Hermione ránézett a naptárra, és döbbenten tapasztalta, hogy már egy hónapja tartózkodik Angliában. Sokkal rövidebbnek tűnt az itt eltöltött idő, a napok múlását alig észlelte. Legnagyobb örömére a csapat valamennyi tagjával remekül kijött, főleg Ronnal és Harryvel találtak újra egymásra. Ugyanannyit nevettek és vitatkoztak, mint régen, és ez nagyobb örömet okozott Hermionénak, mint valaha is gondolta volna. Ha idejük engedte, közös programokat szerveztek: voltak már moziban, színházban, kviddics mérkőzésen és a Foltozott Üstben is nem egyszer tiszteletüket tették. Felhőtlen jókedvüket csak az rontotta el, amikor Harry rendre bocsánatkérő mosollyal ott hagyta őket, és hazament Ginnyhez. Hermionét – ha nem is mutatta –, de nagyon bántotta, hogy egykori legjobb barátnője nem hajlandó szóba állni vele. Majd’ a szíve szakadt meg, amikor Harry talpig vörösen és iszonyú kínban visszavonta az esküvőre való meghívást. Természetesen nem haragudott meg egyikőjükre sem. Egyszerűen csak fájt neki a tudat, hogy nem lehet jelen fogadott testvére menyegzőjén. Mindazonáltal kérésüket tiszteletben kívánta tartani.
Ginny hűvös viselkedése mellett még az is aggodalommal töltötte el, hogy nem jutottak előrébb a Tisztítók ügyében. Hiába tartották magukat folyamatosan edzésben – Roger párbajozási szokása is sokat javult –, egyszerűen nem tudták megtalálni őket. Pedig a halálesetek már Angliában is elkezdődtek. Úgy tűnt, újabb ötletet kölcsönöztek Voldemorttól, ugyanis egy híd leszakadásakor veszítette el több száz mugli az életét. A szerencsétlenség – ahogy a varázstalanok híradójában nevezték – nagy port kavart, és néhány, a mágiaügyi minisztériumban dolgozó figyelmét sem kerülte el. Többen is arra gyanakodtak, varázslat állhat a háttérben. Amikor a minisztériumi találgatások Hermione fülébe jutottak, megrémült. Nem akarta, hogy mások is elkezdjenek dolgozni az ügyön, mert félő volt, az esetleges hátrahagyott bizonyítékokat ők találják meg hamarabb, és így a nőhöz és csapatához nem jut el. De Harry utasítására – aki a csapatban betöltött szerepe mellett továbbra is szívvel-lélekkel végezte parancsnoki teendőit – egy csapat auror szintén elkezdett nyomozni a híd leszakadásának ügyében. „Ez csak jó nekünk, Hermione. Ők továbbra sem tudnak arról, mi min dolgozunk, viszont az aurorjaimnak kötelességük jelentéseket írniuk nekem a nyomozás menetéről. És mivel én ezeket a jelentéseket egytől egyig meg fogom osztani veletek, csak nyerhetünk azzal, ha ők is besegítenek” – emlékezett Harry érvelésére a nő. Hermione nem igazán hitte, valamiben is segítségükre lehetne a másik csapat, de nem akarta megbántani Harryt. Meg különben is: néha onnan kapjuk a legnagyobb segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk. Ez volt édesapja kedvenc szavajárása, amelyet a nő már annyiszor hallott, hogy hinni is kezdett benne. Remélte, minél hamarabb eredményt érnek el, mert Harry beosztottjaihoz hasonlóan neki is kellett jelentéseket írnia, csak a címzett ebben az esetben a francia mágiaügyi miniszter volt. Hermionét zavarta, hogy mind a négy, heti jelentésbe ugyanazt kellett írnia: nincs haladás, nincsenek nyomok. Tudta, hogy nem várnak el tőle csodákat, de bizonyítani akart. Minden egyes nap ki akarta érdemelni azt a megtiszteltetést, hogy az egyik legjobb aurorként tartják számon Franciaországban. És angliai tartózkodása alatt eddig még nem sikerült bizonyítania…

Hogy elterelje borús gondolatait, úgy döntött, munka előtt ellátogat a jól bevált kis közértbe, és vesz a csapatnak valami kedvcsináló édességet. Ron mindig szívesen fogadja a nassolnivalókat, és Hermione úgy vette észre, Roger sem veti meg az édesebb falatokat.

- Szia, Mandy! – köszönt oda a barna hajú, fiatal nőnek, aki a kasszában állt.

- Helló, Hermione! Hogyhogy ilyenkor jöttél? Délután szoktál meglátogatni minket – érdeklődött kedvesen a pénztárosnő.

- Gondoltam, meglepem egy kis édességgel a kollégáimat. Megérdemlik, mert nagyon jól dolgoznak.

Hermione várta, hogy Mandy reagáljon valamit, de úgy tűnt, nagyon elmerült gondolataiban. A boszorkány hátat fordított a nőnek – akivel mindig váltottak pár barátságos szót egymással, amikor vásárolni jött –, és elindult a kekszek irányába. Két féle ízesítésű édességet vett – egy kakaósat és egy citromosat – bízva abban, hogy mind a négy férfi jóízűen fogja falni azokat. Mivel otthon nem reggelizett, berakott a bevásárlókosárba egy péksüteményt és egy rostos gyümölcslevet. Jókedvűen odalépkedett a kasszához, és Mandy elé tette az árukat. A nő hirtelen Hermionera emelte a tekintetét, és bátortalanul megszólalt.

- Hermione, öhm…izé… szóval neked van barátod? – nyögte ki vonakodva, majd hadarva hozzátette. – Ne haragudj, semmi közöm hozzá. Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.

Az aurort ugyan meglepte a személyes jellegű kérdés, de egyáltalán nem találta tolakodónak.

- Igen, van. Miért kérdezed?

- És bemutatott már a szüleinek? Mert az én barátom a héten hívott meg a családjához, és még sosem voltam hasonló helyzetben. A gimis pasim szüleit már ismertem, a másik sulimban meg egyik fiúval sem fordult olyan komolyra a helyzet, hogy ilyen gondolatai támadjanak. De most… Fogalmam sincs, hogy keltsek bennük jó benyomást! – kiáltott fel panaszosan Mandy.

