|
Első és második lecke
Demetra 2009.05.05. 12:35
Nyár volt. Nagyon forró, perzselő nyár. Egy hatalmas fa lombkoronája által nyújtott árnyék takarásában ültem házunk terjedelmes kertjében. A fű, melyen elhelyezkedtem, kellemesen puha volt. Úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben van. Szakítottam Lavenderrel... ez egyben jelentette azt is, hogy megszabadultam egy fojtogató, el nem engedő, kényszeredett valamitől. Nem hittem volna, hogy akár ez a dolog egy lány felől érkező, kellemetlen szeretet is lehet. Mindent azért csináltam, hogy végre felfigyeljen rám az a valaki, aki számomra maga az élet. Célomat el is értem... többé-kevésbé. Egy dologban azonban biztos lehetek: az a célpont, aki mindig is lelki szemeim előtt lebegett, ott olvas tőlem úgy húsz méterre; éppen az éles látótávolságomon belül. Most egy könyvet olvasgatok magam is. Tizenkét bombabiztos módszer boszorkányok elbűvölésére - olvastam magamban. Fredék ajándékozták még nekem valamikor a hatodik befejezése után. De inkább elmesélném, hogy hogy is volt ez...
*
Hú, tök jó, végre vége a sulinak. Igaz, csak pár hónapra, de legalább Hermione nálunk lesz egész nyáron. A szülei elutaztak, s ráhagyták az egész házat, melyet persze jobban szeretett volna lakatlannak tudni, semhogy egyedül, magányosan lakjon benne pár hónapig. Harry továbbra is a nagynénjénél senyvedett. Talán jobb is így, hogy csak Hermione jön...
Hallom, amint csapódik az ajtó, és belép a konyhába George.
- Na, mi a mai menü? - kérdezte anyától, aki éppen azon fáradozott, hogy pálcájával rábírja a kést a kenyér megkenésére.
- Amint látom, valamilyen lekváros cuccos - nyújtogattam a nyakamat az étel irányába.
George leült velem szemben egy székre. Már korábban észrevettem, hogy nagyon vigyorog magában. Furcsának is tűnne, ha nem úgy ismertem meg volna, mint aki folyton tréfál. Pukkanás riasztott meg, amint Fred hoppanált mellém. Egy téglatest alakú csomagot szorongatott a kezében.
- Na, öcsi! - rikkantotta köszönés nélkül. - Tudod, hogy mit hoztam neked ma? Egyenesen a boltunkból?
- Neked is szia - morogtam.
George felállt, majd Fred mellé lépett.
- Ahogy mondod, Fred. Egy fantasztikus meglepetést hoztunk neked - kacsintott felém.
- Ez egy könyv? - böktem az ujjammal az alaposan becsomagolt, téglának látszó valamire.
- De nem akár milyen könyv...
- Ez a legzseniálisabb olvasnivaló...
- ... amit valaha írtak! - fejezte be a mondatot George.
- És mégis miféle szerzemény ez? Hogyan pucoljunk meg ujjelvágás nélkül hat darab kelbimbót mugli módra?
- Annál is sokkal jobb! Kérlek szépen, ennek segítségével betekintést nyerhetsz a legmélyebb titkokba, hogy hogyan hódíts meg egyszerűen, pár hét alatt szíved kedvesét.
- Húha, ez aztán igazán... meggyőző - feleltem furcsálódó kifejezéssel. - És nekem miért is kéne ilyen?
- Hallottuk hírét, hogy sikeresen szakítottál a Lavender nevezetű hölgyeménnyel - vette át a szót Fred.
- És aztán? Most hódítsam vissza? - kérdeztem elborzadva.
- Ó, dehogy! Ennek a könyvnek a segítségével újabb prédákat nézhetsz ki magadnak! - George szeme már szinte fényárban úszott
- A-ha - hagytam rá még mindig eszementeknek titulálva őket.
- Tizenkét bombabiztos módszer boszorkányok elbűvölésére - olvasta Fred, miután egyetlen pálcabökéssel megszabadult a könyv burkolatáról gondoskodó csomagolópapírtól.
- És mégis megmondanátok, hogy minek ez nekem? Semmi kedvem ismerkedni - vetettem oda nekik.
- Nem úgy van az, öcsi! - rikkantotta George. - Amint belelapozol, egyből érdekelni fognak a csajok. Hidd csak el!
- Nem fogok belelapozni. Ne is álmodjatok róla. Ismerlek titeket: kiszámíthatatlanul viselkedtek. Most is lehet, hogy fel fog robbanni a kezemben, vagy egy hatom csótány kel ki a közepéből. Ezt nem eszem meg... - hadartam.
