Nem fér a fejembe, hogy a lányok néha ilyen mélyre is süllyedhetnek. Komolyan azt gondolták, hogy nem veszem észre őket, amint ledöntik az állványt, és átkot szórnak rá? Csupán azért nem kiabáltam rájuk, mert nem akartam égetni magam Rovena előtt. Azt hiszem, most már cseppet sem érzem magam bűntudatosnak amiatt, hogy a múltkor beleöntöttem Hermione italába a szerelmi bájitalt. Amit ők csináltak, az fel sem ér az én tettemmel. Ha egyszer elkapom Ginnyt, nem ússza meg egy nyilvános leszúrással. Tuti, hogy ő tervelte ki, Hermione pedig csak azért ment bele, mert ő is kíváncsi volt arra, hogy mit csinálok az Abszol úton. De azért igazán leállíthatta volna Ginnyt. Mindegy, egyiküknek íisem fogom egyhamar megbocsátani ezt.
Elhatároztam, hogy most azonnal megkeresem őket, és minél hamarabb lebuktatom mind a kettőt anyáék előtt. Már indultam volna, amikor egy kemény valamit éreztem a tenyerem alatt. Lenéztem a kanapéra, és megpillantottam George-ék tanácsadó könyvét, amelynek szabályait nem igazán követtem az utóbbi időben. Most azonban mégis belenéztem, de előbb szemügyre vettem a nappalit. Szerencsére senki sem volt a közelben: anya teregetett, Fredék elmentek valahová, Ginny és Hermione pedig még mindig nem jöttek elő a rejtekhelyükről. Így gyorsan felcsaptam a könyvet a nyolcadik fejezetnél.
Nyolcadik lecke – Alaposabb áttekintés és önellenőrzés az alapoktól kezdve II.

4. Jól sikerült az első csók?
Ha igen, akkor… bátran hozzáláthat a komolyabb kapcsolat tervezgetéséhez.
Ha nem, vagy ha meg sem történt, akkor se legyen elkeseredve! Számtalan alkalma lesz még arra, hogy bepótolja. Ne felejtse azonban, hogy sose legyen tolakodó partnerével szemben!

5. Elsajátította a táncolás alapjait?
Ha igen, akkor… Ön valószínűleg egy őstehetség! Csak elismeréssel tartozhat magának ezért a teljesítményért! Legközelebb mutassa be tudását választottjának is egy megfelelő alkalom adtán!
Ha nem, akkor… gondoljon arra, hogy nem mindenki született puskalábakkal! Szenteljen kellő figyelmet a tánclépések gyakorlására!

6. Sikerült eltalálnia a hölgy ízlését?
Ha igen, akkor… biztos lehet benne, hogy Önöknek sok közös vonásuk van. Gratulálunk a sikeres ajándék kiválasztásához!
Ha nem, akkor… próbálja meg jobban megismerni jövendőbeli párját! Esetleg tudakolja meg, hogy minek örülne a legjobban az illető!

Lássuk csak… sem a csók nem sikerült valami jól, sem a táncolás gyakorlása, amit nagy valószínűséggel abba fogok hagyni, hiszen úgyis felesleges. Főleg most, hogy Hermione értesült a titkos tevékenységemről… Na és akkor ne is beszéljünk a születésnapjáról, ami csak szeptemberben lesz.
Úgy döntöttem, hogy ésszerűbb lesz jobban megfogadnom a könyv tanácsait, mielőtt még egyszer úgy járok, mint azzal a bájitallal. Már bánom, hogy nem bíztam Hermione valós érzelmeiben. Utólag rájöttem, hogy ő is érez irántam valamit. Az a pofátlan Krum rontott el mindent. Miért pont akkor kellett jelentkeznie a Trimágus Tusára, amikor mi is a Roxfortba jártunk? Hermione mit kedvelt abban a görbe hátú, mogorva alakban?
Gondolataimból a lépcső felől jövő dübörgés zökkentett ki. Ginny merészkedett elő nagy nehezen. Indulattól telve pattantam fel. A húgom egyből megtorpant, és ijedt szemekkel meredt rám.