- Igazából nekem sem kellett még szülői megpróbáltatáson túlesnem. Az előző barátom szüleit már évek óta ismertem, amikor összejöttem a fiúval, a mostani barátom pedig sosem ismerte az apját és az anyját. Úgyhogy sajnos nem tudok segíteni – válaszolt Hermione. – Ugyan nem ismerlek olyan jól, de az eddigi benyomásaim alapján kedves, jóindulatú, segítőkész nőnek tűnsz. Szerintem, ha magadat adod, azonnal belopod magad a szülők szívébe – bátorította a nőt tovább a boszorkány.

- Igen, de Ő és én… Hogy is mondjam?... Két külön világban élünk. És lehet, hogy a családja nem akarja majd, hogy közéjük tartozzam – majd valószínűleg csak magának, alig hallhatóan hozzátette –, már ha az egyáltalán lehetséges.

Mandy láthatóan teljesen le volt törve, és Hermione nem igazán tudta mivel megvigasztalni őt. Nem ismerte a pontos helyzetet, és nem tartotta illendőnek rákérdezni a konkrétumokra, ha már egyszer ilyen homályosan fogalmazott. Bár a boszorkány gyanította vagyoni különbségek lehetnek a háttérben, amely valóban elég könnyen képlékennyé tehet egy nagyon erős és jól működő kapcsolatot is.

- Nos, akárhogy történjen is a szülőkkel való találkozás, ha valóban szeret téged a barátod, akkor azon lesz, hogy a családjával is megkedveltessen. És hidd el, nem lesz nehéz dolga – mosolygott bíztatóan Hermione.

- Hát, remélem – motyogta Mandy, majd hálás kifejezéssel az arcán az aurorra nézett. – Köszönöm.

Hermione bepakolta édesanyja autójába a megvásárolt dolgokat, és egyenesen a minisztérium bejáratához közeli sikátorhoz hajtott. Amint belépett a hatalmas előcsarnokba, egyből átjárta őt a tenni akarás érzése, ahogy az ide-oda rohangáló varázslókat és boszorkányokat nézte. Fejében körvonalazódni egy terv, amellyel talán közelebb kerülhetnének a Tisztítókhoz. Valószínűleg a csapat többi tagjának nem fogja elnyerni a tetszését, de nem lesz más választásuk, végre kell hajtaniuk a parancsot. Főleg Harry és Roger számára lesz kellemetlen a feladat, bár az auror remélte, ők is be fogják látni, hogy ez szükséges intézkedésnek bizonyul. „Még jó, hogy hoztam nekik egy kis nassolnivalót. Talán attól megértőbbek lesznek” – gondolta Hermione. Benyitott az irodába, de még senki nem volt ott. Megnézte az óráját, és megdöbbenve tapasztalta, hogy majd’ háromnegyed órával korábban érkezett. Úgy határozott, elfogyasztja reggelijét. Közben pontosan kidolgozta a tervet, és készített egy táblázatot a beosztásról.

- Jó reggelt! – lépett be az ajtón vidáman Jason. – Hogyhogy ilyen korán itt vagy? Mindig én vagyok az első…

- Szia! – köszönt Hermione. – Ma korábban indultam el otthonról, már nem bírtam egy helyben ülni. Roger körülbelül mikor szokott ideérni?

- Most – vigyorgott az emlegetett. – És még mielőtt megkérdeznéd, Potter és Weasley meg kábé tíz perc múlva, jóformán az utolsó pillanatban fog beesni. Ahogy szokták. Mit csinálsz? – nézett a papírra Hermione válla felett Roger.

- Nemsokára megtudod, ígérem. Mindannyiunkat érinteni fog, ezért megvárjuk a többieket is.

Mikor befutott Ron és Harry, és elfoglalták a helyüket, Hermione felállt a székéről. Bűnbánó arcát látva a négy férfi kényelmetlenül kezdte érezni magát. Tudták ebből a kifejezésből, hogy nem olyasmit fognak hallani, amely bármelyiküknek is ínyére válna.

- Srácok! – szólította meg a jelenlévőket a boszorkány. – Nagyon bosszantó, hogy nem haladunk semmit az ügyben, még úgy sem, hogy egy másik csapat is közvetve értünk dolgozik. Mivel a Tisztítók nem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy nyomokat hagynak maguk után és nem is mutatkoznak előttünk még csak véletlenül sem, ezért mi fogunk utánuk kutatni. Minden követ meg kell mozgatnunk, erőt és fáradtságot nem kímélve.

- Hermione! – szólt közbe Jason. – Ne kerülgesd a forró kását, csak bökd ki, mire gondolsz!

- Rendben. A mai naptól kezdve – vasárnap kivételével – minden este nyomozni fogunk. Felkeressük London legundorítóbb, a fekete mágiától leginkább bűzlő helyeit, és éberen figyelünk. Valahogy meg kell mutatkozniuk, hiszen követőket keresnek. Azt pedig nem lehet a négy fal biztos menedékében megtenni. És mi minden lehetséges előfordulási helyen ott leszünk. Párokban fogunk menni, és mindig elváltoztatott külsővel. Csi… – szakította félbe Hermionét a kopogtatás. – Igen?

- Elnézést – dugta be a fejét az ajtón Mr. Weasley. – Hermione, beszélhetnék veled egy percre? – fordult a döbbent nő felé.

- Öhm…persze – válaszolt, majd a négy pár kíváncsi tekintet felé fordult. – Csináltam egy táblázatot, írjátok be, hogy ki melyik napon tudna menni. A páros egyik tagja mindig én leszek… Már megyek is, Mr. Weasley.

Hermione becsukta maga után az ajtót, és várakozó mosollyal a vörös – néhol már ősz foltokkal tarkított – hajú férfi szemébe nézett.