- Nem-nem - tiltakozott Fred. - Ez lesz életed legjobb döntése, ha elfogadod tőlünk! És még csak be sem hajtjuk rajtad az árát! Ekkora kedvezményben nem részesül mindenki!
- Na persze! - horkantam fel. - Még fizessek is ezért a... ezért az idióta könyvért.
- Hát ha nem kell, majd megkapja Harry... - vonta meg a vállát Fred. - Neki biztosan nagyobb szüksége lesz rá, mint neked... Hát, te tudod...
- Na azt már nem! - tiltakoztam, s ezzel egy időben felpattantam a széktől, majd kirántottam Fred kezéből a könyvet. - Le kell ellenőriznem, mielőtt megkapja Harry! Nem hagyom, hogy belőle is bolondot csináljatok!
Fred és George elégedetten vigyorogtak.
- Szerintem elég hosszú lesz az az áttanulmányozás... Mi mennénk is...
Egy idegességemben elmormogott valamit löktem oda feléjük, majd a reggelimről megfeledkezve, a könyv lapjai által babonázottan mentem fel a szobámba.
- Na, lássuk... miféle könyv ez? - mondtam magamnak, miközben kulcsra zártam az ajtót. Leültem az ágyamra, majd belefeledkeztem a könyvbe.
Első lecke - Megfelelő öltözék
Mielőtt belekezdezénk "prédánk" megszólításához, különös figyelmet kell fordítanunk önmagunk
megjelenésére. Legtöbben úgy állnak a dologhoz, hogy 'Nem a külső a fontos', holott a megnyerő
test mindig fontos eleme az első találkozás pillanatának. Nem mindegy, ha a hölgy egy ápolatlan,
tisztálkodást mellőző személyt pillant meg az Ön személyében, vagy egy fess, büszke tartású, izmos
fiatalembert.
Első szabály mindig az önbizalom. Ha nincs meg a megfelelő önismeretünk, akár el is vethetjük szívünk
választottjának meghódításának terveit. Könnyen javíthat önbizalmán, ha a tükör előtt állva magának
mondogat pár önbizalom-növelő mondatot.
Pár jótanács, hogy mindig megnyerő legyen megjelenése:
Ne vegye túl komolyra a "frizurát"! Nem a hajára értve, hanem
az öltözködésére... Nem kell ahhoz öltönyös úriembernek lennie,
hogy elnyerje boszorkánya kegyeit! Elég egy lazább nadrág,
kényelmes cipő s póló, és láss csodát: egy egyszerű, mégis
nagyszerű ember válhat Önből!
A következő fejezetből megtudhatja, miként szerezhet fantasztikus
tanácsokat jövőbeli barátnője beszélgetésre bírásához!
Ezzel becsaptam a könyvet; s ezzel egyidőben elátkoztam azt a meggondolatlan énemet, hogy hogy voltam képes ilyen értelmetlen zagyvaságot elfogadni Fredéktől...
*
Vissza a jelenbe. Alig bírok az olvasásra koncentrálni. Nem is csoda, hiszen maga "A nő - aki mindennél csodálatosabb" - bűvöli saját könyvét, tőlem pár méterre. Na igen, ezt már letudtam magamban. De akkor is! Én balga képtelen vagyok odamenni hozzá... vagy talán mindennél fontosabb lenne számomra az, ha előbb alaposan áttanulmányoznám ezt az értékes könyvet (az utóbbi időben rájöttem, hogy mégsem akkora marhaság), hogy minden simán menjen? Nem lenne szerencsés, ha lebőgnék előtte. Éppen a harmadik leckénél tartok, amelyben szó esik... na, inkább erről majd később. Most pedig szépen felállok, itt hagyom ezt a marasztaló lapgyűjteményt, és odamegyek célpontomhoz.
- Helló, Hermione! - köszöntem neki egyik lábamról a másikra állva. Máris izzadni kezdett a tenyerem... pedig már nem volt olyan hű, de meleg a levegő. Na igen, ez az izgalom. - Mit olvasol?
Ő szótlanul felemelte a könyvet, mire láthatóvá vált számomra a könyv címe: Főzés kezdőknek II.
- Mióta érdekel téged a főzés? - kérdeztem. Lehettem volna finomabb is...
- Mióta anyukád rámszólt, hogy nem jól sütöm a palacsintát. - Látszólag nagyon sértődött volt.
- Nocsak! Mióta sütögetsz te anyával közösen? - ültem le mellé a padra.
- Ronald, ha nem csak a hasadat tömnéd mindig, hanem segítenél is édesanyádnak a konyhában, talán engem is fellelhetnél arrafelé! - mordult rám.
