|
Hatodik lecke
Demetra 2009.05.05. 12:39
- Fontos, hogy egyszerre lépj a pároddal - magyarázta nekem a húsz éves Rovena, miközben gyakoroltuk a lépéseket.
De előbb elmondom, mi a helyzet. Sikerült bekerülnöm a tizenegy órakor kezdődő edzésre. Megismertem Rovenát, aki nálam három évvel idősebb, hosszú, fekete haja és zöld szeme van. Nagyon rendes velem, mindent szóról szóra elmagyaráz, s meg is mutat a gyakorlatban. Érzem, hogy pár nap alatt úgy megtanít majd táncolni, hogy a profik közé is beállhatok. Nem titkolom magamban, hogy nem rossz bőr ez a csaj. De Hermione személyisége sokkal meggyőzőbb. Rovena kissé rámenős, hangoskodó és hirtelen haragú. De ettől függetlenül nagyon jól tanít, nála jobb tanárt még a Roxfortban sem találok.
- Hány éves is a barátnőd? - kérdezte váratlanul Rovena.
- Ő még csak tizenhat, de szeptemberben ő is annyi lesz, mint én - feleltem, miközben ügyeltem arra is, nehogy a partnerem lábára lépjek. Hiába, ezt még gyakorolnom kell.
- És egy suliba is jártok? - nézett rám csábos szemekkel. Nem, Ron, nem hagyhatod, hogy elcsavarja a fejed! Szedd össze magad!
- Igen, a Roxfortba. Mind a ketten griffendélesek vagyunk. - Próbáltam kerülni Rovena pillantását. Ez nekem már túl közeli kapcsolat... úgy érzem, belelát a fejembe.
- Én a Hollóhátba jártam... - emlékezett vissza. - Nagyon szerettem tanulni... elvileg gyógyítónak készültem a Szent Mungóba, de édesapám halála miatt egy ideig felhagytam a tanulással.
- Részvétem - mondtam szomorúan.
- Köszi - mosolyodott el, majd aki mindent elfelejtett, visszatért a szigorúságához: - És most gyakorolni fogjuk a forgásokat!
*
- Ron! - kiáltott felém Hermione, miután visszatértem a dombról, ahol a zsupszkulcs is volt. - Hol voltál?
- Csak kirándultam egyet - hazudtam.
- Ilyen esős időben? - vonta fel a szemöldökét. - Nem sokára elered az eső! Jobb lesz, ha szeded a lábad, és bejössz. Édesanyád már vár a konyhában - mondta, azzal sarkon fordult és bement a házba.
Hogy hazudhattam Hermionénak? De hát mégsem árulhatom el, hogy a bénaságom kiküszöbölése érdekében járok táncórákra! Csak féltékenykedés lenne belőle, ha kitudódna, hogy egy szemrevaló lány a tanárom...
- Ronald, mégis hol jártál? - hallottam anya hangját, de szemeimmel Hermione után kutattam, aki valami okból nagyon gyorsan felszívódott.
- Sétáltam egyet, mielőtt esni kezd - feleltem.
Anya váratlanul elmosolyodott.
- Jól tetted, kisfiam - jött oda hozzám. - Most pedig segíthetsz anyádnak kipakolni a tányérokat az asztalra, hamarosan ebédelünk - indult vissza a konyhapulthoz, de félúton felém fordult. - És mindezt varázslat nélkül.
Kelletlenül bólintottam, majd segítettem neki kihordani az evőeszközöket és tányérokat. Mikor befejeztem, topogást hallottam a lépcső felől. Hermione és Ginny jöttek le az emeletről. Valamin nagyon vihogtak... biztos rajtam.
- Hermione, Ginny! - szólt oda nekik anya. - Gyertek, kész az ebéd!
Ők ketten rá sem hederítettek anyára, csak tovább sugdolóztak. Többször is észrevettem, hogy néha-néha rám pillantanak... ebből tudtam arra következtetni, hogy kibeszélnek. Hol is van az a telefül?
- Ti meg min nevettek? - mutatott a két lányra anya.
- Semmin - felelte félig vihogva Ginny, majd megint küldött felém egy pillantást. Idegességemben a kezemben lévő kanál majdnem kettétört.
- Fejezzétek már be! - mordultam rájuk, miközben felpattantam a székről. - Rohadtul idegesít, hogy kibeszéltek!
