- Hermione, siess már! - sürgette a lányt Ron. - El kéne indulnunk.
- Tudom, tudom... - ismételgette, miközben összepakolta az útra szükséges dolgokat. - Csak ilyen hassal eléggé nehéz.
Elhatározták, hogy mielőtt megszületne a baba, visszatérnek az Odúba, hiszen nem hagyhatják ki a családtagokat sem abból a dologból, hogy gyermekük születik.
- Na, készen vagyok - jelentette Hermione, majd megigazgatta magát kissé. - Indulhatunk.
- Helyes - mondta elégedetten Ron, majd felemelte mindkettőjük csomagját. - Most pedig hoppanálunk.
Azzal megragadta Hermione kezét, és megpördült a sarkán. Beszippantotta őket a fojtogató űr, majd újra elengedte, mikor megérkeztek az Odú kertjébe.
- Hát, itt lennénk - mondta Ron, majd beinvitálta magukat a házba. Érdekes módon senki sem volt otthon... Legalábbis úgy tűnt.
- Itt meg mi történt? - kérdezte Hermione, miközben ide-oda tekintgetett a házban. - Miért nincs itt senki? Anyukád mindig itt szokott lenni, nem?
- De - hangzott az egyszerű válasz, ám megválaszolója is döbbenten ejtette ki. - Szerintem csak kirándulni mentek, vagy...
Nem tudta befejezni, ugyanis hangos, zörgő hang ütötte meg a fülüket.
- Ez meg mi? - kérdezte Ron, majd kinézett az ablakon. Alig hitt a szemének, amikor meglátta, hogy mi közeledik feléjük: egy muglik által vezetett, hatalmas jármű. - Merlin szent szakállára... Mi ez?
Hermione is odasietett az ablakhoz, hogy szemügyre vegye a vaskolosszust, amely kitartóan közeledett a ház felé.
- Egy... egy... ez egy... markológép!? - válaszolta száraz szájjal a lány. - Hogy kerül ez ide?
- Gyere, menjünk ki!
Mikor kiléptek az ajtón, a jármű szüntelenül haladt feléjük.
- Én ezt nem hagyom - jelentette ki Ron, majd kirohant a markológép (legalábbis valami hasonló) elé.
Ekkor kénytelen volt leállni a gép, hiszen nem az volt a célja, hogy ártatlan embereket öljön. S mikor kinyílt az ajtaja, egy testesebb ember lépett ki rajta.
- Hé, maga! - kiabált felé Ron. Hermione még mindig az ajtóból szemlélte az eseményeket. - Mégis mit képzel magáról? Minek hozta ide ezt a... az... izét?
- Uram, nézze - kezdte a férfi, mikor már lekászálódott a markológépjéről, és Ron előtt állt -, ne akadályozza a munkát, mert szólok a főnökömnek! Álljon el az útból!
- Nem állok el, amíg meg nem mondja, hogy mit keres itt! - taglalta egyre növekvő indulattal.
- Itt a kérvény, hogy le kell bontanunk ezt a házat. - Azzal elővett a zsebéből egy összetekert papírlapot. - Úgyhogy legyen szíves, és hagyjon dolgozni!
Az érintettek szíve megállt egy pillanatra. Lebontani? Ezt a házat? Ráadásul muglik bontják le? Miféle világ ez? A következő kérdés egyszerre fogalmazódott meg Ronban és Hermionéban:
- Mondja, mégis hányat írunk? - kérdezte zihálva Ron.
- Kétezer-hatot, uram. Maga sosem nézi a naptárat? - adta meg a választ a munkás.
- De, persze... - Ront úgy érte a meglepődés és a düh egyszerre, hogy most mindennél jobban vágyott arra, hogy leülhessen. Kétezer-hat??? Az nem lehet! - És mégis ki kérte meg magukat erre?
- A királynő - felelte. - Ön hogy nem tudta ezt, mikor megüzentük ide, hogy jövünk lebontani a házat?
- Jöttek megüzenni... IDE? Mégis kinek? Hiszen nem lakik már itt senki...
- De ön itt lakik... nem? Hogy hívják?
- R-Ronald Weasley.
- Nem rémlik ez a név - kutatott az emlékezetében a férfi. - Nem lehet, hogy eladták a maga feje fölül a házat?
- Az lehetetlen... Kétezer-hat??? Mégis hogyan? - kelt ki magából Ron. Úgy érezte, hogy kettéhasad a szíve. És a szülei? Már meghaltak? Mégis hogy lehet, hogy egy hoppanálással előre repül valaki az időben? Hiszen az teljesen abszurd lenne... Egyik percben még nagyban élik a huszadik századot, a másikban pedig átpottyannak a huszonegyedikbe. Mégis hogy működik ez? Miféle őrült, aki az idővel játszik?
- Uram, ne rabolja az időmet... Még sok munkám van, és el szeretnék készülni ezzel...
Ekkor az eddig háttérben maradt Hermione kisietett a kertbe.
- Gyere, menjünk - mondta. - Ne tartsuk fel ezt az embert... Sajnos nem tudunk semmit tenni...
- Nem, Hermione, én ezt nem hagyom!
- Jól tennék, ha elmennének innen. Megvárhatom, amíg összepakolnak. De a főnököm...
- Nem érdekel sem maga, sem a főnöke! - csattant fel Ron, majd megmarkolta a férfi ruháját a nyakánál. - Most azonnal elmegy innen, vagy megát...
Elharapta a mondat végét, ugyanis nem szerette volna felfedni varázsló létét. Ez az ember amúgy sem hinné el, amit hallana, bolondnak titulálná.
- Ron! - sikoltozott Hermione. - Engedd el!
A fiú vontatottan elengedte a munkás ruháját, de még mindig fújtatva meredt viselőjére.
- Ide figyeljen! Adok magának annyi pénzt, amennyiből élete végéig megél... A főnöke is megdicséri majd, hogy a ház lerombolásáért - amit persze nem tesz meg - ennyit kapott... Megkapja, ha elmegy innen ezzel a markológépjével vagy micsodájával együtt.
- Számon fogják kérni rajtam...
- Nem érdekel! - ordította Ron. - Csak fogja magát és húzzon innen!
- Nem gondolja, hogy túlságosan agresszív? - kérdezte epésen a férfi.
- Nem érdekel, hogy minek tart... Menjen innen!
- Tudja mit? Holnap visszajövök, addig összepakolhatnak, elmehetnek... De a pénzemet kérem... Tudja, az idő pénz!
- Rendben. De nem megyünk sehová. Bemegyek, hozom a pénzét - mondta Ron, majd hamarosan az elővarázsolt pénzzel tért vissza. Száz fontot gyűrt az ember kezébe.
- Remélem, ennyivel megelégszik. Most pedig: maga hazamegy, mi pedig holnapig itt maradunk. Viszlát!
A férfi köszönés nélkül, morogva bekászálódott a járművébe, majd elhajtott azzal. Ron és Hermione a nappaliban ültek.
- Ezt nem hiszem el - motyogta Hermione a könnyeivel küszködve. - Hogy lehet, hogy ennyit haladtunk egyetlen hoppanálással az időben? Ez lehetetlen! Egy mágus sem képes siettetni az időt... Visszajátszani, visszafordítani azt lehet, de... Ron, figyelsz te rám egyáltalán?
- Mi? - A fiú megfordult, majd felocsúdott gondolkozásából. - Ja, persze... figyelek... Én azt nem értem, hogy miért nem volt nálam a pálcám... Simán kitörölhettem volna az emlékezetét.
- Én megtettem - mondta halkan Hermione. - Akkor, mikor beszállt a gépébe.
Ron leüllt a lány mellé (milyen lány... nő!), majd szembefordította magával s megölelte.
- Majd lesz valami - nyugtatta Hermionét, sőt saját magát is. - Megyek, ellátom a házat pár bűbájjal, amik talán nem engedik be ezeket az idióta muglikat!
- Kösz szépen! - morogta. - Ha nem tudnád, én is mugliktól származom!
- Bocs! - kiáltotta az udvarról Ron. Mikor visszaért a házba, újból leült, majd fáradtan megdörzsölte a szemeit.
- Nem megyünk lefeküdni? - ajánlotta Hermione, mikor az órára pillantott. Mivel ez eléggé kétértelműnek hangzott - szavaira még Ron is felvonta a szemöldökét -, mosolyogva hozzátette: - Úgy értem, aludni.
- Persze, menjünk - állt fel Ron. - Elég volt ebből a napból nekem is.

