|
Negyedik és ötödik lecke
Demetra 2009.05.05. 12:38
Hermione karon ragadott, majd felvonszolt maga után a második emeletre. Fogalmam sem volt, mire készül, de eszemben sem volt tiltakozni. Mikor felértünk, bementünk a szobámba. Ott leültünk az ágyra, beszélgettünk. És csak beszélgettünk és beszélgettünk, mikor valahogy, valamelyik másodpercben csak úgy megcsókoltam... Á, nagyon jó volt ám! Mikor abbahagytuk, megragadta a kezeimet, és a fülembe suttogott valamit... csak kissé erőteljesebben és hangosabban tette ezt...
- Ron! - csettintgetett az arcom és a ködös szemeim előtt Hermione. A nem képzeletbeli Hermione. Hirtelen eszembe jutott - ahogy magamhoz tértem - a zsebemben lapuló Amortentia.
- Bocs, csak kissé elgondolkodtam. - Eszembe ötlött, hogy vajon mit csináltam a jelenben, míg elkalandoztam a gondolataimban.
- Vettem észre. - Hermione aggódó szemekkel vizslatott, nem is tagadhatta volna. - Biztos minden rendben?
- Biztos.
- Csak hát azért, mert kissé érdekesen működtél, míg nem itt jártak a gondolataid... - nézett bele mélyen a szemeimbe Hermione.
- Mit csináltam? - hadartam kíváncsi-izgatottan.
- Például majdnem beledőltél az ölembe. Azt hittem, nyomban elalszol...
Könyökömet a térdemre helyeztem, államat pedig a tenyerembe támasztottam - így hallgattam végig Hermionét. Eközben végig arra gondoltam, hogy ez a szobás jelenet akár a valóságban is megtörténhetne... Miért is ne?
- Hermione! - pattantam fel, mire megszólítottam ijedt szemeket meresztett rám. - Nem megyünk a szobámba?
- De...! - állt fel ő is. El sem hiszem, hogy ilyen hamar belement... - De, ha megesküszöl, hogy semmiféle hátsó szándék nem fog vezérelni, míg benn tartózkodom a rezidenciádban!
Féloldalas mosoly társaságában tettem a jobb kezemet a szívemre... a balt persze a hátam mögé rejtettem, ujjaimat kereszteztem. Majd ha fagy!
- Van egy jobb ötletem, Hermione - ajánlottam a következőt: - Menjünk inkább a padlásra!
- A padlásszellemeddel akarsz kártyázgatni, miközben megtanítod - legalábbis próbálod megtanítani - a normális, emberi beszédre? - hadarta egy levegővel.
- Jaj, dehogyis! - méltatlankodtam. - Van egy másik padlásszoba is, ahová szinte mindennap felmegyek gondolkodni.
- Nahát, te olyan dolgokat is szoktál csinálni? - kérdezte epésen Hermione.
Inkább nem szóltam semmit; nem akartam újabb veszekedést kezdeményezni.
- Gyere, menjünk, mielőtt anya megint ránkszól! - Azzal megfogtam Hermione puha kezeit, és felvezettem az egyik eldugott helyiségben lévő létrán.
Mikor megérkeztünk, az első kérdésem volt:
- Hogy tetszik?
- Hangulatos - felelte röviden.
A padlásszoba túlsó végét egy kerek ablak tette különlegesebbé, a lambéria megfelelően antikoltnak látszott, pár utazóláda, egy íróasztal - rajta számtalan kézirattal és egy lámpával -, porosodó képkeretek, azokban kiszakadt festményekkel, a sarokban egy szófa, pontosan az ablak alatt. Egyből lehuppantunk az ülőalkalmatosság előtt lévő szőnyegre - igen, ilyen is volt, bár nem a legjobb állapotban, be kell vallani.
- Szerintem simán itt maradhatnánk éjszakára - álltam elő a dologgal. Hermione enyhén szólva megütközve nézett rám.
- Fred és George ismeri ezt a helyet?
- Nem hiszem... hacsak nem jöttek fel ide egyszer... - feleltem.
- Addig jó, míg nincs ajtó... És nincsenek ők ketten a padláson... - Azzal a térdére hajtotta a fejét, lábait átkulcsolta.
- Szóval maradunk? - villanyozott fel Hermione hirtelenül jött érvelése.
- Nem, eszem ágában sincs egy poros szőnyegen feküdni - tiltakozott finnyás grimasszal.
- Itt a dívány... - mutattam a bútordarabra.
*
Lassan fél tizenegy felé járt az idő - néztem az antik, kattogó órára. Hermione majd' elalszik, látom rajta. Elmondom, mi történt: mint ahogy az elképzelhető volt, esze ágában sem volt az öreg, recsegő szófára feküdni. Helyette elhatározta, hogy amíg csak lehet, nem alszik el. Elmondtam Hermionénak, hogy az egyik ládában még régebben találtam pár pakli varázslókártyát. Legalábbis annak tűntek nekem - a mozgó, fénylő alakokról erre következtettem. Leültünk a szőnyegre, és eljátszottuk az időt. Szinte mindig én nyertem. Hermione a fáradtságára hagyva a dolgot, azt mondta, hogy a folytonos győzelmemnek az oka, hogy én nem vagyok fáradt.
A Hold ezüstös fénye bevilágított a kerek ablakon, szétterült a tárgyakon, többek között a szőnyegen, melyen mi is ültünk. Most éppen elpakolni készülök a kártyákat, de Hermione keze a csuklómra kulcsolódik.
