Ron hangosan becsapta az ajtót maga után, és csak remélni merte, hogy az üveg nem törik ki belőle. Bármennyire is dühös volt Hermionére, a szüleinek nem akart anyagi károkat okozni. A zsupszkulcsát ledobta a földre, túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy egyből a Black-házba érkezzen. Ott biztosan minden dühét Ginnyre zúdítaná, aki egyedül van otthon. Mert Harry nem jött utána! Hermionével maradt. A legjobb barátja, aki hamarosan a sógora lesz, nem hagyta vele együtt faképnél azt a némbert, ahogyan az elvárható lett volna. Ron most Harryre is tiszta szívéből haragudott. A vörös hajú férfi mindig is tudta, legjobb barátjának hiányzik Hermione, és nagyon várta, hogy újra találkozzanak. Mégis úgy gondolta, Harry felfoghatatlanul hamar és könnyen bocsátott meg a nőnek. Hermione nemcsak Ronnal szakított annak idején gondolkodás nélkül, hanem Harryt és Ginnyt is csúnyán magára hagyta. Ginny a mai napig nem bocsátott meg a nőnek, ha róla beszélték, húga általában hallgatásba merült, vagy a lehető legmegvetőbb hangon nyilatkozott a lányról. De Harry nem. Ő mindig is próbálta mentegetni Hermionét, és láthatólag minden ellenkezés nélkül elfogadta a nő „nagyon önző voltam, és ezt szégyelltem bevallani” című kis előadását. Ron komolyan nem értette barátját. Hogy tud ilyen könnyedén megbocsátani?! Hogy bírja ki, hogy ne vágjon állandóan sértő megjegyzéseket Hermione fejéhez? Harry miért nem akarja látni, ahogy a nő szenved a megérdemelt idegenkedéstől és visszautasítástól? De itt megállt gondolatban, és feltett magának egy kérdést. Egy olyan kérdést, amelyről szakításuk után úgy gondolta, sosem fogja érdekelni az arra adott válasz. Viszont be kellett ismerni, egyszerűen nem tud nem foglalkozni Hermione érzéseivel. „Én vajon tényleg látni akarom, ahogy Hermione szenved?” – tette fel magának a szőnyeg alá söpörni kívánt kérdést. És abban a pillanatban tudta is rá a választ: nem. Az évek során – mióta ismerte Hermionét – sokszor megbántotta a lányt, ezt tudta. Gyakran olyan szavak hagyták el Ron száját, amelyeket sosem gondolt komolyan, még abban a pillanatban sem, amikor kirobbantak az ajkai közül. Igaz, abban a pillanatban sosem érdekelte őt, azokkal a szavakkal megbántja-e a lány érzéseit vagy sem, de amint lehiggadt, a lelkiismerete kettős erővel támadt rá. Nemcsak azért érezte magát cudarul, mert gorombán viselkedett a Hermionével, hanem mert tudta, ezzel fájdalmat okoz neki. Őszintén bocsánatot kérni sosem állt a lány elé. „Pontosabban egyetlen egyszer” – emlékeztette magát gondolatban, de rögtön el is hessegette magától annak az éjszakának az emlékét.
De akkor is! Az előbbi kirohanása után is rosszul érezte magát, de ez egyszer nem akart Hermione nem létező érzései miatt aggódni. Jogosnak érezte felháborodását. Ahogy megpillantotta a nőt az ajtóban combközépig érő szoknyájában a szexuális vágy olyan erővel tört rá, amelytől megrettent. Nem lett volna szabad ennek a hidegszívű teremtménynek ennyire a hatása alá vonnia. Igaz, régen volt már nővel, de sosem gondolta Ron magáról, hogy olyan kiéhezett férfi lenne, aki bármelyik vonzó nőt az ágyába vinné. Hermionét látva ezt akarta, és ezért undorodott magától. A nőben csak a szexuális tárgyat látta, a nap folyamán egyetlen korábbi értékét sem sikerült felfedeznie benne Ronnak. És éppen emiatt lett szörnyű dühös Hermionéra. Mintha az a lány, akiért egykoron olyan hevesen dobogott a szíve, megszűnt volna létezni. Mintha ez a szörnyű bestia megölte volna azt a lányt… A legerőteljesebben akkor tudatosult Ronban ezt a gondolat, amikor Jason – nem is olyan burkoltan – ki akart kezdeni a nővel. A régi Hermione egyszerre pirult el volna szégyenében és dühében, de ez az új Hermione még hízelgőnek is találta. Látszott az arcán, hogy élvezi, a majom szemeinek kereszttüzében lehet. Ronnak ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy ne pattanjon fel azon nyomban a kanapéról, ne mosson be egyet Jasonnek, és ne kezdje el erősen szorítva rángatni a nőt, hogy végre térjen már észhez. Attól a perctől kezdve állandóan arra koncentrált, hogy visszafogja magát. Még csak arra sem emlékezett, mit evett az este folyamán. Az első számára érdekesnek tűnő beszélgetésre csak akkor figyelt fel, amikor elhangzott a neve. Rögtön rájött, miről is mesél szenvedést és bűntudatot tettető arccal Hermione. Még hogy nehéz volt elhagynia őket?! Hahh! Ennél nagyobb hazugság ki sem jöhetett volna a száján! Ha valóban fájt volna a lánynak, hogy szakítson vele, akkor nem tudott volna ilyen könnyedén lemondania róla. Akkor nem kergette volna el őt a házuktól, hanem arra kérte volna, hogy mégis menjek inkább vele. Vagy egyszerűen csak nem utazik el, és Angliában marad. Vele… Harryt és Ginnyt még csak annyival sem tisztelte meg, hogy eléjük áll, és elmondja nekik is a döntését. Helyette gyáva módon mindössze egy darab papír fecnit hagyott hátra. Nem csodálta hát, húga még a mai napig is haragot táplált a lelkében Hermione iránt.

