Ron gondolataiba mélyedve lépdelt Harry mellett. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a nő, aki előtte megy, egykori kedvese. Annyira megközelíthetetlennek, távolinak tűnt. Sosem képzelte el, milyen lenne először viszontlátni Hermionét, de az egészen biztos, hogy nem ilyen üdvözlésre gondolt volna. Persze azt is valószínűtlennek tartotta, hogy egymás nyakába boruljanak tekintettel az utolsó találkozásukra, amikor a lányt a Franciaországba való indulása reggelén felkereste, hogy maradásra bírja, de Hermione határozottan visszautasította, és kitessékelte a házból. Ezzel nemcsak a szívét törte össze, de vérig is sértette. És a régi tüskék még a mai napig sem tűntek el teljesen…
Ennek ellenére bosszantotta Ront, hogy a nő tulajdonképpen semmi jelét nem adta annak, hogy vele és Harryvel bármilyen közelebbi ismeretségben állna. Hiszen nyolc évig jóformán minden nap együtt voltak. Elválaszthatatlan, jó barátoknak tartották magukat. Szerelmük és később szakításuk ugyan megváltoztatta a helyzetet, de a férfi nem felejtette el a Roxfortban eltöltött éveket, amikor még csak barátok voltak. De úgy látszott, Hermione fejéből valahogyan kiment az az időszak. Megváltozott.
Egyáltalán mit keres a Minisztériumban? És különben is! Miért nem jelezte érkezését? Hát ennyire nem tartotta fontosnak, hogy Harrynek és neki írjon egy átkozott levelet, amiben közli, hogy Angliába jön? Mert nyilvánvalóan tudta, találkozni fog velük. A férfi legalábbis erre következtetett abból, a nő nem vágott meglepett arcot, amikor felbukkantak. Vagy talán valami megrendezett találkozást képzelt el? „Nem, biztosan nem” – vetette el az ötletet egyből Ron. – „Az nem vallana Hermionére.”
Ron Hermione rövid szoknyájához sem tudott mit szólni. Megítélése szerint túl sokat láttatott a vonzó lábakból. Ráadásul az az idióta barna hajú majom is mustráló pillantásokat vetett a nőre, ami felettébb bosszantotta a vörös hajú férfit. Nem értette, Hermione hogy viselhet ilyen szoknyát, amikor mindig is vonakodott olyan ruhát felvenni, ami nem takarta el illően a megfelelő helyeken. Épp ezért várta Ron annak idején határtalan izgalommal az első alkalmat, amikor a lányt teljes szépségében, a legtermészetesebb állapotban, azaz meztelenül láthatta. „Erre most meg mindenféle jöttmentnek mutogatja magát. Hát hová tette ez a lány az eszét?!” –dohogott magában a férfi.

Időközben egy ajtó elé érkeztek, amelyen Kingsley beterelte mindannyiukat. A terem rendkívül egyszerűen volt berendezve: mindössze egy nagy, téglalap alakú asztal és öt szék volt elhelyezve a szobában. Két-két szék az asztal hosszabbik oldala mellett foglalt helyet, egy meg az asztalfőn. Hermione intett a férfiaknak, hogy üljenek le a székekre, de jelezte, hogy az egyedüli székre igényt tart. Majd várakozóan Kingsleyre nézett.

- Te nem ülsz le? Én most úgyis állva maradok – mutatott a székre a nő.

- Köszönöm, nem. Inkább állnék. Ragaszkodsz hozzá, hogy megint bemutassalak? – kérdezte a miniszter.

