Három év. Ennyi telt el azóta, hogy elhagyta szülőhazáját, hátrahagyta szüleit és barátait. Akkor élete egyik legnehezebb és legbizonytalanabb kimenetelű döntését hozta meg, ami végül nem várt eredményt hozott. Mára Franciaország egyik legjobb aurorjaként tartják számon, és a napokban egy új, izgalmas, de ugyanakkor veszélyes feladatot kapott.
Szerette a kihívásokat, bizonyítani akart. Éppen ezért gondolkodás nélkül rábólintott a felkínált lehetőségre. Csak később közölték vele: új helyszínen kell berendezkednie a feladat sikeres elvégzéséhez…
És most, a kompra várakozva hirtelen erőt vett rajta a remegés. Nem, nem a veszélytől ijedt meg, és nem is az idegen környezettel. Ó, hogy is lehetne idegennek nevezni?! De valóban a feladathoz kijelölt hely miatt érzett görcsöt a gyomrában.

Vajon mit fognak szólni, ha ismét meglátják őt? Örülni fognak? Vagy netán dühösek és elutasítók lesznek? Ezt az alternatívát sem zárhatja ki, hiszen három év alatt vajmi kevés hírt adott magáról (hacsak nem számítjuk a születésnapokra küldött üdvözlő üzeneteket). Tulajdonképpen miután elment otthonról felégetett maga után minden hidat. Ő sem értette, miért cselekedett így, miért hagyta, hogy a távolság éket verjen közte és otthon maradt szerettei között.
De már értelmetlen volt a múlton töprengeni, helyette a jövő felé fordította arcát és egy hangosat sóhajtott.

- Minden rendben lesz – hallott háta mögül egy megnyugtató hangot.

Hátrafordult és felnézett a férfire. A szerelemtől csillogó szemekből biztatást és megértést olvasott ki.
Elmosolyodott. A görcs egy picit engedett. Nem is tudta, mi lett volna vele a férfi nélkül az elmúlt három évben.

- Remélem. De mi lesz, ha nem tudnak hozzászokni az új helyzethez? Elvégre a főnökük leszek, parancsolgatni fogok nekik. Tudod, hogy néha milyen kemény tudok lenni. Sokat változtam, mióta nem láttak. Mi lesz… – hadarta egy szuszra, idegesen a nő.

- „Mi lesz…? Mi lesz…?” Majd meglátod, mi lesz. Addig meg felesleges rajta aggódnod. Egy valamit tarts csak mindig szem előtt…

- „Ne keverd bele a magánéletet a szakmai életbe!” Tudom, tudom. Ügyelni fogok rá. Csak ne lenne ilyen átkozottul nehéz – sóhajtott ismét.

A férfi nem szólt semmit, csak magához ölelte a nőt. Sokáig álltak így. Végül kibontakoztak az ölelésből.

- Lassan fel kell szállnom.

- Igen.

- Hát akkor…

- Pszt! Ne búcsúzzunk!. Elvégre ez csak egy évre szóló munka. És karácsonykor különben is találkozunk. Addig meg telefonon is tudunk beszélni.

- Igaz – válaszolta a nő.

- Légy óvatos és vigyázz magadra! A barátaid miatt pedig ne aggódj! Biztos örülni fognak, hogy újra láthatnak.

Igen, a nő tudta, hogy lesz olyan, aki mosolyogva fogja fogadni.
De ott lesz Ő is. Ő, akivel annak idején olyan rútul elbánt. Kettőjük kapcsolatánál előrébb helyezte a franciaországi lehetőséget. Joggal lehet megbántva… Az egyetlen reménye az volt, hogy az idő feledtette Vele sérelmét.

- Ha megérkeztem, felhívlak. Te is vigyázz magadra!

A nő átölelte a férfi nyakát és megcsókolta. Szeretett a férfivel csókolózni, ilyenkor mindig úgy érezte, tartozik valakihez, akinek nagyon fontos. De most valahogy nem jött ez a meg-nyugtató tudat. Ám most nem ért rá ezen gondolkozni, sokkal nagyobb problémával kellett szembenéznie.
Miután szétváltak a nő felkapta csomagját és elindult a komp felé. Már nem láthatta a férfi szemében tükröződő csalódottságot és lemondást.

Hermione Granger minden bátorítás ellenére remegő lábbakkal lépett fel a kompra, szívében tele kétségekkel.