Időközben Ron elért egy buszmegállóhoz, és mivel még mindig elég dühösnek és egyúttal szétszórtnak is érezte magát, úgy döntött, inkább nem kísérletezik továbbra sem a hoppanálással, helyette buszra száll. Fel is szállt az elsőre, amely érkezett, nem érdekelte, hová is tart. Azt tervezte, a végállomásról fog majd hazahoppanálni, addigra biztos lenyugszik. A hátsó ülésre ült, és gondolataiba mélyedt. Tovább látta maga előtt a Hermionénél töltött idő eseményeit. Hallotta, amikor a nő „tökéletesnek” titulálta a barátját – „Hermionénak van valakije!” – futott át akkor az agyán a fájdalmas gondolat – tudta, nem bírja tovább visszatartani a dühét. Mindig is úgy érezte, Hermione és ő nem egy világot alkotnak. Hiába szerették egymást, azt gondolta, a lány túl jó hozzá, mind emberség, mind pedig ész szempontjából. Viszont ezt a kellemetlen érzést igyekezett mélyen eltemetni magában, és a legtöbbször sikerült is, mert Hermione sosem célozgatott arra, hogy nem tartaná magához valónak a fiút. De ma este, amikor a nő tökéletes barátjáról esett szó, szívébe fájdalom nyilallt. „Lehet, hogy mindig is kevés voltam neki, és most megtalálta a hozzá illő partnert?” – kérdezte magától, és elviselhetetlennek tartotta ezt a lehetőséget. Észre sem vette, hogy megérkeztek a végállomásra, a buszsofőr ment oda hozzá, hogy leszállítsa a járműről. Ron tüstént egy sötét, félreeső és jól takart beugróba igyekezett, ahonnan hoppanálni tudott a Grimmauld térre.
Mikor kinyitotta a szemét, még pont látta, ahogy Harry becsukta maga után az ajtót. „Ilyen sokáig maradt Hermionénél?” – töprengett Ron, miközben elindult felfelé a lépcsőn. Amint belépett az ajtón éles szóváltások szűrődtek ki a nappaliból.

- Hol a fenében voltál ennyi ideg? És hol hagytad Ront? Hazajövök hulla fáradtan, és csak egy nyavalyás pár soros üzenetet találok, hogy „Hermione hazatért, Ronnal nála vacsorázunk”. Mi ez az egész? Hogy került ide? Miért jött vissza? És a legfontosabb! Hogy a francba jutott eszetekbe nála tölteni az estét, azok után, ahogy viselkedett?!

- Ginny! Nyugalom! Ideiglenesen Hermione lesz a főnökünk, és…

- Micsoda?! Milyen főnök? Főnökünk? A tiéd is? De hát te vagy az Auror Parancsnokság vezetője. Miért dirigálna ő neked?

- Ő is auror, és hozzám hasonlóan parancsnok is. Franciaországból átküldték ide, mert egy elég kényes és borzalmas ügy végére kell járnia. Vagyis járnunk.

- Csodálatos – fintorgott Ginny. – És meddig fogja itt rontani a levegőt?

- Ginny! Nem adnál még egy esélyt neki, most hogy visszajött?

- Nem – jött a határozott válasz. – Nos, meddig marad? Csak, hogy tudjam, mennyi ideig nem akarlak még csak véletlenül sem meglátogatni a minisztériumban.

- Egy év. Maximum ennyi ideig marad – felelte bánatosan Harry.

- És ezt te sajnálod?! Harry! Három évig felénk sem nézett! Sosem érdeklődött irántunk. Még arra sem volt hajlandó, hogy elköszönjön tőlünk…

- Szóval te tényleg nem akarsz vele találkozni? – kérdezte félve Harry, és amikor látta, hogy menyasszonya elszántan csóválja a fejét, zavarba jött. – Ó, hát az baj. Ne haragudj rám, Ginny, de meghívtam őt az esküvőnkre…

- Mit csináltál?! – visította a vörös hajú nő olyan hangerővel, hogy még az előtérben hallgatózó Ron is a fülére tapasztotta a kezét. – Ezt mégis hogy képzelted?! Életünk legfontosabb napja tényleg csak ennyit jelent neked?! Már ezerszer megmondtam, nem akarom őt az esküvőmön látni. Nem véletlenül nem akartam neki meghívót címezni. Erre te meginvitálod őt?! Ezt nem hiszem el! Valóban ennyire semmibe veszel engem, Harry?!

- Drágám, kérlek! Csillapodj! Persze, hogy nem veszlek semmibe. Szeretlek, tudod nagyon jól. De Ron kínos helyzetbe hozta Hermionét, és hogy elkerüljük a botrányt, meghívtam az egész csapatot – szabadkozott az auror.

- Az egész csapatot? Azt akarod mondani, hogy nemcsak azt a nőt hívtad meg az esküvőmre, akiről világosan kijelentettem, soha az életben nem akarom látni, de még olyan emberek is ott lesznek, akiket soha életemben nem láttam?! Ezt akarod mondani?! – tombolt nagy erővel Ginny.

- Én…én…én sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom. Ne haragudj rám, kérlek. Tudom, hogy nem egészen ezt beszéltük meg…

- Nem egészen?! – visszhangozta Ginny vészjóslóan.

- Figyelj! Ron beszólt Hermionénak, akinek az láthatóan rosszulesett. És ez jutott először eszembe mentőötletként. Bár mint később kiderült felesleges volt erőlködnöm, mert Ron elég csúnyán beszélt Hermionéval. Ez a szóáradat még a legdurvább roxforti vitájukat is messze felülmúlta. Annyira sajnáltam Hermionét, úgyhogy én nem is jöttem Ron után, aki kirohant a házból – foglalta össze röviden Harry az est „fénypontját”.

- Tehát, ha jól értelmeztem, Ron feldúlt állapotban elrohant a házból, te meg Hermionéval maradtál cseverészni? – kérdezte gyanúsan higgadtan Ginny. – Szóval nem a leendő családtagoddal, hanem egy olyan emberrel vállaltál szolidaritást, aki csak ma cseppent újból bele az életedbe három év kihagyás után?! – a mondat végére már valósággal kiabált.

- Hermionét mindig is a családomnak tekintettem – szólt olyan halkan Harry, Ronnak kicsit közelebb kellett mennie a nappalihoz, hogy hallja őt. – Hermione mindig megbízható nővérként viselkedett, akkor is mellettem állt, amikor mindenki más magamra hagyott. Most rajtam a sor, hogy ezt viszonozzam.

- Értem, Harry – szólalt meg hűvösen a férfi menyasszonya. – Amennyiben őt fontosabbnak tartod nálunk, hát legyen. De addig is, keress a házban magadnak más szobát, mert mellettem biztosan nem fogsz aludni – ítélkezett Ginny, majd hangosan trappolva elindult a lépcső felé.