- Héj, most mi rosszat tettem? Nem tehetek róla, hogy az átlag ember gyomrának kétszeresét birtokolom, Hermione! - próbáltam tréfával oldani a beszélgetés hangulatát.
De Ő csak olvasott tovább. Egyszer bedobom a kandallóba azt az átokverte könyvet! Nem, nem Hermionéét, hanem azt a nyavalyás, elcsábítós baromságot.
- Khm... - köszörültem meg a torkom. Arra vártam, hátha erre felfigyelm, s beszélgetésbe bonyolódik velem. Látszólag sikertelen az ügy. De ekkor... megszólalt!
- Nem megyünk be? Már nagyon fázom - panaszkodott Hermione.
Én szinte rutinszerűen odanyújtottam a kabátomat neki. Mosolyogva pillogott rám, amit én annak értelmeztem, hogy elnyertem a kegyeit. Mégsem lenne jó ötlet kandalló-tölteléknek használnom...
- Ó, Ron! K-köszönöm! - mosolygott Hermione. De nem akármilyen mosoly volt ez! Áhhá! Ezt felismerem: ez amolyan hétkarátos, átszellemült, ábrándozó mosoly volt. Talán rólam... rólunk ábrándozott? Na persze... Ő meg én, a lúzer.
- Ugyan, én nem fázom, sőt... melegem volt! - szabadkoztam. Hehe, ez kellett most ide!
- Mindenesetre nagyon rendes tőled, hogy gondolsz rám! - Megint egy szempilla-rebegtetés következett, szintén felém irányulva. Éreztem, hogy teljesen felkúszik a homlokomig az előbb kialakult pír. Mi a fenének kell mindig elpirulnom?
Tyű, és ekkor megérintette a kézfejemet! Hallelujah!
- Ilyen nincs, ilyen nincs, ilyen nincs!!!
- De van, Ron - mondta egy kísértetiesen ismerős hang valahol mellettem. - Mi történt veled? Lázas vagy?
- Nem, csak sze... - feleltem még mindig ábrándozó képpel.
- Huhú, Rooon! - szólítgatott Hermione. - Itt vagy? Föld hívja...
- Oké, megvagyok... - szóltam kiábrándult-lehangoltan. A francba, már megint előre ittam a medve bőrére... vagy hogy is szokás mondani... Kissé előre gondolkodtam. Mi a fenének ábrándozom a lehetetlenről?
- Figyelj, nem megyünk be? Már írtóra szétfagytam! - didergett Hermione. - Csodálkozom, hogy te nem fázol... hiszen nincs is rajtad egy pólónál több...
Kabát? Miféle kabát? Talán a fölsőmet adjam oda? Hehe, nem is olyan rossz ötlet... ő is megválhatna a sajátétól...
Na, vissza a jelenbe és a valóságba.
- De, menjünk, igazad van - hagytam rá. A fenébe is, hogy miért van ilyen észveszejtően hideg! Ccc...
Mikor beléptünk az ajtón, azonnal finom almás lepény illata ütötte meg az orromat. Úgy látszik, Hermione szaglószervét sem "kímélte" ez a finom illat, ugyanis mélyen beleszippantott a levegőbe, s azonnal, megbabonázottan közelítette meg a konyhát. Mit tehettem volna, követtem.
- Gyertek, kedveskéim, nem sokára készen lesz a sütemény! - üdvözölt minket anya, majd leültetett egy-egy székre. - Addig el nem szabadultok innen, amíg meg nem kóstoltátok! Jól mondom, Arthur? - szólt az éppen érkező apához.
- De még mennyire, Molly! - rikkantotta vidáman, majd ő is leült a jól megszokott, asztalfői székére. - A te főztödnél nemigen találni jobbat!
Anya csak pirulva sertepertélt tovább, mi pedig egyre jobban korgó gyomorral vártuk a kész remekműt.
- Hermione, mikor akarunk ma lefeküdni? - kérdeztem csak úgy spontán a mellettem lévő személytől.
Szegény majdnem magára köpte az előbb, anya által szervírozott teát. Prüszkölve válaszolt:
- T-tessék?? Lefeküdni? - hüledezett.
- Te jó ég, Hermione! Ne érts már félre! Tudod, hogy nem arról beszélek!
- Lehet, hogy te nem érzékelted, de eléggé kétértelműen fogalmaztál! - rivallt rám.
- Jól van na, na! - válaszoltam kitágult szemekkel, miközben rémülten meredtem Hermionére, aki szintén eléggé meglepődött tekintettel állta az enyémet.
- Miről folyik a beszélgetés? - kérdezte tőlünk csevegő hangon anya, majd letette elénk a gőzölgő süteményt.