- Remélem, emlékszel még rá, hogy pár hete említettem, szeretnélek majd meghívni magunkhoz. Sajnálom, hogy eddig még nem tettem meg. De most élnék a lehetőséggel. Szóval holnapután, szerdán örülnék, ha eljönnél hozzánk vacsorára. Egy kis családi összejövetelt tervezünk – most, hogy már egyik gyerekünk sem él velünk, olyan üres a ház, és végre sikerült olyan időpontot találnunk, amely mindenkinek megfelel –, ahol feltétlenül számítunk a megjelenésedre. Tudom, hogy későn szóltam, de csak mostanra sikerült rábeszélnem Mollyt, hogy meg… – harapta el a mondatot zavartan Mr. Weasley.

- Mr. Weasley, biztos benne, hogy mindannyian szívesen látnak? Ginnyről például biztosra tudom, nem szeretne velem találkozni. És ha Mrs. Weasley sem…nos, én igazán nem szeretnék kellemetlenséget okozni önnek – mondta Hermione.

- Az én házamba azt hívok meg, akit csak akarok! – válaszolt dühös-emelt hangon egykori második családjának feje. A boszorkánynak az az érzése támadt, ez a mondat nem is sokkal korábban már elhangzott a férfi szájából.

- Ha valóban úgy gondolja, ott van a helyem maguknál szerdán este, akkor ott leszek – mosolygott a nő. – Hány órára menjek?

- A hat óra megfelelne neked?

- Tökéletes. Köszönöm a meghívást, Mr. Weasley.

Miután Hermione búcsút intett a férfinek, visszament az irodába. Ron és Harry kérdő tekintettel néztek rá, de a nő a Roger és Jason szemében is a kíváncsiság fényét pillantotta meg.

- Vacsorameghívást kaptam – vágott a kérdések elébe a boszorkány. – De most hadd lássam, ma kivel fogom tölteni az estémet! – nyúlt a táblázatért a nő. – Hmm, Jason. Gondolhattam volna. Rendben. Én négy külön alakot fogok felvenni, attól függően, éppen melyikőtökkel vagyok együtt. Ma este szőke, hosszú göndör hajam lesz, és a ruháimnál a kék szín különböző árnyalatai fognak dominálni. Te hogy fogsz kinézni?

- Mi lenne, ha én ÉN maradnék? Úgy értem, szerintem felesleges mindkettőnknek megváltoztatni a külsejét. Sokkal egyszerűbb lenne, ha csak te vennél fel négy különböző alakot, és utána újra és újra azokban jelennél meg. Hátha valaki megpróbálna minket is beszervezni a Tisztítókhoz.

- Igen – csapott le az ötletre Harry is. – Ebben van valami. Ha minket is bevennének a csapatba, akkor jobban rajtuk tudnánk ütni. Lásd be, Hermione, ez sikerre vezethet!

- Hmm… – töprengett a boszorkány. – Igazatok van. Nekem ez a beépüléses ötlet eszembe sem jutott, de kétségtelen, hogy ha bejön, akkor gyorsan lezárhatjuk ezt az egészet, minden visszaállhat a régi kerékvágásba. És én meg mehetnék vissza Franciaországba – csillant fel Hermione szeme az elgondolásra. – Viszont Harry, neked is feltétlenül szükséges lesz megváltoztatni a külsőd, téged mindenki ismer. És Ron, a te arcodat is elég sokan megjegyezték, szóval te is kitalálhatnál magadnak egy új külsőt. Ó, igen! Mivel mindig ugyanaz lesz a felosztás, beszéljük meg, hogy kivel milyen kapcsolatban fogunk állni, amikor szerepet játszunk. Ötletek?

- Én szívesen eljátszanám a testvéredet – érkezett Harrytól az első ajánlat. Hermione boldogan bólintott egyet, jelezve, neki is megfelel.

- Valaki lehetne a pasid is – vetette fel Jason, és kacsintva hozzátette. – Mondjuk én…

Hermionének is eszébe jutott, hogy egyik férfivel párként jelenjenek meg, de Harryt kapásból kizárta. Hiszen tényleg úgy szereti, mintha a testvére lenne, sosem lenne képes őt megcsókolni. És még ha meg is próbálkoznának vele, nagy valószínűséggel elég hamar nyilvánvaló lenne, nincsenek közöttük valódi szenvedélyes érzések. A boszorkány tudta, Ronnal nagyon könnyen bele tudna feledkezni egy csókba – mindig is felemelő érzés volt a fiúval csókolóznia: a gyomrában mintha ezer pillangó repkedett volna minden egyes csóknál, szinte a magasba emelték őket. Hermionéra még egy év után is, ha Ron ajka rátapadt az övére, úgy érezte, a fellegekben jár. Mindenről elfeledkezett, csak Ron és egyszerre vad, mégis simogató csókja létezett. Éppen ezért nem találta volna jó ötletnek, ha vele játssza el, egy párt alkotnak. Még ha mélyebb érzéseket nem is táplált a férfi iránt a boszorkány, attól még hihetetlenül vonzónak tartotta, és félt, a testiség zsákutcába juttatná az egyébként lassan, de biztosan újraépülő barátságukat. Roger meg…Hát, igen. Roger meg fülig szerelmes a feleségébe. Hermione sokszor észrevette, hogy a szőke hajú férfi elrévedő, mosolygós arcot vág, és amikor egyszer rákérdezett, hol jár az esze, az auror kissé restelkedve, mégis „nehogy merj egy szót is szólni, ez teljesen természetes” hanghordozással felelte, hogy Clairre és születendő gyermekükre gondolt. A boszorkányt annyira meghatotta az őszinte válasz, és hogy a férfi tényleg ennyire imádja a családját, hogy három órával a munkaidő befejezése előtt hazaküldte Rogert. Mivel a többiek is jelen voltak, arra hivatkozott, hogy nem tudják így hasznát venni a szőke aurornak, és csak hátráltatja őket, de amikor Roger hálás tekintettel „köszönöm”-öt tátogott, biztos volt benne, hogy a férfi átlátott rajta, és tudja, igazából miért engedte őt el hamarabb. Az emlék újból meleg mosolyt csalt ki Hermionéből, de aztán gyorsan összeszedte magát. Be kellett látnia, csak Jason az egyetlen szóba jöhető férfi erre a szerepkörre.

