|
Szerelem
kry 2009.06.27. 15:35
1, fejezet
Nézőpontváltás lesz benne. Nem ez életem főműve, de van benne valami megmagyarázhatatlan dolog, ami megfogott, ésösztönzött, hogy megírjam. Szerelem
„Fred Weasley kiskora óta biztos volt benne, hogy nem átlagos fiú.
Már csak azért is tudta, hogy ez így van, mert annyiszor elmondták neki:
Te minden vagy Fred, csak nem átlagos. De mit várjon az ember, ha a nagybátyádról neveztek el?
Nagyon szerette, ha a nagybátyjához hasonlítják, olyankor elfogta a büszkeség.
Egyszer aztán Fred…”
- Te jó ég! Ki halott már ilyen unalmas sztorit? – dobta félre a maszatos füzetet.
- Unalmas? Ez az eddigi legjobb írásom! – válaszoltam mérgesen.
- Ja, csak nem rólam szól! Ez valami stréber baromról szól, de nem rólam, az egyszer biztos!
- Legalább értékelhetnéd, hogy készítek neked egy életrajzot!
- Ha ez életrajz, miért nem a születésemmel kezded?
- Ö.
- Na látod, figyelj ide, ha írni akarsz egy életrajzot, célszerű előtte megismerned az illetőt, nem gondolod?
- De én ismerlek!
- Sajnos nem eléggé.
- Akkor mesélj valamit magadról, oké?
- Dehogy mesélek! Annyira nem unatkozom.
- Kérlek szépen!
- Sok a dolgom.
- Ennyit igazán megtehetnél…
Láttam rajta, hogy elgondolkodik.
- Jól van, legyen. Mesét szeretnél? Ezt hallgasd meg!
- Hallgatom.
- De nem szólsz bele.
- Sose tenném.
- Akkor jó.
- Mehet a mese!
- Csönd! Szóval ez még ifjú koromban történt.
- Ifjú kor? Most vagy tízéves!
- Akkor még csak… ööö… na jó, épp egy hónapja történt. Hol is kezdjem?
- Az elején.
- Maradj már csöndbe, a meséket mindig úgy kell kezdeni, hogy hol is kezdjem! Még nem hallottál mesét?!
- De.
- Jó, szóval hol is kezdjem… Talán ott, mikor egy szép keddi délután a bolt előtt sétálgattam. Egy finom epres fagylaltot nyalogattam, és arra gondoltam, hogy ma mit is kéne csinálnom.
És akkor valami egészen furcsa dolog történt…
Egy kislány állt három nagyobb fiúk körében.
- Adjátok vissza, hé!
- Vedd el, ha tudod! – vihogta az egyik srác.
- Nem érvényes! Adjátok oda, vagy szólok a mamámnak.
- Hallottátok ezt srácok? Szólni fog az anyucinak… - röhögött egy másik fiú. – Jobb, ha gyorsan eltűnünk!
Fred közelebb ment, teljesen megfeledkezett a fagyijáról, megbabonázva bámulta a jelenetet.
- Kérem a babámat! - sipította a kislány.
Fred gyorsan gondolkodott.
Ismerte ezeket a srácokat. Nagy vandálnak számítottak Londonban. Valami roppantul ötletes nevük volt, olyasmi, mint Terror Trió. Ha Fred emlékezete nem csalt, Kevinnek, Michaelnek és Josh-nak hívták őket.
Úgy határozott, hogy eljött a cselekvés ideje.
- Mire lenne Fred Weasley, ha nem lenne nála pár fontos dolog… - motyogta, majd kotorászni kezdett a zsebében. Szomorúan vette tudomásul, hogy készletei igencsak hiányosak. Mindössze egy foghíjas fésűt, egy fél tubus ragasztót, néhány drazsét és egy mágikus madzagot talált.
- Vajon mit lehetne ezekkel kezdeni…? – gondolkodott, majd hirtelen megvilágosult.
- Hé, srácok!
- Mi van? – dörrent rá Kevin.
- Nagy csodálótok vagyok – mondta Fred, s közben pillantása az igencsak sírós kedvű lányra esett.