- Nem, nem kell – nevetett fel Hermione. – Rogernek és Jasonnak már bemutattál, Ronnak és Harrynek meg úgy gondolom, felesleges elmondanom ki vagyok. Bár, most jut eszembe, valamit azért tisztázni szeretnék. Kingsley azt mondta, hogy a Francia Aurorparancsnokság vezetője vagyok. Ezt pontosítani szeretném, mert csak részben igaz. Nálunk a parancsnokságot egy úgynevezett támadó, illetve védekező rész alkotja, és ezeknek van külön vezetőjük. Én a védekezők parancsnoka vagyok, a támadókat Mark Clay, ugyancsak angol származású, nagyszerű auror vezeti. Így tulajdonképpen ketten vagyunk főnökök, de megpróbáljuk összehangolni a két csoportot, és eddig – úgy gondolom – elég jól csináljuk.

- Támadók és védekezők? Ezt nem értem. Csak az egyikre vagy a másikra vannak kiképezve? Vagy miért van ilyen megkülönböztetés? Egy jó aurornak mindkét készségre egyformán szüksége van. Legalábbis én így gondolom – mondta a Ron mellett ülő Harry.

- Természetesen. Ez a kettéosztás nem is azt jelenti, hogy csak a támadásra vagy csak a védekezésre képesek. Jómagam csak azért lettem a védekezők parancsnoka, mert amikor feldobtunk Markkal egy érmét, írás lett. De ez nem jelenti azt, hogy ha kedvem tartaná, ne tudjalak akár mind a négyőtöket megtámadni. Az aurorjaink mindkét készségnek birtokában vannak. Csak éppen mindenkihez más áll közelebb, és megpróbáltuk őket aszerint szétosztani, hogy melyikben jeleskednek egy picivel jobban. Te például – feltéve, ha azóta nem tettél egy száznyolcvan fokos fordulatot – kifejezetten védekező típusú ember vagy. De attól, még ugyanolyan jól tudsz támadni is, csak egyszerűen ha lehet, inkább kerülöd a támadást, és védekezel – fejtette ki Hermione, majd tovább folytatta a mondanivalóját. – Egyébként a csapatunk tagjai a bevetéseken, és a gyakorlatokon párokat alkotnak: egy támadó és egy védekező. És hidd el, nagyon hatékonyan tudnak együtt dolgozni. És mivel ezt jó módszernek tartom, szeretném majd nálatok is bevezetni. Holnap az lesz az első dolgunk, hogy megnézzük, kit melyik kategóriába lehetne osztani. Aztán megmondom, hogy ki kivel fog párban lenni.


- Páratlanul vagyunk. Valaki egyedül marad – figyelmeztette Jason a nőt.

- Tudom. Természetesen én maradok pár nélkül.

- Hermione! Ne haragudj, hogy közbeszólok, de mikor árulod el, pontosan miért is vagy itt? Miért helyeztek át? És hogyhogy csak egy évre? Időhöz van kötve a munka? – türelmetlenkedett a miniszter.

- Mindjárt rátérek a feladatra, csak előbb tisztázni szeretnék pár dolgot. Ó, igen! Majdnem elfelejtettem: először is gratulálni szeretnék nektek. A legjobb aurorokat kértük a feladathoz, és ezek szerint ti vagytok azok. Szóval gratulálok – mosolygott a nő. Aztán rá is tért a lényegre. – Először is a szabályokat szeretném elmondani, hogy tisztában legyetek vele, majd ismertetem veletek az egész helyzetet is, amiért itt vagyok. Tehát a legelső, amit le szeretnék szögezni: én vagyok a főnök. Csapatban dolgozok, kíváncsi vagyok a véleményeitekre, javaslataitokra, de mindig az enyém az utolsó szó. És elvárom, hogy az utasítást pontosan és a legjobb tudásotok szerint teljesítsétek is. Harry, – fordult a megszólított felé Hermione – ugyan te is parancsnok, de szeretném, ha nem ebben a csapatban gyakorolnád a hivatalodat. Azt akarom, hogy az itt jelenlévőknél felejtsd el, hogy a te irányításod alá tartoznak, és úgymond engedd át nekem őket. A többi aurorodra nem tartok igényt, de túlságosan zavaró lenne, ha a többieknek tanakodnia kellene, hogy melyikünk parancsát teljesítsék. Mert nagyon valószínű, hogy sok döntésemmel nem fogsz egyetérteni, viszont attól még együtt kell működnötök velem. Ron, Jason, Roger, tőletek pedig azt kérem, hogy Harryt csak egyszerű társnak tekintsétek, amíg itt vagyok. Próbáljátok megszokni, hogy körülbelül egy évig – ha minden jól megy, ennyi idő elég lesz a feladat elvégzéséhez – nem Harry a főnök, nem neki tartoztok elszámolással, hanem nekem. Harry, neked szintén ezt mondom. Itt, ebben a csapatban én irányítok – mondta határozottan Hermione.

