Hermione és Mark kéz a kézben sétáltak az autó felé. A nő újra és újra a férfi felé pillantott, mintha nem tudná elhinni, az tényleg mellette sétál. Örült, hogy végre viszontláthatta párját, de nyugtalanság fogta el megjelenése miatt. Volt valami furcsa a férfi tekintetében. Azt könnyedén ki tudta olvasni, hogy a Tisztítókkal szemben ők maradtak alul – és Markot ismerve ez hatalmas csapás volt neki –, de Hermione úgy vélte, más, valami sokkal mélyebben gyökerező probléma miatt sugárzik megtörtség és fájdalom a máskor vidám szemekből. A boszorkány aggódott. Erős kísértést érzett arra, belelessen a varázsló fejébe, de tudta, a férfi kitűnő legilimentor és okklumentor lévén könnyedén hárítaná a kísérletet. Másrészt illendőnek sem tartotta volna. Markkal való kapcsolata a tiszta és kölcsönös őszinteségen alapult. Mindent meg tudtak beszélni egymással, és Hermione már Mark néha kegyetlen, ám sosem sértésből mondott igaz szavaihoz is hozzászokott. Becsülte a férfiben, hogy sosem kertelt, mindig azt mondta, amit valójában gondolt. Szerette ezért a tulajdonságáért. És azért még jobban, amiért az ő őszinteségéért sem háborodott fel. Ó, hányszor előfordult a Roxfortban, hogy Ron és Harry nehezményezte, amikor megmondta a szemükbe a valódi véleményét! Mark annyira más volt, mint a két barátja. A ködösítés és a finomkodás messze állt tőle, de ugyanakkor nála együttérzőbb, az érzéseit nyíltan vállaló férfivel még sohasem találkozott. Épp ezért nem értette, miért nem mondja el, mi foglalkoztatja őt, mi okoz neki borús gondolatokat. Hiszen együtt mindenen túl lesznek. Hermione elmosolyodott. Ez volt a mottójuk. Ez adott erőt mindkettőjüknek. Ez volt az a mondat, amelyet a boszorkány számtalanszor hallott már a férfi ajkairól. Ezzel a mondattal vigasztalta őt, amikor még csak barátok voltak, és ő Ron után sóvárgott. Miért nem beszél?! Mondjon már valamit! Ez a bizonytalanság az őrületbe kergeti őt. Rosszul érzi magát, mert Mark is búskomor. Hiába, kapcsolatukban ez így működött: együtt sírtak, együtt nevettek. Ha ő boldog volt, akkor párja is az lett, még abban az esetben is, ha egyébként pocsék nap állt mögötte. Ha Hermionénak rossz kedve volt, akkor Markra is átragadt az érzés. Ha Hermione szomorú volt, Mark átölelte ugyan, de meg sem próbálta vigasztalni. Hagyta, hadd merüljön el a boszorkány a fájdalmában, hadd ölje ki magából ezáltal a rossz érzéseket, és közben ő is ugyanazokat élte át. „Mennyivel másképp volt Ronnal!” – ötlött Hermione eszébe hirtelen. – Ő is készségesen ölelt a komorabb perceimben, de már magából a gesztusból is annyi erő és vigasz sugárzott, hogy sokáig nem tudtam szomorú lenni. Ráadásul minden egyes szavával gyógyította lelkemet, gyakran mosolyt, nemegyszer pedig fulladást is okozható nevetésrohamot kihozva belőlem… Hogy tudtam két ennyire eltérő személyiségű férfibe beleszeretni?”

- Min gondolkozol? – hallotta Mark hangját.

- Sok mindenen. De legfőképp azon, te mire gondolhatsz. Valami bánt téged, és zavar, hogy nem osztod meg velem.

- Megosztom. Később. Muszáj beszélnem róla – sötétült el a varázsló tekintete. – Most hozzátok fogunk menni? – Hermione bólintott. – Ó, ez kínos! Én meg nem hoztam semmit a szüleidnek. Szép kis első benyomás lesz. A fenébe!

- Hé, nyugi! A rólam kialakított véleményed alapján úgy gondolod, olyan emberek neveltek fel, akik ajándékok híján rögtön leírnak, és ellenségesek lesznek veled?

- Nem. Tudom, hogy nagyszerű szüleid vannak. És életük főműve talán még annál is csodálatosabb – mosolyodott el Mark a piruló nőre nézve. – El sem tudom mondani, mennyire hiányoztál.

Mikor odaértek az autóhoz, Mark magához húzta Hermionét és egy könnyed csókot lehelt a szájára. A boszorkány elvigyorodott, majd előre lendült és szorosan a férfihez tapadt. Miután elváltak egymástól az ajkaik, a nő megszólalt.

- Már azt hittem, nem is akarsz megcsókolni.

- A csapatod előtt nem is akartalak. Az munka, ez meg magánügy. Nem akartalak félbeszakítani.

- Köszönöm – cuppantott egy puszit Hermione Mark arcára. – Na, szállj be gyorsan, menjünk haza!

Az úton mindketten csöndbe burkolóztak, de ez a csend korántsem volt kínos, sokkal inkább megnyugtató és intim. Hermione mosolyogva figyelte, ahogy Mark issza magába az angol házak és táj látványát. Kilenc éve nem járt Angliában, és soha nem is vágyódott vissza. Legalábbis mindig ezt hangoztatta. A boszorkány azonban úgy vélte, senki sem tud teljesen elszakadni a szülőföldtől, lélekben kötődik hozzá, még akkor is, ha sok boldogság nem érte ott. Ezért nem is csodálkozott a Mark arcán megjelenő lelkesültségen. Már éppen szóvá akarta tenni a férfi szavai és viselkedése közti ellentmondást, amikor hirtelen a varázsló elkomorodott. A nő nem tudta ezt mire vélni. Zavarodottsága kiülhetett az arcára is, mert Mark magyarázatként elmondta, látott egy hirdetést, amelyen fel volt tüntetve a Cambridge név. Többet nem szólt, de felesleges is lett volna. Hermione tudta, hogy párjának eszébe a jutott a gyerekkora és a nevelőszülei. Mark a megismerkedésük után körülbelül fél évvel már a bizalmába avatta és teljes őszinteséggel beszélt fájdalmas, rossz emlékkel teli gyermekkoráról.
Igazi szüleiről nem tud semmit, pár órás csecsemőként árvaházba adták. Egészen hat éves koráig a barátságos, a kevés létszám miatt családias, kétszintes, vidám színekkel tarkított intézmény jelentette számára a boldogságot. A nevelőktől annyi szeretetet kaptak, hogy sosem érezték úgy, szüleik jobban törődnének velük. Ám Markot örökbe fogadták. Elmondása szerint kézzel-lábbal tiltakozott, nem akarta elhagyni otthonát és barátait vadidegen emberek miatt. Pedig a fiatal házaspár mindent megtett, hogy a kisfiú vidám mosollyal az arcán költözzön hozzájuk. Mark kedvelte ugyan őket, de nagyon félt az ismeretlentől, szívesebben maradt volna a megszokott környezetben. A családjával. Ám a nevelők hosszas rábeszélés után meggyőzték a fiút, sokkal jobb helye lesz az új családjánál, és őket meg akkor látogatja meg, amikor csak akarja. Szóval a Clay család – Markot hivatalosan is a nevükre vették – felnyalábolta a kisfiút, és az új lakóhelyére, Cambridge-be fuvarozta. Kezdetben Mark pazarul érezte magát, és barátai hiánya sem hagyott már benne hatalmas űrt. Lefoglalták az új játékai – amelyeken senkivel sem kellett osztozkodnia –, élvezte a csak rá irányuló figyelmet és kényeztetést. De a helyzet idővel megváltozott. Monica és Peter Clay mindennél jobban szeretett volna saját gyermeket. Évekig próbálkoztak, majd végső elkeseredettségükben az örökbefogadás mellett döntöttek. (Távoli ismerőseik hasonló cipőben jártak, de amikor már ők is lemondtak minden reményről, és magukhoz vettek egy kislányt, váratlanul a nő teherbe esett. Abban reménykedtek Clayék, ilyen velük is megtörténhet). Ám a saját gyerek még évek múlva is váratott magára, és ez megmérgezte a pár kapcsolatát. Folyamatosan egymást okolták, de abban mindketten egyetértettek, feleslegesen vették nyakukba az „élősködő bajkeverőt”. Marknak tehát mindenféle szeretet nélkülöznie kellett, és senkihez sem fordulhatott a körülötte lévő furcsaságok miatt. A nevelőszülei ellenszenvét végül azzal vívta ki, amikor tizenegy éves korában levelet kapott a Roxfortból, és megtudták, Mark varázsló. Onnantól kezdve – az első sokkon túllépve – utálatuk totális érdektelenséggé alakult át, levegőnek nézték a fiút, és nem foglalkoztak vele. Teljesen eltávolodtak egymástól, idegenek voltak. Mark tizenhét éves korában írt egy levelet Monicának és Peternek, amelyben megköszönte, hogy addig gondoskodtak alapvető anyagi szükségleteiről, és leírta, többet nem megy vissza hozzájuk, mert nem tudja elviselni az állandó fagyos hangulatot.
Hermione megértette Mark rossz érzéseit, mégsem tudott megálljt parancsolni magának.