- Arról, hogy... hogy mennyire szeretnénk már enni ebből - mutattam rá a tálca tartalmára.
- Máris ehettek belőle, csak hozok két tányért. - Azzal el is tűnt, mint a kámfor.
- Szóval mi is volt ez a "mikor fekszünk le?" szöveg? - tudakolta tőlem Hermione. Azok az árulkodó, vörös foltok már megint elkezdték égetni az arcomat, sőt a fülemet is.
- Csak kérdeztem, hogy meddig leszünk fenn! Már azt sem szabad? - háborogtam. Miért kell folyton veszekednünk?
Hermione erre csak nézett még rám pár pillanatig a levegőt fújtatva, majd az éppen érkező anya felé pillantott.
- Tessék, vegyetek csak! - intett nekünk, hogy vágjunk a lepényből.
Miután mindenki megette a maga részét (részét, részét... mégis nekem jutott a legtöbb), anya elzavarta a népet zuhanyozni. Vagy fél órát vártam arra, hogy Hermione végre befejezze a mosakodást.
- Na, végre, Hermione! Már két órája várok a soromra! Mi tartott eddig? - ömlöttek belőlem a szavak.
- Maradjunk annyiban, hogy ehhez neked semmi közöd! - vágta a képembe, majd felcsörtetett a lépcsőn. Nem tehettem mást, utána siettem.
- Hermione, az Isten áldjon meg! Mi bajod van? - kiáltottam utána. Mivel nem érkezett válasz, én is felsiettem a lépcsőn, majd egyenesen berontottama szobájába, amikor...
- Váá! Ron! Menj ki! Menj! Nem hallod? - hadarta zavartan Hermione egy enyhe sikoly közepette. Te eszement, nem most kellett volna berontanod, mikor öltözik! Itt áll előttem egy szál, magára csavart törölközőben! Szép látvány volt, sőt, mi több! Mulatságos!
- Jól van, jól van! - szabadkoztam félig röhögve, miközben kifelé hátráltam a szobából, hogy aztán rácsukhassam az ajtót a rémült Hermionére.
Esküszöm, ha két pillanattal előbb megyek be! Húú, bele sem merek gondolni, mit láttam volna... Illetve bele merek, csak inkább nem idézem fel, mert még egyszer rám jön a röhöghetnék
- Tudd meg, Hermione, hogy nem láttam belőled semmit! - kiabáltam be neki a csukott ajtónak támaszkodva.
Nem válaszolt, nyílván még öltözködött. Pár másodperc múlva azonban kinyitotta az ajtót (a befelé nyíló ajtón majdnem beestem), majd ásítozva pislogott párat.
- Kiesett a kezemből a pálcám. Bemehetek érte? - kérdeztem a szendén néző Hermionétől.
- Persze, gyere csak - válaszolta az előbbi incidenst nem figyelembe véve. Pedig az előbb még hogy kiabált!
- Oké, de ugye nem támadsz le? - óvakodtam tőle, majd széles ívben kikerülve a kiszámíthatatlan Hermionét, besétáltam a szobába, majd az elgurult pálcám keresésére indultam. Persze most azt gondolja, hogy olyan hamar elmegyek... De nem ám! Ösztöneim valahogy nem engedik a lábaimnak a szabad utat. Lehet, hogy ez nem is annyira tudat alatti ösztön... Hmm... Hermione hulla fáradtan fekszik (illetve fáradtnak tetteti magát) már vagy öt perce. Észre sem venné, hogy még mindig itt vagyok?
Ekkor kattant a zár. Hátra pillantottam; azt hittem, Hermione zárta be, de ő csak feküdt az ágyán - ezúttal alvó embernek tettetve magát - a pálcája nélkül. Zavartan pislogtam körbe, majd kerestem tovább - most az ágy alatt - a maradásomat garantáló varázseszközt. Mire rájöttem, hogy valaki varázslattal (!) bezárta az ajtót, már késő lett volna kiabálnom az illetőnek. Az ajtó ütögetése pedig felébresztette volna az ál-álom kórban szenvedő Hermionét. Úgy tűnik, itt maradtam Vele kettesben...
Miután sikeresen megtaláltam a ruhásszekrény mögött a pálcámat, éppen azon voltam, hogy kinyitom az ajtót, és elkapom a grabancát a kis sunyinak, aki bezárta. Ám meggondoltam magam. Biztosan ki akarom nyitni az ajtót, hogy ne is legyen esélyem eltölteni egy ki tudja milyen éjszakát Hermionéval? Nem-nem, ez nem jó döntés - gondoltam én, mikor Hermione valamilyen megelégelt köhintést ejtett meg. Mire visszafordultam felé, már az ágyán ült, és a szemeit dörzsölgette.