- Rendben, játszd el te. Megcsókolhatsz és megfoghatod a fenekem, de ha elölre nyúlkálsz, vagy a mellemet fogod tapizni, megátkozlak! És nem mondhatod, hogy nem szóltam előre! – szögezte le a szabályokat a nő, mire a férfi vigyorogva bólintott.

- A pasidnak gondolom, ezt nem fogod elmondani – szólt kárörvendően Jason.

- Dehogynem – válaszolta Hermione, majd látva az értetlenkedő és hitetlenkedő arcokat, kifejtette. – Mark ismer engem. Tudja, hogy nagyon szeretem őt, és sosem csalnám meg. Ezen kívül ő is auror, és ketté tudja bontani a munkát és a magánéletet.

- Szóval azt mondod, hogy ha más pasikkal smárolsz, az is hidegen hagyja Markot? – kételkedett Harry.

- Túlzás azt állítani, hidegen hagyja, de nem kezd el féltékenykedni és patáliázni, csak ha oka van rá. És az ok alatt azt értem például, hogy ha elkezdenék neki áradozni arról, milyen jól csókolsz, és mennyire elgyengülök a személyes varázsodtól, Jason. De ha ez eddig nem következett be, valószínűleg ez után sem fog, csókolj bármennyire is fantasztikusan…Egyébként meg nem értem, miért aggódtok ennyire. Az én kapcsolatom, nem a tiétek.

- Csak azért kérdeztem, nehogy feldúljam a kapcsolatodat.

Hermione nem reagált semmi Jason válaszára, bár eléggé hihetetlennek hangzott a kijelentés a férfi szájából. Rogerrel megbeszélte, hogy eljátsszák, csak az adott helyszínen ismerkednek össze, Ronnal pedig abban állapodtak meg, sosem fognak együtt mutatkozni, és egyedülállóknak adják ki magukat. Hátha a Tisztítók megfelelő nemű képviselőinek felkeltik az érdeklődésüket. A nap további részében pontosan kidolgozták a tervet, minden apró részletet megbeszéltek, és beosztást is véglegesítették. Hermione javaslatára – hogy jobban fel tudjanak készülni az esti, éjszakai kalandra – a továbbiakban másfél órával hamarabb mehetett haza a csapat.

A következő két nap olyan gyorsan telt el, hogy Hermione egyszerre csak arra ocsúdott fel, Ron és Harry a búcsúzáskor úgy köszöntek el, nemsokára találkoznak. Eddig nem ért rá a Weasley-házba való látogatásán gondolkodni, de most kikerülhetetlenné vált. A gyomra ökölnyire zsugorodott, ahogy felidézte maga előtt Mrs. Weasley és Ginny arcát utolsó találkozásukkor. A szemükben tomboló haragtól, és megbántottságtól a lány szinte megbénult, nem volt ereje védekezni az ostorként csattanó, sértő szavaktól. Hermione attól tartott, Ginnyhez hasonlóan az asszony sem bocsátott meg neki. Már pedig ha ez így van, akkor igencsak kellemetlen este elé néz…
Elhessegette maga elől a rémképeket, és bement a közértbe, hogy vegyen két-három üveg bort a vacsorához. Nem akart üres kézzel érkezni, viszont nem tudta, ilyen esetekben mit illik vinni a vendéglátóknak. Édesapja tanácsolta neki a bort, mondván, ezzel nem lehet melléfogni. Régebben Hermionénak sosem kellett ilyennel foglalkoznia, hiszen családtagnak számított, nem pedig egyszeri alkalommal meghívott vendégnek. A kasszánál nem látta Mandyt, helyette egy, a nőnél körülbelül huszonöt évvel idősebb asszony állt a pénztárgépnél. A feltűnő hasonlóságot látván, a boszorkány arra következtetésre jutott, a nő csakis Mandy édesanyja lehet. Barátságosan odaköszönt az asszonynak, majd egyenesen az italos részhez ment. Megtalálta a kedvenc francia borát, de az árát látva eltátotta a száját. Franciaországban is a legjobb minőségű borok között tartották számon ezt a márkát, viszont sosem gondolta volna, Angliában ennyire magas áron számítják fel. Csak egy pillanatig hezitált, majd három üveget betett a kosarába, figyelembe véve a népes rokonságot. Fizetés után gyorsan haza hajtott az autóval, és lezuhanyozott. Hoppanálással fog az Odúba eljutni, viszont – mivel otthonról és a környékről ezt nem tudta véghezvinni – a húszpercnyire lévő parkba még ki kellett gyalogolnia. És ahhoz, hogy időben odaérjen, lassacskán indulnia kellett. Ám nem tudta, mi lenne a megfelelő öltözék erre az alkalomra. Egy egyszerű farmernadrágot illetlennek tartott, hiszen mégiscsak vacsorára hivatalos, még ha nem is hivatalos jellegű. A mini szoknyáit kapásból elvetette, nem akarta Mrs. Weasley ellenszenvét rögtön a megjelenésével kivívni. Hosszas tanakodás után, úgy ítélte meg, fekete bársony nadrágja, háromnegyedes ujjú lila selyeminge és hozzá az ugyancsak fekete, ízléses, horgolt, mégis fiatalos, kötött kardigánja se nem túl ünnepélyes, se nem kihívó, egy szóval: kifogásolhatatlan. A haját gondosan kifésülte, és egy lila, bársony hajpánttal egészítette ki öltözékét. Lábára magas sarkú, fekete csizmát húzott. A sminkelést sem vitte túlzásba, épp csak egy leheletnyit kent magára. Mikor leért az emeltről, szülei egymás szavába vágva dicsérték lányukat. Hermione egy-egy puszit adott nekik, majd búcsút intett, és kisétált a házból. A húsz perces sétát a legteljesebb lelki nyugalomban tette meg, nem gondolt semmire, csak élvezte az arcába vágó friss, hűvös szelet. Nagyon hiányzott neki Anglia szeszélyes időjárása. Mikor a parkba ért, keresett egy félreeső helyet, ahonnan hoppanálhat. Becsukta a szemét, erősen koncentrált az Odúra, és a pillanatnyi kellemetlen érzés után megpillantotta a három éve nem látott, akkor még otthonának tekintett viskót. Boldog mosoly terült el az arcán, ahogy megrohanták az ebben a házban átélt élmények.

