Ron aznap pocsékul ébredt. Harry és Ginny hamar észrevették a férfi rossz kedvét, ezért nem is próbálták őt bevonni a beszélgetésbe. A vörös hajú auror ezt nem is bánta, ugyanis az esküvői téma már a könyökén jött ki. Örült húga és legjobb barátja boldogságának, de azt már igencsak túlzásnak tartotta, hogy minden reggelinél és vacsoránál erről folyik a társalgás. Már alig várta, hogy végre megtalálja a megfelelő lakást, és elköltözzön. Megsürgette barátját, indulni akart. Mihamarabb viszontlátni Hermionét. Egész éjjel a nővel álmodott, pikánsabbnál pikánsabb képek peregtek a szemei előtt: volt kedvese egyenes haja a saját izzadt arcába tapadva, formás melle az ő tenyerében, vörös hajtincsei a gyönyörű nő lábai között, Hermione nyelve a férfi legnemesebb testrészén… Reggel az első dolga volt, hogy jéghideg zuhanyt vegyen. Ron nem az álma miatt volt rossz hangulatban, sokkal inkább az annak hatására fellépő érzés miatt. A világ legszerencsésebb és legelégedettebb emberének érezte volna magát, ha Hermione mellette fekszik az ágyban. De nem így volt. Ahogy oldalra fordította a fejét, csak a szokásos párnakupacot látta a hőn áhított arc helyett. És épp ez volt a problémája. Hogy nemcsak a számtalan nő közül egyet szeretett volna maga mellett tudni, hanem azt akarta, hogy az a nő Hermione legyen. Ron attól tartott, újból beleszeret. Talán hiba volt azon a három héttel korábbi estén utánamennie, amikor a nő sírva rohant el az Odúból?

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Anyja és húga egész este az idegein táncoltak. Ahogy viselkedtek Hermionével, az egyszerűen felháborító volt. Bár Ginny hozzáállás annyira nem lepte meg, hiszen nap, mint nap hallotta, ahogy Hermionét pocskondiázza. Ennek ellenére néha-néha mégis erős kísértést érzett, hogy kihívja egyetlen lánytestvérét a konyhába, és alaposan helyre tegye. Ron észrevette, hogy Harry kínosan feszeng Ginny megnyilatkozásai miatt. A vörös hajú férfi teljesen átérezte legjobb barátja helyzetét, hiszen mind a két, számára igencsak fontos nő közül az egyiküket kénytelen volt megbántani. De Ront nem is húga ellenségeskedése lepte meg igazán. Édesanyja mindig kedvesen és barátságosan viselkedett a hozzájuk érkezőkkel. Mindenkihez volt egy-két szép szava, boldog volt, ha gondoskodhatott valakiről – akkor is, ha csak egyszeri megvendégelésről volt szó. Most meg rá sem lehetett ismerni. Ott kötött bele Hermionéba, ahol csak tudott, és még csak nem is próbálta titkolni ellenszenvét. Anyja szinte küldetésének érezte, hogy sértő megjegyzéseivel és rosszmájú tetteivel elüldözze a boszorkányt a háztól. Ron tudta, miért csinálja ezt a nővel, de nem értette. Hisz’ olyan rég szakítottak már! Azóta eltelt három év. Hogy lehet az anyjában mégis még ekkora harag? Különben is: neki, Ronnak kellene haragudni, de ha ő túllépett a sérelmein, akkor a családja miért nem próbál meg együttműködni vele?! Szemmel láthatóan édesapja is szégyenkezett felesége és lánya miatt. Ugyan többször is szúrós pillantással illette az említetteket, de szólni nem szólt. Abban a percben Ron rá is dühös volt. Ha már egyszer meghívta Hermionét, miért nem áll ki mellette?! Miért hagyja, hogy egész este lógassa az orrát, és csak lefelé bámuljon, mert már fél bármilyen beszélgetéshez is hozzászólni?! Na, tessék! Esküvő. Megint. Hurrá. A vörös hajú auror iszonyatosan hálás volt barátjának, amiért próbálta elterelni a beszélgetést az esküvői előkészületekről, de amikor anyja is kapva kapott a Hermione inzultálására kitűnően alkalmas témán, Harry feladta a harcot. Keserű fintort vágott felé, mire Ron viszonozta a gesztust. Sosem gondolta volna, hogy Ginny és édesanyja képesek ilyesfajta aljas viselkedésre. De az i-re a pontot Ron legnagyobb meglepetésére George barátnője tette fel.

- Mandy! Harry és én nagyon boldogok lennénk, ha te is részt vennél az esküvőnkön. Tudom, hogy csak most találkoztunk először, de a bátyám már annyit mesélt rólad, hogy úgy érzem, ezer éve ismerlek.

- Ó, Istenem! Nahát! Köszönöm a meghívást! Nagyon szívesen elmegyek. Tudjátok, még sosem voltam varázsesküvőn… Persze ez nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy George-ig azt sem tudtam, létezik egy másik világ is. Jaj, Istenkém! Olyan izgatott vagyok – csicseregte Mandy, amelyen mindenki – Ron és Harry kivételével, akik visszatartott lélegzettel figyelték Hermionét – mosolygott. A barna hajú nő lelkesen, arcán fülig érő mosollyal fordult a szintén barna hajú boszorkány felé. – Hát nem csodálatos, Hermione? Ugye, eljössz velem ruhát venni? Nekem fogalmam sincs, ilyenkor mi az illő öltözet.

Ron megmerevedett. Mandy tudtán kívül is, de anyja és húga kezére játszott, ezzel fájdalmat okozva Hermionének, aki nem reagált semmit. Ahogy a vörös férfi jobban megnézte a nő profilját, már tudta, nem hallotta a kérdést, mivel gondolatban máshol járt. Mikor eljutott tudatáig, hogy Mandy miben kéri a segítségét, a barna szemekben a düh lángjai lobbantak fel. Ron sejtette, nem, sokkal inkább tudta, hogy a nő haragja elsősorban Ginnyre irányul, bármennyire is barátságtalanul válaszolt George barátnőjének. Az előbbi hangnemért zavartan ugyan, de engesztelően bizonygatta Hermione, hogy szívesen elmegy vásárolni az alig pár órája ismert, mégis az esküvőre meghívott vendégükkel. Ron csodálkozott a boszorkányon, biztos volt abban, hogy hamarosan kitör, és kiáll magáért húgával és anyjával szemben. Ehelyett még akkor sem szólt egy szót sem, amikor meglátta mazsolás-túrós tortát. A férfi mérhetetlenül dühös volt édesanyjára, amiért élvezettel figyelte, ahogy Hermione szó szerint csak kényszeríti magába a desszertet. (Utána a boszorkány arcán négy napig láthatók voltak a túrónak köszönhető kiütések.) Miután befejezték a vacsorát, átmentek a nappaliba. Victoire szemmel láthatóan már nyűgös volt, ezért Fleur hazament vele, de Bill még ott maradt. Ron kíváncsi volt rá, bátyja miért nem távozott családjával, bár gyanította, Fleur kérésére maradt, hogy be tudjon majd számolni az este további alakulásáról. Ez annyira a sógornőjére vallott! Nem sokkal az után, hogy Fleur és Victoire elment, bekövetkezett az, amire Ron egész este várt, és amitől tartott: Hermione megadta magát. Olyan gyorsan pattant fel Teddy mellől, és bújt bele kabátjába, hogy Ron már csak arra ocsúdott fel, amikor Hermione feltépte az ajtót, és ezzel egy időben édesapja élesen csattanó hangja is hallatszott.

