott? Jézusom, csinálnom kell magammal valamit!
Hirtelen felállt, majd ide-oda kapkodta a fejét. Úgy tűnt, azt hiszi, valaki figyeli őket.
- Csodálatos vagy! - mondta mosolyogva Ron, miközben barátnője mögé állt, és a vállára tette az állát. Suttogva folytatta: - Nem kell semmit sem csinálnod magaddal. Elég, ha nem izgulsz ennyit.
- Már hogy ne izgulnék? - fordult meg Hermione. - Igenis van okom az izgalomra! Te nem lennél nyugtalan, ha az egészségedről lenne szó?
- Nem azt mondtad, hogy nem vagy beteg? - kérdezte bambán a fiú.
- De, igen, azt mondtam. Attól még, hogy nem vagyok beteg, lehetek álmos, nem?
- Akkor meg miért vagy nyugtalan az egészséged miatt? - faggatta tovább értetlen képpel Ron.
- Nem is tudom... - kezdte tépelődve Hermione. - Annyira... annyira megfogalmazhatatlan a hangulatom... Jaj, de minek untassalak ezzel...?!
- Nem untatsz. Engem érdekel, hogy mi van veled.
- Aranyos vagy. - suttogta mosolyogva a lány, miközben átkarolta barátja nyakát.
- Te pedig álmos - tolta el magától finoman Hermionét. - Jobban teszed, ha elmész szépen aludni.
- Igen, tényleg jobban teszem, ha pihenek egy kicsit - állapította meg a homlokát dörzsölgetve a lány. - Jaj, majdnem elfelejtettem valamit...
Odasietett Ronhoz, majd megcsókolta.
- Ezt miért...? - kérdezte megbabonázva a fiú.
- Csak úgy. - felelte egyszerűen Hermione, majd kisebb szünet után folytatta: - Te nem tartasz velem?
- Ha ezt szeretnéd... - vigyorgott elvörösödve Ron.
*
Ahogy teltek-múltak a nappalok, az éjszakák, egyre vadabb lett az időjárás. Az orkán erejű szél pedig csak féktelenül tépte a fák lombjait. Csapadéknak azonban nyoma sem volt. A Nap fogalma szinte már elfelejtődni látszott. Azonban valami mégis bearanyozta ezt az epés hangulatot...
Ron és Hermione úgy döntöttek, megkísérelnek egy utat Land's End felé, ahol mindig szebb napokban reménykedhettek. Reménykedhettek volna akkor, ha tudták volna, jobb időjárás várja őket odaát. Sajnos a tenger felháborodott morajlása csak fokozta a bús hangulatot. Pedig nem volt egy szomorú hely...
- Szeretném egyszer átélni, milyen, mikor az ember napsütésben sütkérezik a parton - sóhajtotta karba tett kézzel Hermione. Egy kies sziklán álltak, amiket alig értek el a felkorbácsolt hullámok.
- Igen, az jó lenne... - értett egyet Ron. - Gyere, nézzük meg azt a világítótornyot! Még akkor fedeztem fel, mikor leszálltunk a seprűről.
A lány némán beleegyezett a dologba, majd sebes léptekkel követni kezdte barátját. Hamarosan el is érték a szintén sziklás környezetben álló tornyot. A tetején ezúttal működött a lámpa, mivel a szeles időben sokkal sötétebbnek mutatkozott az ég is. Be is nyitottak az elhagyatott építménybe, ahol egy árva lélek sem tartózkodott.
- Lumos! - mondták egyszerre.
- Ha nincs itt senki, ki kapcsolhatta fel a fényszórót a torony tetején? - gondolkozott Hermione. - Csak van egy gondnoka...
- Jól sejted, van gondnoka - recsegte egy hang az ajtóból, ahonnan erőteljesen süvített be a szél.
