|
Az obeliszk -Veszély és boldogság
Demetra 2009.05.05. 12:22
- Na, mesélj már, mi történt! - kérlelte Ront Hermione, miközben leszálltak a seprűről. Gyorsan bementek a biztonságot nyújtó barlangjukba, majd ott letelepedtek egy-egy kőre. Megrakták a tüzet, majd jólesően felé nyújtották elgémberedett karjaikat.
Ron részletesen elmesélte a lánynak a történetet, miközben egy fadarabra húst tűzött. Hermione ámulattal és meglepődéssel hallgatta a szavakat. El is feledkezett a vacsorának nevezett húsról, ami az ő botján is ott éktelenkedett. Egy gyanús, szürke füstgomolyag döbbentette rá, hogy lassacskán be kéne fejeznie ételének sütését, ugyanis az már a hússzínt átugorva rögtön koromfeketére változott.
- Jaj, Hermione! - méltatlankodott Ron. - Nem azért fogtam azt a szerencsétlen állatot, hogy most elszenesítsd!
- Hoppá... öhm... - pirult el. - Ez kissé megégett.
- Na, add ide, adok másikat! - ajánlkozott a fiú, miközben már ki is kapta barátnője kezéből (egy nagyobb méretű falevél segítségével) a semmihez sem hasonlítható állagú valamit.
- ...Akkor ezért sajog annyira az oldalam - kapott fájó testrészéhez Hermione. - Képes volt megrúgni az a mocsok?
- De ez még semmi! - folytatta beszámolóját Ron. - Képzeld, megfenyegetett, hogy adjam oda az összes értékemet neki!
Hermione szeme azonnal barátjának mellkasára vándorolt, ahol még mindig ott lógott a kagylóból készült nyaklánc. Megkönnyebbülten mosolygott Ronra, aki minden izgalmát - ami még a történet elmondásakor tört rá - elfeledve, szégyentelenül visszavigyorgott. Ezután ő is követte Hermione tekintetét, amely végül a láncon állapodott meg.
- Ezt nem adtam volna oda neki semmi pénzért! - mentegetőzött a fiú. - Ennek annál nagyobb az értéke...
A lány még mindig somolygott magában, miközben közelebb csusszant Ronhoz. Finoman megragadta az általa fűzött nyakbavalót, majd forgatni kezdte az ujjai között. Észre sem vette, hogy eközben a másik kezével barátja nyakát cirógatja.
- Khm... Hermione! - szólt rá a lányra. - Mit csinálsz? Már egyenesen csiklandozol!
- Jaj, bocsánat! - húzta vissza a kezét pironkodva. - Nem is tudom, mi ütött belém...
Ron szemtelenül fürkészte Hermione szemeit, amik azonban elkalandoztak a fiú testén. Ezt hamarosan a lány is észrevette; hirtelen elkapta a tekintetét (amely az előbb Ron arcán pihent meg), és úgy bámulta a barlang oldalát, mintha még sosem látta volna. Vörös hajú barátja némi várakozással megfűszerezett kétkedő pillantását arra a pontra függesztette, ahová Hermione is nézett. Ahogy azt várta, semmiféle különlegesebb látnivalót nem nyújtott a ropogó tűz fénye által megfestett kőfal. Végül rápillantott a lányra, aki kitartóan babonázta szemeivel a barlang-belsőre vetődő aranysárga fényt. Ron lassan Hermione álla alá nyúlt, aki vonakodva ugyan, de megparancsolta nyakizmainak, hogy engedjenek kötöttségükből. Végül karambolozott tekintetük, melyben valamiféle iker-reakciónak köszönhetően ugyanolyan vágyakozó, szenvedélyes fény csillant. Lassan közelebb és közelebb hajoltak egymáshoz, miközben egymás szemébe fúrták tekintetüket. "Az égszínkék íriszek csatája a mélybarnával" - akár ezt a címet is lehetett volna adni annak a megfogalmazhatatlan állapotnak, ami most köztük uralkodott. Ajkuk lassan összeért, ők mégis kitartóan fürkészték egymás, drágakőként csillogó szemét. A kéj, mely most kettejük között feltartózhatatlanul utat készült törni magának, egyre jobban kikívánkozott tulajdonosa testéből. Egyetlen megoldás létezhetett csupán, ami feledtette ezt a nyomasztó, összepréselt állapotot a testükben: akár a mélyről feltörő, friss forrásvíz, úgy robbant ki testükből és lelkükből az a mámoros valami, ami szüntelen csókolózásra késztette az érzéseiknek otthont adó két személyt. Ez a csók olyan vad, szenvedélyes kényszert váltott ki megtestesítőjükből, hogy az már a földöntúli érzések határmezsgyéjét is átugrotta. Szégyentelenül feledkeztek egymásba, semmi más nem létezett, semmiféle aggályos tényező, csak az ő létük. Alig jutottak levegőhöz, de látszólag annyi még volt bennük, hogy az eddig két perce tartó csókcsatát kibővíthessék öt minutumra. Ron keze odatévedt Hermione derekára, ezzel barátnőjét hátra hajlásra késztetve. Ajkai levándoroltak a lány nyakára, s puha csókokkal látták el azt. De ekkor mintha egy szempillantás alatt vége lett volna ennek az őrjítő, elragadó cselekvésnek, Hermione megelégelve a kényeztető csókokat, eltolta magától a fiút.