- Molly! Mégis hogy a csudába viselkedhettél így?!

Anyja válaszát már nem várta meg, gondolkodás nélkül a boszorkány után szaladt. Még épp időben érte utolérte, ugyanis a nő hoppanálni készült. Megfogta a kezét, ezzel arra késztetve a nőt, hogy szembe forduljon vele. Ron nehéz szívvel tapasztalta, hogy a barna szemekben könnycseppek gyülekeznek. Hermionén látszott, hogy szívesebben lenne bárhol máshol, mint vele, Ronnal, főleg sírva. A férfi nem teketóriázott sokat, magához vonta a boszorkányt. Legnagyobb meglepetésére a nő engedékenyen simult a karjaiba, egy csepp ellenállást sem tanúsított. Ahogy belegondolt ez volt az első testközeli élményük három év óta.

- Lazulj el! Ne gondolj semmire! – suttogta Hermione fülébe. – Elmegyünk innen.

Majd Ron becsukta a szemét, és erősebben magához szorította a nőt. Egy pillanatnyi szorító érzés után Roxmorts egyik kevésbé forgalmas utcájába érkeztek. Hermione még mindig Ron pulcsiját szorongatta, és zokogott. A vörös hajú auror nem próbálta őt csitítgatni, csak még szorosabbra vonta az ölelést – már ha ez egyáltalán lehetséges volt –, és egyenletesen simogatta a nő hátát. Percekig álltak így, szótlanul. Hermione könnyei lassacskán apadtak el, arca maszatos lett a szempillafestékjétől. Ron hihetetlenül gyönyörűnek találta a kisírt szemeket. Elővette a zsebkendőjét, és elkezdte gyengéden letörölni a fekete csíkokat. A boszorkány láthatón meglepődött a váratlan gesztuson, de nem ellenkezett. A barna íriszek sokkal inkább hálát sugároztak a vörös hajú auror felé, semmint neheztelést az intim gesztusért.

- Hova szeretnél menni? – érdeklődött Ron, miután már szalonképesnek találta a nő megjelenését.

- Ma este már nem szeretnék nagy társaságba menni, ha nem bánod – válaszolt a sírástól rekedt hangon a boszorkány.

- Persze. Megértem. Akkor sétáljunk! – indítványozta a férfi. Hermione egy pillanatnyi habozás után bólintott egyet, és elindult a Szellemszállás irányába.

Sokáig szótlanul bandukoltak egymás mellett. Mivel úgy tűnt, a boszorkány teljesen megnyugodott, Ron megköszörülte a torkát, és megszólalt.

- Sajnálom, ami ma este történt. Az anyám borzalmasan viselkedett veled. Nem lett volna szabad ilyeneket mondani és tennie.

- Hagyjuk, Ron, nem fontos – mondta erőtlenül a nő.

- De! Igenis fontos! Te ENGEM bántottál meg, és VELEM szakítottál nem pedig vele és Ginnyvel. Ha valakinek joga… nem, nem is joga. Hisz ilyenre senkinek sincs joga. Talán jobb szó a megbocsátható. Igen. Ez jó lesz. Szóval, ha valakinek meg lehetne bocsátani, és fejet lehetne hajtani az ilyesfajta viselkedése felett, akkor az ÉN vagyok. Az a baj, hogy nem értik meg, én már megbocsátottam neked, és nem akarlak folyamatosan sértegetni, ahogy azt az anyám és a húgom elvárja. Ők akarják megvívni helyettem a teljesen felesleges „háborút”… Revánsot akarnak venni. Sajnálom – majd valószínűleg csak magának, alig hallhatóan hozzátette. – Legalább Ginny nem szólt be neked…

- És te tényleg azt hiszed, hogy Ginny hűvös távolságtartása nem fájt?! Hogy minden egyes neheztelő nézésétől nem akartam az asztal alá süllyedni? Hogy nem voltam szörnyen elkeseredett, amikor direkt előttem beszélt az esküvőjéről?! A fenébe is! Harry a legjobb barátom, úgy szeretem, mintha a testvérem lenne! Erre Ginny meg nem engedi meg, hogy ott legyek, amikor örök hűséget fogadnak egymásnak! Hol igazságos ez?! Bezzeg Mandyt tárt karokkal várja! Hát tényleg ekkora bűnt követtem el? Hogy mindenki elpártol tőlem? Hogy azt érdemlem, újra úgy érezzem magam, mint első évben a Roxfortban? Magányosan? – halkult el a kitörés végére Hermione.

Ron csak döbbent szemekkel bámult rá, fel kellett dolgoznia, amit hallott. Sosem gondolta volna, hogy az új Hermione szájából valaha is ilyen fájdalmas panaszáradat fog előtörni. De nem ért rá gondolkodni, mert úgy érezte, a boszorkány valami válasz-félét vár tőle.

- De… de hát nem lehetsz magányos – kezdett bele esetlenül. Évek múlása ide vagy oda, Ron még mindig nem sajátította el a hatásos vigasztalás fortélyait. – Vannak barátaid…

- Tényleg? – vágott szavába a nő. – És mégis kik?

- Ezt meg hogy érted? Természetesen Harry és én.

- Na persze – horkantott fel Hermione. – Harry állandóan Ginnyvel van elfoglalva, akkor is, ha velünk van. Lehet, hogy neked nem tűnt fel, de bizony sokszor nézi az óráját, mikor is kell hazaindulnia. Ami nem baj, hiszen össze fognak házasodni, de ő már inkább tartozik Ginnyhez, mint hozzánk. És ha már férj lesz, valószínűleg még kevesebb időt fog nekünk szentelni.

- Igen, lehet – felelte lassan Ron. – De én még mindig ott vagyok neked…

- Te?! Ugyan már, Ron! Kit akarunk becsapni? Mi nem vagyunk barátok. Ha azok lennénk, nem válna rögtön döcögőssé a beszélgetés, amint kettesben maradunk. Amióta újra Angliában vagyok, ez az első… na, jó, a második értelmes és őszinte beszélgetésünk.

Ron magában igazat adott Hermionénak. Ők tényleg nem barátok. Bár ha jobban belegondolt, csak azután alakult ki közöttük igazi, jó barátság miután összejöttek. Addig nem igazán jeleskedtek egymás iránt ebben a szerepkörben.

- De mi most egy egészen baráti társalgást folytatunk, nem igaz? – indította el újból a társalgást Ron. – Szóval még van remény – mosolygott a nőre kedvesen. – Nézd, most szépen beülünk a Három Seprűbe, iszunk egy vajsört, és elbeszélgetünk! Na, gyere! – fogta meg a nő kezét, és maga után húzva őt elindult visszafelé.