- Ki maga? - förmedt rá Ron, miközben megvilágította pálcájának fényével a férfit. Az viszonylag idős, borostás, ráncos arcú volt. Egyik lába helyén egy fából készült karó éktelenkedett.
Az alak gúnyosan felnevetett.
- Hogy ki vagyok? - csukta be maga mögött az ajtót. Kopogó hang kíséretében közelebb vánszorgott Ronhoz. - Nem gondolod, hogy kicsit illedelmesebb is lehetnél?
- Ki maga? - ismételte nem múló fenyegetést tükröző hanggal a fiú.
- Ron, hagyd már! Gyere... nem hallod?! Menjünk innen! - suttogta Hermione, miközben megragadta barátját a karjánál fogva, és húzni kezdte maga felé.
- Jól mondja a barátnőd, menjetek innen, míg kedvesen beszélek hozzátok! - morogta arany fogát kivillantva.
- Kedvesen beszél? Magának ez a kedves beszéd? - háborgott Ron.
- Kifelé! - szólt emelt hangon az alak. - Kifelé, míg kedves az életetek!
- Ron, fogadd meg a tanácsát...! Gyere, menjünk már innen! - nyöszörögte a lány.
- Csak nem félsz, kislány? - vigyorgott rosszmájúan a férfi. - Ennyire mennél? Hmm... meggondoltam magam. Te, kislány, itt maradsz!
- Azt már nem! - állt Hermione elé Ron. - Nem marad ő sem itt. Mit képzel maga?
- Hogy merészelsz megszólítani? - sziszegte. - Vagy itt hagyod a lányt, vagy mind a kettőtöket megöllek.
- Fenyegetni próbál? - húzta össze a szemét a fiú, miközben az alakra szegezte a pálcáját.
A férfi újra felnevetett. Gúnyos mosollyal előhúzta a pálcáját, majd elmotyogott egy varázsigét. Ennek hatására Hermione kényszeredetten odament hozzá.
- Igen, fenyegetni merészellek - vetette oda Ronnak, miközben a lány torkának szegezte a pálcát. - Elég ebből! Adjatok ide mindent, ami nálatok van!
Hermione már szinte rángatózott a férfi keze alatt.
- Ron... ne... adj... neki... se... - taglalta, azonban az utolsó szót már nem tudta befejezni. A varázsló egy perc alatt elkábította a lányt, mire az lassan a földre esett.
- Hermione! - kiabálta a fiú, miközben rohant volna hozzá. - Maga... maga egy gonosz, alattomos...
- Befogod szépen a szádat vagy elfogadod, hogy nincs többé a barátnőd! Világos? - vicsorgott. - Én figyelmeztettelek! Még egy lépés, és te sem élsz már többé!
- Nem, nem világos! Adja vissza Hermionét! Tudom, hogy nem halt meg! - bizonygatta a lány mozdulatlan testét vizslatva Ron.
- Igazán? Hogy nem halt-e meg? - recsegte, miközben erőteljesen belerúgott Hermione oldalába. - Vajon miért nem mozdul meg? Hmm? Szerinted él?
- Ha még egyszer bántani próbálja...! - sziszegte fenyegetőzve a fiú. - Mit képzel magáról?
Ekkor azonban ugyanolyan rekedt hang szólalt meg a távolból, amilyen a toronyban tartózkodó, idős emberé volt.
- Don! Főnök! - kiabált egy ember a távolból. - Lassan mennünk kéne... Úgy látom, a tenger nem kedvez nekünk...
- Add ide a pálcádat és minden értékedet, amid csak van! Addig nem mozdulok innen! - taglalta. - Mi lesz? Vagy már nincs is szükséged a lányra?
- Hagyja békén! - kiabálta magából kikelve Ron. - Csináljon velem, amit csak akar, de őt ne bántsa! Nem adok oda semmit!
- Mit mondtál? - kérdezte villámló szemekkel a varázsló. - Mit mondtál?