- Te... most... mire... készülsz? - lihegte.
- Szerinted? - kérdezett vissza Ron. - Biztosan utálatból teszem azt veled, amit teszek... tettem.
- Mindenesetre álljunk le! Bármi is legyen ez a bolondság, én nem v... - hadarta Hermione, de barátja félbe szakította:
- Tényleg nem vagyunk komplettek, ha erre akarsz célozni...
- Nem! - tiltakozott nem titkolt hevességgel a hangjában Hermione. - Nem vagy... vagyunk bolondok, csak... Én ezt nem így akarom...
Ron megvető horkantással jelezte nemtetszését. Idegesen rágni kezdte a körmeit, miközben a fogai áldozatául esett kezének könyökét a térdére támasztotta.
- Sajnálom... - szegte le a fejét Hermione. - Én... én... nem is tudom, mi történt velem... Nem akartalak hitegetni azzal, hogy tűrtem a kényeztetésed.
- Pedig elég jól sikerült... - dörmögte maga elé Ron.
A lány egy mély sóhaj kíséretében felállt, menni készült. Barátja azonban nem engedte el: egy erőteljes rántással visszahúzta maga mellé. Mielőtt az bármilyen kísérletet tehetett volna a tiltakozásra, szájon csókolta. Egyetlen határozott mozdulattal leállította Hermione kalimpáló, vállat veregető karjait. A lány egy darabig még vonakodott attól, hogy ez a fajta csókáradat - ami nem a legnagyobb lágyságáról volt híres - elmélyülni készüljön. Nem sokkal később, mint egy tehetetlen, fehér zászlót lobogtató elesett harcos, kénytelen volt beletörődni ebbe a helyzetbe. Így hát folytatódott az a mértéktelenül heves szeretet-megnyílvánulás, ami lassan még merészebb, még forróbb cselekvésbe csapott át...
*
A másnap reggeli Nap erőtlen, bágyadt sugarai bevilágították a barlangot és azt a két, szalmaágyon fekvő alakot, akik a kőüreg ideiglenes lakói voltak. Hermione feje és egyik keze Ron meztelen mellkasán nyugodt. Mind a ketten halk, szuszogó hangot hallatva pihenték ki a tegnapi estét. Mikor szemük érzékelte azt a vakító, reggeli napfényt, ami ezen a nyugodt napon köszöntötte őket, látószerveik egyszerre nyíltak ki. Hunyorogva végig pillantottak magukon, majd halvány mosoly kíséretében a másikon is. Hermione talán még szélesebben vigyorgott, mikor felpillantott a feje fölött Ronra. Lágy csókot lehelt barátja szájára, mire az felkönyökölt, és oldalra fordult. Ennek következtében a lány lecsúszott Ronról, de ez sem akadályozta meg abban, hogy tovább csókolhassa a fiút. Halk cuppanással elváltak ajkaik, majd gyengéd pillantásokkal jelezték egymásnak, hogy örülnek a másik közelségének.