- Áh, értem – vigyorodott el Josh. Ha valamivel, a bókokkal le lehetett őket kenyerezni.
- Én hoztam nektek drazsét, mert… mert ti vagytok a példaképeim! – Fred félősen pislogott a nagyokra, mire azok elmosolyodtak.
- Kösz, kisgyerek – nyújtotta a kezét Michael. – De most lépj le, dolgunk van.
- Persze, nem akarlak zavarni – szabadkozott gyorsan Fred. – Főleg nem akkor, mikor ilyen ultragáz hülye gyerekeket gyepáltok.
Fred lopva rápillantott a kislányra, akinek rögtön sírásra görbült a szája.
Fred odébb lépett, s elégedetten számolta a másodperceket.
- Öt, négy, három, kettő… egy…
Vihogva visszafordult.
- Kevin, a számat valami befelé húzza.
- Mi van? Mit zagyválsz itt?
- Srácok, ez a drazsé… Megizél minket!
Fred úgy látta, ideje visszatérnie a fiúkhoz.
- Hé, te kis gyerek, mit adtál nekünk?!
Fred elégedetten vigyorgott, majd úgy tett, mintha töprengene.
- Talán… Véletlenül összeragadt valamivel a drazsé…
A fiúknak összeragadt a szájuk, majd közeledni kezdtek egymáshoz.
- Fiúk, fiúk, szerintem attól, hogy ennyire szeretitek egymást, nem kéne az utca kellős közepén csókolózni… - vigyorgott Fred, figyelve, ahogy a három fiú szája gyanúsan közel kerül egymáshoz.
- Mit csináltál? – nézett nagyot a kislány.
- Áh, semmit, csak a drazsét összeragasztóztam, és egy mágikus madzagot raktam rájuk, majd a három madzagot egymáshoz kötöttem.
- És miért csókolóznak? – kérdezett tovább a lány, akit látszólag már a rosszullét kerülgetett.
- Nem csókolóznak, vagyis nem önszántukból. A madzagok egy idő után összemennek, ahogy rövidülnek a madzagok, a srácok közel kerülnek egymáshoz… De nem hosszú a hatása.
Fred vigyorogva megpörgette a kezében tartott fésűt, úgy tett, mintha pisztolyt fogna, majd zsebre vágta.
- Szívesen – mondta aztán a fiú. – Fred Weasley.
- Azt hiszed engem érdekel, hogy ki vagy? Hagyj békén, vagy szólok a mamámnak!
Fred nagyot nézett, majd így szólt:
- Mondd el a neved, kérlek!
- Violetta Howe. Szia!
Azzal a kislány faképnél hagyta a csodálkozó Fredet.
- Ez volt a nagy történeted? – kérdeztem rögtön. – Ebbe semmi izgalom nem volt. Ráadásul rövid is!
- Ez még csak az eleje, nyugi.
- Ugye nem lesz ilyen unalmas végig?
- Dehogy! Eddigi életem legizgisebb része!
- Akkor folytasd.
- Te szóltál közbe!
- Nem is!
- Dehogynem!
- Nem!
- Dehogynem!
- De igen!
- Én is így látom. Folytassuk.
Fred leült egy padra, és elmerengett az élet értelmén.
Eszébe jutott, hogy a nagyok mindig ketten vannak. Egy fiú, meg egy lány.
Vajon miért van ez így?
Ha valaki mellett van egy lány, akkor az nagynak számít?
Egészen biztos.
És mi az az érzés, amiről a felnőttek folyton beszélnek?
- Hé, Fred, mit csinálsz már megint?
A kisfiú gyorsan hátra fordult és vigyorgó apjával találta szembe magát.
- Apa, milyen érzés szerelmesnek lenni? – kérdezte Fred.
- Szerelmesnek? Hát… ööö… - George elgondolkodott, s közben leült fia mellé. - Mikor szerelmes vagy, akkor… úgy érzed, hogy minden szép.
- De miért?
- Mit miért?
- Miért szebb minden?
