Hermione a szekrénye előtt álldogált, és azon tanakodott, milyen ruhában jelenjen meg új munkahelyén, az első munkanapon. Egyszerre akarta öltözékével magabiztosságát, öntudatosságát hangsúlyozni, és kifejezni nőiességét. Igen, a nőiességét. Barátja mellett hozzászokott, hogy szexi darabokat viseljen. Mark szerette, ha Hermionét megbámuljak a férfiak, és rá pedig irigykedő pillantásokat vetnek. Eleinte zavarták a nőt az éhes szemek, de egy idő után már nem érezte kellemetlennek. Sőt! Valljuk be őszintén, az elismerő férfi arcok legyezgették Hermione hiúságát. Jó érzés volt tudnia, hogy nem csak egy férfi tartja őt vonzónak.
Régebben mind az elemi iskolában, mind a Roxfortban komoly komplexusokkal küzdött. Hisz az elemiben mindig csúfolták hatalmas fogai és szénaboglya haja miatt. A Roxfortban is tettek negatív megjegyzéseket külsejére, de ott már inkább a származása miatt elszenvedett sértések hagytak mély nyomot benne. Bár amikor Ron hatodévben kapcsolatot kezdett Lavenderrel, Hermione úgy érezte, megmérettetett a másik lánnyal, és vonzó külső adottságok híján bizony ő maradt alul. Majd megszakadt a szíve a páros ölelkezése láttán. De ezeket a kínzó emlékeket később Ron édes csókjai elhalványították. Kapcsolatuk ideje alatt a fiú szinte a tenyerén hordozta őt, a kisebb-nagyobb összezörrenések sem vetettek gátat annak, hogy a lány kiegyensúlyozottnak, ugyanakkor szenvedélyesnek tartsa szerelmüket. A fiú szemében mindig látni lehetett a végtelen hódolatot, mellette teljes értékű nőnek érezte magát. Szakításuk után újból önbizalomhiánnyal küszködött egészen addig, amíg Franciaországban Mark meg nem látta benne a fantáziát. Az ő és az egyik volt csoporttársa, Marie bíztatására kezdett el máshogy öltözködni, és a kirívó ruháknak köszönhetően lépett túl a külseje miatti szorongáson. Haját is levágatta, és egy, az általa kitalált főzettel a haját is kiegyenesítette. Ez az új Hermione nemcsak külsőleg lett más, hanem munkájából fakadóan személyisége egy része is megváltozott.
Miután a nő felöltözött, belenézett a tükörbe, amiben már három éve nem ellenőrizte le, szalonképes-e ruházata. A hajdani hosszú, göndör hajú, kényelmes farmert és pólót viselő, mosolygós lány helyett egy felnőtt nő állt. A nő egyenes, vállig érő haja – amit épphogy egy kis copfba lehetett fogni – szigorúvá tette a régen bájos arcot. Kicsivel térd fölött végződő barna szoknyájával, narancssárga ujjatlan, V-kivágású felsőjével és a szoknyához illő kis kabátkával pont azt a hatást keltette, amit el akart érni. Ahogy visszaemlékezett három évvel ezelőtti önmagára, már értette édesapja viselkedését és csodálkozását.


------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mire leszállt a kompról, már sötét felhők borították az eget. A franciaországi tündöklő napsütést hátrahagyta. Áldotta az eszét, amiért farmerkabátját nem csomagolta be, és úgy döntött, inkább kezében fogja vinni. Az első hideg széláramlatnál rögtön bele is bújt. Ezután kis bőröndjével elindult a várakozó tömeg felé, szemeivel régen látott édesapját keresve.
Azt hitte, könnyebb dolga lesz, de túlságosan lebecsülte az özönlő csürhe erejét, amely teljesen már irányba terelte őt. Csak tíz perc alatt jutott el a találkozási helyhez, ahol legnagyobb megdöbbenésére nem látott senkit. Ám ekkor ismerős hangot észlelt.

- Jane! Nem vagyok szenilis vénember. Tisztán emlékszem rá, azt mondta, ma érkezik az esti komppal. Ami negyed órája ki is kötött, csak épp a lányunkat nem láttam leszállni róla – idegeskedett egy göndör, barna hajú, negyvenes éveinek közepén járó férfi. – Már lassan kiürül a várócsarnok, neki meg még hűlt helye sincs.

A férfi megfordult, szemügyre vette a csarnok azon részét is, amit eddig nem láthatott, végignézett Hermionén, majd újból elfordult.