- Nem akarod őket meglátogatni? – kérdezte oldalra fordítva fejét.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan – jött a válasz egy lesújtó pillantás keretében. – Ha közel tíz évig kibírtuk egymás nélkül, és nem kerestük a másik társaságát, nem valószínű, hogy a későbbiekben erre bármelyikünk is igényt tartana.

A boszorkány megcsóválta a fejét, de nem szólt többet. Mark felnőtt férfi, aki tudja, mit szeretne az élettől, és kikkel akar kapcsolatot ápolni. Ő nem szabhatja meg. A rövid kommunikációt követően nem sokkal Hermione leparkolt a házuk előtt.

- Megérkeztünk – jelentette be. – Itt lakunk.

Mark kiszállt az autóból, és bevárta a boszorkányt. Hermione megfogta a férfi kezét, majd miután kikereste a kulcsát a táskájából, kinyitotta az ajtót. Betessékelte maga előtt Markot, és egyenesen a nappaliból kiszűrődő hangok felé vezette őt. A helyiségben édesapja és édesanyja beszélgettek összebújva. A boszorkány és a varázsló összemosolyogtak.

- Sziasztok – köszönt rájuk Hermione. – Hoztam egy vendéget.

- Valahogy éreztem – mosolygott sejtelmesen Jane Granger, de amikor a vendégre nézett, meglepődött. – Ó! Másra számítottam.

Hermione látta, hogy anyja iszonyatosan zavarban van, de nem értette, miért. „Majd később rákérdezek” – döntötte el magában.

- Anya, Apa! Hadd mutassam be nektek végre személyesen is a barátomat, Mark Clayt. Mark, ők a szüleim, Samuel és Jane Granger.

- Mark – nyújtotta kezét Sam -, örülök, hogy végre megismerhetem. A lányom nagyon sokat emlegette a leveleiben.

- Részemről az öröm, Mr. Granger. Elnézést kérek, amiért előzetes bejelentés nélkül és főleg hívatlanul érkeztem.

- Ugyan már – legyintett Jane Granger –, épp itt volt az ideje, hogy tiszteleted tedd nálunk. Ó, ugye nem bánod a közvetlen hangnemet? Szerintem hagyjuk a formaságokat, hiszen úgyis előbb-utóbb a családunk tagja leszel. Te is szólíts csak nyugodtan Jane-nek.

- Köszönöm Jane a szíves fogadtatást. Szörnyen restellem, hogy nem hoztam magammal semmi apróságot. Amikor eljöttem otthonról nem is gondoltam ilyesmire – szégyenkezett Mark.

Grangerék, Hermionéval az élen egymás szavába vágva bizonygatták a férfinek, hogy nem várnak el ilyesmit. Majd a boszorkány karon ragadta barátját, és a szüleinek hátravetett mondat („Ne haragudjatok, de Markkal beszélnünk kell. Vacsorakor találkozunk.”) közben felvezette őt az emeleten lévő szobájába. A varázsló azonnal letelepedett az ágyra. Hermione fájdalmas szívvel nézte lehajtott fejű kedvesét, az addigi magára erőltetett vidámságnak már nyoma sem volt. Mark testtartása egyszerre tanúskodott meggyötörtségről, tehetetlenségről, bosszúságról, átélt kínokról és fáradtságról.

- Mi történt? – kérdezte a nő, miközben leguggolt párja elé, és két kezét annak combjára tette.

- Kiderült, hogy alkalmatlan vagyok az aurorparancsnoki posztra – emelte fel lassan a fejét megtörten Mark.

- Jaj, Mark! Kezdd inkább az elejéről, ne pedig rögtön a szigorú ítéleteddel rukkolj elő!

- Tegnap – mint te is tudod – rajtaütést szerveztünk a Tisztítók meglepetésszerűen megtalált gyülekezőhelye ellen. Nem tudtam, hányan lesznek ott, de biztonság kedvéért az összes aurort mozgósítottam.

- Mind az ötven védekezőt és ötven támadót? – hüledezett Hermioe. – Hogyhogy a teljes csapattal vonultál fel? Ilyenre még sosem volt példa…

- Biztosra akartunk menni. Egyébként nem százan voltunk, akik szabadságon voltak – pontosan heten –, azokat nem hívtam be. Mellesleg a miniszter parancsára toboroztam össze a majdnem teljes létszámot. Szóval teljes harci felkészültséggel a reggeli, kora délelőtti órákban – mert ugyan ki számítana rá, hogy fényes nappal megtámadják – lecsaptunk rájuk. Csakhogy vártak ránk! – pattant fel Mark az ágyról, mire Hermione egyensúlyát vesztve a fenekére huppant. – Mi háromszor annyian voltunk, mint ők, mégis mi maradtunk alul. Azok a szemetek megvárták, amíg a négy hullámban érkező aurorok mindegyike beér a nagy raktárépületbe, aztán körbe kerítettek minket. Hoppanálásgátló teret hoztak létre, és a kezdeti meglepődöttségünket kihasználva főbenjáró átkokkal kezdtek minket támadni. A tieid közül parancsba adtam négynek, hogy törjék meg a pajzsot a mihamarabbi távozás érdekében, és hatnak meg meghagytam, arra négyre vigyázzanak. Minden erejüket beleadták, de még így is húsz percbe telt, míg négy magasan képzett auror lehetővé tette a hoppanálást! A többiek is – támadók és védekezők egyaránt – fáradságot nem kímélve küzdöttek, mégis csak négy Tisztítót tudtunk eltenni láb alól. Csak négyet! Pedig mi kilencvenhárman voltunk. De csak hetvenegyen tértünk vissza…

- Huszonkét fő a veszteségünk?! – kiáltott fel Hermione. Barátja bűntudatosan bólintott. – Az rengeteg. Te jó ég! Milyenek az arányok? – tette fel félve a kérdést.