- Megtaláltad a pálcádat?
- Igen - válaszoltam, miközben elővettem a hátam mögül a varázseszközt. - Te az előbb nem aludtál véletlenül?
- Én? Nem. - Azzal felállt, majd az ajtóhoz sétált, hogy kinyissa azt.
- Azt bizony nehéz lesz kinyitnod, hacsak nem vagy valamilyen zárfeltörő vagy lakatos.
Ekkor visszanézett felém, majd rosszalló pillantások kíséretében tagoltan válaszolt:
- Te nem nyitottad még ki az ajtót?
- Ha kinyitottam volna, már régen nem lennék itt - feleltem roppant elmésen.
- És még csak nem is próbáltad meg kinyitni? - hüledezett egyre nagyobb hévvel a hangjában Hermione.
- Miért próbáltam volna? Szeretnéd, ha elmennék? - vágtam bele a közepébe.
- Én? Mi? Tessék? Hogy? - ömlöttek belőle a kérdések. - Én aludni szeretnék, nem veszekedni már megint!
- Ki kezdeményezett itt veszekedést? - válaszoltam kérdésre kérdést.
- Mondjuk te azzal, hogy megkérdőjelezted az irántad érzett barátságomat. Ha nappal lenne, persze, hogy maradhatnál, de így...
- Muszáj rád hallgatnom? - tudakoltam, majd egyszerűen lehuppantam a kényelmes vendégágyra, melyen az előbb még Hermione feküdt.
- Hé-hé! Nem elkényelmesedni, Ronald Weasley! Egy szóval nem mondtam, hogy itt maradhatsz éjszakára! - rivallt rám.
- És ha nem érdekel a véleményed, Hermione Granger? Minek menjek ki, mikor ez az ágy - itt egy nagyot ütöttem a párnára - sokkal - itt egy újabbat - kényelmesebb, mint az enyém? - azzal a fejem alá nyomkodva a vánkost, elfeküdtem az ágyon, s behunytam a szemeimet.
- Felpofozzalak? Megmondtam, hogy menj ki! - replikázott még magasabb, sipító hangon Hermione.
- Jó, akkor próbáld meg kinyitni az ajtót! - szóltam, majd a hatás kedvéért jól megmarkoltam a párna alatt felejtett, sárkány-szívizomhúr tartalmú pálcát. Még csak az hiányozna, hogy megtalálja, és jól elátkozzon meg kinyissa az ajtót.
- Tudom, hogy a kezedben van a pálcám! Add vissza de azonnal! - követelőzött.
- Gyere érte! - mondtam egyre villogóbb szemekkel.
- Az az én tulajdonom, nem kívánom visszaszerezni a saját értékemet!
- Jó, akkor ma már nem megyek ki innen - válaszoltam egyszerűen, vállvonogatva, majd kényelmesen visszadőltem a párnára.
Ekkor valami hatalmas izét éreztem magamon, majd egy erős szorítást a jobb karomon - mely a párnán volt -, és egy csavarásnak tűnő cselekvést.
- Jól van na, Hermione! Hagyd abba, ez már fáj! - nyögtem, miközben kipattantak a szemeim, és megpillantottam a felettem térdepelő, elszánt csavarást alkalmazó Hermionét. - Visszaadom, csak engedd el a karom!
Mikor engedett a szónak, s megszabadultam a körmeitől, leszállt rólam, és kinyújtotta az egyik kezét felém.
- Kérem!
Vonakodva bár, de átnyújtottam neki a pálcáját. Lemondtam a kellemes estéről, de azért még valami halvány remény derengett bennem, ezért nem keltem fel.
Egyetlen, hátra intézett mozdulattal kinyitotta az ajtót. Vagyis próbálta volna, azonban a varázslat nem hatott.
- Mit csináltál vele? - szegezte nekem a kérdést Hermione.
- Semmit. Miért, nem nyílik? - Egyre inkább érdekelni kezdett a "nem nyíló ajtó" rejtélye, ezért felpattantam az ágyról, s Hermione mellé léptem.
- Nem tudom. Próbáltam kinyitni, azt hittem, varázslattal zárták be, tehát ugyanígy ki is lehet nyitni. Lehetne, elvileg. Ezt nem értem. Biztosan nem használtál valamilyen dupla-bűbájt? Amelyik esetleg gátolta volna például az Alohomora varázslatot is?
- Én semmilyen "dupla-bűbájt" nem használtam, Hermione. Nem lehet, hogy rossz a pálcád? - kérdeztem.
- Nem, hacsak nem átkoztad ki belőle az összes mágiát valamilyen ismeretlen igézettel - felelte rosszmájúan.