- Mondom, hogy nincs itt. Rajtam és egy páron kívül már csak egy fehér nadrágos… – akadt a férfiben a szó, és újra Hermionére emelte a tekintetét, aki csak kedvesen mosolygott. Samuel Granger csodálkozva tekintett lányára, majd beleszólt a telefonba. – Megtaláltam. Sietünk haza.

Apa és lánya percekig csak nézték egymást, majd a nő az egyik kedvenc szülője nyakába borult. A férfi szó nélkül átölelte lányát, és szeretetteljes csókolt lehelt Hermione homlokára.

- Hiányoztál. Anyáddal már alig vártuk, hogy haza gyere – szólalt meg elsőként a férfi.

- Ti is iszonyatosan hiányoztatok. De te is tudod, az intenzív kiképzés miatt egyszerűen lehetetlen volt hazajönnöm. Utána pedig – nos, igen, ez már csak az én saram – minden erőmmel a munkámra koncentráltam, és arra, hogy sikeres és megbecsült tagja legyek a csapatnak.

- Amit el is értél. Hidd el, rettentő büszkék vagyunk rád. De most már inkább induljunk, mert anyád keresztbe lenyel, amiért késleltetem a találkozásotokat – mondta mosolyogva az apja.

Fél órával később Hermione könnyekkel a szemében nézett a szülői házra. Olyan rég nem járt már itt. Egészen eddig a pillanatig nem is érzékelte, mennyire gyötörte a honvágy. Imádta Franciaországot, barátját is szerette, és egy nagyon jó barátnőre is szert tett. Most mégsem értette, hogyan bírta ki, hogy három évig nem lépte át a házuk küszöbét.
De nem ért rá ezen tovább töprengeni, mert édesanyja szaladt eléjük.

- Istenem! Hermione, te jó ég! Tényleg te vagy az? Jajj, hadd öleljelek meg! Úgy megváltoztál! Annyira hiányoztál! Levágattad a hajad… És ráadásul még egyenes is – ömlött Jane Grangerből a szó, miközben hol ölelgette, hol pedig eltolta magától lányát, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Anya! Annyira jó újra itthon lenni – mosolygott Hermione erősen ölelve anyját. – Bár azt nem gondoltam volna, hogy Apa nem fog megismerni – nézett vigyorogva az említett felé.

- Sajnálom, Kicsikém! Naiv voltam. A kicsi lányomat engedtem el három évvel ezelőtt, és nem számítottam arra, hogy egy felnőtt nő tér vissza – pironkodott az apja. Majd gyorsan – hogy elterelje erről a kínos tényről a figyelmet – felesége felé fordult. – Drágám, kész van már a vacsora? Farkaséhes vagyok, és szerintem a lányunk is régen evett már.

- Ó, igen. Persze, persze. Menjünk be!

Édesanyjával karöltve Hermione belépett a házba, édesapja pedig miután kivette lánya bőröndét az autó csomagtartójából, követte a két legfontosabb nőt az életében. Vidám hangulatban telt a vacsora, bőven akadt a családnak megbeszélnivalója. Az idő múlását nem is vették észre. Jóval éjfél után kívántak csak egymásnak jó éjszakát.
Hermione annyira fáradt volt, hogy úgy döntött, a zuhanyozást inkább reggelre hagyja. Minden vágya csak az volt, bebújhasson pihe-puha ágyába. Az álom határán lebegve, még homályosan emlékezett, valamilyen feladat vár rá, de nem emlékezett arra, mi is az.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Miközben lefelé robogott a lépcsőn, még mindig azon dühöngött, hogyan is feledkezhetett meg a Marknak tett ígéretéről. Még elalvás előtt egy rövid telefonhívásba igazán nem halt volna bele. Reggel amint kipattantak a szemei, azonnal eszébe jutott, mi váltotta ki a hiányérzetét. Rögtön fel is hívta barátját, nem győzött szabadkozni. Azonban szerelme, mint mindig, most sem dramatizálta túl a dolgot. „Ugyan már, Hermione! Nem tört ki a harmadik világháború. Nem találkoztál már a szüleiddel három éve, teljesen érthető, hogy inkább velük voltál elfoglalva. Sok megbeszélnivalótok volt, és gyanítom, még most is akad bőven. Egy éjszaka alatt nem tudhattátok bepótolni ezt a sok időt. Úgyhogy, nyugi! Nem haragszom, hiszen nincs is miért” – mondta Mark a telefonban. A nő barátja megértését hallván még inkább szégyellte magát. „Meg sem érdemlem őt!” – sóhajtott halkan.

- Jó reggelt! Kész a reggeli – köszöntötte az édesanyja.