Ron és Harry összenéztek. A vörös hajú férfi tudta, hogy barátja most ugyanazt gondolja, amit ő: ez a nő nem az ő Hermionéjük. Nem az a lány, akivel nyolc évig együtt töltötték minden idejüket. Merengésükből újból a nő hangja ragadta ki őket.

- Ezen kívül még egy fő szabály van, amelyre már tettem is utalást. Nem tűröm el a késést. A pontosságot nemcsak a feladatok elvégzésénél várom el, hanem az érkezéseknél is, valamint az akcióknál. Ha támadást kell végrehajtanunk, higgyétek el, nagyon sokat számít az időzítés. Ha csak fél perccel is később reagálunk egy helyzetre, akár végzetes kimenetele is lehet. És jobb, ha az ilyesfajta pontos időzítést már a munkába érkezéssel elkezdjük gyakorolni – fejezte be Hermione a szabályok ismertetését. Majd végignézett a négy férfin, és felteltette a mindent eldöntő kérdést. – Mit gondoltok, képesek vagytok a feltételeimet elfogadni, és hatékonyan együtt dolgozni velem? Főleg te, Harry. El tudod viselni, hogy nem te adsz ki utasítást, hanem azokat más mondja, és végre kell hajtanod őket?

Ron, Harry, Jason és Roger csendben ültek egy darabig, majd Harry Hermione hosszasan szemébe nézett, végül bólintott egyet. A nő megkönnyebbült, és hálásan elmosolyodott. Aztán ránézett a másik három férfire. Ron mintha távolról hallotta volna, hogy az a majom és a szőke férfi is beleegyezett Hermione feltételeibe, de gondolatai egész máshol jártak. Szüntelenül az forgott az agyában, hogy egykori kedvese itt van, és valószínűleg egy jó darabig Angliában is marad. És most azt akarja, hogy dolgozzanak együtt, sőt mi több: ő utasításokat akar osztogatni neki! És el fogja várni, végre is hajtsa őket! Még azt sem sikerült teljesen megszoknia, hogy Harry a főnöke, most meg Hermione akar a helyébe lépni. Hát hogy kerülhetett ilyen szerencsétlen helyzetbe?! „Vajon mi lenne akkor, ha azt mondanám, nem szeretnék a csapatában dolgozni?” – töprengett magában Ron. De rögtön egy másik gondolat is befurakodott az agyába: ha visszautasítja ezt a munkát, akkor megfosztja magát Hermione látványától. Még magának is csak nehezen akarta beismerni, hogy bármennyire is ódzkodik ettől a kemény, határozott nőtől, mégis mágnesként vonzza magához. Egyszerűen nem tudta elképzelni, – ha már úgyis lehetősége nyílt rá – ne láthassa őt minden nap. Úgy tűnt, hiába változott meg ennyire Hermione, továbbra is vonzódott hozzá. Tudta, hogy az eszére kellene hallgatnia, de ahogy belenézett a nő gyönyörű barna szemeibe, újból tizenhét évesnek érezte magát, amikor sosem tudott nemet mondani a szeretett lánynak…

- Remek – hallotta Hermione hangját Ron, de nem emlékezett rá, hogy hangosan is kimondta-e beleegyezését. – Most már tényleg rátérek arra, miért is vagyok pontosan itt.

- Ideje lesz – dörmögte alig hallhatóan Kingsley.

