A halál üldözne minket? Vagy egyszerűen csak vonzzuk az életveszélyes helyzeteket? Miután elhagytuk a temetőt, Harryék régi házát néztük meg, amit az emlékükre romos állapotban hagytak. Amint ott álltunk, megjelent Bathilda Bircsók és meghívott minket magához, amit mi azonnal, gyanakvás nélkül el is fogadtunk. Rosszul tettük. A nő igazából Nagini volt, aki meg akarta ölni Harryt. Szerencsére, nem sikerült neki, de nagy árat fizettünk érte. Harrynek eltörtem a pálcáját. Véletlen volt! Nagyon rosszul éreztem magamat miatta…
Aztán, mint derült égből a villámcsapás, előkerült Ron. Állításuk szerint, az erdőben megjelent egy őz alakú patrónus, így találtak meg egy befagyott tavat, amiben ott volt a kard, Harry beugrott érte, de majd nem megfulladt, és így Ron megmentette, ezért ő Harry rávette, hogy ő pusztítsa el a medált… Mikor megláttam őket, akkorát dobbant a szívem… Majd szétvetett az öröm, hogy Ronnak semmi baja, és újra itt van velünk. Velem. De aztán eszembe jutott az is, hogy mennyi fájdalmat okozott, mikor itt hagyott. Szinte összetörte a szívem. Hatalmas vágyat éreztem rá, hogy szétátkozzam. Mikor végül nem engedték, én elvonultam aludni, de megütötte a fülemet egy olyan megjegyzés, hogy Ron rosszabbra számított tőlem. Mint, például, tavaly, mikor a madarakat uszítottam rá, erre, muszáj volt megjegyeznem, hogy még előfordulhat. Persze megbocsátottam neki. Hogy is haragudhatnék meg pont RÁ?
Sokat mesélt, hogy mi történt vele. Elmondta, hogy szinte azonnal megbánta, és vissza akart jönni, de nem tudott, mivel nem talált meg minket. Aztán hogy nem ment haza, mert nagyon szégyellte magát, így Billékhez ment, akik erre az időre befogadták. Ott hallott először a Potter-figyelőről, ami egy olyan rádió, amit a Főnix-rendje működtet, így mostanában folyton a rádió előtt próbálkozik, különböző szavakat mondogatva, hátha egyszer megtalálja az adást, hogy mi is hallhassuk. Persze mi is elmeséltük, velünk mi történt, és hatalmas lelkiismeret furdalása lett. Elmondása szerint alapból volt. Remélem, miattam is… Azt még nem is említettem, hogy Tudjukki neve most tabunak számít. Aki kimondja, ott azonnal megjelennek a halálfalók, ezért jelentek meg az esküvő után a kávézóban is.