A vörös hajú férfi talán jobban ledöbbent saját viselkedésén, mint a nő. „Miért csinálom ezt?” – kérdezte magától az auror. Ő csak meg akart bizonyosodni arról, hogy Hermione megnyugodott. És azon már túl voltak. No, nem volt boldog a boszorkány, de legalább már nem sírt, és feldúltnak sem látszott. Erre ő meg még elcipeli inni is! Hova tette az eszét?! Hisz eddig folyamatosan el akarta kerülni az ehhez hasonló szituációkat. Sosem beszélték meg a szakításukat, és Ronnak volt egy olyan baljós érzése, hogy ma este ez a kényes téma is terítékre fog kerülni. Félt a beszélgetéstől Hermionéval. Hiába volt griffendéles, hiába tett gyakran bátor – bár gyakran a vakmerő lenne a jobb szó – tetteket Harryvel vagy Harryért, mindig is tartott Hermionétől: a lány tudásától vagy éppen az adott témára, esetre való reagálástól. Most is így érzett. Nem tudta, mire számítson, csak az volt a napnál is világosabb számára, hogy őszintén fél az előtte álló pár órától. Biztos volt abban, hogy a kapcsolatuk megint változni fog: vagy újra közelebb kerülnek egymáshoz, vagy távolabb szakadék fog kettőjük között tátongani, mint valaha. Ron nem bírta eldönteni, melyik végkimenetel lenne a jobb.
Amikor megérkeztek a kocsma bejáratához, a férfi kinyitotta az ajtót, és beengedte maga előtt Hermionét. Egy távol eső asztalnál helyezkedtek el. Ron elment az italokért. Mikor visszaült a székére, egyenesen a boszorkány szemébe nézett, és megszólalt.

- Hallgatlak. Mondd el, mit érzel és gondolsz! Mondd el, milyen újra Angliában! Őszintén.

A nő csak egy pillanatig habozott, majd nagy levegőt vett.

- Rossz. Hiába vagyok a szülőföldemen, hiába látom nap, mint nap a szüleimet, hiába találkozok veletek mindennap, mégis otthontalannak és idegennek érzem magam. Tudod, sosem gondoltam volna, hogy három év ennyi mindent megváltoztat. Franciaországban teljes életet élek: van egy remek állásom, egy fantasztikus barátom, egy minden kincsnél többet érő legjobb barátnőm, és ezek kitöltik az életem. Nagyon sok kedves ismerősünk van, akikkel szabadidőnkben találkozgatunk. Elmegyünk táncolni, moziba, sportmérkőzéseken – legyen szó akár kviddicsről, akár kézilabdáról – együtt szurkolunk, és gyakran vendégül látjuk egymást. Mégis van elég időm Markra, a munkámra és magamra is. Nyaranta legalább kétszer elmegyünk kempingezni, és az éjszakáinkat sátorban, a szabad ég alatt töltjük. Egy rossz szavam nem lehet az ottani életemre. Ugyan meggyűlt a bajunk a Tisztítókkal, de a munkát Markkal sosem visszük haza. Amint belépünk a lakásunkba, megszűnünk aurorok lenni, csak egy férfi és egy nő vagyunk, akik szeretik a másikat, és a szakmai vitákat leszámítva pazarul kijönnek egymással. Ezzel szemben itt, Angliában minden egyes nap ugyanúgy telik: felkelek, reggelizek, dolgozok, vacsorázok, futok, alszok. Na, jó, hetente kétszer elmegyek veled vagy Harryvel valahova, de azt már mondtam, hogy ezek a közös programok közel sem olyanok, mint a Roxfortban. Akkor mi hárman összetartoztunk, mára ez már sajnos nem így van. A szüleim nagyon örülnek nekem, és én is boldog vagyok, hogy ennyi idő után újból láthattam őket, de… De néha úgy érzem, megfojtanak. Annyira ragaszkodnak hozzám, szinte agyonnyomnak a szeretetükkel. Nem veszik észre, hogy felnőttem. Szeretem őket, nagyon. De akkor sem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy megőrjítenek az örökös aggodalmaskodásukkal és pátyolgatásukkal. Ugyanakkor hálás is vagyok nekik ezért, de a negatív érzés valahogy mindig felülkerekedik. És éppen ezért szörnyen mérges vagyok magamra. Hogy lehetek ennyire hálátlan? Hiszen három évig nem láttak, természetes, hogy be akarják pótolni a kimaradt időt. Szóval folyamatosan viaskodok magammal, és nincs kihez menekülnöm. Nem tudok kihez odamenni, hogy segítsen kijutnom ebből az összekuszált érzelmi helyzetből. Röviden: nincs igaz barátom.

Egy jó ideig nem szólt egyikük sem, némán iszogatták vajsörüket, és mindketten a gondolataikba mélyedtek. Hermione arcáról Ron könnyűszerrel le tudta olvasni, hogy tart az ő reakciójától. Teljesen megnyílt előtte, és utoljára erre példa csak járásuk alatt volt. A férfit jóleső megkönnyebbülés öntötte el arra gondolva, hogy a boszorkány bízik benne. Ezt viszonoznia kellett.

- Amikor elmentél – kezdte nagy torokköszörülgetés után –, nem tudtam mit kezdeni magammal. Közös életet képzeltem a Roxfort után is, ezért minden egyes jövőbeni tervemben szerepeltél. De te elhagytál. Én meg kikészültem – Ron itt megállt, és elgondolkodott. – „Talán Hermionének nem kell feltétlenül tudnia arról, hogy ha nincs olyan akaratos és makacs húgom, mint Ginny, akkor valószínűleg most valahol egy sikátorban fetrengenék holtrészegen. Nem, ennyire azért nem kell őszintének lennem vele” –határozta el.

A varázsló nem mondta el, hogy szakításuk után az alkoholba fojtotta a bánatát. Számtalanszor előfordult, hogy egy ismeretlen helyen ébredt a szabad ég alatt. Nem törődött magával. Volt, hogy a családja napokig nem látta. Amikor meg előkerült csapzottan, whiskey szagot húzva maga után, visszataszítóan viselkedett: állandóan káromkodott, sértegette szüleit és testvéreit, nem foglalkozott semmivel. Az Aurorképzőt sem akarta elkezdeni, de Ginny –vállalva a kockázatot – Imperius-átkot alkalmazott rajta. Három hétbe telt, mire sikerült teljesen ellenállnia húga akaratának, ugyanis Ron mentális képességei a sok whiskey-nek és vodkának köszönhetően alaposan megcsappantak. Akkor iszonyatosan összevesztek. Ginny kemény kézzel bánt vele, már nem sírt és könyörgött neki, mint eleinte. Felváltva kiabált és ütötte, a fejéhez vágta, hogy Hermione már négy hónapja elment, ideje lenne túllépnie rajta. Ron akkor mintha egy ködös álomból ébredt fel: kidobálta az összes szeszes italt az Odúból, bocsánatot kért mindenkitől, és minden tanoncnál keményebben kezdett el tanulni és edzeni az Aurorképzőben. Úgy tűnt, rendeződött az élete, amikor egy nap véletlenül leverte a perselyét, amelyet még gyermekként kapott. Természetesen egy árva knút sem volt benne. Ron mégis tisztán emlékezett arra, milyen mereven bámult az összetört kerámiadarabok közé. Ahogy kezébe fogta a gyönyörű, arany gyűrűt, melynek apró, csillogó kő volt a közepén, újra teljes letargiába esett. Ezzel a gyűrűvel akarta megkérni Hermione kezét a Roxfort befejezése után. Viselkedés megint száznyolcvan fokos fordulatot vett, de inni csak titokban ivott. Két hétig tűrték borzalmas magatartását, aztán Kingsley magához hívatta. A miniszter nem finomkodott, bizonytalan időre felfüggesztette Ront, és azt mondta, csak akkor merjen újból a szeme elé kerülni, ha felnőtt, és képes érett emberként viselkedni és ellátni a feladatát. Dühösen csörtetett haza, ahol legnagyobb megdöbbenésére utazóládája az ajtóban várta. Szülei kidobták őt otthonról, mondván, hogy nem tudják tovább elviselni lehetetlen magatartását. Miközben a Grimmauld térre hoppanált, ahol Harry lakott, azon gondolkodott, hogy ennél pocsékabb napja nem is lehetne. Tévedett. Legjobb barátja csak azzal a feltétellel fogadta be, ha elláthatja az egész házat egy különleges bűbájjal, amely megakadályozza, hogy alkohol vagy alkoholt fogyasztott ember bejuthasson otthonába. Ron fintorogva beleegyezett az ajánlatba, de abban a percben utálta Harryt. Később tudta csak meg, hogy szerettei összebeszéltek, és készakarva cselekedtek így, hátha a vörös hajú férfi belátja, változtatnia kell. Számításuk bevált, Ron helyrejött, és még most, Hermionéval szemben ülve is hálás volt a közbeavatkozásukért. Nagyon jól tudta, hogy a boszorkánynak nem is igazán azért kell szenvednie húgának és anyjának köszönhetően, mert szakított vele, hanem azért, mert ő a lány miatt borult ki teljesen, és gorombaságának elszenvedői pont azok voltak, akik mellette álltak és támogatták.
Ron hirtelen összerezzent, ahogy Hermione keze rátalált az övére. Felnézett, és meglepődve konstatálta, hogy a nő szeme könnyes.