- Te olyan hibbant vagy! - nevetett prüszkölve Hermione. - Hogy voltál képes ezt tenni velem?
- És te? - vetette ellen Ron. - Csak én csináltam veled azt, amit?
- Hát, nem is tudom, hogy ki tapadt rám...? Szó szerint... - elmélkedett epésen a lány.
- Jaj, na de Hermione! - csattant fel nem kis derűvel az arcán Ron . - Most mi rosszat tettem?
- Hát... khm...
- Hah! Na látod! Nem is tudsz semmilyen ellenérvet!
Kisebb csönd állt be, majd Hermione felkelt a szalmaágyról. Ennek nyomatékaként kellemes zizegés hagyta el az ágyat. Gyorsan magára kapta a ruháit, majd felvette a földről az íját, és útnak indult, hogy vadásszon valamit reggelire. Ron persze ezt nem hagyta szó nélkül:
- Miért nem maradsz még egy kicsit? - fordult az íját feszegető Hermione felé. - Nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam...
- Nem haragszom. - A lány felvette az egyik kisebb szikláról a nyilait, majd szó nélkül elindult, hogy élelmet szerezzen.
- Várj meg, Hermione! - kiáltott utána Ron, miközben felöltözött, és sebes léptekkel elhagyta a barlangot. Rohanva megközelítette a lányt, de az nem lassított: még szaporábban szedte lábait a sziklás, lépcsőzetes terepen. Barátja persze azonnal a nyomába ért - hiszen mégis ő volt az erősebbik fél -, és megragadta Hermione jobb karját. A lány vigyorogva felé fordult, miközben a földet kémlelte.
- Mi van? Mit akarsz? - kérdezte mosolyogva. - Nem volt elég belőlem?
- Meg vagy te hibbanva? - háborgott Ron. - Már hogy lenne elég belőled? Belőled sosem e... léééég.
Barátnőjén volt a sor, hogy megragadja a karját, és húzza maga után.
- Ááá, Heeermioone! Állj már lee! - kiáltott rá a lányra. - Hova húzol?
- Majd meglátod! Na, ne ellenkezz! - sziszegte a fogai között.
Végül meglelték azt a titokzatos helyet, aminek a felkutatása megért egy karra mért, szorító béklyót.
- Látod ezt a jelet? Rúna... - mutatott rá egy magas, fényesen izzó obeliszkre Hermione. - Tegnap vettem észre, mikor vacsoráért mentem.
- Aha - hagyta rá Ron. - És akkor most minek is hoztad azt az íjat?
- Hogy ha veszély leselkedne ránk, ez megvédjen! Plusz a pálca... - mondta a lány, miközben kutatni kezdett fonott tarisznyájában. - Itt is van. Mostmár dupla, megkétszerezett védelmünk van... megháromszorozott... - tette hozzá Hermione, miközben a Ron kezében lévő varázseszközre esett pillantása.
- És mit akarsz ezzel csinálni? - bökött az obeliszk felé a fiú. - Megfejted a rúnákat?
- Pontosan - bólintott Hermione. - Nem hiába jártál a Roxfortba!
Erőteljes széllökést éreztek magukon, miközben beszélgettek. Csak most néztek jobban körül; a táj lenyűgöző volt: maga az obeliszk egy élénkzöld pázsittal borított dombon állt, amit körülvettek az erdő szélén álló égbekiáltóan magas fák. Távolabb észre lehetett venni egy kisebb patakot, aminek az a feltűnően erőteljes csobogása volt. Illetve annak a hatalmas vízesésnek volt hallható a lefolyása...
- Pierum totalis quaren a serpen. Pierum totalis quaren a serpen. Pierum... - motyogta maga elé Hermione, miközben pálcájával apró köröket írt le a levegőben, közvetlenül a mágikus szobor előtt.
- Ez meg milyen nyelven van? - Ron úgy kapkodta a tekintetét Hermione és az egyre erőteljesebben kéklő obeliszk között, mint aki megtébolyult és nem ért semmit.
A lány azonban nem hallotta barátja szavait, csupán a sajátjait.