Május

Annyi minden történt velem, hogy azt el se hiszem. Mintha egy teljesen új időszámítás vette volna kezdetét. Vagy egy új élet. Újjászületés. Nem tudom jobban jellemezni. De nagyon nagy árakat fizettünk érte: Harry szülei, akiket minden tiszteletet megérdemelnek, hisz feláldozták magukat a fiúkért, és egész világért; Remus, Sirius, Tonks, Dobby, Colin és más barátaink; Dumbledore professzor, a Roxfort valaha volt legdicsőbb igazgatója; Rémszem, az egyik legkiválóbb auror, akit valaha is megismerhettünk; és Piton… hát igen, róla nem igazán tudok dönteni. Soha nem fogom tudni elfelejteni a sok megalázását, az igazságtalanul levont pontokat, és hogy amikor csak lehetett, keresztbe tett nekünk. Bár ami most kiderült róla… Annak alapján valaki hősnek tartja… DE én nem tudom. Csak egy szerencsétlen embernek, aki áldozat lett.
De ismételten előre rohantam. Legutoljára, mikor írtam még minden kilátástalannak tűnt számomra. Azóta minden megoldódott. Legelőször is rájöttünk a Halál Ereklyéinek úgymond, jelentésére. Rábeszéltem a fiúkat, hogy látogassuk meg Luna apját, mert ő biztosan tud valamit. Mr. Lovegood nem látott minket szívesen, mint egyébként tette volna, de Tudjukki még a Hírverőre is kiterjesztette hatalmát, így majdnem elfogtak minket a halálfalók.
Ronnak furcsa volt, hogy ott van pár lábnyira az otthona, mégse mehet haza. Nekem is furcsa volt, hisz a Roxfort után ez a második otthonom. És be kell, valljam, a bujdosás alatt nagyon lefogytam, és hiányzott Mrs. Weasley főztje… De visszatértünk a nomád életmódunkhoz, vagyis a bujdosáshoz. Egy nap épp a három ereklye létezéséről veszekedtünk, mikor Harry kimondta Tudjukki nevét. Persze rögtön megjelentek a szökevényvadászok, elfogtak minket, és elvittek a Malfoy-kúriába, ahol ott volt Luna és Mr. Ollivander is. Lestrange engem kínzott meg. Szörnyű volt. Iszonyatos kín és fájdalom volt az egész testem, már majdnem meg akartam halni a szenvedéstől, mikor eszembe jutottak a fiúk. Főleg Ron. Szüksége lesz rám még, így tartottam magam, de nem volt könnyű. Fájt minden porcikám, és egyre csak a pillanatot vártam, mikor marad abba ez a mérhetetlen kínszenvedés. Közben a kardról kérdezett. Azt hazudtam, hamisítvány.
Végre abbamaradt a kínzás. Nagyon megkönnyebbültem… Hirtelen itt termett Ron, Harry, és Dobby. Depohhanáltunk a Kagylólakba. Lestrange dühében még utánunk hajított egy kést. Sajnos Dobbyt elérte.

Körülbelül egy-másfél hónapig élvezhettük Bill és Fleur társaságát. Április környékén megjelent Remus, azt a jó hírt hozva, hogy megszületett a fia, akit Tednek neveztek el, Tonks apja után, és ő is metamorf mágus, mivel már most változtatgatja a haja színét, valamint megkérte Harryt, hogy legyen a kicsi keresztapja. Persze ezt nem utasíthatta vissza…
Miután kellően elkészültünk a tervvel, betörtünk a Gringottsba, ahonnan sárkányon kellett lemenekülnünk. Megszereztük a kelyhet, viszont a kardot Ampók elcsente. A sárkány egy tó partján tett le minket, amikor is Harrynek látomása támadt, amiben az volt, hogy a diadém valahol a kastélyban van elrejtve. Roxmortsba hoppanáltunk. Dementorok voltak mindenütt, így Harry megidézte a patrónusát. Persze meglátták mások is, de Aberfoth segített rajtunk, azt hazudta, az ő kecske patrónusát tévesztették össze Harry szarvasával. A Szárnyas Vadkanból vezetett egy út a Roxfort szükség szobájába, amin gyorsan odaértünk. A többiek nagyon örültek nekünk. Gyorsan felvázoltuk a helyzetet, a közben ideérkezett DS és Főnix-rendje tagoknak. Harry a Hollóhát klubhelyiségébe akart menni, hogy megnézze Hedvig szobrát, és az alapján talán ki tudja találni, hol a diadém. Cho ugyan felajánlotta, hogy elvezeti Harryt, de Ginny megakadályozta ebben, így Lunával ment. Barátnőm is harcolni akart menni, de a szülei megtiltották neki. Az épületet elkezdték kiüríteni. Ron és én nem akartunk tétlenkedni, így eszünkbe jutott, hogy a baziliszkusz méregfogával meg tudnánk semmisíteni a horcruxokat. A mosdóban viszont kétségem támadt az ötletünk végrehajtásával kapcsolatban, ugyanis a kamra csak párszaszóra nyílt ki, márpedig sem én, sem Ron nem értünk így. Ronnak végül mégis sikerült kinyitni. Azt mondta, csak Harryt utánozta, mikor kinyitotta a medált. Felpattantunk a seprűre majd lementünk a kamrába. Mivel én még nem jártam ott, kissé féltem, így erősen szorítottam Ront, ami szerintem, tetszhetett neki, mert mintha kuncogni hallotta volna. Még kapni fog érte… Szóval megszereztük a fogakat, majd visszamentünk a mosdóba, ahol nekem kellett megsemmisítenem a kelyhet. Borzalmas volt. Egy hang folyton rosszat mondott a barátaimról, és még valami füstszerű anyagban is megjelentek, amint Ron és Lavender ott ölelkeznek és csókolóznak, Harry meg vigyorog és közli, hogy mindig is utáltak, csak az eszem miatt használtak ki…
A fájdalomtól összeszorult a szívem, egyszerűen nem bírtam tovább ott állni tétlenül, úgy éreztem, muszáj véget vetnem ennek az egésznek, így vettem egy hatalmas lendületet, és leszúrtam a lélekdarabot. Miután végleg kihunyt, én térdre estem, és kissé kiborultam, ami most azt jelenti, hogy elsírtam magam Ron együtt érzően átkarolt, majd így próbált megnyugtatni:
- Mio, nyugi. Csak rossz és hamis képek. Egy percre se hidd el, amit mondott a hang vagy láttál. Rendben?
- Ron, olyan szörnyű volt. Harry azt mondta, mindig is utáltatok, csak az eszem miatt…
- Ez nem igaz. Te is nagyon jól tudod. Elsőben, Halloween előtt, akkor talán, de az óta… Neki, és nekem is nagyon-nagyon fontos vagy. Az életünk része. Én el se tudnám képzelni nélküled… - nem fejezte be. Kár, pedig már azt hittem kimondja, hogy szeret. Mondjuk így is eléggé körbeírta. De a célját elérte vele: megnyugtatott.
- Köszönöm.
- Az igazságon nincs mit. Menjünk, keressük meg Harryt.
- Szerintem a szükség szobájába menjünk.
- Rendben – válaszoltam.