- Én annyira, de annyira sajnálom, Ron – kezdte a boszorkány remegő hangon. – Nagyon szerettelek. Ugye, tudod? Életem legnehezebb tette volt, hogy elhagyjalak. Te voltál számomra minden, veled teljesnek éreztem magam…

- Akkor mégis miért? Mondd meg! Akkor miért szakítottál velem? Van fogalmad arról, hogy milyen érzés volt egy csodálatos szeretkezés után felébredni, és végighallgatni, ahogy azt dünnyögöd a térdednek, hogy „ez nem fog menni, nagyon sajnálom, részemről vége”?! Van fogalmad róla?! – kérdezte fájdalmas-dühös hangon Ron.

- Nekem sem volt könnyű! – kiáltott fel Hermione, mire az a pár ember, akik rajtuk kívül a kocsmában voltak, feléjük fordultak. – Az egyedüli, amit szem előtt tartottam, csakis te voltál – folytatta halkabban a nő. – Ha hagytam volna, hogy velem gyere, szerinted most is sikeres auror lennél? Franciaországban nem oktattak volna, oda csak azok kerülnek be, akiknek ők ajánlják fel a tanítást. A kampuszból egy hónapig ki sem mehettünk, és utána is csak engedéllyel. Teljesen elzárva tartottak minket, levelet is csak havonta küldhettünk. Ha ott vagy, akkor sem tudtunk volna találkozni, mert a nap huszonnégy órájában készen kellett állnunk. Előfordult olyan is, hogy éjjel megtámadtak minket a tanáraink, hogy ez által is fejlesszék a reakciónkat. Szóval velem nem lehettél volna. Akkor mégis mit csináltál te volna Franciaországban? Viszonylag sokan tudnak angolul, de nem hajlandók használni, elvárják, hogy te tanuld meg a nyelvüket, ha kommunikálni akarsz velük. Ergo normális munkahelyet sem találtál volna.

- És szerinted nem lettem volna hajlandó bármilyen kulimunkát is elvégezni, ha cserébe a kimenőidkor velem vagy, és továbbra is szerethetjük egymást?

- De. Tudom, hogy megtetted volna. Pont ezért szakítottam veled a Roxfortban. Ha együtt maradunk, és kijössz velem, akkor szép lassan elhidegültünk volna egymástól. Én haladok felfelé, míg te valami – ne haragudj a szóért – alja munkát végzel… Engem nem zavart volna, tudod jól. De téged igen. És ez megmérgezte volna a kapcsolatunkat. Bár ezzel te is tisztában vagy.

- Túl sok a „volna”. Nem tudhatod. Lehet, hogy jól meglettünk volna. Lehet, hogy már a saját esküvőnket tervezgetnénk, mint Harryék.

- Szerinted tényleg ilyen jól alakult volna az életünk? Őszintén!

Ronnak gondolkodnia sem kellett a válaszon, tudta, hogy Hermione verziója sokkal valószínűbb. A boszorkány már akkor is ambiciózus volt, ő pedig nehezen viselte, ha bármiben is alulmaradt.

- Na, látod. Bármilyen borzasztó is volt megtennem, kénytelen voltam szakítani veled, máskülönben ma nem tudnánk itt így beszélgetni.

- Máskülönben nem tudnánk újra barátok lenni – mosolygott Ron a nőre. – Mert azok vagyunk, Hermione.

- Tényleg barátunk vagyunk? – Ron komoly arccal, határozottan bólintott. – Jaj, Ron, annyira boldog vagyok! Köszönöm. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó véget fog érni az estém – szorította meg a férfi kezét a csillogó szemű Hermione. – Ez régen is mindig így volt. Bármilyen pocsékul is éreztem magam, amint megjelentél, minden egy csapásra könnyebb lett.

Ahogy Ron elnézte a mosolygós, életvidám, lelkesen csiripelő nőt, akaratlanul is mosolyra húzódott a szája. Most nem azt a szigorú, keménykezű, tudásával kérkedő aurort látta maga előtt, hanem azt a fiatal nőt, aki egykori kedveséből lett. Most nem az erős főnököt játszotta, hanem önmagát adta. A varázslót mérhetetlen öröm járta át, hogy neki része lehet abban, hogy az auror-maszk nélküli Hermione társaságát is élvezheti. Nagyon sokáig beszélgették még, főleg a tanulóéveikről volt szó, és hogy milyen kiképzést kaptak. Ron megtudta, hogy a boszorkány eleinte nagyon rosszul viselte a már-már embertelennek tűnő kiképzésmódot, de épp akkor, amikor fel akarta adni, Mark felkarolta. Egyre többet beszélgettek és találkozgattak, aztán idővel egymásba szerettek. Hermione elmondta, hogy iszonyat lelkiismeret furdalás gyötörte őt emiatt nagyon sokáig, de – még ha nehezen is – megbocsátott magának, és adott egy esélyt maguknak, amelyet azóta nem bánt meg. A vörös hajú auror örült, hogy a boszorkányt boldognak tudhatja, mégis keserű ízt érzett a szájában. A kocsmáros éjfélkor odasétált hozzájuk, és udvariasan felhívta a figyelmüket a zárásra. Szabadkozva felvették kabátjukat, és felszabadultan nevetgélve léptek ki a hűvös éjszakába. Ösztönösen nyúltak egymás keze felé, előzetes megbeszélés nélkül hoppanáltak a parkba, közel Grangerék házához. Ron egészen a házig kísérte Hermionét, de zavarba jött, amikor a búcsúzkodásra került sor. A boszorkány habozás nélkül lábujjhegyre állt, arcon csókolta a férfit, és bement az ajtón.

Ron percekig csak bámulta a csukott ajtót, majd visszaindult a parkba. Közben azon gondolkozott, hogy ezt a beszélgetést már sokkal hamarabb meg kellett volna ejteniük a szakításukról, így tiszta lappal indulhattak volna mindketten. De nem bosszankodott ezen, hiszen olyan természetesen viselkedtek egymás előtt, mint talán még sosem. A férfi remélte, hogy ezután több időt fognak együtt tölteni, mert neki is szüksége volt egy barátra. Hermionénak igaza volt: Harry és Ginny egy pár, ők már egymásért élnek. Ezért is kellett minél hamarabb elköltöznie, de nem mert belevágni. Tartott attól, hogy újból magányos lesz, és az alkoholba menekül. Nem bízott magában. Ugyanakkor a gyertyatartó szerepét sem kívánta a továbbiakban betölteni.
A pillanatnyi szorító érzés után a Grimmauld tér 12. előtt találta magát. Halkan nyitotta ki az ajtót, nem akarta húgát és barátját felébreszteni. Mint kiderült felesleges volt ennyire körültekintően eljárnia, mert a sötét nappaliból hirtelen Harry hangját hallotta.