Magabiztosan indult az ajtó felé, de a hátsó kertből hangokat hallott. Megváltoztatta lépései irányát, és a hangok után ment. Két gyermeket pillantott meg, akik neki háttal, a fűben guggoltak. Az idősebbik óvón a fiatalabb háta mögött tartotta a kezét. Hermione elmosolyodott a látványon. Közelebb ment hozzájuk, és rájuk köszönt. Teddy nyomban felpattant, a kislány csak érdeklődve a nő felé fordította a fejét.

- Te ki vagy? – szegezte neki harciasan a fiú.

- A nevem Hermione – válaszolta a boszorkány, miközben leguggolt a két gyerek elé. – Úgy megnőttél, Teddy. Amikor legutóbb láttalak, még csak épphogy elkezdtél járni.

A kisfiú szemmel láthatóan lázasan kutatott az emlékezetében, de nem találhatott semmi használhatót, mert továbbra is kétkedve nézett a nőre.

- Nem emlékszem rád.

- Persze, hogy nem. Akkor még nagyon kicsi voltál… Hogy hívják a barátnődet? – Fleur nem sokkal azelőtt esett teherbe, hogy Ronnal szakítottak volna, így eddig azt sem tudta, milyen nemű gyermekük született. Hermione magában elraktározta a tényt, hogy a kislány kiköpött mása édesanyjának, szőke haj keretezte a gyönyörű, bájos arcot.

- Victoire. És ő lesz a feleségem, ha felnövök! – jelentette ki határozottan Teddy.

- Ahhoz majd nekem is lesz egy-két szavam, Kispajtás! – bukkant elő a semmiből a vigyorgó Bill. – Helló, Hermione. Örülök, hogy újra látlak – bólintott a nőnek, majd kézen fogta a két gyereket. – Gyertek! Menjünk be a házba! Te se maradj le! –szólt vissza a válla fölött a boszorkánynak.

Hermione mély levegőt vett, és belépett az ajtón. A társalgás abban a pillanatban elhallgatott, mindannyian egy emberként tekintettek a nőre. A boszorkány mosolyt erőltetett az arcára, és körbenézett. Miután észrevette, hogy többek között sem Ginny, sem Mrs. Weasley nem tartózkodik a helyiségben, megkönnyebbülten felsóhajtott, és most már őszinte mosollyal az arcán köszöntötte a jelenlévőket: Mr. Weasleyt, Harryt, Percyt és a férfi kezét fogó nőt, Charlie-t, Fleurt, és Billt.

- Hermione! Köszönöm, hogy eljöttél – ment oda hozzá Mr. Weasley. – Hadd mutassam be neked Percy menyasszonyát, Penelopét! Azt hiszem, ti még nem ismeritek egymást.

- Szia! Hermione Granger vagyok – nyújtott kezet az auror, amelyet a boszorkány kedvesen viszonzott. – Én pedig Penelope Clearwater – mutatkozott be a nő.

Hermione odaadta a borokat a házigazdának, miután mindenki köszöntötte őt. Harry kivételével az összes szobában lévőhöz intézett pár érdeklődő kérdést, és őszinte örömére újból beszélgetés kezdett el kibontakozni a társaságban. Legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy a jóképű Charlie továbbra is facér, és ezen nem is szándékozik változtatni még egy jó darabig. Épp udvariasan cseverészett Fleurrel, amikor az ajtón belépett Ginny. Ráemelte tekintetét Hermionére, majd egyenesen Harryhez ment, és átölelte a férfit. A fekete hajú auror szemrehányóan nézett kedvesére, aki gyilkos tekintetekkel válaszolt. Hermione úgy gondolta, ennél kínosabban már nem is érezhetné magát, amikor megjelent Mrs. Weasley is.

- Jó estét, Mrs. Weasley – köszönt barátságosan Hermione.

- Nahát! – lepődött meg az asszony. – Nem gondoltam volna, hogy mégis eljössz. Úgy látszik, a griffendéles bátorság és hűség előnyökből legalább a bátorságot fel lehet fedezni benned.

- Molly! Nézd csak! Hermione volt olyan kedves, és hozott nekünk bort a vacsorához. Szép gesztus, nem gondolod? – Mr. Weasley hangja figyelmeztetően csengett.

- Ó, köszönjük. Igazán nem kellett volna költened ránk – Mrs. Weasley hangjából csak úgy sütött a neheztelés.

- Hermioneeeeeeeeeee! – hallott a háta mögül egy eszelős kiáltást a nő, majd csak annyit érzett, hogy átölelik, és a levegőben pörögni kezdenek vele. Még megfordulni sem volt ideje, hogy „támadója” szemében nézzen.

- Elég! Elszédülök – kacagott a nő, és remélte, hogy George eleget tesz kérésének, mert kezdett hányingere lenni.

- Nem mintha megérdemelnéd – mivel nem írtál egy sort sem –, de rendes leszek, és leteszlek.

Hermione megigazította felcsúszott ingjét, majd szembefordult a férfivel. Amikor elment Franciaországba, a barna szemek még reménytelenséget és mérhetetlen fájdalmat tükröztek, most viszont a tettre kész erőtől tüzesen csillogtak. A boszorkányt ez akkora örömmel töltötte el, amilyenre még ő maga sem számított. Fred halála után sokat beszélgetett George-dzsal, közel kerültek egymáshoz, és nagyon jó barátok lettek. Ezért gondolkodás nélkül előrehajolt, és puszit nyomott George arcára, mire a férfi újra átölelte őt.

- Hiányoztál – mondta az egyedüli iker úgy, hogy csak a nő hallhassa szavait. Majd hirtelen kibontakozott az ölelésből, és megfogta Hermione kezét. – Gyere, be akarok mutatni neked valakit. Áá! Már jön is, hallom a hangját.