- Lecantrope sentimental de treanterum a nox feabre. Lecantrope sentimental de treanterum a nox feabre. - Ezeket az ismeretlen nyelvű mondatokat még párszor elismételgette, mire a rúna-formákkal írt véset teljesen kivilágosodott, majd újra visszanyerte eredeti állapotát. Ekkor hatalmas dörgéssel felemelkedett a talapzatról a csúcsban végződő, kúp alakú test. Mikor az a levegőben lebegett, megjelent a helyén egy lépcső, ami a földbe vezetett.
- Gyerünk! - sürgette Ront immár emberi hangon Hermione.
- Mégis mire készülsz? Mi van odalenn? - kérdezte ellenkező hangon a fiú, miközben lement a keskeny lépcsőkön és pálcát gyújtott.
- Még én sem tudom, de mielőbb túl akarok jutni ezen.
Meglehetősen hűvös volt az üregben, ahová érkeztek. Egymás kezét szorongatva indultak el, nehogy elveszítsék egymást. Még egy darabig barangoltak a borostyánnal benőtt járatban, mikor egy vakítóan éles fényű dolog ütötte meg a szemüket.
- Ez meg mi lehet? - kérdezte a hunyorgó Hermione. - Miért kell ennek ennyire vakítania? Nem látok semmit!
- Mintha én látnék... - motyogta idegesen Ron, miközben meglengette pálcáját: - Nox!
A fény azonnal tompulni kezdett, de a ragyogása nem múlt el.
- Talán menjünk közelebb... - javasolta Hermione, mire elindultak a tündöklő valami felé. Mikor már elég közel voltak, megállapították, hogy a ragyogás forrása nem más, mint egy kőemelvényen nyugvó pergamentekercs.
- Ez meg mi a fészkes fene? - fintorgott Ron. - Ezért a kis papírdarabért jöttünk le ide?
- Igen, képzeld ezért! - csattant fel a lány. - Most akár ki is mehetsz innen, ha ennyire számít a dolog. Az is elképzelhető, hogy olyan dolgok vannak ráírva, amik igenis fontosak lehetnek!
- Jól van, jól van - mentegetőzött Ron. - Nézzük meg!
Hermione már nyúlt is a pergamenért, s mikor már az ujja hegye hozzáért a tárgyhoz, velőtrázó robajjal omladozni kezdett a mennyezet. Ron hatalmas ordítás kíséretében a földre borult a rá eső földdaraboktól. Hermione is elhanyatlott ugyan, de nem vesztette eszméletét. Piszkos arccal és köhögve feltápászkodott, majd odasietett barátjához.
- Ron! Ron! - rázta meg kissé. - Huhú! Ébredj már fel! Ettől nem ájulhattál el... Jaj, istenem, kelj már fel, hallod?!
Ron azonban nem mozdult.
- Hallod?! Ron! Kelj már föl! Értesz? - szólongatta barátját Hermione, majd ennek nyomatékául megrázta kissé a látszólag eszméletlen fiút. Úgy látszott, már sosem kel fel, amikor...
Amikor Hermione kitalálta, hogy kivonszolja valahogy innen Ront, hátha a szabad levegőn tud valamit kezdeni vele. Nagy nehezen meg is tette, majd lefektette a fűre. Mindent megtett: varázslatokat mormogott, simogatta, szólítgatta, de egyik sem hatott. Ekkor Hermione figyelmes lett valami olyanra, amit eddig észre sem vett: a fiú tarkójára száradt vérre.
- Nee! Ron, nem! Nem hagysz itt... nem hagyhatsz... Jaj, hallasz? - zokogta.
És végre megtörtént a csoda, Ron nagy nehezen kinyitotta a szemeit.
- 'ermi'ne - nyögte.
- Itt vagyok - felelte boldogan a lány. - Istenem, mennyit könyörögtem, hogy ébredj fel...
- Na'on sajog a fe'em - panaszkodott Ron, miközben próbált felülni.
Hermione tehetetlenül nézte a próbálkozásait.
- Inkább a nyakad, nem? - kérdezte savanyúan Hermione. - Tiszta vér vagy... Nem is csoda, hiszen rád esett egy majd' nyolcvan kilós szikla. Csoda, hogy túlélted... - motyogta elhaló hangon.
- Te u'e jól vagy?