- Hogy van Hermione? Vele voltál eddig, ugye?

A vörös hajú auror gondolta, hogy legjobb barátját érdekelni fogja, mi van Hermionéval, de arra nem számított, hogy képes addig virrasztani, amíg haza nem ér.

- Most már jól van. Nagyon kiborult, de amikor elköszöntünk egymástól, már nem volt semmi baja.

- Hihetetlen, hogy Molly így viselkedett Hermionéval. Persze arra egy percig sem gondoltam, hogy tárt karokkal fogja fogadni, de ez azért… – Harry kereste a megfelelő szavakat, de úgy tűnt, nem talált egyet sem, amellyel hűen kifejezhetné érzéseit, de mégsem ócsárolná vele leendő anyósát.

- Kegyetlen volt. De amit Ginny művelt, az sem volt semmi.

- Tudom. Hermione előtt felhozni az esküvőt… Hát igen. Ő sem viselkedett valami emberségesen – sóhajtott bánatosan Harry. – Ron! Tényleg szánalmas vagyok, amiért azt akarom, hogy Hermione is jelen legyen az esküvőn? Mindig mellettem állt, és nagyon fontos nekem. Ő a családom. Tényleg olyan nagy kívánság, hogy a testvérem és a feleségem megtűrjék egymást?! – fakadt ki az auror parancsnok.

- Milyen érdekes, hogy Hermione is pont ma mondta, hogy úgy szeret téged, mintha a testvére lennél. Mindennél jobban szeretne részt venni az esküvőn, de nem úgy vettem észre, mintha egyezkedni akarna Ginnyvel.

- Sokáig elvoltál – tért át más témára Harry. – Ennyi ideig együtt voltatok?

- Igen. Miután kisírta magát, bementünk a Három Seprűbe, és beszélgettünk. Azt hiszem, újra barátok lettünk – mosolygott őszintén Ron.

- Ennek nagyon örülök. De neked ennyi elég? Túltetted magad rajta?

- Ne aggódj, Harry! Ez jó lesz így mindkettőnknek.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

És Ron addig a napig tökéletesen meg is volt győződve arról, amit Harrynek mondott. Hogy neki teljes mértékben elég, ha csak barátok Hermionéval. De a barátok nem szoktak egymásról erotikus képekben fantáziálni… A varázsló megbánta, hogy három héttel korábban a nő után ment. Most már tudta, nem kellett volna. Azon az estén meglátta azt a lányt, akiért egykor oly’ hevesen dobogott a szíve. Többé már nem tudta a nőt két Hermionére osztani. Csak egy volt belőle. Akibe régen fülig szerelmes volt, és aki most máshoz tartozott…
Bár a remény még mindig élt benne, hogy érzései csak becsapják. De ahhoz, hogy ezt el tudja dönteni, muszáj volt látnia Hermionét. Hallani a hangját, érezni az illatát, megcsókolni édes ajkát… „Mi van?! – kiáltott fel gondolatban Ron. – Dehogy akarom őt megcsókolni! Csak látnom kell, hogy tudjam, valójában mit is érzek iránta.”

- Harry! Elindulnánk már végre? – türelmetlenkedett a vörös auror.

- Hová a csudába sietsz te annyira? Akarsz még valahova menni meló előtt?

- Nem, a minisztériumba igyekszem. – Látva Harry értetlenkedő arcát, Ron tovább próbálkozott hihető indokokat keresni. – Ugyan már, Haver! Muszáj nekünk mindig az utolsó pillanatban beesnünk? Egyszer nem érhetünk oda időben?

- Na, jó, menjünk – sóhajtott beletörődötten Harry. Odament Ginnyhez, hogy elbúcsúzzon tőle.

- Merlinre, Harry! Jó, hogy meg nem hágod előttem a húgomat! – förmedt az egymás szájában igencsak elmélyedt párosra a frusztrált Ron.

Harry kelletlenül elhúzódott Ginnytől, és zavartan nézett Ronra, de nem szólt semmit. Belebújt talárjába, intett egyet menyasszonya felé, majd a vörös hajúra nézett.

- Kész vagyok – jelentette ki a teljesen nyilvánvalót. – Felőlem indulhatunk.

- Na, végre már! – dünnyögte jól hallhatóan Ron.

Egyszerre hangzott fel a két pukkanás, és szinte ugyanabban a percben meg is érkeztek a Minisztérium bejáratához. Ron indult volna befelé, de egy erős kéz, mely a karját átfogta, visszahúzta.

- Mi van? – fordult vissza idegesen a varázsló.

- Mi bajod volt reggel? – kérdezte a fekete hajú parancsnok, majd sietve hozzátette. – És nehogy azt mondd, hogy semmi, mert ahhoz már túl jól ismerlek. És addig nem megyünk be, amíg el nem mondod, mi ütött beléd. Máskor is így csókolom meg Ginnyt, nem értem, mire volt jó az a beszólás… Szóval csupa fül vagyok.

- Hagyjuk, Harry, nem fontos – mondta Ron, miközben próbálta kiszabadítani zsibbadásnak induló bal karját. Hasztalan. – Elengednél?

- Nem. Komolyan mondtam: addig nem megyünk sehova, amíg nem tudtam meg, amit akartam.

Harry arcán elszánt kifejezés ült. Ron ismerte ezt, és tudta, hogy barátja nem viccelt, beszélnie kell, ha minél hamarabb látni akarja Hermionét.

- Na, jó. De Ginnynek nem adod tovább! Rendben?

- De hát Ginnynek mindent megmondok – tárta szét a karját Harry.

- Ezt nem! Kérlek! – tette hozzá esdeklőn.

- Rendben. Hallgatlak.

- Tudod az, hogy Hermione segít nekem lakást keresni, hogy az esti közös küldetések után beülünk valahova beszélgetni, hogy a szülei házába újból bejáratos vagyok, egyszóval nagyon sok időt töltünk együtt, úgy tűnik, nem marad nyomtalanul.

- Igen, ezt mi is észrevettük. Olyan felspannolt vagy minden közös programotok után, hogy lehetetlen volt nem észrevenni. Na, de folytasd tovább! Ez még nem magyarázat arra, hogy mi bajod volt reggel.

- Álmodtam – mondta Ron, de látva Harry értetlenkedő tekintetét, kénytelen-kelletlen magyarázni kezdett. – Olyan álmom volt Hermionéről, amilyen már nagyon régóta nem. – Harry még mindig zavaros szemekkel nézett barátjára, látszott rajta, nem tudja, Ron hova szeretne kilyukadni. – A rohadt életbe, Harry! Ezt direkt csinálod?

- Micsodát? Próbálok rájönni, mi az összefüggés az álmod és a reggeli hangulatod között, de nem könnyíted meg a dolgom.

- Te sem az enyémet – motyogta Ron. – Szóval nagyon mozgalmas álmom volt.

- Mozgalmas?

- A fene essen beléd és a hülye, lassú felfogásodba! – fakadt ki a vörös. – Egész éjszaka Hermionéval szexeltem álmomban. És az határozottan nem szeretkezés volt, hanem vad, állatias szex. Amilyet mindig is ki akartam vele próbálni. Sikítozott, karmolt, harapott…

- Elég, elég, elég! Nem akarom tovább hallani. Megértettem. Oké. Szóval… öhm… khm… feszült hangulatban ébredtél, és ezért érintett rosszul, hogy nekem meg ott van Ginny. Sajnálom, Haver, elhiszem, hogy ez frusztráló lehet.