- Négy védekező. A többi támadó volt.

Hosszú, mély csend telepedett a szobára. Mark az ablakhoz sétált, Hermione pedig még mindig az ágy mellett a földön kuporogva a térde közé hajtotta a fejét. A franciaországi aurorok csaknem negyede odaveszett egy egyszeri támadásban. Mégis mit várnak tőle ezek után? Vigye vásárra Ron, Harry, Roger és Jason bőrét? A statisztika alapján legalább az egyikük nem élné túl. Bele sem mert gondolni abba az esetbe, hogy két barátjával történne valami. Azt nem bírná elviselni. Nyolcévnyi folyamatos együtt lét és három év kihagyás után újból összeszoktak, és olyan virágozó még sosem volt a barátságuk, mint most. Újból Hermione részévé vált Ron és Harry. De eszébe jutott Roger. Az a csupa szív, családcentrikus Roger, aki már két napja nem jár dolgozni, mert állapotos feleségét a Mungóba kellett szállítani rendellenességek miatt. A szőke férfi csak annyi időre ugrott be a munkahelyére, amíg elmagyarázta neki távolmaradásának okát, és harciasan kész tények elé állította a boszorkányt: „Claire és a pici jelentenek számomra mindent, nem fogom a feleségemet egy perce sem magára hagyni. Ha nem tetszik, rúgj ki, írj rólam jelentést, de akkor sem fogok itt dekkolni, és a hülye Tisztítókra pocsékolni az időmet, amikor a nő, akit mindenkinél jobban szeretek a Mungóban retteg, hogy esetleg elveszíthetjük a babánkat”. Hermionénak természetesen eszében sem volt szankciót kiszabnia – holott kellett volna, hiszen mindig is hangsúlyozta kis csapatának a munka fontosságát és a munkával vállalt kötelezettségeiket –, helyette ösztönösen megragadta Roger kezét, és biztosította őt arról, munkahelyi pozíciója nincs veszélyben, és útnak indította őt azzal, hogy amíg szükségesnek látja, maradjon a felesége mellett, és bátorítsa a nőt. Most – mikor újból felidézte a jelenetet – jutott csak Hermione eszébe, mennyire parancsnoki mivoltával ellentmondó dolgot tett, mégsem bánta meg szavait. Szerencsés nőnek tartotta Claire-t, és csak remélni merte, egyszer őt is hasonló természetességgel fogják a munka helyett választani ilyen esetben. És ott van Jason is. Az örökké nagyszájú, Ronnal kötekedő, fantasztikusan csókoló, pár hónappal ezelőtt szerelmi csalódáson átesett férfi, akinél Hermione meg volt győződve arról, csak sebezhetőségét akarja a folytonos provokatív megjegyzéseivel palástolni. Kedvelte őt is. Mit kedvelte! Hermione minden egyes csapattagját, mind a négy férfit szívből szerette, és elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy bármelyikük is a francia aurorok sorsára jusson. Te jó ég! Részvétnyilvánító táviratot kell küldenie a hozzátartozóknak. Ilyet még sosem kellett csinálnia. Lassan felemelte a fejét, és látta, párja még mindig ugyanabban a merev testtartásban áll, mint amikor percekkel ezelőtt odalépett az ablakhoz: háta kihúzva, kezei ökölbe szorítva, feje lehajtva. Hermione álló helyzetbe tornázta magát, majd Mark háta mögé állt, és átölelte a férfit, mire az megkönnyebbült sóhajt hallatott.

- Köszönöm – suttogta halkan.

- Mit? – értetlenkedett a nő.

- Hogyhogy mit? A halálba vezettem huszonkét aurort, te mégsem ítélsz el. Még csak nem is kiabálsz. Nem vágod a fejemhez a nyilvánvalót: ez az én hibám.

- Valóban körültekintőbbnek kellett volna lenned, de minek ezt bolygatni? Legközelebb felkészültebbek leszünk, és megtaláljuk a bűnösöket. Nem szabad letargiába esned, a csapatodnak – és az enyémnek is, mivel engem nélkülözniük kell – szüksége van rád.

- Tudom…

Mark megfordult, két kezébe fogta Hermione arcát, és olyan vehemenciával csókolta meg a boszorkányt, mintha fuldokló tüdejének a nő ajkai és nyelve jelentenék az éltető oxigént. Hermione érezte Mark milyen kétségbeesetten szorítja őt magához, és tudta, van más is, ami nem hagyja nyugodni a férfit. Megszakította a csókot, és eltolta magától a varázslót.

- Mi van még? Mit nem mondtál még el?

- Hihetetlen, hogy te mindent észreveszel – mosolygott keserűen Mark. – Elkaptuk Pierre Artaud-t.

- Ó – kiáltott fel a nő –, ez fantasztikus hír! A bizonyítékok alapján el fogják ítélni. Végre megkapja méltó büntetését.

- Peeersze, megkapja.

- Mi a baj? Hisz’ már öt éve folyamatosan őt keresed. Most meg azt sajnálod, hogy megtaláltátok?

- Nem. Én azt sajnálom, hogy törvényes úton ítélik el. Maximum kap majd húsz évet, azt röhögve leüli, majd szépen kiszabadul, és éli vígan az életét tovább. De az a szemétláda nem ezt érdemelné! A lehető legfájdalmasabb átkokkal kellene őt kínozni, az őrület határáig taszítani, de vigyázni rá, hogy azt sose lépje át… Mert akkor többé nem érezné a fájdalmat… A pokol kínjait kell átélnie! Látni akarom, ahogy átharapja a nyelvét a fájdalomtól! Ahogy a saját vérében fuldokol! Ahogy összehugyozza magát az átkoktól. Ahogy…

- Elég! Fejezd be! – csattant fel Hermione. – Felelősségteljes aurorparancsnok vagy, viselkedj is úgy!... Mondd csak, pontosan miért is vagy te itt Angliában? Nem Franciaországban lenne a helyed? – kérdezte a boszorkány rosszat sejtve.

- A hétre felfüggesztettek. Hétfőig nem tehetem be a lábam a minisztériumba, és a miniszter azt mondta, jobban örülne, ha az országot is elhagynám arra az öt napra.

- Miért? Mit csináltál? – húzta össze a szemeit a nő.

- Rátámadtam Pierre barátunkra, és miután lefegyvereztek a beosztottjaim, puszta kézzel estem neki. Tudod, Artaud is egy a Tisztítók közül, csak őt tudtuk elfogni a menekülők közül.