A nő is fülelni kezdett, és Ron hangját rögtön felismerte. Volt kedvese beszélgetőpartnerét nem tudta beazonosítani, pedig valamiért úgy érezte, kellene. Hermione ledöbbent, amint belépett az ajtón az ismerős hang gazdája, aki meglátva a boszorkányt szintén eltátotta a száját.

- Hermione?! – hitetlenkedett a barna hajú nő.

- Mandy! Te hogy kerülsz ide? – értetlenkedett a boszorkány.

- Ti ismeritek egymást? – szállt be a kérdezősködésbe George is.

- Hermione hozzánk jár vásárolni – válaszolt Mandy.

- Akkor ezek szerint nem kell bemutatnom titeket egymásnak – vonta le a következtetést a még mindig Hermione kezét fogó George.

- Ami azt illeti, még sosem mutatkoztunk be egymásnak – gondolkozott el a boszorkány. – Essünk túl gyorsan a formaságokon! Hermione Granger vagyok – nyújtott kezet az estén már másodszorra a nő.

- Az én nevem pedig Amanda Spencer, de maradjunk továbbra is a Mandynél. Apu hívott mindig Amandának, amikor rossz fát tettem a tűzre – tette hozzá pironkodva.

- Mandyt akartad bemutatni, George?

- Igen, ő a barátnőm. Most jár nálunk először. És nem mellesleg szólva, ő az első lány, akit hazahoztam – lépett e szavakkal a nő mellé a vörös hajú férfi, és arcon csókolta a párját.

- Legalábbis ezzel a szöveggel próbál hízelegni – incselkedett párjával Mandy.

Hermione mosolyogva nézte a párost, szívét öröm töltötte el. Jól láthatón a két fiatal majd’ megőrült egymásért, szemükben a szerelem lángja lobogott, ahogy egymást nézték. A boszorkány annyira bensőségesnek találta ezt a pillanatot, hogy leemelte róluk tekintetét, és Ron arcába nézett. A férfi bátyját nézte, és vonásairól könnyűszerrel le lehetett olvasni az irigységet. A nő nem tudta mire vélni egykori kedvese reakcióját. Gondolataiból Mandy hangja zökkentette ki.

- Te már tudod, én hogy kerülök ide, de én még mindig nem tudom, te mit keresel itt. A végén még kiderül, Anglia tele van varázslókkal és boszorkányokkal, akik mind körülöttem járkálnak…

- Emlékszel arra, hogy említettem az előző barátom szüleit már évek óta ismertem, amikor összejöttem a fiúval? – A nő bólintását látva folytatta. – Nos, Ron a szóban forgó barát.

- Éhesz vadok – hallatszott egy vékony, mégis akaratos hang.

A társaság egy emberként nevetett fel. Fleur kézen fogta kislányát, és kisétáltak a nappaliból.

- Hát akkor, menjünk mi is enni! – javasolta Mrs. Weasley.

Hermione meglepve tapasztalta, hogy nem a konyha felé veszik az irányt, ahol mindig is étkezni szoktak. A létszám sem jelenthetett akadályt, ültek már többen is a konyhai hosszú asztalnál. Azon az ajtón léptek be, ahol régebben minden kis limlomot tároltak. Most a boszorkány szeme elé egy tágas, ízlésesen berendezett étkező tárult, ahol a narancssárga és barna színek domináltak. A szoba közepén egy hatalmas, új asztal állt, körülötte párnázott székek. A látvány egyszerűen gyönyörű volt, Hermione mégis idegennek érezte ezt a stílust, ismerve a Weasleyk lármás és kapkodó életét.

- Nahát, ez csodálatos! – ámuldozott Mandy.

- Köszönöm, Drágám! – mosolygott barátságosan a nőre Mrs. Weasley.

- Neked mi a véleményed, Hermione? – fordult felé érdeklődve Mr. Weasley. – Amikor legutóbb itt jártál, még egész máshogy nézett ki ez a szoba, nem igaz?

- Tényleg nagyon szép. Bár régebbi berendezést jobban kedveltem, az jobban illett a családhoz.

- Úgy! Szóval szerinted mi csak disznóólba valók vagyunk?! Egy ízlésesen berendezett étkező már nem a magunkfajta civilizálatlan embereknek való?! – támadt Hermionére a pufók asszony.

- Nem, dehogy! Én nem úgy értettem, csak…

- Üljetek le! Mindjárt hozom a levest – utasította a ház asszonya a többieket, akik egy része döbbent volt, másik felén pedig látszódott, elítélik Mrs. Weasley viselkedését. Egyedül Ginny vigyorgott kárörvendően.

Hermione könyöke hirtelen égni kezdett. Nem tudta mire vélni a dolgot, és amikor az említett testrészre nézett, kimelegedett. „Nem lenne szabad így reagálnom Ron érintésére!” – futott át az agyán. A helyzet csak fokozódott, amikor a férfi közelebb húzta magához a boszorkányt, és a fülébe suttogott.

- Fleur és a szülei tavaly karácsonykor elküldték a szüleimet egy időre a házból, és mire visszajöttek kész volt az új étkező. Anya elsírta magát, amikor meglátta, de nem a meghatottság miatt. Utálja. Csak akkor eszünk itt, ha Fleur is a házban tartózkodik, mert nem akarja őt megbántani – hadarta Ron.