- Nem, igazából nem is az volt a baj, hogy nem tudtam kivel levezetni a fölös energiámat, hanem, hogy csakis vele akarom… – vallotta be Ron a földet bámulva.

Sokáig álltak egymással szemben szótlanul, végül Harry törte meg a csendet.

- Szereted őt?

- Nem tudom. Azért akartam korábban jönni, hogy mihamarabb viszontlássam őt. Ha látom, akkor talán rájövök, hogy mi a helyzet.

- Ron! Adhatok neked egy tanácsot? – Ron bólintott. – Próbálj meg nem beleszeretni! Megint te húznád a rövidebbet. Hermione már alig várja, hogy újból Franciaországban lehessen… Markkal.

- Tudom. Nekem is ez a tervem.

Mivel Harry választ kapott kérdésére, tovább nem tartoztatta barátját, utat engedett neki. Ron mielőtt még belépett volna a minisztériumba, visszapillantott a másik aurorra. Harry arcán egyértelműen az aggódás és a helytelenítés vonásait látta. A vörös hajú férfi úgy tett, mintha nem vette volna észre. Miután visszakapta pálcáját, utat vágott magának a felvonóhoz, alig bírta kivárni, míg a megérkeztek a megfelelő szintre. Arra számított, mikor belép az ajtón, már ott találja Aspire-t és Rogert – ők mindig hamarabb érkeztek náluk –, de legnagyobb megdöbbenésére Hermione egyedül ücsörgött a közös irodában. Gyomra hátra szaltót ugrott, ahogy belenézett az érkező irányába forduló nő szemeibe.

- Nahát, Ron! Hát te hogyhogy ilyen korán? Hol van Harry? – csodálkozott boszorkány.

- Harry? Nem is tudom – Ronnak fel sem tűnt, hogy barátja nem szállt be vele a liftbe. – Valahol biztos lemaradt.

- Nem lemaradtam, hanem egyszerűen ott hagytál. Elindultál nélkülem, és egyszer sem néztél hátra, hogy mögötted lépkedek-e – lépett be az ajtón zsörtölődve az emlegetett.

- Jó reggelt, Harry! – mosolygott kedvesen Hermione. – Mi járatban itt majd’ egy órával korábban?

A két férfi tanácstalanul összenézett. Ron tudta, hogy számíthat barátja diszkréciójára, ugyanakkor meg mert volna rá esküdni, a másik parancsnok nem fog megfelelő magyarázattal szolgálni helyette Hermione számára, így elkezdett gondolkodni valami hihetőn. Azt azért mégsem mondhatta, hogy azt jött ellenőrizni, mit érez, amikor a nő közelében van.

- Én… illetve mi csak azért jöttünk, mert… akartunk még egy kicsit a párbajteremben edzeni…. igen, edzeni jöttünk – vágta ki hosszas erőlködés után büszkén Ron.

- Edzeni, mi? – húzta fel hitetlenkedve szemöldökét a nő. – Tehát nem akarjátok elmondani. Nos, rendben. Remélem, nem akadályozom a valódi terveteket semmiben, de egyszerűen nem tudtam otthon maradni.

- Miért? A szüleid megint túlságosan szerettek? – érdeklődött azonnal Ron.

- Nem, nem erről van szó. Csak aggódom. Nagyon. – A két auror értetlenkedve néztek a nőre, ezért az bővebben is kifejtette aggályait. – A francia parancsnokság küldött egy baglyot, hogy ma támadást intéznek a Tisztítók ellen. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően rábukkantak a gyülekező helyükre, és ott akarnak rajtuk csapni.

- De hát ez jó hír! – örvendezett Harry. – Hamarosan lezárhatjátok az ügyet. Mégis mi ezzel a baj?

- Az, hogy nem vagyok ott. Ne értsetek félre! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ha én ott lennék, akkor biztosan mi nyernénk, vagy kevesebb sérült lenne. Dehogy! Nem tudom megváltani a világot, és nem is akarom. Csak egyszerűen jobb lenne a lelkemnek, ha én is mellettük lehetnék, és segíthetnék a csapatomnak és Markéknak.

- Tudom, hogy milyen rossz érzés, amikor nem segíthetsz, holott szeretnél és tudnál is – szólt együtt érzően Harry –, De legalább nem ülsz tétlenül. Neked itt van dolgod, és azzal kell foglalkoznod. Te innen segíted őket, ennyi terhet leveszel a vállukról.

- Tudom, tudom, de...

- Ez akkor sem ugyanaz. Tudom.

Ron nem szólt semmit, elemezgetni próbálta érzéseit. De nem sikerült. Agyában egyfolytában csak az kattogott, hogy Hermione szívesebben lenne egy csata kellős közepén, mint velük. Mint vele. A gondolat felettébb bosszantotta. Mit kellene tennie, hogy végre ő legyen az első a nő számára? Bármennyire is szégyellte, de ki akarta sajátítani a boszorkányt. Minden egyes kettesben eltöltött időt élvezett, jóformán azok az órák éltették. Úgy érezte, újból élni kezd. Három év alatt minden erejével a munkájára koncentrált, és próbált családtagjai és barátai elvárásaihoz igazodni. Nem akart nekik újból csalódást okozni. Most, hogy Hermione újból az élete része lett, nem értette, hogyan sikerült évekig kibírnia azt a sivár létet. Mert életnek nem nevezte volna... Merengéséből gondolatainak tárgya zökkentette ki.

- Ron, feltétlenül ragaszkodsz ahhoz, hogy varázslók lakta övezetben élj? – A férfinek ötlete sem volt, mire akar kilyukadni Hermione, és ez a nőnek is feltűnhetett, mivel bővebb magyarázatba kezdett. – Ma reggel Apu olvasta az újságot, és egyszer csak megszólalt, hogy talált számodra egy megfelelő lakást. Én is megnéztem a hirdetést, és tényleg ideálisnak tűnik: egy és fél szobás, konyha, fürdőszoba, a WC külön van. És ami a legfontosabb, a lakbér is korrekt. Viszont mugli környezetben van, egy hatalmas tömbház egyik kiadó lakása. Apu ismeri is a környéket, jókat mondott róla. Érdekelne?

- Persze. Megnézhetjük – kapott az alkalmon Ron. – Úgysincs normális lakás Roxmortsban, csak családi házak, de arra meg nincs szükségem. Az Abszol úton meg költséges lenne hosszú távon szobát bérelni. Meg az azért mégsem otthon.

- Akkor megnézzük? – lelkesült fel Hermione. – Ez szuper! Nem hoztam magammal az újságot, majd veszünk valamelyik újságosnál. Mit szólnál hozzá, ha ebédidőben mennénk el? Apu szerint autóval negyedórányira van innen. Szóval másfél óra alatt bőven lesz időnk megnézni a lakást, és még enni is valamit. De most rögtön keresek is egy standot, és felhívom a hirdetőt, hogy ma mennénk.

A boszorkány olyan hirtelen ugrott fel, és rohant ki táskáját felkapva az irodából, hogy a két férfinek még felocsúdni sem volt ideje.

- Hová rohant így Hermione? – kérdezte a belépő Jason. – Kis híján fellökött…

- Dolga van – válaszolta kurtán Ron. – Ha jól tudom, nem tartozik neked elszámolással.