- Értem. Nos, Mark, így egy bosszúra szomjazó szerelmes férfi viselkedik, nem pedig egy megfontolt és higgadt parancsnok. Adélie-n már ezzel nem tudsz segíteni, és csak a magad becsületét ásod alá, amivel azt éred el, hogy a munkatársaid nem fognak tisztelni. Egyébként nem tudom, mondták-e már neked, de a Francia Aurorparancsnokságon nem szokás a magánéletet és a munkát összekeverni. Legközelebb ehhez tarthatnád magad! – Hermione hosszan kifújta a levegőt, és nyugalmat erőltetett a hangjára. – Vacsora előtt frissítsd fel magad! A fürdőszoba a következő ajtó jobbra. Kérek Aputól neked tiszta ruhát, és mindjárt viszek utánad egy törölközőt is

Hermione úgy vonult ki a szobából, hogy közben barátja felé sem pillantott. Szörnyen dühös volt rá. Neheztelt rá, amiért hirtelen felindulásból volt menyasszonya és a születendő gyermekük gyilkosára támadt. Megértette a viselkedését, tudta, hogy barátja milyen mélyen magába zuhant a tragédia után, és hogy ott, akkor Pierre Artaud egy ígéretes, boldog jövőtől fosztotta meg Markot. Nem is amiatt haragudott, hogy meg akarta torolni az elhunyt terhes kedvese erőszakos halálát, hanem az, hogy ő tette. Pont ő. Pont Mark Clay. Az a Mark Clay, aki folyamatosan azt szajkózta, hogy nem szabad összekeverni a magánéletet a munkával, és mindig, minden körülmény között meg kell őriznie a hidegvérét egy aurorparancsnoknak. Amikor kinevezték Hermionét a Parancsnokság élére, Marktól hosszas prédikációkat kellett hallgatnia a helyes magaviseletről, amelyet a minisztérium elvárt tőle. (Mark mivel már korábban az aurortanoncok segédoktatójaként is helytállt, tisztában volt az elvárásokkal, és keményen gyakorolta is őket.) Akkor már egy párt alkottak, és a boszorkány nagyon nehezen viselte a kioktató hangnemet. Mindig próbált eleget tenni a férfi „jó tanácsainak” – ahogy Mark nevezte ezeket a fejtágításokat –, mert a legkisebb érzelmi megingás után is szelíd tónusban előadott ugyan, de keserves letolásokat kapott. Erre most meg Mark sutba vágta az egész oktatását! Ezzel a saját szavait kérdőjelezte meg! Ám úgy tűnt, a férfi nem látott ebben semmi rosszat. Ami Hermionénál ostobaságnak és helytelen viselkedésnek minősült, az már a férfinek engedélyezett?! Hol itt az igazság?! És ő, Hermione még azon problémázott, hogy Rogerrel szemben elfogult volt!
A méregtől szó szerint nem látott, annyira lefoglalták gondolatai, hogy nem vette észre a nappaliból kilépő édesapját.

- Hé! – kiáltott fel Hermione, amikor kis híján hanyatt vágódott az apjával való koccanás következtében.

- Ne haragudj, Kicsikém! – szabadkozott Sam lányát átölelve. – Jól vagy?

- Nem ütöttem meg magam, hiszen megtartottál.

- Én nem erre gondoltam. Édesanyáddal hallottuk fentről a kiabálást. – Sam Granger megvárta, amíg lánya a szemébe nézett. – Minden rendben?

- Azt nem mondanám. De semmi olyan problémánk nincs, amit néhány higgadtan előadott mondattal ne lehetne áthidalni. Egyébként hozzád jöttem. Mark elment fürdeni, de nem hozott magával semmit. Tudnál neki kölcsönadni egy nadrágot és egy inget? Holnap vesz magának pár ruhát.

- Persze. Gyere válasszunk neki valamit!

Miután Hermione kiválasztott párjának egy fekete bársony nadrágot és egy piros-fekete hajszálcsíkos inget, belépett a fürdőszobába. Mark épp akkor lépett ki a zuhanyfülkéből, így a boszorkány láthatta a további sérüléseit is. A mellkasa közepétől egészen a bal oldaláig hosszú, piros csík húzódott. Látszott rajta, már gyógyulásnak indult. A férfi hátán – amelyet a nő a tükörből látott – szintén egy hatalmas seb tátongott, gennyes folyadékot lökve ki magából. Hermione megkerülte Markot, és aggodalmasan megvizsgálta a sebet.

- Ez nagyon csúnya. Hogyhogy nem áztatta át az inged?

- A fenébe! – szitkozódott a varázsló. – El is felejtettem. Kaptam egy irtó büdös kenőcsöt, azt kellett volna fürdés előtt és után magamra kennem.

- És hol van? Bekenem. Legalább a fürdés után jöjjön össze.

- Otthon. Annyira felháborodtam a felfüggesztésen, hogy haza sem mentem a cuccaimért, egyből jöttem hozzád – válaszolta Mark.

- A szobámban van Szurokfű-kivonat, majd lefekvés előtt öntök a hátadra belőle. Addig is leragasztom gézzel. Ideiglenes megoldásnak jó lesz. És hozok egy törölközőt, azt elfelejtettem.

- Hermione – kapott a távozó boszorkány keze után a meztelen férfi –, nem akartalak megbántani.

- Megbántani? – zavarodott össze a nő. Őt nem megbántották, hanem dühös volt a képmutatásért.

- Szeretlek, és feleségül akarlak venni. Azt szeretném, ha te lennél majd a gyerekeim anyja, de… De Adélie volt életem első szerelme, akivel szintén közös jövőt terveztem. Az én gyermekemmel volt várandós. Alig vártuk, hogy egy család legyünk. Meg kell értened, hogy mindig fontos helyet fog elfoglalni a szívemben, hogy mindig gondolni fogok rá.

- Nem féltékeny vagyok Adélie emlékére – szakította félbe Hermione Mark mentegetőzését –, hanem rád vagyok mérges, mert az oly’ sokat hangoztatott és elengedhetetlen hidegfejűséget láthatóan te bármikor sutba vághatod, csak nekem kell mindig ügyelnem a viselkedésemre.

- Nem vághatom sutba. Megbüntettek érte. Csak a miniszter jóindulata mentett meg a lefokozástól, helyette egy enyhébb szankciót szabtak ki rám: novemberre és decemberre nem kapok fizetést, és az év végi bónuszból sem részesülhetek.

- Szóval két hónapig pénz nélkül leszel – foglalta össze a lényeget a nő, mire a férfi bólintott. – Ha megszorulsz, küldj egy baglyot, és kisegítelek. – Hermione indult volna már kifelé, amikor hirtelen eszébe jutott valami. – Vagy te ezt sértőnek találnád?

- Nem. Kellemetlennek mindenképp, de nem sértőnek. És amint tudnám, úgyis kiegyenlíteném a tartozást.

Negyed órával később mind a négyen Grangerék ebédlőjében ültek, és vacsoráztak. Hermione azonnal megértette anyja szokatlan, zavart viselkedését, amint meglátta az ételt: bárányragu krumplipürével. Ron kedvence. Tehát édesanyja arra számított, hogy miután barátjával megnézték a lakást, meghívja magukhoz vacsorára, és így akart volna a vörös hajú férfinek kedveskedni. Hiába, Jane Granger odáig volt Ron Weasleyért, már akkor a szívébe zárta az illedelmes, kissé hebrencs fiút, amikor még Hermionéval együtt jártak. Mindig azt hangoztatta, mennyire kiegészíti egymást a két fiatal. Mikor szakított Hermione Ronnal, Jane napokig győzködte lányát változtassa meg álláspontját. Végül férje felszólítására – aki már nem bírta nézni Hermione örökké bűntudatos és szomorú arcát – felhagyott ténykedésével, és a továbbiakban mindenben támogatta lányát. Hermionénak az a furcsa gondolata támadt az étkezőasztalnál ülve, hogy talán édesanyja abban reménykedik, Ronnal újrakezdik kapcsolatukat.

- És mondja csak, Mark – hallotta a boszorkány Sam Granger hangját –, hogy bírja, hogy nemcsak a munkában, de még otthon is a lányommal kell lennie?