Ron a közeledő lépteket hallva, gyorsan beiszkolt a konyhába, nem akart Ginnyvel találkozni. Ha lehetséges volt, a férfi most sokkal jobban utálta Hermionét, mint amikor kiabált vele. Nagyon mérges volt rá, amiért miatta összeveszett húga és legjobb barátja. Egy jól működő kapcsolatot már tönkretett a nő, és Ron elhatározta, nem fogja engedni, még egyszer megtegye. Főleg nem azokkal az emberekkel, akik három évvel ezelőtt szívvel-lélekkel támogatták őt, miután Hermione elhagyta. Nem! Nem fogja hagyni, hogy Hermione felbukkanása éket verjen Ginny és Harry közé. És ha ehhez az kell, hogy szó nélkül tűrje a nő utasítgatásait, és mindent sértést lenyeljen, hát azt fogja tenni. Nem adhat Harrynek még egy alkalmat arra, hogy úgy érezze, Hermionét a védőszárnyai alá kell vennie miatta. Holnap bemegy a minisztériumba, és úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. Hangosan felsóhajtott, és elindult a lépcső felé. Látta, hogy a nappaliban Harry a kanapén ül, a térdén könyökölt kezébe hajtott fejjel.

- Ha te is a sárga földig le akarsz hordani, akkor most tedd meg! Ma már úgyis kutyául érzem magam – szólt a fekete hajú varázsló a szőnyeget figyelve.

Ron erős késztetést érzett arra, hogy éljen a felkínált lehetőséggel, és barátját sem kímélje meg a véleményétől, de Harry hirtelen felemelte a fejét. Leendő sógora bűntudatos és zavarodott arcát látva azonban meggondolta magát.

- Nem fogok veszekedni veled, Harry – majd hátat fordított, és elindult.

- Te is árulónak tartasz, mint Ginny? – kérdezte alig hallhatóan legjobb barátja.

- Késő van, Harry. Fáradt vagyok. Majd holnap beszélünk – tért ki a válasz elől Ron.


Miután belépett a szobájába, magára zárta az ajtót. Sosem tett ilyet, de most tényleg nem akart társaságot. Ruhástól az ágyra vetette magát, de sokáig nem tudott elaludni. Agyában egymást követték a gondolatok. Ron dühösen és csalódottan állapította meg, hogy újra és újra Hermione arca jelenik meg a szemei előtt. De ez a Hermione-vízió cseppet sem hasonlított az esti nőre. Ron egy hosszú, göndör hajú, mogyoróbarna szemű, cseresznyepiros ajkú lányt látott, aki farmert és pólót viselt, kezében pedig vagy fél tucat könyv volt. A férfi hosszan elidőzött a képzeletbeli lány arcán, és csodálkozva észlelte, hogy mosolyra húzódott a szája. Ám pillanatnyi jókedve egy csapásra elillant, ahogy az életvidám, fiatal lányt felváltotta az egyenes hajú, szigorú tekintetű, kihívóan öltözködő nő képe. Ellentétben az előző vízióval, ennél a nőnél el sem tudta képzelni, hogy valaha olyan érzéseket keltsen benne, mint a tűzrőlpattant, szenvedélyes Hermione. Ez a nő inkább hűvösséget, és megfontoltságot sugallt a megjelenésével. „A nő, aki ma visszatért hozzánk, nem az a csodálatos lány, akit egykor szerettem” –vonta le a keserű következtetést Ron. És amint ez a gondolat megfogalmazódott a fejében, hirtelen rálelt a megoldásra. Rájött arra, hogyan tudna továbbra is Hermione mellett dolgozni veszekedés és vádaskodás nélkül. Nem lesz könnyű, tudta jól, de meg kell próbálnia. Ha másért nem, hát Ginny és Harry kedvéért. Ron úgy határozott, a nő két személyiségét két külön személynek fogja fel: az ő Hermionéja, és az auror Hermione. Az ő Hermionéja elhagyta őt, és valószínűleg sosem kaphatja vissza. Ezt végre el kell fogadnia. Lehetőleg minél hamarabb. Az auror Hermione pedig egy sikeres és magabiztos nő, aki nemrég érkezett Angliába, hogy segítséget kérjen tőlük. Egy olyan nő, akit ezelőtt még sosem ismert, és mint minden idegennek, neki is meg kell adni az esélyt, hogy elfogadtassa – vagy valamilyen csoda folytán meg is kedveltesse – magát a többiekkel. Holnap mégsem fog úgy tenni, mintha nem történt volna meg az a kis incidens, helyette Hermione elé áll, és békejobbot nyújt neki. Fel fogja ajánlani, kezdjenek felépíteni egy új, másfajta kapcsolatot, hogy zökkenőmentesen együtt tudjanak dolgozni. Na meg persze azért is, hogy Harry ne érezzen folyamatosan késztetést arra, megvédje tőle a nőt. Félálomban még halványan befészkelődött az agyába egy kellemetlen gondolat – miszerint az ő Hermionéja szíve is más férfiért dobog –, de hála túlterhelt fejének egy könnyed mozdulattal félresöpörte a kényes problémát.