- Nem szeretnél bevallani nekem valamit? – kérdeztem dühösen. Ha azt mondja, hogy nem, esküszöm, hogy…
- Jaj, dehogynem! – Ginny szavain akkorát csodálkoztam, hogy elfelejtettem, mit is akartam tőle megtudni. – Persze, hogy bevallom, miután elmagyarázod, hogy miért hazudtál anyának annyit!
Már éppen készültem volna egy csípős megjegyzésre, de hirtelen megjelent a lépcső alján Hermione is. Az ő arca is meglepett volt, de én még felfedeztem rajta egy cseppnyi megbánást is.
- Ginny, én nem hazudtam anyának! Ezt meg honnan veszed? – néztem rá a húgomra.
- Ó, dehogyisnem hazudtál! Mégis mit mondtál neki akkor, mikor elmentél több órára ,,sétálni”? – fortyant fel.
Hermione időközben elhaladt a konyha irányába. Egy rövid ideig követtem őt a szememmel, amíg el nem tűnt egy fal mögött. Ekkor újra Ginny felé fordultam. Már nem tudtam, mit mondjak neki; csak az járt a fejemben, hogy vajon Hermione mit mondana a húgom helyett, ha most ő állna itt, velem szemben. Biztos voltam benne, hogy nem céltalanul ment ki a nappaliból.
- Ginny, miért lényeges ez? – tértem vissza a jelenbe. – Ha anya neheztelne rám emiatt, nyílván szólt volna nekem… Aha!
- Mit aha?
- Te csak azért próbálod meg anyára terelni a témát, mert nem akarjátok bevallani, hogy leskelődtetek utánam! – A felismerés gyorsan kitörölt minden más gondolatot a fejemből. – Bár hiába mondanátok most már azt, hogy ti nem tettetek semmit, hiszen az előbb bevallottad!
- Íme a következtetés mestere! – szólt gúnyosan Ginny. – Ugyan már, te is tudod, hogy ezt a titkolózást úgyse csinálhattad volna sokáig. Ha mi nem is, anya tuti, hogy követett volna téged. Egy idő után gyanús lett volna neki, hogy mindig ugyanakkor, és mindig ugyanannyi időre tűnsz el.
Éltem a gyanúperrel, hogy Ginny is tisztában van azzal, hogy nem tette túl okosan, hogy azonnal bevallotta a tettét. Éppen ezért megpróbálja rám terelni a szót. Eszembe jutott az is, hogy talán Hermionéval sokat tárgyalták, hogy ha észreveszem, és megkérdezem tőlük, miért csinálták azt, amit, akkor mit válaszoljanak: bevallják azonnal, hogy utánam jöttek vagy egy hosszú szópárbajban legyenek túl rajta, aminek a vége úgyis az lesz, hogy kiderül az igazság. Úgy döntöttem, rövidre zárom ezt a vitát Ginnyvel.
- Jó, most az egyszer megbocsátom nektek, hogy aljas módon meglestetek…
Köhögésszerű hang tört fel a konyhából. A hang olyan volt, mintha valaki egy félrenyelt korty után a saját mellkasát veregetve küszködne magával.
- …és megaláztatok Rovena előtt. Ugye, Ginny, nem tévedek, ha azt mondom, hogy te szórtad azt az átkot az állványra? – Tudtam, hogy ezekkel a mondatokkal sarokba szorítottam a húgomat.
Ginny meg sem szólalt, csak hápogott némán. Időközben Hermione is előjött a konyhából; megállt a nappali közepén, tisztes távolságot tartva tőlem.
- Ron, mi nem azért mentünk utánad, mert…
Kérdőn néztem Hermionéra, aki Ginnyt felmentve próbálkozott a puhításommal, nehogy beköpjem őket anyának. Jó stratégia, de a húgom úgysem ússza meg egy nagy adag leszúrás nélkül. Hermionénak megbocsátom, hiszen tudom, hogy Ginny leállíthatatlan, ha egyszer a fejébe vesz valamit.
- Persze, ti nem akartatok semmi rosszat nekem – hadartam mérgesen. – De mondjuk megbízhattatok volna bennem annyira, hogy nem ütitek bele az orrotokat!
Egyik lány sem válaszolt. Ginny éppen menni készült, de én gyorsan rászóltam:
- Hé, hová mész? Előbb elmondasz mindent szépen anyának!