- Sajnálom, igazán nem akartam visszaélni a türelmeddel. De nem akartam rögtön a lényegre térni, előbb meg szerettem volna várni, hogy biztosan mindenki a csapatban marad. Felesleges lett volna a feladattal kezdeni, főleg, ha valaki azt mondja, mégsem kíván velünk dolgozni. Persze egy exmemoriam gyorsan megoldotta volna a problémát, viszont ha nem muszáj, nem fosztok meg senkit semmilyen emlékétől.

- Erre én nem is gondoltam – ismerte be a miniszter.

- Tehát az ok, amiért itt vagyok elég hasonló a négy évvel ezelőtti helyzethez. Franciaországban három hónapja történt az első furcsaság, amely elég nagy felhajtást kavart a muglik világában: megtámadták a mugli minisztert. Ez azért volt különös, mivel egy ilyen fontos személy természetesen mindig magas szintű védelem alatt áll. Szerencsére nem lett semmi maradandó sérülése, pár nap után kiengedték a kórházból. Aztán folytatódtak a különleges esetek: a mugli hírekben egyre többször mondták be, hogy megtámadtak embereket – korra és nemre való tekintet nélkül -, akik elég súlyos sérüléseket szenvedtek. Mi mégis csak egy másfél hónapja kezdtünk el igazán foglalkozni az üggyel, amikor az Eiffel-toronyból leugorva a muglik tömegesen hajtottak végre öngyilkosságokat. Ráadásul a nagy része olyan ember volt, aki boldog, kiegyensúlyozott életet élt, nem lehetett oka arra, hogy véget vessen az életének. Azóta több rejtélyes haláleset történt, de mindegyik csak a varázstalan emberek körében. A mugli rendvédők mellett elkezdtünk mi is nyomozni, és elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőrök miért nem érnek el eredményeket. A tettesek minden kétséget kizáróan varázslók – sóhajtott gondterhelten Hermione.

- Azt akarod mondani, hogy van egy új Voldemortunk? – kérdezte feszülten Harry.

- Részben. Ugyanis nem tudjuk, pontosan hány ember áll a háttérben. Nagyon úgy tűnik, hogy nem egy vezetőjük van, hanem több. Ami megnehezíti a dolgunkat, hiszen ha egyet el is kapunk, még marad más, aki tovább folytassa ezeket a borzalmakat. Valamint Voldemort elsősorban a varázstalan szülőktől származó embereket irtotta, míg ők – egyébként Tisztítóknak nevezik magukat – kizárólag muglikat gyilkolnak. Feladatuknak tekintik, hogy „megtisztítsák” a világot az olyanoktól, akik nem rendelkeznek varázserővel. Innen ered a nevük is – fintorgott a nő. – De abban mindenesetre Voldemortra hasonlítanak, hogy nagy számú követővel rendelkeznek, és nem ismernek könyörületet. Nem válogatnak az eszközökben.

- Ez valóban elég aggasztó – ismerte el Kingsley. – De arra számomra még mindig nem derült fény, – és kérlek, ne vedd a szívedre, valóban örülök neked – hogy miért vagy itt.

- Azért, mert a Tisztítók terjeszkednek. Már nem elég nekik Franciaország. Biztos forrásból tudjuk, hogy itt, Angliában is tevékenykedni akarnak. Sok esélyt látunk arra is, hogy megpróbálnak angol együttműködőket beszervezni. Valószínűleg néhányan közülük már meg is érkeztek ide. Nem történt mostanában valami hasonló vagy furcsa dolog?

- Halálesetek nem történtek, legalábbis nem tudunk róla. Igazából elég nyugis időszakot élünk, mióta újraszerveztük az egész társadalmat. Két hete ugyan történt egy kisebb rablás, de nem tudom, lehet-e bármilyen jelentősége. Bár kétségkívül értetlenül álltunk a dolog előtt – szólalt meg Harry.

- Esetleg megosztanád velem is, vagy továbbra is rébuszokban fogsz beszélni? – csattant fel Hermione.