********

Ron csillogó szemekkel nézte a mellette alvó kócos, barna hajú tüneményt. A vékony takaró a lányt csak csípőjétől lefelé takarta el bámészkodó barátja elől. A fiú az előző estére gondolt, amelyre már több éve várt. Végre olyan közel kerülhetett barátnőjéhez, mint azelőtt soha senki más. A gondolatra büszkeség töltötte el. Hermione most már ténylegesen hozzá tartozik. Örökre. Miközben tovább simogatta szemeivel a lányt, felrémlett előtte a tegnap este.
Az egyik percben még Ron az ágytámlának döntött háttal, szétvetett lábakkal ült, lábai között, a fiú mellkasának dőlve Hermione olvasgatott. Ron a lány hajával játszott, a tincseket az ujjára tekergette, majd taktikát váltva a barátnője nyakát kezdte el csókolgatni. Érezte, hogy a lány megborzongott, és ez határtalan örömmel töltötte el, majd Hermione reagálásán felbuzdulva tovább folytatta az ingerlő csókokat. Lassan, nagyon lassan jutott csak el a lány szájáig, hogy az ajkait birtokba vegye. Kezdetben csak a lány felső ajkát vette saját ajkai közé, majd utat tört magának, hogy nyelveik szenvedélyesen keringőzzenek. Ron tompán érzékelte a könyv hangos puffanását a földön, ahogy Hermione ledobta az öléből, hogy jobban barátja felé fordulhasson, így kerülvén hozzá közelebb. Ron kissé tétován nyúlt a lány pólójának aljához, hogy lehúzhassa róla a hirtelen hatalmasnak és vastagnak érzett – egyébként vékony – felsőt. Mivel nem ütközött ellenállásba, határozott mozdulattal kibújtatta Hermionét a pólójából. Amint a lány arcáról lejjebb vándorolt a tekintete, torkából hörgés szakadt fel. Barátnője telt mellei egy aprócska melltartóba voltak „elrejtve”, amely nem sok mindent bízott a képzelőerőre. Ron igézettel emelte fel a kezeit, hogy megérinthesse a csábító kebleket. Hermione remegő sóhaját hallva a fiú elvesztette önuralmát. Minden olyan gyorsan történt: a többi ruhadarab földre dobálása, a szenvedélyes csókok elcsattanása, egymás testének felfedezése… Ron csak a kellő pillanatban lassított a tempóján, és kérdőn Hermionéra nézett.

- Ha…most…abba…mered…hagyni, es…esküszöm, megát…megátkozlak – préselte ki magából a szavakat a lány mosolyogva.

A fiú elvigyorodott, nem volt szüksége több bátorításra. Forrón megcsókolta kedvesét, hogy azután teljesen elvesszenek egymás szoros ölelésében…

********

Ron másnap reggel kialvatlanul és nyúzottan ébredt. Álma miatt megingott esti elhatározása Hermionéhez való viselkedését illetően, de bízott benne, hogy a reggeli hideg zuhany segít rendezni gondolatait. Miután felfrissülve kilépett a fürdőből, valóban jobb színben látta a dolgokat. A konyhába érve azonban maradék jókedve is elment: a máskor szorosan egymás mellett ülő és nevetgélve reggeliző Ginny és Harry, most az asztál két legtávolabbi részén foglaltak helyet, és mindketten csak turkálták az előttük lévő ételt. Haragja újból fellángolt Hermione iránt, de gyorsan igyekezett kiszorítani magából ezt az érzést. „Nem szabad hagynom, hogy Harryék kapcsolata kárt szenvedjen a mi problémáink miatt” – kapott észbe Ron, majd leült ő is, hogy megkenjen magának egy pirítóst.

- Szeretnék beszélni veletek – szólalt meg komoly hangon a vörös hajú férfi, és csak akkor beszélt tovább, amikor húga és barátja is hajlandó volt felnézni a tányérról. – Hallottalak titeket tegnap este, és nem szeretném, ha Hermione miatt vagy miattam veszekednétek. Nem kell egyikőtöknek sem törődnie az érzéseinkkel, majd megoldjuk mi magunk a problémáinkat.

- De hát Hermione kegyetlenül bánt veled! Nem fogunk neki csak úgy megbocsátani neki. Vagyis a jobb érzésűeknek nem fognak – pillantott villámló és szemrehányó szemekkel Ginny Harry felé.

- Pont erről beszélek. Hermione engem bántott meg a legjobban, hadd intézzem én el vele ezt az ügyet. Ti ne folyjatok bele! Nem áll szándékomban, de ha legközelebb is kiabálok Hermionéval, akkor Harry, ne ártsd bele magad! Nagylány, meg tudja védeni magát. És Ginny! Felnőtt férfi vagyok, nem kell az érzéseim miatt aggódnod, megoldom egyedül a kellemetlenségeket. Nem kell kiállnod mellettem, és szolidaritásból utálnod őt.

- Téged is megbabonázott? Te is ilyen könnyen megbocsátottál neki? – álmélkodott bosszúsan Ginny.

- Ginny! Jelenleg ő a főnököm. Szükségem van erre a munkára. Kingsley azt mondta, a Francia Auror Parancsnokságtól is fogunk kapni juttatást, amiért segítünk nekik, és nekem minden pénzre szükségem van, hogy tudjak venni magamnak egy lakást.

- Addig maradsz, ameddig akarsz. Nem zavarunk el – szólalt meg először a nap folyamán Harry.

- Tudom, és köszönöm. De még az esküvő előtt szeretnék új lakásba költözni. Az pedig már itt van a nyakunkon – mondta sóhajtva Ron.

- De Harry akkor is meghívta őt az esküvőnkre! Nem várhatod el tőlem, hogy ezt szó nélkül tűrjem! – fakadt ki Ginny.

- Ezt már nektek kettőtöknek kell megbeszélnetek. Én csak annyit kérek, hogy ne akarjatok minket megvédeni. Ma beszélni fogok Hermionéval, és szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba. Nem fogom hagyni, hogy a felbukkanása tönkretegye az eddig felépített munkámat. De ehhez arra van szükségem, hogy ti pártatlanok maradjatok. Meg tudjátok ezt tenni értem? – kérlelte Ron a két töprengő alakot.

- Megpróbálom – felelte halkan Harry.

Ron húgára nézett, aki elfintorodva bólintott egyet. A férfi hálás mosollyal jutalmazta lakótársait, majd vidámabb hangulatban fogyasztotta el reggelijét. Ugyan még mindig tartott az előtte álló beszélgetéstől, de már legalább amiatt nem kellett aggódnia, hogy húga és barátja miatta vesznek össze. Észrevette, hogy Ginny és Harry egyre többször pillantanak egymás felé, ezért úgy döntött, kettesben hagyja őket. „Remélem, megbeszélik a dolgokat, és kibékülnek” – gondolta magában Ron. Míg Harryre várakozott, elolvasta a tegnapi Reggeli Prófétát. Barátja boldog mosollyal az arcán jött ki a konyhából, amelyből a vörös hajú férfi arra következtetett, húgával sikerült minden tisztáznia. Szokás szerint együtt indultak el a minisztériumba. Már a közös irodájuk felé ballagtak, amikor Ron beszélgetést kezdeményezett.