A nőt őszinte örömmel töltötte el a tudat, hogy mégis igaza volt Weasleyék eltérő stílusával kapcsolatban, és így érthetővé vált Fleur sértődött arca is. A férfi elhúzódott tőle, mire kellemetlen hűvösség áradt szét Hermione testében. Mindannyian leültek, Hermione Ron és Charlie között foglalt helyet. A vacsora ízletes volt, a boszorkány mégsem tudott jóízűen enni. Mrs. Weasley folyamatosan rosszalló pillantásokat küldött felé, amelytől nemkívánatos személynek érezte magát. Az étkezés közbeni beszélgetésben nem vett részt, tartott egy esetleges újbóli félreértéstől. Ginny az esküvőre terelte a szót, de Harry nyomban próbált más vizekre evezni. A vörös hajú nő eltökélten kitartott szándéka mellett, végül ő győzedelmeskedett, mivel édesanyja is beszállt a díszítés megvitatásába. Hermione megtudta, hogy csak a család és a szűk baráti kör lesz jelen a jeles eseményen – erősen próbált nem tudomást venni arról, hogy ő nem tartozik már bele abba a bizonyos baráti körbe –, mégis egy külön, fűtött sátor szükségeltetik a közel ötvenfős vendégsereg befogadásához. Igazi griffendéles esküvőt terveztek: főszerepben az arany és piros színekkel. Hermione szinte maga előtt látta az aranyos színezetű asztalokat, a vörös székeket, és úgy gondolta, Ginny hófehér és Harry fekete talárja éles kontrasztot fog állítani a berendezéssel, és így jobban magára és a férfire tudja majd irányítani a figyelmet. Belesajdult a szívébe a fájdalom, amiért ő nem lehet jelen legjobb barátai esküvőjén. Jelen pillanatban azt érezte – mivel Harry és Ron kivételével mindenki lelkesen beszállt a tervezgetésbe –, hogy akár képes lenne Ginnynek mindent megtenni, csak az igenek elhangzásakor hadd láthassa őket. Mindennél jobban szerette volna látni, ahogy Harry élete végérvényesen biztos ígéretté és boldog jövővé válik. Még Mandy is megosztotta a társasággal az ötleteit. Hermione mérhetetlenül féltékeny volt George barátnőjére. Maga előtt nem tagadhatta, hogy igenis fáj neki a tudat, hogy Mrs. Weasley és Ginny szemmel láthatón elfogadta Mandyt, és megkedvelték a nőt. Róla pedig – jobbik esetben – tudomást sem vesznek, vagy esetleg banálisabbnál banálisabb indokok miatt „támadnak rá”. Nyomorúságosan érezte magát. Ő valaha ehhez a családhoz tartozott! Családtagnak számított! Mindenki szerette őt, és a Weasleyk örültek annak, ha a lány velük volt. Lehetséges lenne, hogy egy szakítás és három év távol töltött idő ennyire megváltoztassa az emberek hozzáállását? Ahogy végignézett a vidáman szórakozó társaságon, keserűen kellett megállapítania, már senki nem érzi úgy, hogy neki, Hermionének közöttük van a helye. Senkinek sem tűnt fel, hogy egész vacsora alatt nem szólalt meg, és a tányérjáról sem volt hajlandó elszakítani a tekintetét. Teljesen feleslegesnek érezte magát. Olyan érzése volt, mintha csak megtűrnék őt, de igazából senki sem szeretné, ha ott lenne. Ez az érzés kísértetiesen hasonlított arra az érzésre, amely az első roxfortos évében is mindennapjai része volt egészen addig, amíg Harry és Ron meg nem mentették őt a trolltól. „Istenem! – sóhajtott fel magában. – Milyen régen is volt!” Hiába mentek keresztül annyi borzalmas dolgon, Hermione örömmel gondolt vissza azokra az időkre. Érhettek hármójukat akármekkora csapás is, tudták, hogy egymásra mindig számíthatnak. Már magában az is erősebbé tette őket, hogy érezték barátaik szeretetét és támogatását. Ezzel szemben Hermione most csak mérhetetlen ürességet érzett szívében azon a helyen, amelyet barátainak tartott fent. Ugyan Ronnal és Harryvel újból sok időt töltöttek egymással, de ez nem volt ugyanaz. Harry Ginnyhez tartozott. Végre egy valódi család tagja lehet, és jól láthatóan, már alig várta, hogy összekösse hivatalosan is életét azzal a nővel, akit már évek óta szeretett. Éppen ezért szabadidejét inkább leendő feleségével és születendő gyermekei anyjával töltötte, nem pedig Ronnal és vele. Hermione tökéletesen megértette Harryt, de hiányzott neki. Rettenetesen. Ron meg… Hát igen. Ronnal nem volt egyszerű a helyzet. A minisztériumban zökkenőmentesen tudtak együtt dolgozni, bár kisebb súrlódások azért akadtak. A boszorkány ezeket nem is vette rossz néven, hiszen két olyan eltérő személyiségű embernél, mint ő és Ron, lehetetlen, hogy mindenben egyetértsenek. Munkán kívül azonban – miután Harry magukra hagyta őket, és kettesben maradtak – túlzottan is udvariasak voltak egymással. Ez a finomkodó stílus sosem volt jellemző kapcsolatukra, Hermione pont ebből érezte, hogy a látszattal ellentétben ők nem barátok. Próbáltak azok lenni, igen, nagyon is! De ez ezerszer nehezebb volt annál, mint amilyennek először gondolták. Személyes dolgokról sosem beszéltek, általában Ron mesélte el, kivel mi történt a három év alatt, amíg a nő távol volt. Gyakran felidézték a régi szép időket is, de ezen az úton haladva nem egyszer ingoványos talajra érkeztek, és ilyenkor a beszélgetés megakadt. Kisebb próbálkozások és döcögések után valamelyikőjük fáradtságra vagy egyéb ostoba kifogásra hivatkozva az elköszönést szorgalmazta. Hermione sokszor gondolt arra, régen mennyivel egyszerűbb és vidámabb volt minden, dacára annak, hogy veszélyben forgott az életük. Többször is eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha nem megy el. Viszont a kérdést csak most tette fel magának először: tényleg jó ötlet volt három évvel korábban Franciaországba utazni, és elhagyni szeretteit? Válaszolni nem tudott, de talán nem is akart. Hirtelen apró fájdalmat érzett karjában. Oldalra fordította a fejét, és a kérdő tekintetű Charlie-val találta szemben magát.

- Ó, ne haragudj. Mit kérdeztél? – szabadkozott zavartan Hermione, miközben próbálta rendezni arcvonásait és gondolatait.