Harry arra ment, de nem pont a szobánál találkoztunk, az egyik folyosón futottunk össze vele. Értetlenkedve nézte, hogy mi merre voltunk, ő meg csak ámult és bámult, de aztán mindent elmagyaráztunk neki. A szobában benn volt Tonks, Gin, és Neville nagymamája, de a két nő szinte a megjelenésünk után távozott, majd Ginny is kitessékeltük, ekkor jutottak eszébe Ronnak a manók. Harry persze azt hitte, őket is be akarja állítani, harcolni, de ő csak annyit mondott, hogy őket is tájékoztatni kellene a harcról, és hogy meneküljenek el… Nekem már ennyi elég volt, hogy a karjaiba vessem magam, és átkarolva a nyakát, szájon csókoltam. Ami a kezében volt, ő is eldobta, majd, hogy ne kelljen pipiskednem, felemelt a nagy lelkesedésében. Olyan eszméletlenül jó volt az a csók! Csak egymásra figyeltünk, a külvilág megszűnt körülöttünk létezni. Aztán Harry hangja sajnos eljutott a tudatunkig, eszünkbe juttatva a háborút. Aztán az arcunk különvált ugyan, de még mindig egymásba karolva Ron így szólt:
- Tudom, haver. De most vagy soha, nem igaz?
Majd megkért minket, hogy türtőztessük magunkat. Nehezen, de sikerült. Kimentünk a szobából, majd vissza., egy szeméttel teli helyiségbe. Külön váltunk, így kerestük a diadémot. Crak, Monstro és Malfoy pedig követett. Majdnem megöltek minket. Az egyik marha egy elolthatatlan tűzvészt idézet elő, melyben Crak benn éget. Monstro és Malfoy megmenekült, bár nekik nem sok híja volt.
A folyosóra kiérve szembesültünk vele, mekkora is a harc tulajdonképpeni nagysága. Mi a Szellemszállásra mentünk, mert ott volt Nagini, az utolsó horcrux. Meg Piton is. De ő… meghalt. Csak pár emléket hagyott maga után.
Visszamentünk a kastélyba. Én és Ron bementünk a nagyterembe a többiekhez, de Harrynek nem volt ereje bejönni, és a többiek szemébe nézni. Magát okolta a halottakért.