Hermione nem igazán volt éhes, de nem akarta anyját megsérteni, pláne, hogy látszott, mennyire kitett magáért: az asztalon három személyre volt tálalva, a kenyeret felszeletelte a rántottához, gabonapelyhet készített az asztalra és harmadik választási alternatívaként házi készítésű lekvár, valamint mogyorókrém is elő volt készítve. Az asztal közepén friss virág illatozott.

- Szia, Anya! Hű, de jól néz ki minden! – mondta mosolyogva, miközben elfoglalta a helyét.

- Nahát, Szépségeim! Csak nem rám vártok? – lépett be a konyhába édesapja is. Megcsókolta feleségét, majd leült. – Jane, ugye nem felejtetted el, ma étteremben vacsorázunk? Elvégre az embernek csak egyszer van huszadik házassági évfordulója.

- Persze, hogy nem felejtettem el. De nem szeretném magára hagyni Hermionét, és csak két személyre foglaltattunk asztalt…

- És hol itt a gond? – érdeklődött Hermione. – Ez a ti évfordulótok, nem az enyém. Természetesen csak ketten mentek. Én jól elleszek itthon. Úgyis szeretnék egy ismerkedős vacsorát szervezni a csapatnak, és akkor megejtem ma. Így nem is leszek egyedül, ha emiatt aggódsz, Anya.

- Biztosan jó neked ez így? Hazajössz, mi meg másnap este rögtön el is megyünk otthonról – aggodalmaskodott az anyja.

- Nem két éves vagyok, hanem huszonkettő. Nagyon jól feltalálom magam. – nevetett fel a nő.

A reggeli idilli hangulatban telt, szinte sajnálták, el kell indulniuk a munkába. Hermionén újra úrrá lett az idegesség, így ő különösen nehéz szívvel lépett ki a bejárati ajtón. Nem hoppanált, mert nem akarta a környékre felhívni a figyelmet, ezért édesanyja autójával jutott el a Mágiaügyi Minisztérium közelébe.
Belépvén kis híján magával ragadta az embertömeg, de miután felébredt kábulatából erélyesen utat tört magának az ellenőrző pont felé. Onnan egyenes a miniszter irodájába vette az irányt, ha nem ütközött volna neki egy férfinek.

- Ó, elnézést! Ne haragudjon! – szabadkozott a nő, és amikor indult volna tovább egy ismerős hang megállította.

- Hermione? – kérdezte csodálkozva a férfi, akinek nekiment.

- Igen? Honnan isme… – kérdezte hátrafordulva, de torkán akadt a szó. Arthur Weasley állt vele szemben.

- Mr. Weasley! Te jó ég! Ne haragudjon, hogy nem ismertem meg. Teljesen lefoglalnak a gondolataim. Éppen Kingsleyhez igyekszek, ma fog bemutatni a csapatomnak. Ja, de persze, maga nem is tudhatja, hogy miről beszélek. Egy évre áthelyeztek a francia aurorparancsnokságtól ide, úgyhogy most kapok egy kis csapatot, akikkel együtt fogok dolgozni. Ron és Harry is benne vannak, nem említették? – hadarta egy szuszra Hermione.

- Nem voltam benne biztos, hogy te vagy az, de más nem tudna fél percbe ennyi mondanivalót belezsúfolni. – mosolygott Mr. Weasley. – Örülök neki, hogy újra itthon vagy. Ha majd tudsz rá időt szakítani, szívesen vennénk, ha meglátogatnál minket. Annyi minden történt három év alatt, lenne miről beszélnünk. Molly is kiugrana a bőréből, ha láthatna. De menj csak, nem tartalak fel. És tényleg nagyon örülök, hogy találkoztunk.

Hermione búcsút intett. Mr. Weasley szavai melengették szívét, hálás volt neki a megbocsátásért. Bár ha jobban belegondolt, igazából Mrs. Weasley – na meg persze Ginny – nehezményezte, hogy szakított Ronnal. Éppen ezért kétkedve fogadta, miszerint Molly Weasley tárt karokkal fogadná őt…
De nem ért rá tovább gondolkozni, időközben elért a miniszter irodájához. Bekopott, mire az ajtón nyomban ki is tárult, és Kingsley mosolygós arcával találta szembe magát.

- Isten hozott itthon, Hermione! Tegnap kaptam meg a paksamétádat. Mit ne mondjak, először nagyon meglepődtem azon, hogy te leszel az új munkatársunk, de örülök neki, mert – mint te is láthattad – Harry és Ron szintén a csapatban van, ti meg jól tudtok együtt dolgozni.