- Mi bajod van, Weasley? Én csak egyszerű kérdést tettem fel. Ha problémáid akadnak a nadrágodban, akkor keress egy nőt, és ne a hozzád normális hangnemben szólókkal cseszekedj!

- Azt sem tudod, miről beszélsz, Aspire – felelte vörösödő füllel Ron.

- Ugyan már, kérlek! Csak a vak nem veszi észre, hogy lógó nyelvvel bámulod Hermionét. Meg akarod őt húzni. Nincs ezzel semmi probléma… Én is azt szeretném. – Hirtelen Ron tűzvörös fejjel előhúzta a pálcáját, és Jasonre irányította. A barna hajú férfi zavartalanul folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy egy igazi vadmacska az ágyban. Szinte látom a képet, ahogy kéjesen sóhajtozik alattam, előttem, fölöttem… ő dönthetne. Ah, Merlinre! Már alig várom!

Ron kezében elkezdett remegni a pálca, miközben Jasont hallgatta. Sértették őt a férfi szavai, úgy érezte muszáj megvédenie a nő erényét. Kész volt megátkozni munkatársát. Valószínűleg Harry rájöhetett a szándékára, mert kivarázsolta barátja kezéből a fegyverét. A vörös hajú auror tehetetlenül nézte, ahogy pálcája leendő sógora kezében landol.

- Add vissza! – kiabálta. – Most!

- Nem, Ron.

- De hát te is hallottad, mit mondott Hermionéről! Hogy tudsz ilyen higgadt maradni?! Ez a szemét, undorító alak úgy beszélt róla, mintha valami olcsó szajha lenne! – tajtékzott Ron.

- Tudom, Ron – felelte lassan Harry –, és nehogy azt hidd, nekem nem lenne kedvem egy jó nagyot bemosni neki… de nem érnénk el vele semmit, nem lenne jobb. Sőt! Még mi húzhatnánk a rövidebbet, ha fegyelmi eljárás indulna ellenünk.

- Szóval a kényelmes kis állásod előrébb való, mint a barátod? – hitetlenkedett a vörös.

Harrynek nem volt lehetőség válaszolni, ugyanis belépett Hermione. Ront meg sem lepte a nő döbbent, értetlenkedő arca: ő maga támadóállásban, ökölbe szorított kézzel és égő arccal, Harry közte és Aspire között, kezében mindkettőjük pálcájával és végül a majom, sunyi, mindentudó vigyorral az arcán.

- Mi a csuda történt itt? – kérdezte emelt hangon Hermione. Senki nem szólt egy szót sem. – Halljam!

- Ronald barátunk nem bírja elviselni az igazságot – válaszolta végül Jason, de szemét egy percre sem vette le Ronról.

Az említett dühödten megindult Aspire felé, de Hermione egy pálcalegyintéssel megállásra késztette őt. Csalódottan nézett Ron szemébe.

- Ha valami problémád van Jasonnel, munka után, a minisztériumon kívül rendezd le. Maradandó sérülést nem szeretnék látni rajta, mert azt kénytelen lennék megemlíteni az aktádban. – A boszorkány hosszú szünetet tartott, miközben tartotta a szemkontaktust. – Üljetek le! Roger ma nem jön dolgozni.

Ron szégyellte magát, amiért csalódást okozott Hermionénak, de a haragja Jason felé továbbra sem akart lankadni. Biztos volt benne, ha a nő tudná, miért akarta jól helyben hagyni Aspire-t, szörnyen dühös lenne rá. Hiszen mindig is önálló nő volt, aki nem szorult védelemre.
A munka egyhangúan, unalmasan telt: az eddig szerzett ismereteiket összegezték. Hermione felajánlotta nekik, hogy ha ebédidőben is dolgoznak, akkor két órával hamarabb hazamehetnek. A reggeli lelkesedését mintha egy erősebb fuvallat elfújta volna. Ron keserűen raktározta magában a tényt, hogy nem számíthat többé a nő segítségére a lakáskeresésben, de később kiderült, hogy a hirdető aznap nem ért rá, és csak másnap késő délután tudja őket fogadni.
Munka után Ron és Harry meghívták Hermionét magukhoz (Ginny késő estig a Holyhead-i Hárpiákkal edzett), de a nő udvariasan ugyan, de határozottan visszautasította az ajánlatot. Ron rosszkedvűen érkezett haza, egyenesen a szobája felé vette az irányt, ahonnan csak akkor merészkedett ki, amikor meghallotta legjobb barátja és húga mámoros együttlétének hangfoszlányait.

Másnap a vörös hajú auror szintén has alatti tettre kész erővel ébredt, álmaiban szintén Hermione szerepelt. Az előző nap nem vezetett sikerre, nem tudott rájönni, szerelmes lett-e újból a nőbe vagy sem. Harryvel aznap a szokásos időben érkeztek meg a minisztériumba, de legnagyobb meglepetésükre Hermione nem volt sehol, csak Jason üldögélt unottan a székén.

- Hol van Hermione? – érdeklődött azonnal Ron.

- Nem mindegy? – kérdezett vissza flegmán a barna hajú.

- Nehogy elölről kezdjétek a tegnapit! – figyelmeztette őket Harry, majd Jason felé fordult. – Szóval hol van Hermione? Tudsz róla valamit?

- Amikor megérkeztem itt beszélgetett Rogerrel, de amint észrevettek elnézést kértek, és kivonultak. Azóta nem láttam egyiküket sem.

- Elnézést a késésért – esett be szinte szó szerint Hermione az irodába kipirult arccal, az oldalát szorongatva. Úgy tűnt, futva tette meg az utat, bárhol is volt. – Rogert ma is nélkülöznünk kell, úgyhogy Harry, ma én megyek veled terepszemlére. Indulhatunk is, az útvonalat tudjátok. Annyit kérek, hogy pontban délután két órakor legyetek itt. Köszönöm.

Ron és Jason amint lehetett, külön váltak, hogy aztán külön-külön gyűjtsenek használható információkat, netalántán rábukkanjanak a Tisztítók lelőhelyére vagy néhány tagjára. Ron a maga részéről úgy gondolta, felesleges időpocsékolás az egész sétafikálás, az eddigiek alapján már biztosra tudják, hogy dörzsölt emberekkel van dolguk, akik nem követnek el olyan pancser hibákat, hogy például belesétálnak egy auror karjaiba. A férfi szerint rossz irányba keresgéltek, rosszul közelítették meg a problémát. Vagy csak egyszerűn nem is léteznek a Tisztítók. Mert ennyire bénák csaknem lehetnek! Mindannyian képzett aurorok, akik jól értik a szakmájukat. Még ha valóban ügyes ellenfelekkel állnak szemben, akkor is kellett volna már valamit találniuk. Legalább egy kis morzsát. De semmi. Éppen ezért nem is nagyon törte magát, beült ebédelni a Foltozott üstbe. Elolvasta a Reggeli Próféta aznapi számát, majd kelletlenül elindult a társával megbeszélt találkozóhely felé. Aspire már várta őt, de nem kezdett el kötekedni vele. Miután megbeszélték, hogy egyikőjük sem talált semmit, hallgatásba burkolóztak.
Az irodában Harry és Hermione már elmélyülten beszélgettek. Ron irigykedve figyelte a nevetgélő párost, biztos volt benne, nem a munkáról cseverésznek.

- Nahát, már meg is jöttetek? – fordult feléjük a nő. – Ennek nagyon örülök. Találtatok valamit?

- Nem – hallatszott a két egybehangzó válasz.