- Hermione, mégis hogy feltételezhetsz rólam ilyet? Azt hittem, megbízhatok benned - dramatizáltam.
- Hah! Bizalom... - horkant fel. - Csak azt ne mondd, hogy kénytelen leszel itt aludni!
- Pedig az ablakon - a másodikról - igen veszélyes mutatvány lenne kimászni - vetettem ellen.
Hermione lassú léptekkel megindult felém, majd - úgy, mint ahogy én is tettem - lehuppant az ágy szélére. A tenyereibe támasztotta a fejét, és valamilyen hümmögésszerű hang hagyta el a száját.
- Csak egyszerűen nem értem ezt az egészet. Miért nem tudjuk kinyitni? Hiszen ha még kulccsal is zárták volna be, még akkor is ki tudtuk volna nyitni... Várj, kipróbálok valamit! - szólt Hermione, majd egy egyszerű lebegtető bűbájt mondott a vele szemben lévő székre, amely - nem meglepő módon - egyből lebegni kezdett. - Hát igen, ahogy sejtettem...
- Megpróbálom az én pálcámmal - mondtam, majd már nyúltam volna a varázseszközhöz, mikor Hermione hirtelen megszólalt.
- Várj! Te nem akartál itt maradni?
- Miért? Kellenék? - kérdeztem - még saját magam is meglepődve a szavaimon. - Öhm... illetve miért? Maradjak?
- Én nem mondtam, csak az előbb még nagyon ellenezted az ajtó kinyitását - vágta ki magát.
- Ahm... - sóhajtottam lehangoltan. - Szerintem jobb szeretnél te egyedül éjszakázni.
- Nem is tudom... - hajtotta le a fejét Hermione. - Szerintem hiába próbálkoznál, úgysem sikerülne - mondta inkább fellelkesülve, mint búsan. Aztán nevetni kezdett. Nem bírtam megállni ezt az értelmetlenségből fakadó jókedvet, ezért én is beszálltam a nevetők táborába.
- Hermione, figyelj! Itt maradok inkább, mert mire valamilyen normális elhatározásra jutunk, reggel lesz. Reggel pedig úgyis kijutunk innen valahogy - véltem.
- Igazad van. Kár lenne alvás helyett ilyen értelmetlenségeken agyalni, hogy hogyan lehetséges az ajtó kinyitása. Azaz nem is lehetséges, csak én hiszem azt, hogy lehetséges, mikor nem is az. Tehát...
Ekkor jutottam el addig, hogy zagyvaság ide meg oda, Hermione beszélhet nekem mindenről, az a könyv sem létezik számomra többé, csak maga a pillanat, hogy itt vagyok Vele kettesben. És bármit megtehetek...
Lassan elkezdtem Hermione felé hajolni. Már csak azért is, hogy érzékeltessem vele, itt vagyok mellette, és nekem teljesen felesleges itt papolnia - főleg nem ilyen hablatyról -, a lényeg, hogy szép még így is. A sötétségben pedig csillognak a szemei. A Hold besüt az ablakon. Minden tökéletes. Én meg idióta vagyok. Itt hablatyolok mindenféle hülyeséget, mikor semmi sem jön össze...
Hiba a tervben - Hermione abbahagyta a beszédet, és rám nézett, ami számomra azt jelezte, hogy állítsam le magam. Vagy mégsem? Ha rajtam múlva... De nem rajtam múlt, úgy látszik, ugyanis a számra tapasztotta az ujját, majd súgott valamit.
- Nem hallod? - fürkészett azokkal a gyémánt szemeivel.
- Mit?
Hermione nem szólt semmit, csak felpillantott a mennyezetre. Onnan valóban kísérteties hangok szűrődtek le.
- Ez a padlásszellemem. Éjszaka ilyentájt mindig csörgeti a láncait.
- Mi az a padlásszellem? Úgy értem, hogy mire való? Elriasztja a szút, hogy ne rágja a gerendát? - így Hermione.
- Nem. Ez arra való, hogy ha ránk találnának a dementorok vagy Tudjukki csatlósai, elriassza őket, és felvegye az én alakomat.
- A te alakodat? Miért pont a tiédet? - értetlenkedett.
- Szerinted ki Harry Potter másik barátja rajtad kívül?
- Oké, világos. Igazán abbahagyhatná már! - mérgelődött Hermione. - Nem lehet szólni neki, hogy ne zörögjön?
- Lehet, csak nem érsz vele valami sokat. Nem érti a nyelvünket, nem is beszéli, csak úgy van. Egyébként ki sem tudunk menni.
- Igazad van. Egyetlen dolgot tudunk csinálni: aludni - válaszolta.