- Nézd! - suttogja, miközben a Holdra mutat. - Hát nem varázslatos?
Amint befejezi, s én válaszolok (egy érdeklődésemet kifejező ahával), lágyan belemosolyog a szemeimbe. Egyre közelebb és közelebb vagyunk egymáshoz. Hermione még mindig nem engedi el a kezem. Szerintem észre sem veszi, hogy mit csinál. Másik kezemmel óvatosan megérintem a hátát. Fel sem tűnik neki. Ha el akarnám rontani ezt a pillanatot, már régen kiröhögtem volna... Azt a képet, amit ő vág... Komolyan, mintha egy negyven karátos gyűrűt pillantott volna meg az egyik ékszerüzlet kirakatában. Lejjebb és lejjebb csúszik a kezem a hátán, míg meg nem tapintom nadrágjának felső részét. Ekkor hirtelen rám néz, szemei kitágulnak, majd hátra pillant, és leemeli a tenyeremet a csípőjéről. Mint aki semmiről sem tehet, úgy nézek el a másik irányba. Szemeimet párszor megforgatom, nyelvemen már készülőben egy kaján megjegyzés, de nem ejtem ki. Egyszer csak Hermione kuncogását hallom s érzem kezét a nyakamon. Maga felé fordít, és már készülne valamire... Egy silány puszit ad az arcomra... Ennél azért többre számítottam volna... De legalább nem vágott pofon. Azért ez is valami, nem? Mégsincs hiába az a könyv... a segítsége nélkül még idáig sem jutottam volna el. Tényleg, mit is írt? Mi a következő lecke címe? Az első csók? De nekem az már... nekem hogy lenne már az első? Ott volt Laven... Inkább ki sem mondom. Tény, ami tény... Hermionéval csókolózni kétszer olyan jó lesz, mint azzal a porcelántyúk agyú Brownnal. De hol függ össze az agy meg a csókolózási képesség? Mindegy. Éljünk a mának.
- Biztos nem lenne kényelmesebb valamilyen puha ágyban aludni? - kérdezte álmos szemekkel, két ásítás között Hermione.
Gondolkodtam pár másodpercig, majd jobb válasz híján, ezt feleltem:
- Szerintem George-ék úgyis bezárnának... De most nem, Hermione? Hermione! - Beszélgető- és alkalmi hálótársam annyira elaludt, hogy egy atomrobbanás se tudta volna felébreszteni. De ki dobna le mellé egy ilyen vackot, mikor olyan szép, ha alszik? A kissé furcsa tény, hogy Hermione jobb párna híján az ölemet használta fejének kényelembe tételére, némileg fellelkesített, még ha ezt tudat alatt tette is. Lassan kicsúsztattam magam a feje alól, majd óvatosan felemeltem Hermionét, és lefektettem a díványra. Előtte persze pálcával letisztítottam, és mágikus úton idehoztam egy takarót meg két párnát is. Betakargattam, majd elnéztem pár percig. Mintha egy láthatatlan mágnes húzta volna a fejem Hermionéé felé, úgy kezdtem ráhajolni az ajkaira. Könyv ide, könyv oda, ilyet mikor hagyna ki az ember? Már majdnem sikerült is, mikor hívatlan vendég kopogtatta meg az ablaküveget. A kopácsolásra Hermione szemei kipattantak, és kisebb sikoly közepette megpróbált volna felülni, de én reflexszerűen leszorítottam a száját. Az apró termetről ki tudtam következtetni Pulipintyet, aki valamiféle kis csomagot hozott számomra. Az istenért, hogy ezt holnap nem ért volna rá...? Egy gond - vagy talán mégsem? - volt csupán, hogy az ablakot nem lehetett semmi úton-módon kinyitni. Így pár integetéssel elköszöntem kis barátomtól, majd azon fáradoztam, hogy az elém táruló, Hermionétól érkező kérdésáramlat alól kihúzzam magam.
- Mégis mi a fészkes fenét készültél csinálni? Láttam, Ron, tehát ne is tagadd! Azt sem mondhatod, hogy Pulipinty miatt hajolgattál csak úgy fölém! - hadarta felháborodva.
- Nyugi, nyugi! - intettem le. - Csupán betakartalak. Ennyi. Talán ezt sem szabad?
Hermione visszavett az indulatából, kissé visszahúzódott, majd egy pillanatra megérintette az ujjával az ajkait.
- De, és köszi, hogy ezt megtetted értem. Ne haragudj, hogy így letámadtalak... - hajtotta le a fejét, majd mikor felemelte, már mosolygott. - Egyébként nagyon hangulatos itt... Vagy ezt már mondtam?
- Nem tudom... - gagyogtam alig érthetően, és már hajoltam is felé. Láttam, hogy lassan ő is lehunyja csokibarna szemeit, és közeledik felém. Ezt most nem szúrhatom el! - bátorítottam magam. Egyre jobban éreztem azt a kellemes virágillatot, amit Hermione árasztott. Selyem anyagú hálóruhájának széle már súrolta a pamlagon nyugvó kézfejemet. Éppen nyújtottam volna a kezem, hogy a tarkóját megérintve jobban magamhoz húzzam, mikor irányt változtatott a fejével, és a fülemhez hajolt. Hajtincsei csiklandozták az arcomat.
- Szeretném megtudni, hogy mi van a túlsó sarokban olyan nagyon letakarva - suttogta. A hangja akár egy pillangó szárnysuhogása.