- Helló, Miniszter úr! Jó téged újra látni – mondta vigyorogva a nő. – Régen valóban jó csapatot alkottunk együtt, remélem, most sem lesz különösebb gond. Mikorra várhatók a fiúk? Kész van az iroda, amit kértem? Erről jut eszembe: ne haragudj, amiért ilyen felfordulást csináltam, de azt szeretném, ha a csapat minél több időt töltene együtt, gyorsan egymáshoz szokjanak, hogy aztán közös erőt kifejtve ne lehessen előttük akadály.

- Őszintén szólva nem örültünk annak, hogy három irodát kellett átalakítani eggyé, de bíztunk benne, nem ok nélkül kéred. Kérdésedre válaszolva pedig, a csapat tagjait kilenc órára kérettem ide, tehát nemsokára megérkeznek. Megosztod velem is pontosan milyen ügyben vagy itt? Mert ezt még senki nem válaszolta meg, holott a francia miniszternél is érdeklődtem – mondta kissé szemrehányóan és sértve Kingsley.

- Természetesen megosztom veled is, csak kérek… – nézett órájára a nő –… tíz percet, amíg megérkeznek, hogy ne kelljen kétszer elmondanom.

De nem is kellett annyi ideig várniuk, hamarosan kopogtatás ütötte meg a fülüket. Egy szőke, kék szemű, magas, tagbaszakadt férfi lépett be az ajtón.

- Jó napot! Kilenc órára kérettek ide – szólalt meg mély hangon.

- Igen, igen. Hermione, az úr Roger Gray, nagyszerű auror. Mr. Gray, a hölgy Hermione Granger, a Francia Aurorparancsnokság vezetője.

- Szia! Hermione vagyok, én leszek egy ideig a főnököd – nyújtotta kezét mosolyogva Hermione.

- Ööö, szia! Roger – fogott kezet vele kezet kissé döbbenten a férfi.

Még jóformán el sem engedték egymás kezét, újból kopogtak az ajtón. A belépő igen vonzó példánya volt a férfinemnek: társához hasonlóan ő is magas volt, barna hajjal, és igéző barna szemekkel rendelkezett. Arca egyszerre volt férfias és kisfiús. Ahogyan lassan végignézett Hermionén, a mosolya láttán bármelyik nő elolvadt volna. Hermione maga is csak nehezen tudta megőrizni hidegvérét, pedig már hozzászokott a mustráló pillantásokhoz.

- Jó napot, miniszter úr! Üdvözöllek, Bájos Hölgy! – vigyorgott Hermionére a férfi. – A nevem Jason Aspire. Benned kit tisztelhetek?

- Szia! Hermione Granger vagyok – mutatkozott be a nő, majd komoly kifejezést öltött magára. – Igazán hízelgő a „Bájos Hölgy” megszólítás, de ragaszkodom a Hermionéhez. A főnököd leszek egy évig, szeretném, ha az ilyesfajta incselkedést hanyagolnánk.

- Ó, tényleg? Bocsi, nem tudtam – szabadkozott Jason.

Hermione kicsit elmosolyodva megrázta a fejét, jelezvén, nincs semmi probléma. Ekkor már kilenc óra után jártak, de a két fiúnak még mindig semmi nyoma nem volt. Hermionét két okból is bosszantotta a késésük. Egyrészt, mert gyűlölte, ha valaki késett, másrészt, mert lelkiekben már felkészült, hogy újra lássa őket, ezért is mérgelődött, amiért tolódott a nagy találkozás. Nem akart belemenni addig a részletekbe, feleslegesnek tartotta, mivel Ronnak és Harrynek is értesülnie kell a feladatról, tehát várakozott.
A négy ember csendben ült Kingsley irodájában, csak a miniszter és a nő nézegették folyamatosan az órájukat. A két férfi hol egymásra, hol a két türelmetlenül várakozóra nézett. Hermione hirtelen felállt, a táskáját a székére helyezte, majd keresni kezdte a kis jegyzetfüzetét. Úgy gondolta, addig is hasznosan elüti az időt, megírja a bevásárlólistát. Hirtelen kinyílt az ajtó, és a nő hallotta Kingsleyt, ahogy megfeddi a két érkezőt.

- Elnézést, többször nem fordul elő – szabadkozott Ron és Harry.

- Azt melegen ajánlom, ugyanis nem tűröm el a késést. Még nektek sem – fordult meg Hermione, és nézett szembe a két elképedt férfivel. Igen, férfivel. A nőnek el kellett ismernie, a „fiúk” férfivá értek. Ők sem ugyanazok már, akik egykor voltak. Sóhajtott egyet erre a gondolatra, majd Kingsleyhez fordult.

- Most hogy mindenki megérkezett, megmutatnád az irodánkat, kérlek?