- Figyelj csak, Harry! Nem akarok beleszólni, és tényleg nem is az én dolgom – kezdte feszengve –, de valóban úgy gondolod, megéri Hermione miatt magadra haragítanod Ginnyt?

- Megbeszéltem Ginnyvel. Azt mondta, továbbra sem tartja jó ötletnek, hogy Hermione újra az életem részese legyen, de elgondolkozott a dolgon tegnap, és rájött, nem szabhatja meg, kivel beszélgethetek és kivel nem. Egy kikötése van csak: vissza kell vonnom tőle az esküvői meghívást – magyarázta Harry, majd bánatosan folytatta. – És ebben igaza van. Az a nap nemcsak rólam fog szólni, hanem róla is. Nem tudnám elviselni, ha az esküvőnkön nem ő lenne a legboldogabb ember rajtam kívül. Úgyhogy megmondom Hermionénak, inkább mégse jöjjön majd el.

- Szóval ugyanúgy fogsz vele barátkozni, mint eddig, de az esküvődre a húgomra való tekintettel mégsem hívod meg, igaz? – foglalta össze a lényeget Ron. Barátja bólintását látva, hozzátette. – De ezt így nem fogod sokáig bírni.

- Igen, tudom. Bízom benne, hogy Ginny megbocsát Hermionénak, és akkor nem kell megbántanom az egyiküket azzal, amivel a másiknak örömet okozok.


Nem beszélgethettek tovább, mivel elérkeztek az ajtó elé. Ron kicsit félve nyitott be az irodába, kezdett tartani az előtte álló beszélgetéstől. Azt hitte, ők ketten lesznek Harryvel az elsők – szándékosan ezért is indultak el otthonról hamarabb a megszokottnál –, de meglepve látta, hogy Roger és Jason már helyet foglaltak, és Hermionével beszélgetnek. Ron dühösen fújt egyet, amiért a kínos részt tovább kell halogatnia, majd bólintott a bent lévőknek, és leült az egyik székre.

- Jó reggelt! – köszöntötte halkan Hermione az érkezőket. – Köszönöm, hogy ma időben ideértetek. Remélem, ez a jövőben is sikerülni fog. Mielőtt elkezdenénk a munkát, meg kell kérdeznem újra, képesek lesztek-e velem együtt dolgozni. Nos? – nézett körben a nő úgy, hogy Ron arcát még csak véletlenül se lássa meg.

Ron tudta, hogy ez a kérdés valójába neki szól, még ha Hermione nem is néz fel az arcába. A többiek szaporán bólogattak, de mivel a nő nem nézett a vörös aurorra, kénytelen volt megszólalni.

- Már tegnap is mondtam, hogy tudok. Egyébként ebédszünetben vagy munka után beszélhetnék veled?

- Persze. De inkább munka után – válaszolta láthatóan meglepődve a normális hangnemem Hermione. – Most pedig menjünk át a párbajterembe, energia-levezetés fog következni.

Ron kényszeredetten állt fel, a lehető legkevésbé sem volt kedve párbajozni. Túlságosan kimerült volt hozzá. Miután beléptek a hatalmas terembe, Hermione megállt velük szemben. Elővett a zsebéből egy hajgumit, összekötötte a haját, és levette a pulcsiját, majd megszólalt.

- Nos, azt terveztem mára, hogy először is eldöntjük, ki melyik típusba tartozik: támadó vagy védekező. Aztán ha ezzel végeztünk, akkor párokba osztalak titeket, és párbajozni fogtok velem. De először csak külön-külön. Melyikőtök szeretne az első lenni?

- Majd én – lépett előre magabiztosan, pimaszul vigyorogva Jason, újra kivívva Ron ellenszenvét.

- Rendben, Jason. A tiéd vagyok, de figyelmeztetlek, nem adom könnyen magam – nézett szúrósan a nő, amelynek láttán a vörös hajú férfit egy kis elégedettség öntötte el. – Harry, Ron, Roger, kérlek, menjetek hátrébb, egészen az ajtóig!

Hermione és Jason megálltak egymással szemben, és felvették a támadó állást. Elsőnek a nő lendítette pálcáját, de a férfi könnyen kivédte az ártást. Hermione nem adta fel, újabb és újabb rontásokat küldött a majomképűre, de Ron legnagyobb bosszúságára Jason jó párbajozónak bizonyult. Már több mint fél órája tartott a párbaj, amikor a férfi elkövette az első hibát: késve reagált az átokra. A pálcája kirepült a lefegyverző átok hatására a kezéből, aminek következtében az auror tehetetlenül nézett Hermionéra. A nő magához hívta Jason pálcáját, majd odasétált a férfihez.

- Egy percre sem szabad hagynod, hogy csökkenjen a figyelmed! Jól küzdöttél, a támadásaid pontosak, a védéseid hatásosak. Látszik, folyamatos edzésben vagy, és ez így helyes. Szép munka volt – tette hozzá, miközben visszaadta a pálcáját. – Ki lesz a következő? – fordult hármójuk felé Hermione.

- Nem akarsz egy kicsit pihenni? – kérdezte Roger.

- Pihenni? – nevetett fel a nő. – Ha valakivel komolyan harcolsz, akkor is kérsz egy kis szünetet? Na, gyere, Roger! Lássuk, mit tudsz!

Ez a párbaj nem volt annyira élvezetes, mint az előző. Hermione és Jason küzdelme érdekes volt, Ron kíváncsi volt a végkimenetelére. Azonban Rogeren látszott, hogy nem fog sokáig kitartani. Körülbelül tíz perc után a nő az övébe dugta a pálcáját, majd ahogy Jasonnél is tette, odament ellenfeléhez.

- Előre is elnézést kérek, a nyers megfogalmazásért, de komoly ügy miatt vagyok itt, és nem engedhetem meg azt a luxust, hogy újból átvegyük a párbajozás fortélyait. Lassú vagy és figyelmetlen. Meggondolatlanul lövöd ki az átkokat, a védekezésre pedig semmilyen mágiát nem használsz, inkább félreugrasz. Ez nemcsak azért rossz taktika, mert így könnyebben kifáradsz, hanem azért is, mert szép lassan elfelejted, milyen védések közül válogathatsz a jóformán végtelen lehetőségek tárházából. Egy jó auror nem kényelmesedhet el, te pedig valószínűleg ezt tetted, azért fáradtál el ilyen hamar. Ezen feltétlenül változtatnod kell. A testednek fittnek kell lennie, hogy bírja a kemény megpróbáltatásokat. Kezdj el mozogni, kocogj, tornázz és minden egyéb olyan dolgot csinálj, amely segítséget nyújt ahhoz, hogy a tested tűrő határai kitolódjanak! – fejezte be monológját a nő, majd hozzá, Ronhoz és Harryhez fordult. – Eldöntöttétek, ki lesz közületek az első? Essünk túl rajta gyorsan!