Erre mind a ketten az asztalra borultak, elkezdtek nevetni, az öklükkel csapkodták az asztalt.
Fújtattam még pár pillanatig, majd leültem a helyemre. A szemem sarkából figyeltem őket, miközben idegesen doboltam az asztalon. Nők!
- Ginny kislányom, most már tényleg ideje lenne befejezni a nevetést, és az ebédre koncentrálni végre - szólt rájuk anya.
- Oké, bocs, anya - válaszolta még mindig vigyorogva Ginny.
Ebéd után felcaplattam a szobámba, hogy olvassak egy kicsit a könyvből. Éppen azon gondolkodtam, hogy legutóbb hol hagytam, mikor olvastam az ötödik leckét. Rájöttem, hogy minden bizonnyal az ágyra tettem le, hiszen ott ültem, mikor a kezemben volt a könyv. Belépek a szobámba, ránézek az ágyamra, de könyv sehol. Pedig világosan emlékszem, hogy... Ginny!!! Biztosan ők néztek bele a könyvbe, le is nyúlták szépen. Hát ez óriási! Mégis kire számíthat manapság az ember? Talán Hermionéban lenne annyi emberség... de nem, ő is benne volt ebben az aljas poénban. Biztosan amiatt röhögtek ki. Miért nem tettem el valami biztonságosabb helyre? Most már mindegy... kár ezen rágódni. Biztosan előkerítem valahogy. Még ma.
Lementem a földszintre, ahol Hermione és Ginny a kanapén ültek. Valamit nagyon néztek maguk között. Halkan Ginny háta mögé lopakodtam, hátha kilesem, mit néznek, tán olvasnak olyan nagyon. De ekkor jött a fordulat, ugyanis Hermione kiszúrt engem. Ginny észrevette, hogy néz valamit, ezért felém fordult.
- Megtudhatnám, hogy a kedves bátyám mit keres itt? - kérdezte csípősen.
- Csak meg akartalak... ijeszteni... igen, ijeszteni.
- Engem sem ejtettek a fejem lágyára, Ron - felelte Ginny.
- Na jó, igazából meg akartam kérdezni, hogy mit kértek vacsorára. Anya kérdezi - próbáltam kivágni magam.
- És ezt a hátam mögötti settenkedés közepette akartad megtenni? - hüledezett.
- Nem akartalak megzavarni benneteket - csaltam elő egy félmosolyt.
- Kedves tőled - szólalt meg Hermione. - De nem csináltunk semmi különöset. Csak a fotóalbumot nézegettük.
- MI VAN? - döbbentem le. Szóval a kiskori képemen röhögtek ennyit?
- Mi ebben olyan hihetetlen? - kérdezte Hermione.
- Semmi, csak félreértettem valamit - gondolkodtam el.
- Oké. Én személy szerint megelégszem azzal, amit ti is esztek.
- Én is - így Ginny. - Mondd meg anyának, hogy mindegy, mit főz, megesszük - zárta le a témát Ginny.
- Oké, akkor megyek és megmondom neki - fordultam sarkon.
Ezt nem hiszem el! Tényleg egy hülye képemen röhögtek ennyit? Azt hittem, elcsórták a könyvemet. A legjobb lesz, ha felmegyek, és alaposabban szétnézek a szobámban.
Egy húsz perc keresgélés után megtaláltam az ágyam alatt. Azonnal belelapoztam, hogy megbizonyosodjak róla, nincs-e kitépve pár lap belőle. Miután semmi különöset nem találtam, kinyitottam a hatodik leckénél.
Hatodik lecke - Mit vegyünk a kedves születésnapjára?
Azt gondolná, ez a téma elhanyagolható? Súlyos tévedés! Az egyik legfontosabb, hogy a megfelelő ajándékot válasszuk
kedvesünk számára, hiszen fontos alapja ez a további jó kapcsolat megtartásának. Ne hanyagoljuk el ezt a témát, még
időben tervezzük meg, hogyan s miképp fog lezajlani a születésnap - mit veszünk neki, hol vesszük azt a tárgyat, milyen
stílusban adjuk át azt. Gondoljuk át alaposan, mit szeret a hölgy, minek venné nagy hasznát. Elképzelhető, hogy nem
tárgyi ajándékra gondolt, hanem egy kirándulásra, esetleg vacsorára (könyvünk harmadik leckéjében talál több
információt erről a témáról).