Elhúzódtam tőle kissé, hogy lássam az arcát.
- Egy régi hárfa. De miért kérdezed?
- Hárfa? Eljátszhatok rajta neked egy dallamot? - kérdezte finoman, miközben felállt, s megragadta a karomat.
Kérésére lehúztam az aranyszín hangszerről és a kis székről a fekete leplet, majd hagytam, hogy elfoglalja a helyét Hermione. El sem hittem, hogy tud játszani rajta, míg meg nem hallottam, milyen csodásan pengeti a húrokat. Egy lassú, lágy dallamot játszott, melyet egy angyal hangjánál is kellemesebb érzés volt hallgatni. Mikor befejezte a majdnem öt perces pengetést, akár csak egy rajongó, megrohamoztam kérdésekkel:
- Mióta tudsz játszani, Hermione? Még sosem említetted. Neked van otthon ilyen?
- Még kisebb koromban a nagymamám tanítgatott úgy egy évig. Ő évtizedekig játszott rajta, a dédnagyanyámtól örökölte. Sajnos nem kaptuk meg, magával vitte a sírba.
- Egyszerűen lenyűgöző volt, Hermione. Még sosem hallottam ilyen szépet - mosolyogtam.
*
A napfény valósággal csiklandozta a szemeimet, ahogy az ablakon át ért. Most vettem csak észre, milyen helyzetben vagyunk. A fél takaró rajtam, azaz a szőnyegen fekvő énemen, a fele pedig Hermione karja alatt. Hálóruhája veszélyesen feltűrődött, már lassan a szebbik feléből is enged valamennyit. Szinte másodpercre pontosan keltünk fel mind a ketten.
- Jó reggelt! - köszönt nyújtózkodva Hermione, miközben lekászálódott a szófáról. - Miért nem kelsz már fel onnan?
- Hogy mi? Én? - Valahogy nem jutott el a tudatomig, hogy tulajdonképpen mit is keresek Hermione ruhája alatt... Persze nem bújtam belé...! - Ja... én csak kerestem a... aaaa....
- A figyelem-eltereléses módszert arra, hogy hogy tudd leszakítani a tekinteted a.... az alsó felemről? - hüledezett egyre nagyobb hangerővel.
Mikor eléggé kipirosodtam, végre felálltam, majd összeszedtem, megigazítottam magam. Hermione orrát fenn hordva, lesajnáló pillantásokkal kilibbent az ajtón, majd hallottam, hogy lemászik a létrán. Elhatároztam, hogy ideje lemennem utána, hiszen korgó gyomrom kívánságáról sem szabad megfeledkeznem.
Finom szalonna meg tojásrántotta volt reggelire... vagy aki szeretett volna mást enni, annak ott volt a müzli. Hermione kellően megtartotta a két méter távolságot, így az asztal túloldalán helyezkedett el, anya mellett. Hallottam, hogy valamit nagyon beszélnek... Csak tudnám, hogy mit...
Eldöntöttem, hogy még ma kiengesztelem az illetlenségemért (ami persze kizárólag a férfi ösztönöm miatt történt meg), s elhívom egy kellemes vacsorára az Abszol úti Szikra szikla elnevezésű hangulatos kis étterembe. Nem régen nyílt, apa is ide vitte egyszer anyát, azt hiszem. Állítólag régi hagyományokat tart fenn, csak a múlt századok ételeit kínálják, semmi mai műétel. Hermione örülhet, ugyanis egy manót sem alkalmaznak. Azért szikla, mert az épület belseje egy barlanghoz hasonlít... persze nem ősemberek énekelnek benne...
De előbb olvassunk egy kicsit.
Negyedik lecke - Az első csók
Igen, kedves tanonc, elérkeztünk a talán legizgalmasabb fejezetünkhöz. Hogyan is készüljünk az első
csókra? Mindenek előtt tartsuk a szemünk előtt, hogy fő az udvariasság. Semmiképp se rohanjuk le
a nőt, hiszen azt senki sem szereti. Legyünk érzékiek, kicsit játszunk a dologgal... gondolkozzunk el
rajta, hogy hogyan is lesz ez a csók. Mikor szánja el magát, mikor alkalmas a pillanat... Sok mindenre
oda kell figyelni, ezt sose felejtse el. Meggondolatlanul ne tegyen semmit, amit nem lát jónak! Partnere
bizonyára értékelni fogja kellemes társaságát, odafigyelését, tapintatosságát. Ha éppen egy randevún
szánná el magát a tettre, akkor akár meg is lepheti boszorkányát virággal vagy egy kisebb ékszerrel.
De higgye el, már maga a csók is elég ajándék, ha megfelelően hajtja végre. Figyeljen rá, hogy ne
legyen partnere "torkában". Egy csóknak nem muszáj erőteljesnek, túlzottan szenvedélyesnek lennie,
elég, ha érzékien csinálja. Ha követi utasításainkat, biztos lehet benne, hogy minden rendben lesz!
Nincs meg a kellő önbizalom? Lehet, hogy a csók elég bátorságot adhat! Nyugodjon meg, ha igazán
kölcsönös a szeretet, semmi oka nem lehet aggodalomra. Ha még elég bizonytalan a témában, akkor
sincs baj, hiszen talán partnere is egy cipőben jár önnel. Minden a figyelem és a szeretet kérdése.
Sok szerencsét és bátorságot kívánunk Önnek!