- Hát mert ööö… Azért, mert nem vagy egyedül. Van valaki, akire számíthatsz.
- És ha valaki nem szerelmes beléd, csak te belé?
- Hát az… Az is olyasmi. Mikor beszélsz vele, akkor olyan érzésed van, mintha kiugrani a gyomrodból a hasad.
- Igen?
- Azt hiszem. Olyan, mintha minden álmod teljesült volna, csodálatos. Ha hozzád ér, olyan, mintha selyem párnák simogatnának. A hangja olyan, mint a világ legszebb muzsikája. Mesés érzés, érted?
Fred elgondolkodott, úgy érezte, érti.
- És apa, mit kell csinálni, mikor szerelmes vagy egy lányba?
George zavarban volt.
- A tudtára adni, hogy tetszik neked… Ajándékot küldeni neki… Bókokat mondani, elbűvölni. Ilyesmik. Én azt hiszem most megye…
- Még egy kérdést! – állította meg gyorsan Fred. – Hogy születnek a gyerekek?
- Mi?!
- Csak vicc volt – nevette el magát Fred. – Tudtam, hogy ettől ideges leszel…
Fred a szobájában ült, és nagyban munkálkodott.
- A legtökéletesebb ajándék, amit csak egy lány kaphat – motyogta elégedetten, és a baglyuk lábára erősítette a levelet. – Remélem örülni fog neki…
- Mit adtál neki?
- Mindjárt megtudod. Várd ki a végét!
- Mesélj gyorsabban! Hagyd ki az unalmas részleteket!
- Ne adj ötleteket! Itt én vagyok az író. És a főszereplő is, ha már itt tartunk!
- Jól van, de azért mondd gyorsabban!
- Oké, oké, oké. Hol is tartottam…?
- Ez is olyan mesélős mondat? – kérdeztem gyanakodva.
- Igen, és most beleszóltál! Hát nem szégyelled magad?
- Bocsi.
- Na mondom tovább. Ott tartottam, hogy…
Violetta napja borzalmasra sikeredett.
A reggelinél kezdődött, mikor kapott egy borítékot.
Ez állt benne:
„SZIA VIOLETTA! FRED WESLEY VAGYOK! HOGY ALUDTÁL? JÓL? ÉN IS! REMÉLEM SZÉP NAPOD VAN! NEKEM IGEN! SZIA! ÜDVÖZLETTEL FRED WEASLEY!”
- Egy rivalló? – sipította Violetta. – Hogy küldhet nekem rivallót?
A kislány teljesen elpirulva meredt a rivallóra és mosolygós szüleire.
- Fred! Utálom Fredet!
Ez történt reggel.
Ebédre rosszabbodott a helyzet.
A levélhez immáron csomag is tartozott.
„SZIA VIEOLETTA! FRED WEASLEY VAGYOK! SZERETNÉM, HA TUDNÁD, HOGY MILYEN SZÉP A HAJAD! NEKEM NAGYON TETSZIK! SZÉP SELYMES! KÜLDÖK AJÁNDÉKOT! BIZTOSAN TETSZENI FOG! ÜDVÖZLETTEL FRED WEASLEY!”
Violetta toporzékolt a dühtől, főleg mikor kibontotta a csomagot, és abból valami iszonytatos bűz áradt ki.
„Ez egy bűzbomba! Remélem, nem robban fel útközben!”
A bűzbomba azonban felrobbant.
- ANYA! – sikította Violetta.
- Mi a baj kicsim? – szaladt be rögtön a hívott személy.
- Fred nem hagy békén!
- Már megint Fred? – nézett nagyot az anyukája.
- SZÓLJ ÁR! – követelte a kislány.
- Bűzbombát küldtél neki?
- Azt bizony. De még sok minden küldtem ám. Például trágyagránátot, tűzijátékot, meg még sok dolgot, amire nem emlékszem.
- És mi lett ezután?
- Álmos vagyok, majd máskor elmesélem…
- Ne csináld már! – könyörögtem neki.
- Lejártattam a szám, nem bírok már beszélni. Majd máskor…
Azzal se szó, se beszéd ott hagyott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;