- Ugyan minek? Elmondod te úgyis helyettem! – förmedt rám Ginny.
- Azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb, ha… - kezdte Hermione, de a húgom a szavába vágott:
- Nem, majd a kedves bátyám szépen bevall mindent. Azt is, hogy…
- Mit vall be nekem, Ginny? – Anya éppen ekkor lépett be az ajtón. A megszólított földre szegezett szemekkel állt és nem szólt semmit. – Halljam, mit akartok nekem mondani?
- Azt majd ő elmondja – mutattam a húgomra. – Igaz, Ginny?
- Anya, tudnod kell, hogy csak azért mentünk utána, mert tudtuk, hogy nem mond neked igazat! – védekezett rám szegezett mutatóujjal.
- Ginny, miről beszéltek? Ron, mi az, hogy nem mondtál nekem igazat? – fordult felém anya.
- Ginnyék utánam jöttek, és meglestek, miközben én…
- Mégis hová mentek utánad? Hermione, te tudod, mi ez az egész? – Anya úgy meredt Hermionéra, mint aki végső elkeseredésében nem tudja, kinek higgyen. A kérdésére azonban mégis Ginny felelt:
- Ron titokban táncórákat vesz.
- Táncórákat? Jaj, de jó, végre kezdesz megkomolyodni, drágám!
Erre egyikünk sem számított. Megrökönyödve bámultunk egymásra Hermionéékkal.
- És az álszent disznó még képes volt azt hazudni neked, hogy sétálni megy! – csattant fel Ginny.
- Kislányom, ne mondj ilyet a bátyádra! – méltatlankodott anya, majd rosszalló kifejezéssel az arcán hozzám fordult: - Miért mondtad azt, hogy sétálni mész? Nyugodtan megmondhattad volna, hogy táncórákra jársz.
- Látod, Ginny? Minek kellett beleütnötök az orrotokat egy ilyen apróságba? – Na végre, egyszer sikerült magam mögé utasítanom a húgomat, anya kedvencét. Éljen az igazság!
- Igazából én is benne voltam ebben – szólalt meg lelkiismeretesen Hermione. – Ketten találtuk ki, hogy követni kéne Ront, hogy megtudjuk, nem csinál-e valami veszélyeset.
- Örülök, hogy ezt tisztáztuk, drágáim – szólt békítően anya. – Az a lényeg, hogy senki sem került veszélybe. Én most viszont megyek, ki kell engednem a tyúkokat. – Azzal kilépett az ajtón.
Aznap este kaptam egy levelet Harrytől, aki megüzente, hogy anya kérésére egy hónappal Bill és Fleur esküvője előtt fog érkezni. Hirtelen megörültem, hogy végre lesz egy olyan ember, aki mellettem áll, de mikor eszembe jutott, hogy mennyire útban lesz, amikor kettesben akarok maradni Hermionéval, egyből elkedvtelenedtem. Biztos vagyok benne, hogy egy csomó ötlete lesz arra nézve, hogy hol keresgéljük azokat a horcruxokat. Egész álló nap tanácskozni fognak Hermionéval, én pedig, mint mindig, háttérbe leszek szorítva. Rosszkedvűen mentem le vacsorázni, ahol már mindenki az asztalnál ült: anya, apa, Fred, George, Ginny és Hermione. Leültem az előbb említettel szemben, és szó nélkül kanalazni kezdtem a vacsorára feltálalt levest. Mikor felnéztem, szembetalálkoztam egy bűnbánó, szomorkás pillantással. Pár másodpercig kifejezéstelen arccal álltam Hermione tekintetét, majd megeresztettem felé egy elnéző mosolyt, remélve, hogy megérti, mire gondolok. Hogy is tudnék rá haragudni, mikor így néz? Tudom, hogy megbánta, és ez a lényeg. Én személy szerint már egyáltalán nem nehezteltem rá, sőt, Ginnyre sem. Sokkal inkább aggasztott, hogy Harry pár nappal később megérkezik, és akkor alig lesz alkalmam megölelni és megcsókolni Hermionét. Tutira veszem, hogy ő is azzal lesz elfoglalva, hogy két hónap múlva mit csináljunk a horcruxokkal, ha megtaláltuk őket. Kit izgatnak a hülye, fekete mágiával teli cuccok? Még nyár van, bőven lesz időnk kigondolni, hogyan tovább.