- Nem bánod? – hallotta Ron a kérdést barátja szájából.

Válaszként megrázta a fejét, de gondolatban máshol járt. Meglepődött a nő Rogerhez intézett beszédén. Szabályosan megalázta előttük a férfit a szavaival. Régebben segíteni… „Állj! Nincs régebben. Ő nem az a lány, tegnap már megbeszélted ezt magaddal” – állította le magát gondolatban a férfi, és érdeklődve nézett fel Harry és Hermione kettősére.
Harry arcán feszült figyelem tükröződött, látszott rajta az eltökéltség. A nő jelt adott, és elkezdődött a párbaj. Ha Ron érdekesnek találta Jason párbaját Hermionéval, akkor ezt egyenesen élvezetesnek. Csodálta mindkét felet merész átkaikért, és ahogy azokat kivédték. Harry reflexei egy kicsit mintha koptak volna, de az utolsó pillanatban sikerült elhárítani a Hermione által küldött ártásokat. Ahogy oldalra nézett, látta, társai jóformán tátott szájjal bámulják a két fél szavak nélküli párbaját. Ám egyszer csak Harry megtántorodott, kis híján elesett. Hermionének kiváló lehetősége lett volna arra, hogy lefegyverezze fekete hajú barátjukat, ám a lány leeresztette a pálcáját, és mosolyogva megszólalt.

- Látom végre rászoktál arra, nem mondod ki a varázsigéket. Köszönöm, hogy végig így harcoltál. A többieknek is így kellene tenniük, hogy nehezebb dolga legyen az ellenfélnek. Úgy vettem észre, a reflexeid már nem olyanok, mint régen, ami elég sajnálatos. Ha a helyedben lennék, ezt az aprócska problémát megpróbálnám kiküszöbölni, hogy tökéletes párbajozó legyek.

- Te viszont nagyon sokat fejlődtél. Hihetetlen, milyen gyorsan forgatod a pálcád – álmélkodott Harry.

- Miért, mit gondoltál? Egy auror parancsnoknak jól kell tudnia párbajozni. Nem véletlenül neveztek ki téged sem erre a posztra – mosolygott Hermione. Ron úgy látta, a nő nem vette észre Roger elfelhősödő tekintetét, majd hirtelen összerezzent, ahogy meghallotta nevét a nő szájából. – Ron! Már csak te vagy hátra.

- Én…én nem vagyok benne biztos, hogy ez jó…jó ötlet – nyögte ki nehezen.

- És miért nem? Senki nem szenvedett maradandó károsodást, ne aggódj, nálad sem lesz ez másképp – bíztatta őt a nő, de amikor látta, hogy Ron közbe akart szólni, erélyesen megszólalt. – Kérlek, ne húzd az időt, Ron! Ma még sok dolgunk van.

Ron kelletlenül megállt a nővel szemben. Látta egykori kedvese elszánt arcát, mégis úgy érezte, nem fogja tudni megtámadni. A Hermione pálcájából kiröppenő átkokat úgy ahogy kivédte, támadást viszont csak tessék-lássék módon alkalmazott. Hirtelen arra lett figyelmes, a nő pár centiméternyire áll tőle, és még előrébb hajol. Azt hitte, álmodik. „De ha álmodnék, Hermionének hosszú, göndör haja lenne” – hűtötte le magát azonnal Ron.

- Kérlek, felejtsd el, hogy régen szerettél, és egy párt alkottunk! – hallotta közvetlenül a füle mellől a férfi a nő szavait. – Nem félj megtámadni engem. Nem fogok megsértődni. Nekem is furcsa, hogy pálcát emelek ellened, de meg kell tennem. Ne nehezítsd meg a dolgunkat! Inkább gondolj arra, milyen dühös voltál, amikor elhagytalak! Gondolj arra, mennyire megsértettelek, amikor az orrod előtt bevágtam az ajtót! Biztos meg akarod torolni a téged ért sérelmeket. Azt szeretném, ha megmutatnád, mire vagy képes támadás terén – suttogta Hermione.

A nő szavai tőrként hatoltak Ron szívébe, az ő szájából még kegyetlenebbül hangzott. A gyűlölet újból fellángolt benne, és hirtelen nem értette, miért okozott gondot neki, hogy megtámadja az előtte álló nőt. Gondolkodás nélkül lőtte ki egymás után az átkokat addig, amíg csak volt benne erő. Nem tudta, mennyi ideje szórja Hermionére az ártásokat, de neki óráknak tűnt. Ahogy haragja kezdett alábbhagyni, úgy lassultak a mozdulatai is. Végül Hermione átka ledöntötte őt a lábáról. Azt vette csak észre, hogy egy finom kéz nyúl az övé után.

- Köszönöm, hogy hajlandó voltál harcolni velem – mondta kedvesen a nő. – Nagyon jól támadsz, viszont a védekezésre fordíthatnál nagyobb hangsúlyt is. A támadási módszeredhez még annyit tennék hozzá, hogy ne érzéssel támadj, hanem ésszel! Ne engedd, hogy az érzelmeid irányítsanak a harcban! Hideg fejjel, megfontoltan párbajozz!

Ron felállt, és bosszúsan Hermionére nézett.

- Lehet, hogy tévedek, de mintha pont arra kértél volna, adjam ki magamból a feszültséget és a sérelmeket. Most meg azt mondod, ez így nem jó? – húzta el a száját a férfi.