- Pazarul. A kettőnek nincs semmi köze egymáshoz. Talán furcsán hangzik, de a minisztériumban Hermione és én kizárólag kollegiális viszonyt ápolunk, csak otthon, a zárt ajtók mögött leszünk újra egy pár. De hát Önök is együtt dolgoznak, és együtt is élnek több mint húsz éve. Értik, miről beszélek.

- Nos, nem igazán. Jane és én sosem különítettük el a munkát és a magánéletet. Számtalanszor próbáltuk, hogy munkahelyi gondokat, a rendelőbeli összezörrenéseket ne hozzuk haza, de sosem sikerült. Ha nagyon boldogok voltunk, akkor a betegek is kevesebb félsszel ültek be a székbe, ha viszont haragban voltunk egymással, akkor a rendelőben is megfagyott a hangulat. De szerintem ez normális egy kapcsolatban – mondta ki a végszót Hermione apja, majd elgondolkozva egy kis idő után hozzátette. – Valószínűleg ez már sosem fog nálunk megváltozni, nem igaz, Drágám?

- De, igaz. Egyébként Mark, te hány éves is vagy? Hermione ugyan mintha egyszer említette volna az egyik levelében, de már nem emlékszem rá sajnos.

- Huszonhat vagyok. Februárban fogom betölteni a huszonhetet.

- Ó, akkor négy év van köztetek. Az pont ideális korkülönbség – vélte Jane. – És mondd csak, hogy kerültél te Franciaországba? Hiszen angol vagy, és mintha Hermione azt mondta volna, te is Roxfortba jártál.

- Igen, így van. Ott kezdtem. Tulajdonképpen Hermionéval pont elkerültük egymást, amikor ő kezdte az első évet, én az ötödiket, de már a Beauxbatons Mágusakadémiában kezdtem azt az évet. Negyedik év végén Dumbledore professzornál kérelmeztem az áthelyezésemet, mert nem éreztem jól magam az iskolában, és minél távolabb szerettem volna lenni a nevelőszüleimtől. Amíg Angliába jártam iskolába, ragaszkodtak hozzá, hogy otthon töltsem a szüneteket, de amikor ösztöndíjjal – Dumbledore intézte el, mert máskülönben Monica és Peter beleegyezése nélkül nem válthattam volna iskolát – a Beauxbatonsba kerültem, már túl nagynak találták a távolságot, és a maradásra bíztattak. Én meg örültem az új környezetnek, és annak, hogy nem kell nevelőszüleim fancsali arcát látnom, akárhányszor csak rám néznek.

- Ezek szerint csak a nyárra mentél haza?

- Anya! – szólt közbe Hermione. – Ne faggasd már szegény Markot! – mondta szívélyesen mosolyogva, de szeme figyelmeztető pillantásokat lövellt.

- Semmi gond, Hermione – legyintett Mark –, egyszer úgyis megtudnánk. Jobb az elején elmondani mindent, nem igaz? Fő az őszinteség. Nos, az az igazság, hogy soha többé nem mentem haza. Februári születésű lévén már tizenhat éves voltam, amikor Franciaországban szeptemberben elkezdtem az iskolát. Találkoztam egy lánnyal, Adélie-vel, és első látásra szerelemre lobbantunk egymás iránt. A téli szünetet már nála és a családjánál töltöttem, akikkel szintén hamar kölcsönös szimpátiát éreztünk. Amikor közeledett a nyári szünet, egyre kedvetlenebbé váltam. Szenvedtem a tudattól, hogy a szerelmemet közel három hónapra el kell hagynom, és újból a fagyos hangulatú házban kell rostokolnom. Ám az indulás napján Simone és Hercule – Adélie szülei – felajánlották, költözzek hozzájuk, bár azt hangsúlyozták, hogy nem kaphatok a lányukkal közös hálót, a vendégszobát szánták nekem. Még életemben nem örültem semminek annyira, mint ennek a lehetőségnek. Azonnal igent mondtam, és írtam a nevelőszüleimnek egy levelet, hogy többé nem kívánok velük élni. Sajnos a lányuk halála után a Marceau családdal megromlott a viszonyom, úgyhogy már csak Hermione maradt nekem. Ő az egyetlen biztos pont az életemben. És ezt sosem fogom tudni neki kellőképpen megköszönni – nézett végül csillogó szemekkel a boszorkányra a férfi.

- Marie. Marie-ra is mindig számíthatsz – mondta elérzékenyedve Hermione. – Iszonyat mérges lenne rád, ha hallotta volna, őt nem veszed figyelembe.

A hátralévő időben vacsora közben a Granger szülők szórakoztatták Markot, Hermione kislánykoráról beszéltek. A boszorkány úgy látta, apja és anyja megkedvelték a varázslót, de most nem öntötte őt el az az önfeledt boldogság és megkönnyebbülés, mint amikor Ront fogadták be a szülei. „Talán akkor azért volt annyira intenzív az érzés, mert az volt az első alkalom, hogy fiút hoztam haza, akivel ráadásul komoly kapcsolatom volt” – döntötte el Hermione, majd további gondolatokat nem is pazarolt erre a témára.
Másfél órával később, amikor tisztán és frissen illatozva bebújt Mark mellé az ágyába, a párja felé fordult.

- Tudod, hogy te vagy az első férfi, aki ebben az ágyban fekszik? – kérdezte Hermione buja hangon, miközben elkezdte simogatni barátja mellkasát.

- Tényleg? És Ron? Vele el sem jutottál a hálószobáig? – vigyorgott pimaszul Mark.

Hermione felsóhajtott és visszahúzta a kezét.

- Miután hazahoztam a szüleimet a fiúkkal és Ginnyvel, Ron sokat volt nálunk, mivel minél több időt szerettem volna Anyával és Apával tölteni, hogy bepótoljuk a kimaradt egy évet. De általában közös programokat szerveztünk, ritkán voltunk kettesben… Meg hát, akkor még csak alig két hónapja voltunk együtt, nem akartam még, hogy megtörténjen.

- Te több mint két hónapig várattad Ront?! – hüledezett a varázsló. – De hát már hét éve ismerted őt! Nagyon szerethetett téged, ha annyi ideig képes volt türtőztetni magát.

- Igen, nagyon szeretett – suttogta elhalóan a boszorkány, majd adott egy csókot Mark szájára, és az oldalára fordult.

- Nincs harag, Szerelmem? – suttogta a kérdést Mark Hermione fülébe. – Még nem tudtuk megbeszélni…

- Nincs harag – nyugtatta meg párját a nő, és tényleg így is érzett. – Jó éjszakát!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hermione nagyokat nyújtózkodva kelt ki az ágyából. Megdörzsölte szemeit, és egy üde mosollyal az arcán az éjjeliszekrényen lévő naptárra nézett. December elseje, szombat. Alatta gyöngybetűivel csak egy szó: Fred. Szíve egy pillanat alatt összeszorult. A szekrényéhez lépett, és kivette belőle kedvenc sötétkék, térd alá érő bársonyszoknyáját, a hozzáillő vastagabb harisnyát és egy fehér kötött pulcsit. Ha felveszi hozzá a farmerkabátját, nem is fog fázni. Gyorsan felöltözött, elintézte fürdőszobai teendőit, és pontban reggel fél hétkor elindult a közeli parkba. Onnan egyenesen Roxmortsba hoppanált, majd ráérős tempóban elsétált Roxfortba. Ahogy belépett a nagy kapun, és felnézett a patinás épületre, könnybe lábadt a szeme. Annyi szép emlék kötötte ide! És ironikus módon élete legszörnyűbb perceit is itt élte át. Most a birtok azon részébe tartott, ahová a négy évvel korábbi csatában elvesztett embereket, varázslényeket temették. Könnyen megtalálta a keresett sírt. Nehéz szívvel pillantott a sírkőre.