Egy biztos, ha egy emlékezetes ajándékot ad a boszorkányának, olyat, amiről Ön jut majd az eszébe, egy boldog és
kiegyensúlyozott kapcsolat lesz a munkája jutalma.
Hát ez óriási. Most sokat megtudtam ebből a leckéből. Semmi tanács ahhoz, hogy mégis konkrétan mit vegyek neki? Bár a születésnapja majd csak szeptember tizenkilencedikén lesz, mégis úgy érzem, hogy a tökéletesség érdekében jó előre megtervezem, hogyan is lesz ez az ajándékozás. Ekkor esik le, hogy akkor már a suliban leszünk. De nem is baj, hiszen az is lehetséges, elviszem egy hangulatos, naplementés sétára. Igen, az lenne az igazán tökéletes nap...
Kopogtattak. Lassan felkelek az ágyról, majd odasétálok az ajtóhoz. Addigra elhallgat a kopogás. Ajtót nyitok, senki nem áll az ajtó előtt. Béna tréfa ez - gondoltam. Aztán megfordulok, majdnem elesek a valamitől. És ez a valami nem más, mint egy szellő, ami az arcomba csap. Aztán egy pukkanás kíséri. Majd két alak, akik nagyon hasonlítanak egymásra. Hasonlítanak... hmm... ezek bizony Fred és George lesznek.
- Szevasz öcskös! - üdvözöl George. - Hogy haladnak a csajjal a dolgok?
- Milyen dolgok? - értetlenkedem. - Mégis miről beszéltek?
- Hát az amortentiás kalandról, tudod... - világosít fel a számomra is egyértelműről Fred.
- Ja... szépen bevette a szert... - húzom az időt. Na meg a számat.
- Ennyi? Bővebb információról nem vehetnénk tudomást? - néz rám nagy, kíváncsi szemekkel George.
- Ja... aztán jól elvoltunk az este folyamán... - nézek körbe, őket direkt kerülve.
- Ééééés? - sürget Fred és George egyszerre.
- Mit és? - vágom rá. - Mit akartok ezen kívül tudni? A többire úgyis rájöttetek már...
- Na neee! - ámuldozik George. - Csak nem? Csak nem döntötted meg a csajt!?
- Baromarc! Ilyen eszembe sem jutna! - háborodom fel.
- De azért csőröztetek, nem? - így Fred.
- Igen, ha tudni akarjátok! Semmi egyéb nem történt! Kifelé a szobámból! - mondom egyre növekvő indulattal a hangomban.
- Megyünk már... - válaszolta idegesen George.
- De azért nem gorombult be nagyon, ugye, mikor magához tért? - szól vissza az ajtóból Fred.
- Mi közötök van hozzá? Húzás kifelé! - szólok emelt hangon.
Mi a fészkes fene közük van a magánéletemhez? Lefogadom, hogy amennyire agyafúrtak, Hermionét is kifaggatják. Engem szépen lebuktatva ezzel. Szép kis testvéreim vannak...
*
- És mennyi időre mentek el? - kérdezem már harmadszorra anyától.
Oké, oké... történet is van hozzá. Köhöm... akkor belekezdek: szóval, mikor lementem a konyhába egy pohár vízért (nem kerülte el a figyelmemet, hogy Fred és George folyton Hermione nyomában jár), apa elém állt, s közölte a következőt: "Mollyval elmegyünk vacsorázni. Vigyáznod kell Ginnyre." Ginny persze azonnal tiltakozott: "Nem kell rám vigyázni. Elvagyok én egyedül is."
- Éjfélkor jövünk haza - mondta ezt anya kábé délután hatkor.
- Ez biztos? - így Ginny.
- Valószínűleg nem jövünk haza hamarabb. Még el kell intéznünk pár dolgot a Minisztériumban is. Először oda megyünk.
Tíz percen belül már az ajtónál álltak, indulásra készen.
- Ne felejtsetek el szólni Hermionénak is! Vacsorát a pulton találtok. Csak melegítsétek meg! Ron, rád bízom. Te már varázsolhatsz itthon - látott el minket tanácsokkal anya az indulásuk előtt. Már alig vártam, hogy elmenjenek végre, és az enyém legyen az egész ház! Ginnyt elküldöm a szobájába. Most én vagyok itt a legnagyobb. Fred és George a boltjukban vannak legalább este kilencig. (Az ő boltjuk van nyitva egyedül az Abszol úton kilencig.) Mi meg majd elleszünk Hermionéval. Legalább megtudhatom tőle, hogy mit szeretne a születésnapjára.