- Igen, azt. Kezdésnek nagyon jó volt, hogy a dühödből táplálkoztál, de észre lehetett venni, hogy ahogy kezdtél lenyugodni, úgy romlott a teljesítményed is. Ha nem érzéssel harcolsz, hanem ésszel, akkor nemcsak bizonyos ideig fogsz teljes lángon égni, hanem kitartasz, ameddig szükséges. Legalábbis nagyobb esély van rá – magyarázta a nő. Ahogy az órájára nézett, felszisszent. – Megfigyeltem, hogy kihez melyik párbajozási módszer áll közelebb, és eldöntöttem a párokat. Sajnos arra már nem lesz időnk, hogy párosan küzdjünk meg egymással, mert az elsőéves aurortanoncok gyakorlata nemsokára kezdődik. Át kell adnunk nekik a termet. Szóval a párok. Harry, nem tévedtem, te valóban védekező típus vagy. Nagyon jók a támadásaid is, de ha lehetett, inkább kerülted, hogy alkalmaznod kelljen őket. Roger, te jóformán nem is védekeztél, csak támadtál, így elég könnyű volt meghatároznom a párbajozási stratégiádat. Ronról úgy gondolom, szintén a támadást favorizálja. Jason, ha Franciaországban lennék, neked felajánlanám a választást. Mindkét típusban vannak erősségeid és gyengéid, de nagyon jól harcolsz. Mivel azonban Angliában vagyunk, nem választhatsz, így úgy döntöttem, te fogod képviselni a védekezést. Harry és Roger, illetve Ron és Jason fognak egy csapatot alkotni.

- Micsoda?! – hördült fel Ron, és meglepve tapasztalta, hogy másik három társa is vele együtt méltatlankodik.

- Erről nem nyitok vitát. Azt szeretném, ha az együttes munkavégzés közben kialakulna valamiféle bizalmi kapcsolat közöttetek. Felesleges lenne, Ron és Harry, titeket egy csapatba tenni, amikor már évek óta a legjobb barátok vagytok. Ismerkedjetek, ismerkedjünk egymással! Hiszen az életünket nem szívesen bízzuk rá akárkire – mosolyodott el fanyarul a nő.

Ron belátta, hogy van logika abban, amit Hermione mond, bár a háta közepére sem kívánta, hogy Jasonnel kelljen közös akciókban részt vennie. A nap további része gyorsan eltelt, Hermione az előző nap említett franciaországi eseményeket ismertette részletesen. Megosztotta velük a tengeren túli sejtéseket, találgatásokat, és arra buzdított mindenkit, hogy járjon nyitott szemmel, és ha bármi apróság felkeltené a figyelmüket vagy eszükbe jutna valami, ne habozzanak elmondani neki a gondolataikat. Délutánra Ron –és úgy vette észre, nincs ezzel egyedül – alaposan lefáradt a töménytelen mennyiségű információtól, és a délelőtti párbajtól. Már mindannyian alig várták, hogy az óramutató négy órát mutasson. A vörös auror azonban nem felejtette el, a nap legnehezebb feladat még előtte áll. Amikor véget ért a munkaidejük, Ron egyenesen odasétált Hermionéhoz.

- Egy csésze tea, vagy kávé mellett szeretnél beszélgetni? – kérdezte a boszorkánytól.

- Ó, miattam igazán nem kell fáradnod. Nekem az is megfelel, ha itt maradunk – felelte a nő.

- De én jobb szeretném, ha nyilvános helyen lennénk – emelte ki Ron a „nyilvános” szót.

- Értem – motyogta Hermione. – Kétutcányira van egy kávézó, ha jól emlékszek. Ha neked is megfelel, elmehetnénk oda.

- Megfelel. Menjünk! – indítványozta Ron.

Hallgatagon sétáltak egymás mellett. Egyikük sem érezte szükségét annak, hogy üres fecsegéssel töltsék meg a kávézóba vezető utat. Mindketten tudták, komoly beszélgetésnek néznek elébe, és amíg nem sikerült mindent tisztázniuk, felesleges erőlködniük. Nemsokára úgyis kiderül, milyen kapcsolatuk lesz a jövőben.
Ron beengedte maga előtt Hermionét a tágas, mégis csendes és meghitt helyiségbe. Elfoglaltak egy hátulsó asztalt, majd megvárták, amíg a pincérnő odament hozzájuk. A nő egy csokis cappucinót rendelt, a férfi pedig sima feketekávét tripla adag cukorral. Miután a középkorú kiszolgáló kettesben hagyta őket, Ron Hermionera nézett, és meglepve tapasztalta, hogy fülig érő szájjal mosolyog. Ez a mosoly annyira hermionés volt, hogy akaratlanul Ronnak is vigyorra húzódott a szája.

- Megtudhatom, mit találsz ilyen viccesnek? – érdeklődött a férfi.

- Jó tudni, van, ami sosem változik – felelte Hermione fejével a három kis cukros zacskó felé biccentve, amint az asztalukhoz igyekvő pincérnő a látóterébe került.

- Szeretek enni. Az édességet meg még jobban. Ez van, nem tehetek róla – motyogta egy kicsit zavarban Ron. Majd gyorsan összeszedte magát, és határozott hangon megszólalt. – Gondolom, tudod, miről szeretnék veled beszélni – kezdett bele, és látva a nő bólintását tovább folytatta. – Tegnap…nos, tegnap elszaladt velem a ló. Nem lett volna szabad úgy beszélnem veled, ahogyan beszéltem. Elvégre jelenleg te vagy a főnököm, és nem tanácsos a parancsnokoddal ujjat húzni…

- Állj! – szakította félbe Hermione a férfit Ron nagy bosszúságára. – Ugye egy percig sem gondoltad, hogy a tegnap esti kirohanásod miatt veszélyben forog a munkád? Ron! Te tényleg azt hitted, kiteszlek ezért a csapatból? Hát ennyire nem ismersz engem? – kérdezte elkeseredetten a nő.

- Azt a lányt, akivel egykor jártam, nagyon jól ismerem. De téged nem – nézett merően Ron Hermione szemébe.

- Ugyanaz az ember vagyok, Ron! – emelte meg a hangját a nő.

- Nem, ez nem igaz. Az a Hermione, akit én szerettem, sosem alázta volna meg úgy Rogert, ahogy te tetted ma. Az a Hermione türelmesen elmagyarázta volna, mit csinált rosszul, és utána segített volna neki. Te nem ezt tetted. Megszégyenítetted őt mindenki előtt!