Folyton csak egy mondat jár a fejemben: ...talán partnere is egy cipőben jár önnel. Hiszen Ginny is elmondta, hogy Hermione első csókját Krumtól kapta. A fene! Nem is említem azt a címeres ökröt, még elkap a rosszullét. Idegesen belerúgtam az ágyba, amint felálltam. Persze, hogy én jártam meg, de most nem ez érdekelt. Hogyan intézhetném el előre az éttermet? Miként hívhatnám el Hermionét randizni? Mivel mennénk oda? Van egy normális hacukám? Hát milyen lányos téma már ez? A fene foglalkozik ilyen szélsőségekkel... Most az a lényeg, hogy valahogy el kell jutnom az étterembe. Gyorsan elrejtettem a könyvet, lerobogtam a lépcsőn, elsiettem a legközelebbi, az étteremhez repítő zsupszkulcshoz (a hoppanálási vizsgát még nem tettem le). Máris az Abszol úton voltam. Elrejtettem a seprűnyél-darabot, ami utazásom eszközeként szolgált, majd beléptem az étterem ajtaján. Kellemes zene fogadott, sürgő-forgó pincérek, de engem a recepció érdekelt a legjobban.
- Jó napot! - köszöntem a férfinak. - Szeretnék egy asztalt foglalni ma este fél kilencre. Megoldható lenne?
- Igen, természetesen - felelte. - Hány személyre?
- Kettőre.
- Rendben, felírtam - mondta a recepciós, miután letette a pennáját. - Kinek a nevére írjam?
- Ronald Weasley.
- Jó, felírtam. Tessék, itt a nyilatkozat - adott oda egy rövid pergament. - Ha változtatni szeretnének az időponton, akkor erre a címre küldhet egy gyors baglyot - mutatta a címet.
- Köszönöm, viszlát!
- Viszlát!
El sem hiszem, hogy ezzel is megvolnék! Már csak elő kell keresnem az Amortentiát, és Hermione italába csepegtetnem a felét majd a vacsoránál. Így garantáltan az enyém lesz!
*
Ahogy arra számítottam, Hermione anyának segített mosogatni. Megvártam türelmesen, míg befejezi, majd elhívtam egy kevésbé forgalmas helyre, hogy megbeszéljem vele a randit.
- Hermione - kezdtem -, először is ne haragudj, ami reggel történt... én... én nem is tudom...
- Na jó, ki vele, mit akarsz? - kérdezte kissé gorombán.
- Lenne egy meglepetésem számodra.
Erre felvonta a szemöldökét, de karba tett kezeit nem engedte le.
- És mégis miféle meglepetés?
- A meglepetés nem arra való, hogy elmondjam, mi az - feleltem egyhangúan.
- És mikor lenne az a meglepetés?
- Negyed kilencre legyél kész! - Mérhetetlenül örültem, hogy valamennyi lelkesedést láttam benne.
- Még meggondolom - húzta el a száját Hermione. - Azt hiszem, nincs programom az estére.
- Akkor ezt igennek nevezhetem?
- Nevezd, aminek akarod! - vágta a képembe Hermione, majd elcsörtetett.
Komolyan mondom, nem értem. Most ez mit akar jelenteni? Igen vagy nem? Mindegy. A lényeg, hogy meghallgatott. Felbattyogtam a szobámba, ledőltem az ágyamra, majd gondolkozni kezdtem valamin... Próbáltam volna, ha nem kopogtattak volna az ajtón. Kinyitottam, mire Ginny állt az ajtóban.
- Hermione mesélte, hogy meglepetéssel készülsz.
- Igen. És?
- És azt üzeni, hogy elfogadja, és... - itt átváltott olyan bizalmaskodó hangsúlyra, amit már sokadjára észlelek nála: - Nem akarod elmondani, hogy hová mentek randizni?
- Nem! - feleltem kőkeményen. Már kezd elegem lenni belőle, hogy mindent tud a húgom.
- Hát jó. Akkor negyed kilenckor ott lesz Hermione... hol is?
- A konyhában - hadartam.
- Oké, átadom neki... Sz-szia - köszönt félve.
Becsaptam az ajtót, majd visszafeküdtem. Mi a fészkes fenét kell beleütnie az orrát mindenbe? Én bezzeg nem szólok semmit, hogy Harryvel jár. Járt legalábbis. Ő még nem is szólhat semmit... Mi Hermionéval MÉG nem járunk! Még... Vagy talán soha... Az a könyv is azt mondja, hogy fő az önbizalom. Igaz is: mit veszíthetek? Legalább elfogadta a meghívást.
Lázasan elkezdtem készülődni. Egy fekete dísztalárt kértem kölcsön apától. Ő sem tudta mire vélni a dolgot, hogy minek nekem a talár... Ráhagytam. Igen, a szüleimnek sem szóltam erről. Minek? Már elég nagy vagyok, hogy kiszabaduljak mindenféle engedély nélkül a családi fészekből. Egy varázslattal letisztítottam a cipőmet. Jobb lett, mint új korában. Ahogy beszabadultam Ginny szobájába, hogy megnézzem magam, kis híján nagyon meglepődtem magam láttán. Furcsamód elegáns voltam, ez tény. De vajon hogy fest Hermione? Mit vett fel? Remélem nem valami földig érő, állig gombolt ruhát... Ginny véleménye is az volt, hogy ma sikerült jól kicsípnem magam. Még gyorsan beszaladtam a szobámba a bájitalért... és nyomás!