***

- Mondd, mégis miféle bűbájokat szórtál a házra? - kérdezte Hermione, miközben ráhajtotta a fejét Ron mellkasára.
- Hát... sokat... de ami a legfontosabb, hogy a muglik számára láthatatlan lett az Odú. Most már nem kell aggódnunk, hogy holnap betörnek a házba egy láncfűrésszel vagy valami ilyesmivel.
Hermione nevetve kérdezte a következőt:
- Mégis honnan tudod, hogy mi az a láncfűrész?
- Apa mesélt még valamikor erről a fűrészről - mesélte Ron, majd hirtelen elkomorodott: - Vajon mi lehet velük?
- Nem tudom - felelte elszontyolodva Hermione. - De lehet, hogy máshol laknak. Vagy ők is az idő áldozatai lettek. Lehet, hogy másik világban élnek.
- Sok a lehet... Semmi sem biztos - motyogta Ron. - Na, aludjunk. Jó éjt!
- Neked is.

***

A másnap természetellenesen boldognak tűnt. Vígan, végtagok módjára nyújtóztatta ki sugarait a Nap, melyek halványan beszűrődtek az elhúzott függönyökön át. A tegnapi nap álomszerű képet jelenített meg Ron és Hermione lelki szemei előtt. Bíztak benne, hogy csupán egy lidérces álom volt az, ami tegnap történt. És, hogy bizonyítani tudjuk ezt, az alsóbb emelet felől ismerős hang szólalt meg:
- Ron, Hermione, keljetek fel! Reggeli!
Az érintettek már egy ideje fenn voltak, de eszük ágában sem volt anélkül elhagyni a szobát, hogy ki ne tárgyalták volna az álmaikat. Furcsa - vagy éppen teljesen világos - módon egyezett, a legapróbb részletekben is kettejük álma. Mosolyogva, szinte már nevetve vették tudomásul, hogy a felkiabáló hang tulajdonosa nem más, mint maga Mrs. Weasley. Igen, Molly Weasley hangja szűrődött be az ajtó alsó résén. Tehát minden, ami tegnap lejátszódott, nem volt valóságos.
Ron és Hermione fáradt mosollyal az arcukon lépkedtek le a lépcsőkön, míg be nem értek a konyhába.
- Hermione, ez igaz? Igaz, hogy... - kérdezte mosolyogva Mrs. Weasley, miközben fia barátnőjének hasára tekintett. - Tényleg gyermeket vársz? Az én fiamtól?
A kérdést a megszeppent Hermione helyett a büszke Ron válaszolta meg:
- Igen, anya... az én fiamat várja!
- Lányodat - vágott a szavába bujkáló mosollyal az arcán Hermione. - De valóban... Gyermekünk lesz!