FRED WEASLEY
1978-1998
ÉLT 20 ÉVET
NÉLKÜLED SEMMI SEM LESZ UGYANOLYAN

Tudta, miért Fred nyughelye volt az első, melyet felkeresett – bár sosem állt hozzá annyira közel a fiú –, egész héten érezte, ideje lenne már oda mennie. Ez volt a második alkalom, hogy betette lábát a roxforti csata áldozatainak kialakított temetőbe. Legelőször természetesen a temetésen járt ott, és akkor ígéretet tett Fred Weasley-nek. Megígérte, hogy vigyázni fog ikertestvérére, és minden erejével azon lesz, George ne forduljon magába. Négy évvel korábban valami belső erő ösztönözte őt e tettre, nem bírta nézni a fél fülű fiú arcát.
Minden Weasley szeméből patakozott a könny, csak egyedül George nem sírt. Merev tekintettel bámult testvére koporsójára, semmilyen érzelem nem látszódott rajta. Üresnek tűnt. Hónapokkal később bevallotta Hermionénak, hogy az egész temetésből semmire sem emlékszik, agyában csak áthatolhatatlan feketeség volt, amely ellen nem is próbált küzdeni. Örült, hogy tudata elzárta előle a kínzó valóságot. Napokig a családja felé sem nézett, nem volt hajlandó kapcsolatba lépni egyikükkel sem. Hermione Mrs. Weasley egyik keserves kiborulása után úgy döntött, hozzálát ígérete megvalósításához: elhoppanált George lakásához, és megkérte, kísérje el őt, Ront, Harryt és Ginnyt Ausztráliába, ahol szülei tartózkodtak. Legnagyobb meglepetésére a fiatal férfi azonnal beleegyezett, a félig iker csak visszaérkezésük után mondta el, milyen sokat segített neki, hogy pár hétig nem tartózkodott Freddel közös lakásukban. A boszorkány már az utazás alatt sokszor kereste George társaságát, holott sokkal szívesebben lett volna Ronnal. De amikor egy városnézős túrán – már a Granger szülőkkel együtt – az iker tréfásan – pedig már hetek óta nem mosolyodott el – sajnálatát fejezte ki Hermione felé, amiért olyan „balfékkel hozta össze a sors, aki még tizennyolc évesen is leeszi magát fagylalttal”, úgy érezte, megéri. Hermione azon a nyáron nem győzött elég időt tölteni a szüleivel és a két Weasley-fiúval. George-dzsal sosem beszéltek Fredről, mindig csak felszínes témákat érintettek. A nyár előrehaladtával a fiú már a családtagjaival is hajlandó volt hosszabb cseverészéseket folytatni, egyre több időt töltött az Odúban.
Egy alkalommal Hermione arra ébredt, szája teljesen kiszáradt, iszonyatos szomjúság gyötörte. Halkan, hogy fel ne ébressze Ginnyt (Mrs. Weasley hallani sem akart arról, hogy gyermekei a párjukkal töltsék az éjszakákat, amíg az ő házában vannak), surrant ki az ajtón. Lesétált a konyhába egy pohár tökléért. Ahogy az ablakra tévedt a tekintete, látta, egy magányos alak üldögél a lépcsőn. Elmosolyodott, elővett még egy poharat, majd kisétált és leült George mellé. Szótlanul átnyújtotta neki a hideg italt. Egy darabig csendben ültek, és nézték a csillagokat. Hermione észrevette, hogy George többször is felé pillant, és mondani akar valamit, de aztán mindig meggondolja magát. A boszorkány magában jól szórakozott a fiún, de amikor már sokadik alkalommal szállt volna inába George bátorsága, a lány kérdőn felé fordult. Pár torokköszörülgetés után az iker megszólalt.

- Lenne… lenne kedvem velem… ööö… khm… fotóalbumot nézni? – nyögte ki nagy nehezen. Hermione bólintott, és érdeklődve közelebb húzódott a fiúhoz.

Azon az estén George először ejtette ki a száján Fred nevét a csata óta. A csak az ikrek számára fenntartott album – a Weasley-szülők minden gyermeküknek külön fotóalbumot készítettek, amelyet folyamatosan frissítettek újabb képekkel – közel hatvan oldalas volt, és a fiú minden egyes képhez fűzött valami megjegyzést, vagy éppen elmesélt egy történetet. A sok vicces történet hatására a nevetéstől mindkettőjük szeme könnyes lett, majd egyik pillanatról a másikra George kisfiúként kezdett el zokogni. Hermione habozás nélkül átölelte a fiút, ő maga is vele könnyezett. A hajnal a lépcsőn ülve, összebújva érte őket.
Onnantól kezdve minden egyes estét, mely a nyárból maradt a lépcsőn töltöttek, és beszélgettek. Többnyire csak George mesélt a gyermekéveikről, a csínyekről, melyeket Freddel együtt terveltek ki, arról, hogy mennyire hiányzik neki a testvére, milyen elveszettnek érzi magát, hogy minden reggel azt várja, Fred mikor lökdösi el a tükör elől, mondván úgyis ő a jobbképű, neki van inkább néznivalója a tükörben. Elmesélte, Bill esküvőjén elhatározták, ők együtt, egy napon fogják elvenni választottjukat, aki még csak véletlenül sem hasonlíthat Fleurhöz; ők kevésbé finnyás nőt kerestek. Sosem akartak elszakadni egymástól, úgy tervezték, családjaikkal egy hatalmas birtokon fognak letelepedni, ahol két ház kényelmesen elfér, így bármikor találkozhatnak majd egymással. George fejében – elmondása szerint – egyszer sem fordult meg, hogy az életet, a nehéz és félelmetes életet egyedül, a másik fele nélkül kell túlélnie. Együtt alkottak egy egészet, sőt, ők egyek voltak – nemhiába egyeztek meg az utolsó szeplőig –, és George hirtelen egyedül lett. Ezzel az érzéssel nem tudott mit kezdeni, tehetetlennek érezte magát. Hermione bíztatására elkezdett jobban a családja felé nyitni, és újból bejárt az üzletbe. A szomorú szemek továbbra is fájdalmasan csillogtak – a boszorkány tudta, még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy George megint a régi George legyen –, de a fiatal férfi kizökkent a magányos búskomorságból, már legalább beszélt másokkal is.
A nyár utolsó napján Molly Weasley nagy vacsorát készített a másnap Roxfortba induló fiataloknak, Ronnak, Hermionénak, Harrynek és Ginnyek. A családi összejövetel késő estig elhúzódott. Mikor már mindenki aludni indult, Hermione jóéjt-csókot adott barátjának, majd kisétált a kertbe. George egész este őt nézte, tudta, beszélni szeretne vele. Nem is kellett sokáig várnia, amikor meghallotta a háta mögül érkező lépéseket. A szeplős képű fiú finoman meglökte vállával Hermionét, jelezve, kövesse őt. Mikor kellő távolságra értek a háztól, George megállt és szembefordult a lánnyal.

- Holnap elmész – sóhajtotta –, és én megint egyedül maradok.

- Hogyan maradnál egyedül? – értetlenkedett kissé bosszúsan a lány. – Hiszen a szüleid és a testvéreid a közelben lesznek.