Gondolataimból Hermione keze ragadott ki, ami melegséggel árasztotta el az enyémet. Fejével a hátsó, kertre néző ajtó felé intett. Időközben észrevettem, hogy már csak anya volt a konyhában; egy pálcalendítéssel elintézte, hogy az összes tányér és evőeszköz egyszerre landoljon a mosogatóban. Felálltam hát, és követtem Hermionét a kertbe. Annyira elmerültem az illatában, ahogy előttem haladt, hogy kis híján beleütköztem, mikor megállt egy juharfa alatt. Váratlanul szembefordult velem, és látszott rajta, hogy még mindig a délutáni vita gondolatával viaskodik.
- Hiba volt, hogy követtünk téged Ginnyvel – kezdte, de nem hagytam, hogy ez az ügy elrontsa az esténket. Gyorsan átkaroltam hát a derekát, mire ő hirtelen lenézett a karomra.
- Szerintem ne beszéljünk erről többet – jelentettem ki. Volt egy olyan érzésem, hogy Hermione más véleményen van ezt illetően.
- Egyébként… - kezdett bele somolyogva – miattam kezdtél el táncórákat venni?
- Dehogy! – hazudtam. – Tudod, fel kell készülni rá, hogy nem lesz olyan ember az esküvőn, aki rendesen tudna keringőzni. Valakinek meg kell tanítania őket, nem?
- De, persze. – Hermionén látszott, hogy nem győztem meg, mégis mosolygott. – De ugye én leszek az első, akinek bemutatod a helyes lépéseket?
- Hát persze, hogyne! – Ajjaj, ha megtudja, hogy semmi nem ragadt rám az órákon…
- Nem is erről akartam veled beszélni – rázta meg a fejét Hermione. – Meg szerettelek volna kérdezni, te hogyan vélekedsz arról, hogy Harry egyedül akarja legyőzni Vol…
- Tudjukki! – vágtam rá reflexből.
- Oké, szóval, hogy egyedül akar megbirkózni Tudjukkivel. Ugye te is vele tartasz annak ellenére, hogy tiltakozik?
- Persze, hogy veletek tartok! – feleltem azonnal. – De Hermione, miért fontos most ez? Megbeszéltük, hogy majd később térünk rá erre, és adjuk be Harrynek, amikor itt lesz az ideje. Addig meg minek foglalkozunk ilyenekkel?
Türelmetlenül néztem le Hermionéra. Miért faggat folyton ilyen kérdésekkel, mikor végre kettesben lehetünk? Én személy szerint szívesen csókolnám meg…
- Igenis fontos, hogy te hogyan gondolkodsz erről a témáról! – emelte fel a hangját, majd hátrébb lépett egy lépést, így a karjaim kénytelenek voltak elengedni a derekát. – Tudni akarom, hogy…
- Hogy valóban elég elszánt és felnőtt vagyok-e ahhoz, hogy egy ilyen komoly útra veletek menjek? – Kezdtem magam egyre kisebbnek és éretlenebbnek érezni. – Nem is tudom, Hermione, lehet, hogy ezek után jobban boldogultok majd ketten nélkülem!
- Ron, én számítok rád! – győzködött kétségbeesetten. - Tudom, hogy felnőttél ehhez a feladathoz, csak abban nem vagyok biztos, hogy vállalnád-e a kockázatot, ha mondjuk külön kellene válnunk…
- Szóval ez is benne van a pakliban? Hogy különválunk? – Egy szempillantás alatt kútba veszett a gondolat, hogy ezen az estén még egyáltalán beszélhetünk másról is, mint Harryről meg a horcruxvadászatról.
- Elképzelhető, hogy sor kerül ilyenre…
- És mondd csak, Hermione, ha valóban így lenne, kivel mennél? Harryvel vagy velem? – förmedtem rá.
- Én, én… Nem tudok erre válaszolni. Nem tudhatom, mit hoz az adott helyzet… - hebegte egyre elkeseredettebben.
- Jó, hagyjuk most ezt! – emeltem fel a hangom, mivel észrevettem, hogy Hermione szemében gyűlnek a könnyek. Szemlátomást megnyugtatta, hogy lezártam ezt a témát.