- Persze, én teljesen jól. Sőt, ki is hoztam nagy nehezen a tekercset - mutatta fel a lány a pergamendarabot.
- Ügyes - vélte mosolyogva Ron.
- Gyere, menjünk a barlanghoz! - mondta Hermione, majd felsegítette a sápadt fiút. Társas hoppanálással pillanatok alatt a kőüreg belsejében voltak. Ott a lány előkészített barátjának egy kényelmes fekhelyet, majd rásegítette Ront.
- Köszi.
Hermione megmosolyogta a gesztust, majd kötszerért indult. Pontosabban egy összevágott textildarabért, és valamilyen alkoholos fertőtlenítőnek is jól alkalmazható folyadékért, majd visszatért az ágyhoz.
- Pihenj, mert még nagyobb bajod is lehet! - figyelmeztette barátját. - Most pedig lefertőtlenítem a sebeidet... Fordulj a hasadra!
Ron eleget tett a kérésnek, majd Hermione elkezdte lemosni az alkoholos ruhával a tarkóján éktelenkedő, mély sebeket.
- Szzz... Csíp - nyögte fájdalmasan a fiú. - Nem pihenhetnénk egy kicsit?
- Nem! - vágta rá szigorúan a lány. - Addig nem, amíg nincs lefertőtlenítve!
- Értettem - morogta Ron, majd újra ráborult arccal a szalmát takaró pokrócra, amellyel az ágy volt letakarva.
*
Hermione rosszullétre hivatkozva lefeküdt az ágyára, miután visszatért a barlangba.
- Mi történt veled? - kérdezte Ron, miközben letelepedett barátnője mellé. - Csak nem vagy beteg? Már egy hete folyton rosszul vagy.
- Nem tudom, mi lehet velem, de nagyon rossz - felelte viszolygó arccal a lány. - Egyfolytában fáj a hasam... Nem tudom, lehet, hogy valami rosszat ettem... Gombát, vagy nem tudom...
- Á, az nem tartana eddig... Úgy értem, nem lennél tőle ennyiszer ilyen rosszul...
Ebben a percben Hermione olyan képet vágott, mintha valami életbevágóan fontos dolgot felejtett volna el. Majdnem elállt a szívverése is.
- Mi az? - kérdezte barátnőjére pillantva Ron. - Megint rosszul vagy?
- Ez több, mint rosszul... Azt hiszem, tudom, hogy mi bajom van.
- Mondd már!
- Nem, ezt nem... nem szabad elmondanom... Mert... mert... - habozott a lány, miközben ijedten felpattant a helyéről.
- De miért nem? Talán van jogom hozzá, hogy megtudjam... illetve lenne...! - háborgott Ron. - Hermione, ha nem mondod el, csak neked lesz rosszabb.
- Nem, nem... mert ez olyan, ami nem is betegség, hanem... - járkált ide-oda.
- Hanem? Hanem mi? - faggatta egyre növő érdeklődéssel és izgalommal a fiú. - Ne csináld ezt!
- Hidd el, hogy nem lényeges!
- Mi az, hogy nem lényeges? - csattant fel Ron, majd fel is kelt az ágyról. - Mindent tudni akarok, ami veled kapcsolatos!
Hermione ijedten húzódott be az egyik zugba. Onnan hallgatta barátja dühöngését.
- Ki nem állhatom, hogy semmit sem mondanak el nekem, mert azt hiszik, hogy nem tudok semmit! - kiabálta. - Meg, hogy nem is érdekel senki sorsa... Pedig de! De, képzeljék, érdekel... Érdekel, hogy mi van a családommal, és veled! Veled, Hermione...
A család szóba beleborzongott a lány.
- Én elmondok neked sok mindent - védekezett Hermione. - De ezt nem, mert nem tar...
- Nem tartozik rám? Nem tartozik rám? - ismételgette inkább magának Ron. - Mi az, hogy nem tartozik rám? Igenis rám is tartozik, úgyhogy leszel szíves, és kinyögöd végre?!
Eközben odalépett Hermionéhoz, majd megszorította annak csuklóit.
- Szépen kérlek, Hermione, mondd el! - kérlelte.