- Igen, de… Neked tényleg fogalmad sincs róla, hogy milyen sokat segítettél nekem? Hogy egyedül te tartottad bennem a lelket? Hogy csakis az adott erőt mindennap felkelni, hogy tudtam, este veled leszek? Hogy ha te nem lettél volna, még mindig a sötét lakásban gubbasztanék magányosan? – kérdezte zaklatottan George. Pár percig hosszakat lélegzett, majd alig hallhatóan megszólalt. – Ha holnap elmész, az olyan lesz, mintha megint kirántanák a lábam alól a talajt.

- Csak a Roxfortba megyek – tette a fiú vállára a kezét a lány –, bármikor eljöhetsz, ha akarsz, McGalagony igazgató úgyis engedélyezni fogja. A téli szünetben meg úgyis jövök hozzátok.

George lenézett a boszorkányra. Látszott rajta, valamin nagyon tipródik. Majd lassan, nagyon lassan közelebb hajolt hozzá, és szájon csókolta. Hermione megmerevedett – erre nem volt felkészülve –, ám mivel a fiú ajkai kitartóan ostromolták a lányét, visszacsókolt, és nyelveik utat találtak egymáshoz. Miután George megszakította a csókot, Hermione ki akart bontakozni az ölelésből, de megdöbbenve tapasztalta, hogy át sem ölelték egymást, kezeik a testük mellett voltak.

- Köszönöm – suttogta George –, köszönöm, hogy te velem voltál, amikor a legjobban szükségem volt egy kis vigaszra. Köszönöm, hogy te segítettél és bíztattál, amikor már a remény is meghalt számomra, és fel akartam adni. Köszönöm, hogy te mellettem voltál akkor, amikor senki más nem.

- Ne köszönd meg! – rázta a fejét a boszorkány. – Más is – bárki a családodból – szívesen melletted lett volna, ha engeded.

- Tudom, de… De – és ez lehet, hogy furcsán hangzik – én nem tudtam velük beszélni. Látni sem bírtam őket, mert az ő arcukon ugyanúgy az a gyász ült, mint az enyémen. Bármennyire is szerettem volna Anyát vigasztalni, vagy csak beszélni vele Fredről… nos, egyszerűen nem tudtam. Nem értem, veled, akivel sosem kerültem közelebbi kapcsolatba, miért voltam rá képes. Annyira természetesnek tűnt…

- Tudod, George, sokszor előfordul, hogy a hozzád közel álló emberekkel egyszerűen nem tudsz beszélni az érzéseidről, ám egy idegennek – de legalábbis olyannak, aki nem áll annyira közel hozzád – gond nélkül kiöntöd a szíved. Anyu szokta mondogatni, hogy gyakran furcsán működik az ember, én meg újra és újra rádöbbenek, mennyire igaza van.

- Igen, igaza van – mondta George. Megnézte az óráját, és a boszorkányhoz fordult. – Későre jár, és holnap korán kell kelned. Nem akarlak tovább feltartani.

- Reggel te is kijössz velünk a King’s Crossra? – kérdezte Hermione.

- Nem, már elköszöntem mindenkitől rögtön a vacsora után. Csak veled akartam még pár szót váltani. Ha mondok valamit, köztünk marad?

- Ezt még komolyan meg kell kérdezned? – tette csípőre kezét tréfásan a lány.

- Jól van, igazad van. Azt akartam mondani, hogy öhm… szóval én egészen megkedveltelek, és hát, tudod… hiányozni fogsz – nyögte ki fülig elpirulva George. – De nehogy elmondd ezt bárkinek is – tette hozzá gyorsan –, mert oda lesz a hírnevem. Mégis ki hallott már arról, hogy az örökké bajkeverő George Weasleynek hiányozna a minden szabályt betartó, és így neki állandóan keresztbe tevő Hermione Granger?

- Lakat lesz a számon – ígérte széles mosollyal az arcán Hermione. Odahajolt a fiúhoz, és cuppanós puszit nyomott az arcára. – Te is hiányozni fogsz.

- Írhatok majd? – szólt a távozó lány után az iker.

A boszorkány felnevetett, majd háta mögé kiáltott egy „El is várom”-ot.



Hermione elmosolyodott, ahogy felidézte az emléket. Csak most, négy évvel később jutott eszébe, meg sem kérte akkor George-ot, ne említse Ronnak azt a csókot. Elővette a pálcáját, és egy huszonnégy szál liliomból álló csokrot varázsolt a levegőbe. A liliomok égővörösek voltak, pont olyan, amilyen Fred haja is volt. Miközben a sírra helyezte a csokrot, halkan suttogott: „Betartottam az ígéretem, a testvéred már nem magányos. George újra boldog. Szerelmes, és megint tele van élettel. Jó kezekben van”.

- Tehát te vagy az – hallott egy hangot Hermione a háta mögül, mire ijedten, pálcáját előre szegezve fordult meg. – George – sóhajtott megkönnyebbülten –, a frászt hoztad rám! Mit… mit jelent az, hogy „tehát te vagy az”?

- Három éve törjük már azon a fejünket, hogy ki lehet az, aki a szülinapunkon vörös liliomokat – mindig annyit, ahány évesek vagyunk – tesz Fred sírjára. Ezek szerint te voltál, igaz?

- Nem igazán. Hagrid tette ide a csokrokat, de az én kérésemre.

- Miért pont szülinapkor? És miért pont vörös liliom?

- Azért vörös, mert ilyen színű a hajatok is. És mert Fredhez valami vidám szín illik, nem a megszokott fehér. És azért a szülinapotokkor küldtem virágot, mert ha Fredre gondolok, mindig egy olyan fiút látok magam előtt, aki tele van élettel, és ez a születésetekhez kapcsolódik. Sosem úgy látom őt magam előtt, ahogy utoljára láttam. Ezért nem a csata évfordulóján emlékezek meg róla. Ahogy Remusról és Tonksról sem. Nekik is mindig április elsején hozattam csokrot – mivel az ő születésnapjuk pontos dátumát nem tudom.

- Köszönöm, hogy nem felejtetted el Fredet, és hogy úgy gondolsz rá, ahogy ő is szeretné.

Hermione válaszul elmosolyodott, közelebb sétált George-hoz, és megpuszilta.

- Nagyon büszke vagyok rád – kezdte halkan a boszorkány –, és csodállak érte, hogy sikerült talpra állnod. Évekkel ezelőtt csak remélni mertem, hogy még valaha őszintén mosolyogni látlak.

- Tudod, én sem gondoltam volna, hogy egyszer még boldog leszek. De most az vagyok. Határozottan. Sokat segítettél abban, hogy idáig eljussak.

- De a munka oroszlánrésze nem az én érdemem – mondta bánatosan Hermione. – Bocsánatkéréssel tartozom neked. Sajnálom, hogy el sem köszöntem tőled, amikor elmentem Franciaországba. És azért még inkább szégyellem magam, amiért sosem írtam. Minden egyes leveled derűsebb hangnemben íródott, és pont akkor fordítottam neked is hátat, amikor a legjobban szükséged lett volna bíztatásra, bátorításra. Szörnyű bűntudatom volt – mit volt? –, van miatta. Megbíztál bennem és közel engedtél magadhoz, én meg viszonzásként cserbenhagytalak.

- Hazudnék, ha azt mondanám, nem érintett rosszul a távozásod, de nem volt időm visszasüppedni a magányba, mert Ro… vagyis más problémáival kellett foglalkoznunk.