- Főnök, nagy vihar közeledik! - kiabálta újra a távolból egy hang. - Felhúzzuk a horgonyt, vagy vá...
- Dugulj el, Hans! - dörögte a válla fölött a férfi. - Mindjárt megyek, csak még van egy kis elintézni valóm.
Eközben nem vette észre, hogy Ron ott áll mögötte. Mikor a varázsló megfordult, a fiú már az arcához tartotta a pálcát. Egyetlen lefegyverző-bűbájjal elintézte a férfit. Mikor az aléltan a földre esett, Ron nekilátott, hogy kivonszolja a toronyból. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, és biztonságosan be is zárta azt, azonnal Hermionéhoz rohant. ("Don, főnök! Megsérült a főnök! Hozzatok segítséget...!") A lány azonban még mindig nem mozdult.
- Hermione, ébredj! - rázta meg kicsit. - Tudom, hogy még élsz!
Ekkor azonban nem történt semmi különös. Barátnője ugyanúgy feküdt, fejét az egyik karjára hajtva.
- Miért mindig veled történik minden baleset? - kérdezte saját magától Ron, miközben Hermione arcát simogatta. Gondolkozott még egy darabig, majd előkapta a pálcáját, és elmormolt egy varázsigét. Hatott ugyan a varázslat; a lány felkelt, de furcsán kezdett el viselkedni.
- Öö... Hermione? - kezdte őszinte megrémüléssel a fiú. Rémülete nem volt alaptalan; barátnője minden szó nélkül felállt, majd megbabonázva kiment az ajtón. - Hová mész?
Utána szaladt, azonban már csak azt látta, amint egy hatalmas hajóra száll fel.
- Mi a...
Sebes léptei hamarosan átváltottak szapora rohanásba. Mire elérte volna a hajót, az már messze járt. Pozitív gondolkodásmódja azonban nem hagyta cserben. A seprűjéért rohant, majd felszállt rá. A hajó nyomába eredt. Hamarosan megpillantotta az árbochoz kötözött Hermionét, aki kiszolgáltatottan tűrte a kalózok jelenlétét. Ron olyan helyre szállt le, ahol egészen biztosan nem veszik észre. Eldöntötte, hogy addig nem merészkedik a legénység és a lány közelébe, míg másnap nem lesz...
*
A következő nap érdekes fordulat szemtanúja lehetett. Kora reggel ugyan senki sem volt ébren, de valaki mégis ott guggolt az alvó Ron mellett.
- Ébredj! Meg kell szöknünk!
- Jaj, hagyjál már! - motyogta a másik oldalára fordulva. - Még reggel van...
- Értsd már meg, hogy nem maradhatunk itt tovább! - unszolta az a titokzatos valaki. - Hamarosan felkelnek, mi pedig bajba kerülhetünk!
- Hermione, értsd már meg, hogy fáradt vagyok! - dünnyögte fáradt hangon Ron. - Hermione... Hermione!!! Te élsz?
- Öö... igen, azt hiszem... - forgatta körbe a szemeit. - Miért?
Barátjától nem kapott választ kérdésére, csak egy mély csókot. Hosszú-hosszú ideig folytatták volna, ha a lány észbe nem kap. Eltolta magától a fiút, majd beleszippantott a levegőbe.
- Hermione, azt hittem, már sosem térsz magadhoz - mondta Ron.
- Miért, mi történt velem? Én csak annyira emlékszem, hogy valaki elkábított valamilyen sötét, nyirkos helyen...
- Hát persze, hogy nem emlékszel - csapott a homlokára a fiú. - Kitörölték a dolgot a memóriádból...
- Meséld el, mi volt! - kérlelte Hermione.
- Majd később... - legyintett Ron. - Most igyekeznünk kell.
Azzal megragadta a seprűjét, majd mind a ketten felültek rá. Sikeresen felszálltak, majd megcélozták a biztonságos, nyugodt barlangjukat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;