- Igazad van. Nem szabad emiatt összevesznünk, sajnálom, hogy szóbahoztam – suttogta a könnyeit törölgetve.
Nem feleltem. Hirtelen egy ajtó zsanérjainak nyikorgását hallottam a hátam mögül, de nem néztem hátra. Végig Hermionét figyeltem, aki megsemmisülten nézte a földet.
- Ron, Hermione! – szólt anya az ajtóból. – Gyertek be, késő van!
- Megyünk máris – feleltem hátra sem nézve. Egy pillanatig fontolgattam, hogy átöleljem-e Hermionét, de aztán meggondoltam magam. Talán nem is vágyik az ölelésemre?
- Menjünk be, anyukád aggódni fog értünk – szólalt meg csendesen Hermione.
Pár másodpercig még néztem őt, aztán megfordultam, és elindultam a ház irányába.
Miért foglalkoztatja őt ennyire ez az egész, mikor még ráérne ezen agyalni? És miért Harry foglalkoztatja, miért nem én? Egyáltalán érez még irántam szerelmet, vagy csak úgy tekint rám, mint egy szimpla barátra? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást az agyamban, miközben a plafont bámulva feküdtem az ágyamban. Még sokáig nem tudtam elaludni a bennem kavargó érzésektől. Azt hittem, Hermione is úgy gondolja, hogy ki kell élvezni a mostani nyugodt állapotot. Már kezdtem tervezgetni, mit csinálunk abban a pár napban, amíg Harry nem tolja ide a képét. Határozottan azt kívántam, hogy Harry mégse tudjon elszakadni a lökött rokonaitól, és legalább még egy hetet maradjon ott, ahol van.
Fura álmom volt tegnap. A Roxfortban voltunk mind a hárman, és a klubhelyiségben ültünk a kandalló előtt. Hermione mellett Harry ült a kanapén, én pedig egy közeli karosszékből figyeltem őket, amint elmélyülten beszélgettek a terveikről: hogy hogyan ejtik csapdába Tudjukkit, hogyan semmisítik meg a horcruxokat, és kihallottam azt is, hogy hogyan fognak tőlem megszabadulni. Láttam, ahogy Hermione egyre közelebb hajol Harryhez, ő átkarolja, majd szenvedélyesen elkezdenek smárolni. Ekkor felébredtem, majd az oldalamra fordultam. Biztos voltam benne, hogy ez csak egy álom, nem a valóság, de látni őket, ahogyan ölelkeznek… Minden olyan valósághű volt, hogy egy pillanatra komolyan kezdtem azt hinni, nem álmodom. Ekkor azonban kopogtattak az ajtón.
- J-jó reggelt! – szólalt meg valaki rémült hangon. Először fel sem ismertem a hang gazdáját, főleg, mert az be sem nézett a szobámba, csak a résnyire nyitott ajtó mögül beszélt. – Ron, kelj fel, kész a reggeli!
Nem válaszoltam, csak visszadőltem az ágyamra, és hallgattam, amint Hermione becsukja az ajtót, és elindul a lépcső irányába. Úgy döntöttem, hogy nem hallgatom tovább a korgó gyomromat, hanem felkelek, és lemegyek reggelizni. Odalent megpillantottam Fredet és George-ot, amint katapult-gépezetet állítanak össze a villákból meg a kanalakból. Elhaladtam mellettük, majd megláttam a kontyba kötött hajú, lisztes arcú Hermionét, aki nyílván segített anyának sütit sütni. Szívesen ránevettem volna, de eszembe jutott az álmom, aminek hatására keserű érzés hatolt a szívembe. Ezt nyílván tükrözte az arcom, mivel Hermione aggódva pislogott rám. Elfordultam, majd elkezdtem magamnak bebeszélni, hogy az álmomban látott kép nem tükrözi a valóságot, hogy Harrynek ott van Ginny, hogy Hermione és közte sosem lesz több mint barátság. Rápillantottam a lisztes arcára, amit éppen egy varázslattal tett tisztává, és elfogott a késztetés, hogy odamenjek hozzá, a karjaimba zárjam, és addig csókoljam, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy senki és semmi nem veheti el tőlem többé Hermionét.