Negyed kilenc. Mégis elárultam anyának, hogy vacsorázni viszem Hermionét. Nagyon örült, meg minden, hogy milyen lovagias vagyok... Adott pár tanácsot, kicsit megigazított, ahogy az egy jó anyához méltó, majd megérkezett partnerem is. Le kell írnom, hogy miket láttam:
Először is a haja... hát az földöntúli volt... Még sosem láttam ilyen fényesnek... Valahogy meg is zabolázta a haját... most nem olyan zilált és kócos, helyette lágy hullámokban omlik a vállaira. Valamivel még összefogta hátul. Egy gyönyörű, fekete ruhát vett fel, amely - nagy örömömre - enged valamennyit a lábaiból. Végül egy színben passzoló, fekete, lakkozott, lapos sarkú szandált húzott a lábára. Odalépett mellém, majd egy mosollyal nyugtázta a megjelenésem - gondolom én. Kitártam neki az ajtót, és már mentünk is a frissiben fényezett seprűmhöz, ami utazásra készen állt. Megkínáltam a mögöttem lévő hellyel Hermionét, majd el is repültünk az étterem felé. Hogy miért választottam pont a seprűt, mint jármű? Szerintem ilyen langyos nyári időben ez a legjobb. És ráadásul még negyed óránk volt, hogy odaérjünk.
*
- Foglalj helyet! - húztam ki Hermione székét, mire ő gesztusom megmosolygása után rögtön rátért a hangulat elemzésére.
- Kitűnő a zene! - lelkendezett. - Ismered a zenekart?
- Nem, de osztom a véleményed. Nekem is nagyon tetszik. De szerintem rendeljünk valamit - ajánlottam. - Legyen szíves! - szóltam a legközelebbi pincérnek.
- Igen? Mit hozhatok? - szól mély basszusán.
- Két pohár lángnyelv-whiskyt, ha kérhetném... Hermione, megfelel? - fordultam hozzá.
- Igen, persze - felelte zavartan. Nem tudtam hirtelen, hogy mi kötötte le annyira a figyelmét, de mikor megláttam, azt hittem, felállok, és teszek róla, hogy ne legyen mit nézni. Nem messze tőlünk egy titokzatosan ismerős arc tűnt fel. Viktor Krum olyan jól elbeszélgetett újonnan befogott nőjével, hogy elfelejtett szemkontaktust teremteni Hermionéval. Közönyösnek nem nevezhető utálattal néztem, amint az a pernahajder hogy enyeleg a nőcivel.
- Khm... - hívtam fel magamra a figyelmet. Hermione rám sem bagózott. Talán itt a megfelelő alkalom? A pincér épp ebben a pillanatban hozta ki a két italt, amit persze Hermione tudomásul sem vett. Már láttam rajta, hogy szíve szerint üdvözölné régi cimboráját... elég közeli cimboráját - pontosítok. Már éppen készülök meglépni egy pillanatra, hogy mesterkedésem tárgyát az asztalhoz hozzam, mikor Hermione feláll, int nekem - hogy mindjárt jön - és elindul Krum felé. Most - kivételesen nem köt le a kettejük közötti viszony - más téma kelti fel az érdeklődésemet. Odaslattyogok a fogasokhoz, majd kiemelem a zsebemből az üvegcsét. Gondosan elrejtem a zsebemben, és megismétlem a slattyogást az asztalunk felé. Ahogy arra számítottam, Hermionénak az sem akadály, hogy a legközelebbi asztal vendégeitől egy széket kérjen kölcsön, s arra üljön, majd nyomban beszélgetésbe bonyolódjon a Krum-banda tagjaival.
Szorongatom pár percig a löttyöt, majd a felét beleöntöm Hermione italába. Már előre érzem a Krum arcáról lefagyó vigyor által bátorított énemnek azon élményét, amelyet akkor fogok igazán élvezni, amikor visszahallom Hermionétól, hogy én vagyok a csókkirály, és nem is a bájgúnár Viktor.
Várom a hatást. Hermione visszatért, s belekortyolt a whiskybe. Nem tudtam, mi tévő legyek, mikor megláttam, hogy Hermione undorodva köpi ki az előbb kortyolt italt. Prüszkölve nézett a pohárra, majd rám, és megint a pohárra.
- Ki készítette ezt a szörnyűséget?
Én tehetetlenül ültem. Egyszerre nem tudtam eldönteni, hogy Fred és George vert át vagy rosszul öntöttem bele a szert, esetleg valami mást öntöttem a poharába. Egy biztos: valamit nagyon elcsesztem. Biztos vagyok benne, hogy nem ennek kéne történnie, ha mindent rendben csináltam volna, és nem lenne benne semmiféle gikszer.
Tesztelés céljából én is belekortyoltam a saját lángnyelv-whiskymbe, de nem találtam semmi furcsát benne. Ekkor csak úgy egész véletlenül Krumék felé pillantottam, ahol a következőt láttam: Krum partnere lázasan törölgeti a nyakát, a szerencsétlenül járt Viki tekintete pedig ide-oda jár a kezében lévő üvegcse és a nő között.
És ekkor születik meg bennem a felismerés: én valamilyen parfümöt önthettem Hermione poharába, amit Krum zsebéből vettem ki, mivel hasonló dísztalárja volt, mint nekem. Akkor ezek szerint... Krumnál van az Amortentia?! Hát ilyen is csak velem történhet meg! Még szerencse, hogy a spiné nem az egész tartalmat öntötte magára. Így legalább van esélyem arra, hogy - ha nem is ma - valamikor sikeresen beleöntsem Hermione italába a bájitalt. De, hogy hogyan szerezzem vissza... azt még nem tudom... Vagy udvariasan visszakérem Viktortól, vagy pedig ellopom valahogy.