Nem lehet. Képtelenség, hogy meghalt volna. Pedig akkor még mindenki azt hitte. Hagrid hozta a testét. Szegény. Kegyetlenség volt vele ezt művelni, hisz az otromba külső, érző belsőt takar.

A csata újra kezdődött. Neville elpusztította Naginit, Harry teste eltűnt, én, Ginny és Luna Bellatrix-szal harcoltunk, mikor Ginnyt akarta megölni, de Mrs. Weasley gyorsabb volt nála. Párbajozni kezdtek, majd Lestrange holtan omlott össze. Voldemort iszonyatos haragra gerjedt, hisz elvesztette a leghűségesebb halálfalóját. Már Mrs. Weasleyre akart támadni, mikor előtűnt Harry, és egy pajzsbűbájt emelt közéjük. Majd körözni kezdtek. Harry minél jobban fel akarta húzni Voldemortot, provokálni akarta, amíg ki nem mondta a halálos átkot, ami visszapattant, és őt találta el.
Egy másodperces csönd támadt a teremben, majd mindenki felé indult, de először én én Ron öleltük át először, aki jóban, rosszban, egyaránt kitartott mellette. Aztán a többiek is ölelgették, a kezét szorongatták, de Harry ebből semmit nem fogott fel. A terembe visszaállították a négy asztalt, de senki nem a helyére ült. Luna, egyszer, pedig azt hitte, hogy látott egy Blibbering Humdinger. Igen, ez teljesen rá vallott. Utána jött Harry, és megkérdezte, vele mennénk-e. Az igazgatóiba mentünk. Harry elmondta, hogy a feltámadás kövét valahol elhagyta, a köpenyt megtartja, majd miután megjavította a pálcáját, visszahelyezi a Pálcák urát Dumbledore sírjába. Így lesz a legjobb mindenkinek…

A csata óta két hét telt el. A kastély most felújítják, mert szeptembertől újra ki akarják nyitni, McGalagony irányításával. Ő lesz az új igazgató… Én most az Odúban vagyok, és nemsokára elmegyek Ausztráliába, a szüleimért. Ron semmiképp nem akar egyedül elengedni, így ő velem jön, és nagyon valószínű, hogy Harry is jönni fog, mivel most még híresebb, mint valaha, és egyszerűen egy kis nyugalomra van szüksége, Ginny meg mindenhova követi. Meg is értem őket. Most már együtt lehetnek, hisz senki nem állhat az útjukba. Amúgy, Ron és én is összejöttünk, bár kissé tartottunk a véleményektől, így csak Ginnyék tudták. Hogy szinte mindig együtt lehessünk, éjszakánként, mikor már mindenki más aludt, Harry és én állandóan helyet cseréltünk, így ő aludt Ginnel, én, pedig a szerelmemmel. Hajnalban, pedig vissza. De lebuktunk. Egyik nap elaludtunk, és George ébresztett minket, aki persze egyből szétkürtölte a dolgot. Mindenki nagyon örült nekünk. Bevallom, én kicsit tartottam azért tőle. Persze mindenki mondta, hogy nincs miért, hisz Mrs. Weasley engem mindig is kedvelt, és úgy szeretett, mintha én is a saját lánya lennék, Mr. Weasley pedig odáig volt, hisz már szinte mindenki az esküvőnket szervezte, és hogy mugli rokonai legyenek. Élete csúcspontja lenne, hiszen anyáék mindig nagyon szimpatikusnak tartották, és élvezték is, hogy beszélhetnek a mugli világról… persze, előbb találjam meg őket. De, egyet biztosan tudok. Boldog élet vár rám. A barátaimmal, a családommal, és a szerelmemmel.