- Ez nagyon hermionés volt – vigyorgott Harry, de látva a nő összehúzott, villámokat szóró szemeit inkább gyorsan válaszolt. – Ollivandertől elloptak három varázspálcát.

- A fenébe! – mérgelődött Hermione. – Ezt biztosan ők tették, nálunk is másokét tulajdonították el. Így nem tudjuk őket azonosítani a pálcájuk alapján. Hiába, profikkal van dolgunk. Ellenfeleink hihetetlenül jól képzett varázslók és trükkösek. Nem hagynak maguk után nyomokat, épp ezért elég kevés információnk van róluk. Tulajdonképpen csak annyit tudunk róluk, amiket elmondtam nektek is. Kizárólag a szerencsének köszönhetjük, hogy rájöttünk arra, Angliára is szemet vetettek. Reméljük, hogy – mivel nem tudhatják a francia és angol aurorok szövetkezését, ugyanis a legteljesebb titokban, mugliként érkeztem – itt egy kicsivel merészebbek lesznek, és több árulkodó jelet hagynak maguk után, mert mióta rájöttek, nyomozunk utánuk, még inkább óvatosabbak lettek.

- Azt mondtad, egy évig maradsz. Miért annyi ideig? Miért van előre eldöntve, mennyi ideig leszel itt? Egy év kell ahhoz, hogy elkapjuk őket? – szólalt meg először Ron, mióta Hermione megérkezett.

- Őszintén remélem, nem. Mindenesetre, ha egy év alatt nem tudjuk lezárni az ügyet, nekem akkor is haza kell mennem, mert…

- Haza?! – fortyant fel Ron.

- Igen, haza. – folytatta higgadtan a nő. – Ugyanis nem tudnak tovább nélkülözni a Parancsnokságon. Nem várhatom el Marktól, hogy két ember helyett dolgozzon. Persze megpróbálok majd innen is besegíteni neki, de a fő feladatom az, hogy Angliában pontot tegyek a Tisztítók ügyére.

- És ha nem tudsz „pontot tenni” az ügy végére egy év alatt? – akadékoskodott tovább a férfi.

- Ebben az esetben meg kell várnom, amíg egy másik aurort – valószínűleg Markot – áthelyeznek ide, és átveszi az irányítást. Aminek nagyon nem örülnék – mondta az utolsó mondatot alig hallhatóan Hermione, de Ronnak kivételes hallóképessége volt.

- Miért nem? Talán nem akarod, hogy más elbénázza a munkádat?

- Tökéletesem megbízom Mark tudásában, tudom, hogy tökéletes munkát végezne – mondta harciasan a nő. – Személyes okok miatt nem örülnék annak, ha nem végeznénk egy év alatt.

Ron és Hermione hosszú ideig néztek egymás szemébe keményen, csak úgy izzott körülöttük a levegő. Kingsley hangja vetett végett néma szempárbajuknak.

- Mindent elmondtál, Hermione? Mert ha igen, akkor mennék a dolgomra.

- Igen – mondta a nő még mindig Ron szemébe nézve, csak lassan fordította el a fejét. Miután a miniszter távozott, Hermione négy közönséges mugli golyóstollat vett elő a táskájából, és rájuk szegezte a pálcáját. – Transportus! Ezek a zsupszkulcsok este pontban hét óra harminc perckor aktiválódni fognak, és a házunk hátsó kertjébe fognak megérkezni. Szeretném, ha ma este nálam vacsoráznátok. Úgy gondoltam, jó lenne egy ismerkedős vacsora, hogy jobban összeszokjunk. Csak egy feltételem van az estével kapcsolatban: felejtsétek el, hogy a főnökötök vagyok! Holnap reggelig ígérem, nem fogok hárpiaként viselkedni, megpróbálok szórakoztató és jó vendéglátó lenni – mosolygott barátságosan a nő, majd miközben összepakolt és elindult az ajtó felé folytatta. – Remélem, este találkozunk. Addig is szép napot, és élvezzétek a pihenést, amíg tudjátok.