*
Döntöttem. Odamegyek és kitalálok valami hatásos szöveget, hogy minek kell nekem az a lötty.
- Szervusz, Viktor! - köszöntem neki, miközben nagy nehezen az arcomra csaltam egy gyenge vigyort. - Láttam, hogy valami baj van. Segíthetek?
- Innen el kéne ezt a vackot vinni valahogy - hadarta katonásan.
- Ha gondolod, szívesen megszabadítalak ettől a kulimásztól, a főnök nagy haverom - hazudtam.
- Vidd innen! - utasított, azzal felém tolta az üveget. Aztán motyogott valamit bolgárul... gondolom nem a tavaszi virágokról tartott kiselőadást magának...
Ez gyorsan ment - mondtam magamnak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar vissza lehet valamit szerezni egy ellenségedtől. Hermione fénylő szemekkel nézte, ahogy leülök.
- Összebarátkoztál Viktorral? - lelkendezett. - Hát nem szuper, hogy itt van?
- De - motyogtam mogorván. - Mit kérsz enni?
- Nem megyünk táncolni? - Nem tudom, mi ütött Hermionéba, de ha továbbra is így felvillanyozza a dolog, hogy "jóban" vagyok szeretett kviddicsezőjével, talán meggondolom, hogy elásatom a csatabárdot. Táncolás? Hát nem volt elég a kihívásokból erre a napra?
Előre kettő, hátra három... ismétlés... balra ki, jobbra kettőt... forgás.
Hány percig tart egy keringő?
Már vagy tíz perce nyomatjuk...
Hermione teljesen elfogult a táncolással szemben... le se tagadhatná. Én pedig csak adom magam, meg a semmirekellő tánctudásom. Na de azért az a tény, hogy a kezem akár bárhol kalandozhat Hermione testén, felettébb megnyugtat... élvezem. Még észre sem veszi, ha néha-néha a kelleténél lejjebb csúszik a derekán a kezem. Vajon Viktorka jobban csinálta nálam negyedikben? Pfúj... még gondolni is rossz ezekre az emlékekre. "Jaj, de meleg van... Viktor elment innivalóért. (...) Ron, mi ütött beléd?" Kétségtelen: én egy mazoista vagyok. Most miért kell felhánytorgatni a múltat?
Huhh, végre leülhetek. A lábaim görcsben, a földhöz tapadtak. Remélem, Hermionénak eszébe sem jut még egyszer elhívni táncikálni. Bár udvariasságból nekem kéne őt felkérnem... na de ilyen állapotban?!
Intek a pincérnek, hozzon egy üdítőt mind a kettőnknek. Remélem, most nem cseszem el a kutyulást. Itt van a zsebemben az Amortentia. Ki tudom tapintani. És ebben a pillanatban, mintha csak Hermione meghallotta volna a fejbéli imámat, felállt, és elment oda, ahová még a király is gyalog jár. Az ital pedig itt van előttem. Még egy kicsit szorongatom a löttyöt, majd beleöntöm a pohárba a készítmény felét. Egy csalafinta gőz száll föl abból, ezek után visszateszem a poharat a helyére, s várom, hogy Hermione visszatérjen. Koccintunk, majd mindketten belekortyolunk az italunkba. Izgatottan várom a hatást, mondván ennek már sikerülnie kell. A poharam fölött Hermionéra tekintek. A tekintete átszellemül, s rám téved. Leteszem az asztalra a megmaradt üdítőt, majd mélyen belenézek a csokibarna szempárba. Hermione bűbájos mosollyal, kézfejére támasztott fejjel méreget. Lehet, hogy més sosem tetszettem neki ennyire? És ekkor vezényszóra felemelkedik kissé, áthajol az asztalon (maga mellé utasítva pár tányért és evőeszközt), majd ujjaival végigsimít az arcomon. Már közeledik felém csücsörítő ajkakkal, de én egyszerűen megfutamodok. Nem tudom, hogy mit is csinálok most pontosan, de valami nagyon nem tervbe illőt. Elvileg össze kéne vele forrnom valami szenvedélyes csókban, de ezt nem teszem meg, helyette eltolom finoman magamtól szerencsétlen Hermionét. Kérdőn néz rám, majd visszaül a helyére, és egymásra pakolja a lábait. Meghökkenve nézek az előttem ülő, átalakított személyre, aki most leginkább egy felspanolt vadmacskára emlékeztet. Rövid időn belül elhatároztam, hogy minél hamarabb keresünk számunkra egy kevésbé forgalmas helyet, ahol letesztelhetem Hermionét, mint szenvedélyes csókpartizánt. Mit ne mondjak, kíváncsi vagyok...
Sietve távozunk az est kifizetése után a helyről, majd beugrunk a szemközti, eddig nem látogatott teázóba. Hermione le sem vette rólam elszánt tekintetét. Viszonzásul én is megpróbáltam úgy nézni, ahogyan ő. Végig egymás kezét fogtuk, akár egy valódi pár... egy három óráig tartó pár. Meglehetősen későre, azaz tíz órára járt az idő, egyszóval csak röpke tíz percre tértünk be ide, épp egy meghitt beszélgetés... öhm... csőrözés erejéig. Nem hiszem, hogy teát lenne időnk inni.