- Te az ágyon alszol. És én? - kérdeztem a karjaimat széttárva.
- Kapsz három párnát a földre - gúnyolódott Hermione.
- Nagyon kedves! - horkantam fel. - Miért nem te mész a földre aludni?
- Én lány vagyok. Te meg fiú. A lányoknak tisztelet jár...
- A fiúknak meg semmi?! - hüledeztem. - Jó, figyelj! A földön alszom, ha odaadod a takaródat!
- Nekem jó, nem fogok fázni, nincs hideg.
Azzal egy rántással kihúztam Hermione alól a takarót, mire a földre huppant.
- Héj! Mióta huzigálod ki mások alól a takarót? - szólt rám.
- Mióta az illető tiszteletlen az áldozattal.
- Áldozat? Te? Mégis miért? - kérdezte félig nevetve.
- Mert nem aludhatok az ágyon, ráadásul jössz ezzel a "lányoké a tisztelet" szövegeddel!
- Tudod mit? Majd én alszok a földön! - Azzal kirántotta a kezemből a takarót, elhelyezkedett az ágy mellett, és mogorván elfordult tőlem.
- Hermione, én egy szóval nem mondtam, hogy ne aludj az ágyon!
Nem reagált.
- Én nem szeretném, ha felfáznál ott!
Semmi.
- Az istenért! Mi bajod van?
Rándult egyet a válla, majd tovább hallgatott.
- Oké, bunkó voltam veled. Hülye, tiszteletlen, idióta. Sajnálom, Hermione.
Úgy látszik, hogy tovább akar vallatni. Ebből nem eszek.
- Holnap beszélünk - mondtam végül, majd lefeküdtem az ágyra. Még sandítottam párat felé, hátha megenyhül, és követeli majd az ágyat, de nem. Lehet, hogy már aludt is...
*
Mikor kinyitottam a szemeimet, reflexszerűen az ágy mellé pillantottam, remélve, hogy Hermione még alszik. Mosolyra húzódott a szám, mikor hallottam, hogy halkan szuszog a takaró alatt. Nem szerettem volna felébreszteni, ezért lábujjhegyen az ajtó felé vettem az irányt. Lenyomtam a kilincset és...
Kinyílt.
Micsoda? Tegnap hogyhogy nem nyílt ki? Valaki béna tréfát űzött velünk. Fred és George. Csak ők lehettek! Egyszer elkapom és bezárom őket a seprűtárolóba!
Lerohantam a földszintre, hátha ott találom a két tréfás kedvű jóembert. De a konyhában csak anya és apa ültek.
- Ron, kisfiam, gyere enni! Már fél órája várunk titeket - szólt anya. - Hermione még alszik?
- Igen, de... Figyelj, Fredék már elmentek? - kérdeztem.
- Azt hiszem, igen. Megyek, felkeltem Hermionét. De miért keresed őket?
- Felkeltem én - ajánlottam. Semmi kedvem nem volt a két bátyámnak nevezett személyekről beszélni.
Anya csak mosolygott, bizonyára a segítőkészségem miatt. Abból aztán marha sok van nekem...
*
- Hermione, kelj fel, reggel van! - szólítgattam térdre ereszkedve.
Mordult álmában párat, szipogott egyet, majd tovább aludt.
Remegő kezekkel értem a vállához, amit aztán simogatni kezdtem. Mit csinálok? Érdekli a fenét! Az a lényeg, hogy csinálok vele valamit.
- Hahó, reggel van! Ébredj! - szóltam újra. A simogatást továbbra sem hagytam abba. Minek hagynám, mikor olyan selymes a bőre?
Kinyíltak a szemei, melyek azonnal rám szegeződtek. Hirtelen felpattant, engem majd' fejbe vágva.
- Te meg? Hány óra van? Kinyitottad már az ajtót?
- Nyugi, nyugi! Kinyitottam, igen. Igazából nem is volt bezárva... Gyere, öltözz, menjünk reggelizni!
- Menj le, majd én is lejövök - mondta álmosan, majd pár kézsuhintással kiterelt a szobából.
- Felkeltetted Hermionét? - kérdezte anya, miközben apától búcsúzott, aki munkába készült.
- Aha, fel. Azt mondta, átöltözik és jön - feleltem tenyerembe támasztott állal.
- Kikészítenéd neki a reggelijét?
- Persze. Hol találom?
- A pulton van minden - mondta anya. - Mikor érsz haza, Arthur?
- Nem tudom, de az biztos, hogy sok munkám lesz ma a Minisztériumban. Újabb dementor-támadásról értesültünk.
- És mégis merrefelé?
- Plymouth környékén. Nem akarjuk megvárni, míg Londonba is eljönnek.