- És most, Ginny, mars a szobádba! - parancsoltam a húgomra.
- Mit képzelsz, ki vagy te? - vágta a képembe, miközben hirtelen felállt a székről. - Nem megyek sehova!
- Most én vagyok a ház ura.
- Én meg a húgod vagyok, észlény! - replikázott némi visítással a hangjában Ginny. - Egy házban lakom veled, nincs jogod parancsolgatni.
Már éppen visszavágtam volna, mikor Hermione a semmiből megjelent s elém állt.
- Semmi szükség a kiabálásra, szerintem - szólt békítően. - Majd Ginny átjön a szobámba...
- Na nem! Azt már nem! - feleltem katonásan, majd megragadtam Hermione karját, és magamhoz húztam. - Hermione, te még akartál velem beszélni valamiről, nem?
- Mi? Én? Miről? - nézett ijedt szemekkel Ginnyre.
- Majd eszedbe jut - húztam el az útból Hermionét. Egyenesen bevezettem az egyik földszinti folyosóra.
- Mégis mi jut eszembe, hm? - szegezte nekem a kérdést Hermione, miután elengedtem a karját. - Én semmiről nem akartam veled beszélni.
- Min röhögtetek úgy Ginnyvel még délelőtt? - néztem bele a gyönyörű szemeibe.
Hermione szégyenlősen lesütötte a fejét, de a szája sarkában ott volt a mosoly.
- Hallhattad, a kiskori képeiden. Olyan mulatságos voltál - kuncogott.
- Csak azokon? - kérdeztem, a humort felejtve.
- Igen. Miért, más ilyen dolgaid is vannak?
- Nem... oké, mindegy - legyintettem gondolatban. Így már biztosan tudtam, hogy semmi közük nincs a könyvhöz.
- Miért ráncigáltál el ide? - tette fel a várt kérdést Hermione.
- Csak nem akartam, hogy elkapjon titeket a röhögőgörcs Ginnyvel, ha meglátjátok a pancsert - improvizáltam.
- Nem vagy pancser, ne mondj ilyet magadra! - simított végig a karomon valamilyen oknál fogva Hermione, mire teljesen beborított a libabőr.
Egyszer csak megragadtam a simogató karját, majd leengedtem a teste mellé, miközben egyre csak húztam magamhoz. Egyelőre nem ellenkezett. Már nagyon közel voltak az ajkaink egymáshoz. És innen két út vezetett. Egy: vagy megcsókolom, vagy még idejében elhúzza magát tőlem. Hiszen mindig ezt csinálja. Nem tudom, valamilyen hülye játékot űz... Kettő: Hermione megzavarodik, és ő csókol meg először, majd annyira belefeledkezünk egymásba, hogy észre sem vesszük, amint Ginny kifigyel minket. Az meg kicsit sem kellemes dolog.
Igen, és még nem is gondoltam a kereszteződés harmadik és negyedik útjára. A maradék kettő a reménytelenségbe vezet. Én a harmadikat választottam. Most valahogy túlságosan nyugtalanított a hely. Hermione lassan visszaereszkedett a talpára.
- Meddig csináljuk ezt? - kérdezte, miközben mélyen belenézett a szemeimbe. - Én ezt nem értem. Mindig megpróbálkozik a dologgal az egyikünk, de a másik nem akarja abban a pillanatban, pedig amúgy szeretné, de fél, hogy nem jó az időpont vagy fél, hogy elszúrja az egészet. És én...
Nem hagytam, hogy befejezze. Egy hirtelen csókkal belefojtottam a szót Hermionéba. Mély, hosszú csókot váltottunk. Éreztem, hogy ha nem teszem meg, Hermionéval újra összeveszünk.
Lassan elváltak ajkaink, de még egyikünk sem szólalt meg. Kénytelen voltam én megtörni a csendet.
- Hát, most már nem félünk - dobtam be egy féloldalas, a tipikus "éncsinálomalegjobban" specialitású mosolyomat.
Hermione beharapta az ajsó ajkát, majd elmosolyodott.
- És még a szüleid sincsenek itthon - mondta csábos hangon.
- Éjfélig haza sem jönnek. - A mosolyom már lassan a fülcimpámat érte. - Tudod, mit jelent ez?