Miután stílusosan visszautasítottam a söntés "Mit hozhatok?" gesztusát, Hermionéhoz fordultam.
- Mondtam már, hogy szépek a szemeid, Ron? - kérdezte szempilla-rebegtetve Hermione.
- Nem, de köszönöm szépen! - húztam ki magam.
- És azt, hogy milyen kívánatosak az ajkaid? - folytatta az eszmecserét.
- Ezt sem, de... - Meg sem várta, hogy befejezzem, máris megismételte az asztalon való áthajlást, majd mindenféle tapizás és egyéb simogatás nélkül a számra tapasztotta az ajkait. Ez a csók még a legelvetemültebb elmében sem kelthetett volna akkora fantáziát, mint az enyémben. Hermione a legérzékibben csókolt, álmomban sem képzeltem volna ilyen jó mókának a smárolást. De lehet, hogy csak a szer hatása alatt képes erre a mutatványra?
Már ott tartottunk, hogy Hermione megpróbálkozott az asztalon való átmászással, de csókolózás közben ez igen nehézkesen ment neki. Borult váza, borult cukortartó, de semmi sem állíthatta meg a cselekvésében. Végül sikerült elvégeznie a lehetetlennek tűnő mutatványt: csőrözés alatt képes volt átmászni az asztalon, majd beleülni az ölembe. Nem bírtam megállni, hogy bele ne túrjak a hajába, így aztán egy fészekre emlékeztető hajkölteményt sikerült összegyúrnom a feje tetejére. Nem tagadom, ő is jól magához szorított, egy tűt nem lehetett leejteni közöttünk. És el sem hittem, hogy ez nem álom vagy képzelgés. Ez az őrületes valóság, némi bűbájjal vegyszerezve. Mi lenne ebből, ha Hermione rájönne, milyen csalit kapott be?
Csak addig hagytuk abba a csókcsatát, míg kiléptünk az ajtón. Nem hagytam figyelmen kívül, hogy az összes ember minket bámul a teázóban.
*
Akadozva nyitottam ki a szemeimet valami erősen irritáló jelenségre. Valami erős fényre, ami valósággal égette a retinámat. Érdekes dolgot fedeztem fel a mellkasomon, de ez a dolog közel sem volt olyan meglepő számomra, mint az, hogy félig meztelenül fekszem az ágyamban... és nem egyedül. Egy alkart, egy könyököt, egy felkart, egy vállat, egy nyakat és egy állat tapogattam ki, ami kétségtelenül Hermione egyik darabja volt. És a dolog, hogy a teljes lény mellettem fekszik az ingemben, még jobban meglepett. Óvatosan leemeltem magamról a végtagot, majd felültem és körbenéztem. El sem hittem, hogy ez velem történik. És az egészben az a fura, hogy semmire sem emlékszem a tegnapból, kivéve arra, hogy őrülten csókolóztunk. Remélem, semmi meggondolatlan dolgot nem tettünk az éjjel...
Halk morgást hallottam a hátam mögül, miközben az ablakon néztem ki. Hermione ébredezett. Kíváncsi voltam arra, hogy vajon ő mire emlékszik a tegnapból, de remélhetőleg ha emlékszik is, nem fogja leordítani a fejemet... Összevont szemöldökkel, üveges tekintettel meredt maga elé, majd magára. Tehetetlenül tárta szét a karjait, amikor felfedezte magán az ingemet. Ekkor pillantott rám, mire én egy bátortalan, féloldalas mosolyt eresztettem meg. De ez a zseniális, bevált módszer sem volt jó erre az esetre, mikor is Hermione dühösen letépte magáról az ingemet, majd kérdő tekintettel meredt rám.
- Már bocs, de te vetted magadra... - védekeztem.
- Mi a fenét csináltam tegnap? - tagolta szavanként Hermione, majd kikelt az ágyból.
- Hát, ha azt most elmesélném... - forgattam a szemeimet.
- Jaj, nem... - pottyant le az egyik székre aggódva. - ... olyan borzalmasakat? - nézett rám félve.
- Nem, nem volt olyan borzasztó... - legyintettem.
- Na persze... - vágta rá Hermione. - De miért nem emlékszem semmire? Ennek utána kell néznem!
- Hermione, szerintem ez nem jó ötlet... Hermione! - kiabáltam utána, mire eltűnt az ajtó mögött. Tudtam, hogy a padlásra megy, ahol látta azokat a régi, bőrkötésű könyveket. Gyorsan utol is értem, de a könyv kinyitásában és átnézésében már nem tudtam megakadályozni. Lázasan pörgette a lapokat, míg meg nem állt az Amortentia mellékhatásainál. Szemöldökráncolva futtatta végig a szemeit a sorokon, majd lassan felém fordította a fejét.
- Csak nem adtál nekem tegnap este Amortentiát? - tette fel azt a kérdést, amit semmiképp sem szerettem volna hallani.
- Ugyan, Hermione... - próbáltam kivágni magam. Hazugsággal. - ..., mégis hogy kerülhetne hozzám Amortentia?
- Szerintem van egy-két rokonod - elég közeli rokonod -, akik pont ilyenekkel foglalkoznak. Jól sejtem?
- Nem, Hermione. Biztosíthatlak, hogy eszem ágában sem volt a tegnap esti italodba Amortentiát önteni.
Eddig fel sem fogtam, hogy elárultam saját magam.