- Nehogy azt hidd, hogy élveztem. De Franciaországban megtanultam, hogyan kell túlélni lelkileg a legelviselhetetlenebb helyzetet is, és hogyan kell erőskezű vezérként irányítani egy csoportot. Nem az a célom, hogy megszeressetek, mert attól még nem leszek jó vezetőtök, hanem az, hogy tiszteljetek, elfogadjatok, és akadékoskodás nélkül végrehajtsátok, amit kérek tőletek. Úgy gondolom, ma bebizonyítottam, jól tudok bánni a pálcával, tehát a tudásomat és az alkalmasságomat már nem vonhatjátok kétségbe – magyarázta a nő, és hadarva folytatta. – És Rogernél sem azt akartam, hogy rosszul érezze magát, hanem egy olyan tanácsot adtam neki, amely hosszú távon elősegítené a munkájában.

- Szóval segítettél neki, csak nem a megszokott módon – gondolkodott fennhangon Ron. – Harryt könnyűszerrel lefegyverezhetted volna, mégsem tetted. Miért?

- Harry az Aurora Parancsnokság vezetője, ő a főnökötök marad akkor is, amikor én már nem leszek itt. Hogy tudná megtartani a méltóságát, ha a beosztottjai előtt egy másik parancsnok legyőzi őt? Főleg, ha az illető nő… De te nem erről akartál velem beszélni igazából, ugye? Hanem a tegnapról.

- Igen. Arról. Mielőtt elkanyarodtunk volna, azt hiszem, ott tartottam, hogy átgondoltam a dolgokat, és úgy döntöttem – főleg, mivel együtt kell dolgoznunk –, hogy tisztázom veled ezt az egészet. Szóóóval – vett Ron egy mély levegőt – a felbukkanásod egy cseppet kellemetlenül érintett. És az hagyján, hogy nem értesítettél senkit arról, újból Angliában fogsz dolgozni, de hogy ráadásul még teljes egészében megváltoztál – akár a külsődet, akár a belsődet tekintve -, arra nem voltam felkészülve. Egyszerűen nem tetszett, amit láttam. Aztán a feszültség csak gyűlt és gyűlt, és egy ponton kirobbantam. Amiket mondtam,… – akadt meg Ron.

- …azokat teljesen komolyan gondoltad – fejezte be bánatosan Hermione. – Ne is próbáld tagadni, Ron! Láttam a szemedben. Nagyon rosszulestek a szavaid, de megértelek. Amikor szakítottam veled… nos, a lehető legocsmányabb módon tettem. Sajnálom. Nem úgy viszonyultam hozzád, ahogy kellett volna. Hiszen nemcsak együtt jártunk, de nagyon jó barátok is voltunk. Nem érdemelted meg azt az undorító viselkedést, amelyben részed volt a jóvoltamból. Azt hiszem, a tegnap este egyfajta elégtétel volt a részedről, és igazad van. Ennyi kijárt neked.

Ron szóhoz sem jutott a döbbenettől. Hermione fejében nemcsak hogy nem fordult meg az a gondolat, hogy kirúgja őt, hanem egyenesen még meg is érti a viselkedését. Erre egyszerűen nem volt felkészülve. Hirtelen megint a régi Hermionét látta maga előtt. „Nem! Felejtsd el!” – rázta a fejét Ron, ahogy fegyelmezte magát.

- Mivel nem értesz egyet? – hallotta a nő félős hangját.

- Nem fontos.

- Ron! Kérlek, mondd el, mi nem tetszik – nógatta őt Hermione.

- Hát jó. Legfeljebb totálisan hülyének fogsz nézni – adta be a derekát Ron. – Tegnap nagyon felhúztál, és annyira utáltalak, főleg miután Harry és Ginnyi miattad összeveszett. Ne! Ne szólj közbe, légyszi! Kellett valami megoldást találnom, és arra jutottam, két külön személynek foglak fel. Mármint vagy te és van az a lány, akivel együtt nőttem fel.

- Ezt nem értem. Ez miért jó? Miben segít? És mi a különbség a „két személy” között? – értetlenkedett Hermione.

- Legfőképp azért utáltalak, mert úgy éreztem, megfosztottál attól a lánytól, aki olyan sokat jelentetett nekem régen. De te, valamint a hihetetlen magabiztosságod és hűvösséged elpusztítottátok azt a lányt.

- Szóval akkor én most egy lelketlen szörny vagyok, akivel mégis együtt kávézol?

- Azért akartam veled beszélgetni, hogy elfogadjam, te már nem az én Hermioném vagy. Egy újabb esélyt akartam adni neked, vagyis annak, hogy normális kapcsolatot tudjunk kialakítani…

- Szóval újból barátok leszünk? – Ron szinte látta, ahogy Hermione szeme felcsillant a lehetőségre.

- Hát, azt hiszem, megpróbálkozhatunk vele. De előbb hadd ismerjelek meg, és remélem, ezt az új Hermionét is el tudom majd fogadni és idővel megkedvelni.

- Rossz néven vennéd, ha a nyakadba ugranék?

- Öööö… Mit szólsz inkább ehhez? – nyújtott Hermione felé békejobbot Ron, amelyet a boszorkány mosolyogva elfogadott. – Feltehetnék egy kérdést? Van valakid Franciaországban, ugye?

- Igen. Már meséltem róla. Ő a támadó aurorok parancsnoka, Mark Clay – válaszolta kissé vonakodva a nő.

- Hmm… Értem – nyugtázta enyhén sajgó szívvel Ron, aztán vigyorogva Hermione felé fordult. – Na és milyen érdekességeket tudsz Franciaországról mondani? Mit lenne érdemes arrafelé megnéznem, ha egyszer odatévedek?

Kedélyesen beszélgettek egymással, az idő múlását nem is észlelték. A középkorú pincérnő hívta fel rá a figyelmüket, amikor jelezte zárási szándékát. Nevetgélve léptek ki a kávézó ajtaján. Ron felajánlotta a nőnek, hogy hazakíséri, de Hermione udvariasan visszautasította az ajánlatot. Miután búcsút intettek egymásnak, a varázsló úgy érezte, hatalmas kő gördült le a szívéről. Megnyugtatta a tudat, hogy sikerült mindent tisztázniuk, és hogy talán egyszer újból barátok lehetnek. A szíve mélyén suttogó alattomos kis hangot nem akarta meghallani, amely egyfolytában azt hajtogatta, hogy a barátság számára kevés…