- Igen, de szeretném tőled hallani.
- Miénk az egész ház. Azt csinálunk, amit akarunk! - ujjongtam.
Ekkor olyan hang hallatszott, mintha egy bádoglemezt csapkodtak volna ostorhoz méltóan.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem.
- Szerintem vihar van odakinn - vélte Hermione.
- Vihar? Jaj, ne... - csuklott el a hangom. Kábé olyan képet vághattam, mint egy hároméves, aki épp élete legnagyobb sírásához készülődik.
- Csak nem félsz egy ártatlan vihartól, Ron? - kérdezte epésen Hermione. Azt hittem, nyomban körberöhög.
- Ez hosszú történet. Nincs kedvem elmesélni - próbáltam lezárni a témát.
- Jó, rendben - mentegetőzött Hermione.
- Nem eszünk valamit? Marha éhes vagyok - panaszkodtam.
- Én még nem vagyok éhes - jegyezte meg. - De te nyugodtan menj csak enni, megvárlak.
- Na nem. Akkor inkább majd együtt eszünk, ha te is éhes leszel. Addig meg... - néztem rá hirtelen Hermionéra.
- Addig meg hallgathatom, hogy korog a gyomrod. Akkor inkább eszem Ginnyvel, ő még biztosan nem éhes - forgatta meg a szemeit.
- Tudom én, mire akarsz kilyukadni, Granger! - rivalltam rá hirtelen, miközben megráztam felé a mutatóujjamat. - Mondd csak ki, hogy falánk disznó vagyok!
- Hé, mióta nevezel te engem a vezetéknevemen? - hőkölt hátra.
- Hát... mit tudom én! - vágtam oda neki flegmán. Kicsit túl flegmán.
- Na jó, már csak ezért sem eszel - gonoszkodott Hermione. - Inkább menjünk fel és nézzük a vihart!
- Jobb programot nem tudnál kitalálni? - szörnyülködtem.
- Ahogy téged ismerlek, te jobb programmal is elő tudsz állni - szólt vissza a lépcsőről.
Alázatosan követtem.
A vihar szinte tombolt. Régóta nem láttam ilyen hatalmas felhőszakadást. Az esőcseppek csak úgy verték az ablak üvegét, a dörgést félelmetesen hamar követték a villámok. Tudomásom szerint ez azt jelenti, hogy közel van az a villám a házhoz. Hermione kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc fotelemben.
- Szép kis vihar van - kezdeményeztem beszélgetést.
- Igen, én is ritkán látok ilyet, mikor otthon vagyok - felelte Hermione.
- Szerinted mit kéne változtatni a taktikámon? - bukott ki belőlem az egyébként magamnak szánt kérdés.
- Miféle taktikádon? - kérdezett vissza.
- Ja, semmin... igazából magamnak szántam a kérdést... igen - bámultam ki az ablakon. Egy pillanatig minden félelmem cserben hagyott.
Észre sem vettem, hogy Hermione mellettem áll.
- Könnyen megtudhatjuk, hogy változtatnod kell-e - futott rám a tekintete.
Mire felfogtam, hogy mit is mond, csak egy kezet éreztem a tarkómon, egy puha ajkat pedig a számon.
- Nem tudok elégszer rájönni, hogy mekkora színésznő vagy - csóváltam a fejem.
- Te akartad megtudni, hogy milyen a taktikád - mosolygott rám Hermione. - Én pedig szerettem volna segíteni neked.
- És mit állapítottál meg?
- Hogy ez a valaki milyen érzéki, ha csókolózásról van szó - pirult el.
- Akkor ezek szerint bízhatok magamban, professzor? - játszottam tovább.
- Azt én nem tudhatom - vágta rá Hermione.
- Akkor tudni fogja, ha megismételjük a tesztet? - Egyre fogyott közöttünk a távolság.
- Azt hiszem...
Kopogás. Egyszer. Majd még egyszer. Gyorsan, egymás után. Idegesen kitépem az ajtót (ami a zsanéroknak nincs az ínyükre). Tudom előre, hogy Ginny az. Mindig a legjobb alkalmakkor.
- Mit akarsz? - kérdezem szinte dühöngve.
- Nem jöttök enni?
- Nem! - már csapnám be az ajtót, mikor Hermione hangját hallom.
- De, Ginny, mindjárt megyünk.
- Rendben - feleli, majd meglepődik a képébe csapódó ajtó láttán.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;