Hermione nem szólt semmit, csak felpattant, és a szemét törölgetve kirohant a padlásszobából. Utána mentem volna, de jobbnak láttam, ha egy kicsit hagyom megnyugodni. Reményvesztetten roskadtam össze, és mélyen elgondolkodtam azon, hogy mit fogok a jövőben viszonzásul kapni Hermionétól. Mi a fenének kellett elfogadnom Fredéktől azt a nyavalyát? Miért?
*
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre csökkent közöttünk a feszültség, de még mindig nem szóltunk egymáshoz, pedig én már számtalanszor kezdeményeztem beszélgetést, mire egy lesajnáló és megsértett pillantást kaptam cserébe. El tudtam képzelni, hogy most mit gondolhat rólam Hermione. Biztosan azt hiszi, kihasználtam... ami teljes mértékben igaz. Csak a saját érdekeimet vettem figyelembe, az ő érzéseit cseppet sem. Borzasztó érzés haragot tartani vele... olyan, mintha egy emlék sétálna el mellettem minden nap, és ülne velem szemben az asztalnál. Mintha nem is ismernénk egymást. Bárcsak bírtam volna várni addig, míg ő is akarja azt a csókot. És nem úgy, miközben manipulált állapotban van.
Egy napon azonban elhatároztam, hogy ha pofonvág, elmenekül, rámordít, akkor is megmagyarázom neki ezt az egészet. Napsütötte szombat délelőtt volt ez az időpont, mikor is Hermione az egyik fűzfa alatt írt valamit, nyílván a naplóját. Tapintatosan nem rohantam le elsőre, hanem megvártam, míg abbahagyja az írást.
- Hermione, beszélhetnénk egy percre? - kérdeztem meg szégyenlősen, félve, amint előbújtam az egyik legközelebbi fa törzse mögül. Szótlanul tűrte, hogy odatelepedjek mellé.
- Én nem azt akarom, hogy megbocsáss, mert tudom, hogy amit tettem, arra nincs mentség. Tudom, most azt hiszed, kihasználtalak, mert kiszolgáltatott lettél nekem azon az estén, de... De én nem szeretném, ha soha többé nem szólnánk egymáshoz, mert ez nekem iszonyúan fáj, jobban, mint neked, hidd el. Hiányzik a régi barátság, ami úgyis tudom, hogy már nem lesz hibátlan, és...
- És szeretnéd, hogy ezentúl megbízzak benned, mert ígéred, hogy soha többé nem teszel ilyen meggondolatlanságot? - kérdezte váratlanul, engem félbe szakítva Hermione.
- Nézd, én nem várhatok el tőled semmit, azt sem kérhetem, hogy bízz meg bennem, mert én biztosan nem bíznék meg magamban, ha a te helyedben lennék.
- És nem is akarsz megváltozni?
- Én megváltoztam. Már nem úgy látom a dolgokat, mint egy héttel ezelőtt, most már tudom, hogy senkit sem szabad a magunk kedvéért kihasználnunk.
- Bölcs dolog, hogy erre magad jöttél rá - eresztett meg el halvány mosolyt Hermione.
- De nem bölcsebb annál, mint amit te mondtál - néztem mélyen a szemeibe, mintha így akarnám előcsalogatni belőle az előzékenyebb oldalát.
Egy pár másodpercre ránézett a kezében tartott vastag könyvre, majd rám, s így szólt:
- Ha most esetleg megbocsátanék neked, amiért beláttad a hibádat, és szerényen viselkedtél, vajon ugyanígy tennél máskor is?
- Amint lehetőséget kapnék rá - feleltem azonnal.
- Mikor fogod megtanulni, hogy ne játsz a tűzzel, ha nem muszáj? - mosolygott rám kedvesen.
- Úgy látszik, soha - mosolyogtam vissza, miközben egy centivel közelebb tettem a kezem az övéhez.
Hermione nem habozott tovább, egyszerűen rátette a tenyerét a kézfejemre, a hüvelykujjával pedig simogatni kezdte azt.
- Tudod, hogy mi fájt a legjobban ebben az egészben? - kérdezte szemlesütve.
- Nem.
- Az, hogy a szeretetem előcsalogatásához nem kell több, mint némi bájital.
Hermione mindig tud olyan mondatokat mondani, amire nehéz válaszolni. Na, ez pont olyan volt.
*
Ötödik lecke - Tánclecke
Ha eddig nem volt szerencséje táncórákat venni, akkor most a mi segítségünkre van szüksége!
Könyvünk ajándékaként fogadja el a mellékelt cetlit.
_________________________________
Rovena Heathley - Tánctanár
Hétfőn, kedden, szerdán és pénteken
9:00 - 18:00
Edzések két óránként.
Abszol út 70.
_________________________________
Higgye el, első kézből kap szuper leckéket Rovenától, aki 1980-ban megnyerte Nagy-Britannia harmadjára, kizárólag
boszorkányoknak megrendezett bajnokságát! Ha őt választja, garantáltan nem fog csalódni! Lábai, akár egy szteptáncosé!
Egész jónak hangzik. Csak előnyömre válhat egy ilyen táncguru, mint ez a Heathley. El is teszem a fiókba ezt a cetlit, még jól jöhet. Úgy örülök, hogy sikerült kibékülnöm valamilyen szinten Hermionéval. Legalább nem kell azon aggódnom, hogy letépi a fejem bizonyos időn belül. Remélem, hamarosan visszarázódik ez a dolog a normális kerékvágásba...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;