Miután becsukódott mögötte az ajtó és a négy férfi egyedül maradt, mély csend ülte meg az irodát. Mindannyian feszélyezve éreztük magukat. Ron barátságtalanul nézett Jasonre, aki szinte nyál csorgatva nézett az ajtóra. Kevés választotta el a vörös férfit attól, hogy bemosson egy jó nagyot a majomképűnek. Hogy ezt elkerülje inkább Harryre nézett, de észrevette, hogy legjobb barátja és a szőke pasas, akit – ha emlékezete nem csal – Rogernek hívnak, szintén méregetik egymást. Ő volt az, aki szintén pályázott az auror parancsnoki címre, de mégis Harry kapta meg az állást, aki ráadásul nem is adta be pályázatát. „Úgy tűnik, még mindig nem sikerült lenyelnie a békát” – gondolta kárörvendően Ron.

- Indulunk? – kérdezte Harrytől, aki némán bólintott.

Mindketten kényszeredetten bólintottak a másik két férfinek, majd hazamentek. Ginny még nem volt otthon. Jócskán elmúlt már ebédidő, Ron mégsem érezte éhesnek magát, inkább felment a szobájába. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Hermione visszatért. Három éven át folyamatosan arról fantáziált, hogy ha végre a lány a szeme elé kerül, a lehető leghűvösebben fog vele viselkedni, és egyszerűen nem vesz róla tudomást. Ehhez képest most bármit megadott volna azért, ha a lány akár csak egy percre is rámosolygott volna. Csakis rá. Ha a többieket észre sem vette volna. „Ah, ezek az átkozott ambivalens érzések! Tisztára olyanok, mint hatodikban” – füstölgött magában Ron.
Az egyik fele legszívesebben megrázta volna Hermionét, hogy térjen már észhez. Miért vágatta le a haját? Miért kell ilyen mindent megmutató ruhákat hordania? Hova tűntek azok az édes göndör fürtök, amelyekkel úgy szeretett játszani? Hogy beszélhetett úgy azokról a gyilkosságokról, mintha csak a tegnapi vacsoráját mondta volna el? Semmi fájdalom, elérzékenyülés nem látszódott rajta. Régebben már annak is elviselhetetlennek tartotta a gondolatát, hogy muglikat lebegtetnek a levegőben. Hogy válhatott abból a kedves, csupa szív lányból egy kemény, hideg szívű nő? Ráadásul milyen fölényesen beszélt velük. Ron úgy érezte, ebben a pillanatba, ha a lány ott lenne, akár egy kanál vízben is képes lenne megfojtani. Szörnyen dühös volt rá.
Viszont amikor a nő az ő válaszára várt, szinte kétségbeesett szemekkel bámult rá. Olyan sebezhetőnek tűnt. Ron legszívesebben a karjába zárta volna. Amikor megvédte a támadó aurorok parancsnokát, olyan tűz lobogott Hermione szemében, amitől egyszerre forrt fel Ron vére és ugyanakkor csalódottságot, fájdalmat érzett. A lány régebben csak Harryt és őt védte ilyen szenvedélyesen…Tehát az a férfi valamelyikőjük helyét elfoglalta a nő szívében…
Ránézett az órára, és úgy döntött ideje elkezdenie készülődni. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet-e Hermionével tölteni az egész estét, amikor az idegei már így is pattanásig feszültek. De egyszerűen nem tudott otthon maradni. Úgy érezte, el kell mennie.
Csak Grangerék hátsó kertjében bizonytalanodott el, haza akart menni, de amint megosztotta Harryvel tervét, a fekete hajú férfi együtt érzően megszorította Ron vállát.

- Késő – mondta, ahogy az hátsó ajtó felé mutatott, ahol már látszódott Hermione körvonala.

Ron lemondó sóhajt hallatott, mire Harry akaratlanul is elvigyorodott.