- Nem Charlie kérdezett, hanem én – szólalt meg Mandy. – Azt kérdeztem, hogy mivel Ginny és Harry volt olyan kedves, és meghívtak az esküvőjükre, eljönnél-e velem ruhát vásárolni az alkalomra. Gondolom, te már rég megvetted a sajátodat, de én nem igazán tudom, miben illik egy varázslóesküvőn megjelenni, ezért szeretném, ha segítenél.

Hermione úgy érezte, mintha gyomorszájon öklözték volna. Mandyt meghívták a menyegzőre, míg őt nem?! Azt a Mandyt, akit alig két órája ismer mind Harry, mind Ginny?! A fájdalom és a megbántottság mellett a düh is felütötte a fejét a boszorkány szívében.

- Persze – köpte Mandy felé a szót rekedten. A nő megdöbbenését és zavarát látva elszégyellte magát. „Nem is rá vagy mérges – emlékeztette magát gondolatban –, Ginny hívta meg őt az esküvőre, és természetes, hogy elfogadta az invitálást, hiszen a Weasley családhoz szeretne tartozni. Azt sem tudja, hogy téged nem szeretnének az esküvőn látni”. Mélyen beszívta a levegőt, és bűnbánó mosollyal az arcán újból Mandy felé fordult. – Nagyon szívesen elmegyek veled vásárolni. Mikor szeretnéd megejteni a dolgot?

- Mit szólnál a szombathoz? De persze, ha valami más programot terveztél, én megértem. Egyáltalán nem muszáj…Szóval, ha nincs hozzá kedved, vagy valami…

- Mandy! – vágott Hermione a nő szavába. – Nagyon szívesen elmegyek veled vásárolni, legalább veszek magamnak is pár új ruhadarabot.

Mandy arca felderült. Hermione tekintetét ismét visszafordította a vacsorájára, de már csak hűlt helyét találta. Ezt nem tudta mire vélni, hát körbe nézett. Látta, hogy Mrs. Weasley ellebegteti a tányérokat az asztalról, hogy a desszertnek adják át helyüket. Az asszony szervírozta a tortát, melyet készített, majd a szeleteket a vendégeinek adta. A barna hajú boszorkány kapta meg a legnagyobbat, úgy gondolta, Mrs. Weasley talán így próbálja kompenzálni korábbi viselkedését. Ám amint ránézett a tortára, rájött, hogy nem engesztelésről van szó, sokkal inkább egy újabb, az auror elijesztésére szolgáló kísérletről. A ház asszonya mazsolás-túrós tortát készített, melyek közül Hermione egyiket sem ette meg. A fonnyadt szőlőt – ahogy nevezte a mazsolát – bizarr kinézetűnek találta, és az íze sem nyerte el tetszését, miután egyszer hosszas rábeszélés után Ron kérésére megkóstolta. A túrótól pedig kiütéseket kapott, holott más tejtermékekre sosem volt érzékeny. És Mrs. Weasley nagyon is jól tudta, hogy egyik ételből sem szokott enni! Hermione számára a napnál is világosabbá vált, Mrs. Weasley nemhogy nem bocsátott meg neki, de egyértelművé akarja tenni, nem szívesen látott vendég az otthonában.

- Nem kell megenned – súgta a fülébe Ron. – Nem értem, Anya miért ilyen tortát sütött, holott tudta, hogy te is itt leszel.

Hermione elszánt kifejezést öltött arcára, és „csakazértis” mozdulattal megragadta a villáját, és egymás után betömte szájába a falatokat. Tudta, ha sokáig nézi a mazsolákat, agya szabad asszociációkba kezd, és képtelen lesz megenni a tortát. Eközben az asszony fél szemét az auroron tartotta, nem zavartatva magát Ron dühös pillantásaitól.

A vacsora végeztével Teddy nagy figyelmet fordított Hermionének, miután Fleur elhoppanált Victoire-ral, hogy lányát lefektesse aludni. A boszorkány elmélyülten játszott Teddyvel, aki nagyon hamar megbarátkozott az emlékeiben nem szereplő nővel. Egy alkalommal – mikor a kisfiú sokadszorra nevetett fel Hermionéval együtt – Mrs. Weasley Harryhez fordult, és jól hallhatóan megjegyezte.

- Harry, szerintem nem túl jó ötlet hagyni, hogy Teddy megkedvelje Hermionét. Ha megszereti, nagyon nehéz és rossz lesz elengednie.

- Molly, Hermione annyiszor találkozik Teddyvel, ahányszor csak kedve tartja. Az első időkben hatalmas segítség volt, hisz én alig értettem valamit a gyerekekhez, és úgy látom, most is kölcsönösen megértik egymást.

- Ugyan már, Harry! Ne légy naiv! Pláne ne felejtsd el, egyszer már melengettük azt a bizonyos kígyót a keblünkön, nem fogom engedni, hogy megint szenvedjetek miatta, amikor úgy érzi, már felesleges a társaságunk a számára.

Az asszony hangjából sütő neheztelés, fájdalom és csalódás Hermionét tőrdöfésként érte. Úgy érezte, nem bírja tovább. Ha nem szabadul el az Odúból, valószínűleg olyat tesz, amellyel Mrs. Weasleynek hatalmas örömet okozna: sírni kezd.
Olyan hirtelen pattant fel Teddy mellől, hogy beleszédült. Egy nonverbális Invitóval magához hívta kabátját, gyorsan felvette, majd hadarva köszönetet mondott a ház asszonyának a vendéglátásért, Mr. Weasleynek a meghívásért, és kurtán bólintott egyet-egyet a többiek felé. Mrs. Weasley és Ginny diadalittas pillantását látva, Hermione rájött arra, hogy ezzel a családdal a korábbi sérelmek miatt nem tud új játszmát kezdeni, ugyanis esélyt sem fog kapni. Egész este prédának érezte magát, a nyomorult érzés elől menekülni akart. Feltépte az oroszlán barlangjának ajtóját, és könnytől homályos szemekkel kirohant az udvarra. Behunyta a szemét, hoppanálásra készülődött, amikor egy nagy, meleg kezet érzett az ő kis keze köré fonódni…