- Sebaj – kezdett bele izgatottan Hermione –, mert Harry és én igen. London keleti részébe hoppanáltunk, és csak sétálgattunk a muglik között. Egyszer csak…

A nő szavait rövid kopogtatás szakította félbe, de az érkező nem várta meg a bebocsátást, azonnal benyitott. Bedugta fejét az ajtón, majd miután végigfutatta szemét a bent lévőkön, megkönnyebbült mosoly terült el az arcán. Csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy éppen oldalazva becsusszanjon rajta. Hangtalanul leült Roger székére, de ahogy elhaladt Hermione mellett a nő jobb karján végigsimított. Látszott, hogy a boszorkány egy pillanatra megzavarodott, de aztán rendületlenül ott folytatta, ahol a kis közjáték előtt abbahagyta.

- Tehát egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy hatalmas, bő kabátban lévő alak egy pálcát húz elő. Harry nonverbálisan rögtön lefegyverezte, így a muglik nem vettek észre semmit. A férfi vagy a nő – ezt nem tudtuk megállapítani – sajnos elfutott, de a pálcája nálunk maradt. Szóval végre van egy nyomunk! – kiáltott fel örömittasan Hermione, miközben egyenesen az érkező szemébe nézett.

Ron jobban szemügyre vette a férfit, mert úgy gondolta, a boszorkány túl nagy figyelmet fordít neki, hiába nem szóltak egy szót sem egymáshoz. És ráadásul valahonnan még ismerősnek is tűnt neki. A férfinek rövid, enyhén hullámos fekete haja volt és kék szeme. Magasabbnak tűnt Harrynél, de alacsonyabbnak nála, Ronnál. Jobb karja fel volt kötve, arcán két nagyobb sebhely éktelenkedett. Az érkező figyelmesen hallgatta Hermionét, egy percre sem veszítette szem elől. Ahogy ránézett… Nos, abból Ron érezte, de inkább tudta, hogy Mark Clay, ex-kedvese barátja tette tiszteletét náluk. A vörös hajú aurort minden idegesítette a férfin, egyszerűen utálta. Nem is tudott tovább figyelni a boszorkány szavaira, egyfolytában válogatott szidásokkal illette fejben Markot, és különböző átkok hatásait képzelte el. Hermione a munkaidő végeztével, odasétált barátjához, és aggódva megvizsgálta közelebbről is a sebeket. Nem csókolták meg még akkor sem egymást, Ron gyomrát mégis jeges marokkal szorította a féltékenység.

- Fiúk – hallották a nő hangját –, szeretném bemutatni nektek a barátomat, Mark Clayt. Mark, ők Harry Potter és Ron Weasley.

- Harry Potter – nyújtotta kezét az angol aurorparancsnok. – Örvendek.

- Mark Clay. Számomra megtiszteltetés, hogy megismerhetlek – szorította meg erősen Harry kezét. – Hermione nagyon sokat mesélt rólad, és mindig is kíváncsi voltam arra az emberre, akiről olyan nagy szeretettel szokott beszélni.

Harry arcán látható volt, hogy azonnal megkedvelte Markot, Ron azonban fintorgott. Sosem kedvelte az olyan embereket, akiknek ilyen tenyérbe mászó stílusok volt. Akkor sem próbálta meg elrejteni ellenszenvét, amikor a férfi felé fordult.

- Mark Clay – emelte üdvözlésre jobb kezét. – Rólad is már sokat hallottam. Sokáig nagyon előkelő helyen voltál Hermione szívében. Az első időkben pokolian szenvedett, pocsékul érezte magád nélküled. Szeretném, ha tudnád, valószínűleg, sosem leszek az Hermione számára, mint ami te voltál, de szeretjük egymást, és megpróbálom őt boldoggá tenni.

Ron keze szívesebben lendült volna Mark arca felé, de végül türtőztette magát, és kezet rázott vele. Pofátlanságnak tartotta a férfi részéről, hogy felemlegeti előtte Hermionével való kapcsolatát, azt pedig még inkább támadásnak fogta fel, hogy – még ha burkoltan is –, de kijelölte a felségterületét.

- Ron Weasley – mormolta kényszeredetten, miközben szúrósan nézett a férfi szeme közé. Végül elfordította a fejét, és a nőre nézett. – Feltételezem, ma mégsem tartasz velem.

- Óó! Hát… sajnálom, de azt hiszem, ma tényleg nem tudok veled menni – sajnálkozott őszintén a boszorkány –, de Harry is ugyanolyan jól elboldogul a mugliknál, mint én. Biztosan elmegy veled. – Látva a férfi bólintását, odasétált a táskájához, és kivett belőle egy újságot. – Bekarikáztam a hirdetést, a címet is megtaláljátok ott. Ha nem haragszotok, mi most elmennénk. Úgy látom, Marknak pihenésre van szüksége. Holnap találkozunk. – Majd az ajtóból visszafordult. – Ó, és sok sikert, Ron! Remélem, összejön a lakás.

- Induljunk. Mihamarabb túl szeretnék esni rajta – mondta Ron olyan hangsúllyal, amelyből Harrynek nyilvánvaló válhatott, nem kíván beszélgetni Mark megjelenéséről.

A lakás egy tömbház harmadik emeletén helyezkedett el. Ahogy beléptek a kis folyosóra, a bejárati ajtóval szemközt rögtön meglátták a konyhát, tűzhellyel, mosogatóval és pulttal felszerelve. A folyosó végén találták a nagy szobát, a folyosón balra a két ajtó közül az egyik a spájz, a másik pedig a WC volt. Jobb oldalról nyílt a fürdőszoba, és onnan vezetett még egy ajtó egy kicsi szobába. Ron szinte látta maga előtt, milyen jó mindenes szoba lehetne belőle. Az átvételi szerződést azonnal alá is írták, de a tulaj megkérte a vörös hajú aurort, hogy karácsonyig még ne költözzön be, mert Mr. Greennek – a hirdetőnek – szüksége lenne a lakásra egy ideig. Ron kelletlenül beleegyezett, és úgy határozott – mivel a lakásra ráfért egy alapos festés, és szőnyeget is szeretett volna venni –, Harryék esküvője után George-hoz költözik az átalakítás idejére. Miután mindent megbeszéltek Mr. Greennel, a Grimmauld térre hoppanáltak, ahol Ron beszámolt húgának is a lakás-vételről. A nap további részében a férfi új otthonáról volt szól, és lakhatóvá tételének procedúrájáról.
Ron vacsora után az előző naphoz hasonlóan nem maradt a nappaliban Harryvel és Ginnyvel, hanem a szobája magányába vonult. Ahogy végigpörgette maga előtt a nap eseményeit, keserű csalódottságot érzett. Minden egyes Hermionével töltött percet nagy becsben tartott, de aznap megfosztották őt az éltető időtől. A harag olyan gyorsan lobban fel lelkében Mark iránt, hogy szinte észre sem vette. Csak a mindent elemésztő gyűlölet és féltékenység maradt a gyomrában. Öröm nélküli ujjongással raktározta el magában a tényt: újból beleszeretett egykori kedvesébe. El kellett ismernie, a nő nélkül pocsék az élete, szüksége volt rá. Szüksége volt arra a nőre, aki nagy valószínűség szerint – miközben ő a boszorkányról fantáziált, és hiányáról kesergett – több hete nem látott barátjával szeretkezett. Ron aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, egész este ökölbe szorított kézzel, dühtől és csalódottságtól remegve járkált fel-alá a szobájában.