A lány elpirult barátja indulatára, majd nyitotta volna száját, mikor hangos robaj törte meg a beszélgetésüket.
- Mi volt ez? - kérdezte Ron.
- Szerintem legördült egy szikla a barlang tetejéről - vélte Hermione.
- Nem, ez hangosabb volt annál - vetette ellen a fiú, majd elengedte barátnője karjait, és kikémlelt a kőüreg nyílásán. - Szent isten! Hatalmas vihar van odakinn!
Hermione odasietett Ron mellé, majd ő is kikémlelt.
- Tavaszi zápor... semmi több - állapította meg. - Majd eláll...
Ron kissé lassan, de visszaslattyogott a lány mellé az ágyra.
- Akkor? Elmeséled, hogy mi lelt téged az utóbbi időben? - kérdezte.
- Nos - fogott bele a lány - Kissé elhíztam, amint látod...
- Micsoda? Ez akkora nagy baj, hogy felszedtél pár kilót? - nevette Ron. - Ezt hamarabb is kinyöghetted volna!
- Nem, Ron - felelte komolyan Hermione, miközben a hasára tekintett. - Nem úgy híztam meg... Nem az étel miatt.
Barátja értetlenkedő arcot vágott, mire a lány megfogta a karját, és a saját hasára tette.
- Érzed?
- Nem, mit? - kérdezte megdöbbenve Ron. - Úristen, csak nem nyeltél le egy óriáspolipot?!
- És most? - érdeklődte halkan Hermione, miközben a reakció végett fürkészni kezdte a fiú arcát.
- Nem tudom, miről beszélsz, de nagyon rossz tréfa.
- Nem, nem tréfa... Ron... én... én... azt hiszem... - kezdte szemlesütve Hermione.
Ekkor egy újabb szikla gördülésének zaja rázta meg a barlang mennyezetét.
- Idegesít ez a folytonos dörgés - jegyezte meg mérgelődve Ron. - Ki az az eszement, aki...
- Figyelnél rám egy kicsit? - Hermione fel sem tekintett a feje fölé; nem érdekelték a sziklák.
- P... persze. Bocsi.
- Szóval azt hiszem, hogy hamarosan hárman leszünk...
- Mi? - kérdezte letaglózva Ron. - Úgy érted... úgy érted, hogy...
- Úgy.
- És... és... mégis kit hívtál meg? - játszotta tovább az értetlent, miközben kissé elvigyorodott.
- Jaj, Ron! - kiabálta Hermione lesajnáló fintorral. - Nem igaz, hogy nem érted!
A lány egyszerre érezte nevetségesnek és szerencsétlenkedésnek ezt a beszélgetést.
- Persze, hogy értem... Világos. Gyereket vársz tőlem - mondta elgondolkodva a fiú. Majd egy tizedmásodperc töredéke alatt felfogta, hogy mit is mondott: - Gyereket vársz? Tőlem!? Hermione, te... mikor? Miért nem mondtad el hamarabb? Ilyen nincs!
- Van. Van ilyen, hogy az embernek lánya lesz... - válaszolta somolyogva Hermione.
- Fia.
- Ajjjh, akkor fia! - toppantott idegesen a lány.
- Merlinre... ezt el sem hiszem... Én, mint apa... Uhh, nagyon ledöbbentettél...
- Igazán? És mi van akkor, ha ikrek lesznek? - kérdezte magától Hermione, miközben a kissé kidomborodó hasát vizslatta.
- Ikrek? - nevetett Ron. - Hermione, tényleg... Mi lesz, ha ikrek lesznek?
Eközben ráhelyezte a tenyerét a lány hasára, a másik karjával pedig átölelte a lány derekát, majd maga felé fordította.
- Én nem bánnám, ha ikrek lennének... - suttogta Ron arcába. - Te igen?
Barátja nem felelt, helyette mélyen megcsókolta Hermionét. Még vagy tíz percig ölelték egymást, miközben egymás fülébe suttogták kérdéseiket:
- Mi lesz a nevük? - kérdezte Ron. - Már ha ketten vannak odabenn.
- Jaj, istenem, nem tudom, Ron! - felelte idegesen Hermione. - Majd eldöntjük közösen...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;