- Érthető. Na, menj, még elkésel - indította útnak apát anya, majd az előbb említett kilépett az ajtón. - Ronald, előkészítetted már a reggelijét?
- Igen, ott van. Megint a dementorok? - kérdeztem, miközben a pult mellett álló anyához léptem. - De hát az Azkabanból is megszöktek mostanában páran. Nem azt kéne őrizniük?
- De, elvileg őrizniük kéne. Ebben a világban már senki sem tudja, mi történik a házán kívül. De talán jobb is néha tudatlannak maradni - vélte.
Csak hümmögtem egy sort, majd a lépcső felé pillantottam, ami valaki alatt megreccsent. A valaki a sugárzó Hermione volt. Mióta vagyok ilyen költői? Ezt nem szoktam meg magamtól.
Halványzöld ruha volt rajta, ilyen kis virágokkal vagy mikkel díszítve. A haját copfba fogta. De nem szeretem, mikor befogja a haját. Miért nem engedi ki? Imádom nézni...
- Jó reggelt Mrs Weasley! - köszöntötte anyát.
- Neked is, Hermione - mosolygott anya. - Nagyon elegáns vagy ma.
- Köszönöm. De jól néz ki a reggeli! - Most már igen, Ronald Weasley nagyszerű kezeinek köszönhetően.
- Engedd meg, hogy kihúzzam neked a széket! - udvariaskodtam. Hermione olyan meglepetten nézett rám, mintha a legféltettebb titkomat ruháztam volna rá.
- K-köszi Ron.
- Á, nem tesz semmit! - legyintettem egy negyvenkarátos mosoly társaságában.
Mikor mindenki megtömte magát kajával, eldöntöttem, hogy itthagyom a társaságot, és elvonulok olvasni egy kicsit. Igen, megint a módszeres könyvet.
Felsiettem a szobámba, bezártam az ajtót (bár most már nem nagyon lesz szokásom), előhúztam az ágy alól a könyvet, és belemerültem.
Második lecke - Helyzet felmérése
Mindenképpen fel kell mérnünk, hogy mi magunk milyen állapotban vagyunk - képesek
vagyunk-e udvarlásra, a hölgy megszólítására -, és jövőbeli partnernőnk hangulata sem
elhanyagolható. Ha minden stimmel - azaz boszorkányunk jókedvében van, és készen
áll a beszélgetésre -, akkor bátran megközelíthetjük és beszélgethetünk vele. Semmiképpen sem tanácsos azonnal bevetni a "Gyönyörűen nézel ki, tetszel nekem" témát,
hiszen nem tudjuk, milyen reakciót váltunk ki ezzel a mondatunkkal. Amennyiben ez
mégis kicsúszna a száján, érdemes elsimítani egy "Sosem láttam még rajtad ezt a
ruhát. Pedig biztosan volt már rajtad, emlékszem. De akkor miért kerülte el a figyelmemet?" ehhez hasonló szöveggel.
Összetűzésbe került kiszemeltjével?
Amennyiben erre kerülne sor, akkor semmiképp ne vegyen neki azonnal virágot,
csokoládét, hiszen a szeretetét nem lehet tárgyakkal kifejezni igazán. Tehát teendője
az, hogy megfigyelje pár napig a hölgyet, hátha megenyhül, és sikerül beszélgetésre bírnia.
És mi történik akkor, ha e pár nap elteltével semmi változás sem történik?
Kezdeményezzen! Ne hagyja kihűlni az érzéseit! Egy romantikus helyszínen akár csodák
is történhetnek, amennyiben hisz benne! Tudja: önbizalom nélkül mit sem ér az egész! Tehát
annyi lenne a dolga, hogy meglepetés gyanánt ráveszi a nőt, hogy jöjjön magával egy helyre,
ahol beszélgetni tudnak. Fontos, hogy senki se zavarja meg önöket, mikor társalognak. Kitűnő lehet erre a célra egy hangulatos kis kávézó, vagy egy kellemes parki séta keretében is bocsánatot kérhet boszorkányától.
De térjünk is vissza a felméréshez. Ügyeljen arra, hogy miközben megfigyeli a nőt, az ne jöjjön
erre rá - szóval ne tegyen úgy, mint egy kém -, még csak ne is gyanítsa. Ha minden rendben ment,
s pár nap elteltével kitűnően elsajátította jövőbeli kedvese érdeklődési körének alapjait, akkor nyugodt szívvel megszólíthatja, elhívhatja magával egy kellemes, délutáni teára vagy kirándulásra.
Mikor a lecke végére értem, valaki kopogott az ajtón. Amikor kinyitottam, Hermione állt előttem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;