- Ronéval, igaz? Említette, hogy… jaj, hogy is mondta?... kikészült. Igen, ezt a szót használta, amikor a szakításunkról beszéltünk. Azt mondta, hogy miután elmentem, kikészült, mert ő közös jövőt képzelt, melynek én alaposan keresztbe tettem.

- Eeegen. Ron eléggé megzuhant, miután leléptél. Feltételezem, nem ment bele a részletekbe…

- Milyen részletekbe? – csapott le rögtön Hermione. – Mit értesz az alatt, hogy „eléggé megzuhant”?

- Tőle kérdezd. – George felemelte a kezét, hogy csendre intse a megszólalni készülő nőt. – Ám nekem is lennének kérdéseim. Méghozzá hozzád. Sétáljunk egyet! De előtte még egy kicsit „beszélnék” – mutatott idézőjelet George – a testvéremmel, ha nem bánod.

- Csak nyugodtan. Én addig ott leszek Tonks és Remus sírjánál.

- Nem kell. Maradj csak. Miután végeztem együtt odasétálunk.

Húsz perccel később a két fiatal egymásba karolva már a roxforti birtokot járta. Hermione franciaországi tanulóéveiről és életéről mesélt George kérésére. Megbízott a férfiben, ezért teljes őszinteséggel ecsetelte, mennyi megaláztatás érte őt, nehogy véletlenül is fejébe szálljon az Angliában a triót körülvevő dicsőség. Elmondta, hogy a háború miatt nagyobb elvárásokat állítottak fel vele szemben, és ha valamit nem tudott elsőre teljesíteni, kigúnyolták őt. Egyedül Marie Cixous, egykori csoporttársa, mára legjobb barátnője nem inzultálta a lányt. Hermione bevallotta, nagyon sokáig komoly erőfeszítések árán tudta csak megállni, hogy nem írt levelet Ronnak, és nem könyörögte vissza magát. Mindennél jobban hiányzott neki a fiú, számtalan éjszakán sírta álomba magát, mert nem volt mellette szerelme. Aztán Hermione rátért Markra, hogy neki köszönheti, hogy az lett, aki. A férfi bátorította, vigasztalta és tanította őt, ha szükség volt rá.

- És most szülinapomkor pedig megkérte a kezem – fejezte be meséjét a boszorkány.

- Menyasszony vagy? – hüledezett George. – Ó, hát, én… öhm, gratulálok. Ez… ez igazán… na, szóval ez… tök jó.

Hermione megállt és szembefordult a férfivel.

- Miért nem azt mondod, amit valójában gondolsz?

- Azt mondom – vágta rá az iker, majd a nő „ugye, te sem gondoltad, hogy ezt elhiszem”- pillantását látva pontosított. – Ez tényleg tök jó. Neked. De nekünk, nekem nem. Mert akkor biztosan visszamész Franciaországba, mivel mondtad, hogy Mark nem szereti Angliát.

- Igen, elég nagy rá az esély, hogy nem itt fogunk letelepedni… Meg hát, gondolj bele! Mindkettőnket odaköt a munkája is. Marknak nincs családja – legalábbis ő nem hajlandó a nevelőszüleivel számolni –, engem meg Anyuék mindig is önállóságra neveltek, és örülnek, hogy sikerült egy jól működő életet kialakítanom a franciáknál.

- Ennyi? – nézett a boszorkányra dühösen George.

- Mi ennyi? Ezt nem értem.

- Markot semmi nem köti ide, és te is könnyen meg tudsz válni a szüleidtől. Ennyi?! És én? Meg a családom? Harry? Ron? Újból elhúzod előttünk a mézesmadzagot, aztán megint kisétálsz az életünkből?! – George már kiabált. – Van fogalmad arról, hogy Harry nap mint nap nyüstöli Ginnyt, hogy végre bocsásson már meg neked?! Te nem tudhatod, de az egész család és közeli barátok észrevették, hogy mióta itthon vagy, Ron elkezdett úgy viselkedni, mint egy normális huszonéves. Már nem csak unott fejjel bemegy a minisztériumba, aztán ugyanolyan lelkesültséggel ki is jön onnan, hanem elkezdett szórakozni és élni. Eltűnt az az örökös „citromba haraptam”- jellegű savanyú arckifejezés is az arcáról. Szerinted mindez véletlen lenne? És én?! Már csupán azzal derűlátóbbá tettél, hogy újból láthattalak. El tudod hinni, hogy a te felbukkanásod határozott el abban, hogy megkérjem karácsonykor Mandy kezét? – „Micsoda?” –kapta fel a fejét Hermione, de George tudomásul sem vette a nő közbeszólását. – Látni azt, hogy Mandy és te ennyire jól kijöttök egymással – mert minden egyes közös programjaitokat élvezettel meséli el, még a szokásos futást is, nem mintha bármelyikőtöknek is szüksége lenne a folyamatos testedzésre – eldöntötte a már hónapok óta tartó dilemmámat. El tudod te azt képzelni, milyen megkönnyebbülés volt a számomra, hogy a legjobb barátnőm és életem szerelme őszintén kedvelik egymást? Hogy biztos lehetek benne, Mandy sosem fog rád féltékenykedni, mert nagyon jól tudja, milyen sokat jelentesz nekem, és mert ő is talpig becsületes és szimpatikus nőnek tart? De természetesen neked ezek a legkevésbé sem számítanak, nem igaz?! Most, hogy újra az életünk szerves része lettél, könnyű szívvel megint elpályázol, aztán ki tudja, mikor jutunk eszedbe legközelebb, hogy megint eljátszhasd velünk ugyanezt!

Hermione megdöbbenve állt George előtt, még sosem hallotta őt így kifakadni. Csak akkor tért magához, amikor a varázsló bosszúsan fújtatott egyet, majd hátat fordított neki, és erőteljes léptekkel elindult a kapu irányába. Gyorsan a férfi után futott, és megállásra kényszerítette őt.

- Csak három dolgot szeretnék a mondandódhoz hozzáfűzni. Az első az, hogy ha vissza is megyek Franciaországba, nem áll szándékomban megszakítani veletek a kapcsolatot. Nem leszek még egyszer olyan ostoba, hogy megfosztom magam azok társaságától, akik sokat jelentenek nekem. Ha sikerült lezárnunk ezt a bosszantó ügyet itt is és otthon is, akkor jelentős időm felszabadul, többször tudok majd hazalátogatni. Nem mellesleg a francia házunk ajtaja is bármikor nyitva áll előttetek. A második megjegyzésem, hogy tulajdonképpen még nem vagyok menyasszony, a gyűrűt csak a nyakláncomon hordom. Az ujjamra akkor fogom felhúzni, ha visszaköltözök, és még továbbra is úgy gondoljuk Markkal, együtt szeretnénk leélni az életünket. És harmadszor pedig: ez csodálatos, George! – ugrott hirtelen a férfi nyakába Hermione. – Annyira boldog vagyok, hogy el akarod venni Mandyt. Fantasztikus lány, aki odáig van érted. Annyira összeilletek, szinte kiegészítitek egymást. Ennél emlékezetesebb és örömteljesebb karácsonyi ajándékot nem is adhatnál Mandynek és úgy gondolom, a családodnak sem.

- Szerinted a családom is örülne neki? Még Ginny is? – kérdezte aggodalmasan George. A boszorkány bólintott. – Biztos? Nem pofátlanság, hogy az esküvője előtti izgatottságot és neki kijáró figyelmet magamra – pontosabban magunkra – irányítom? Nem nehezményezné?

- Nyugodj meg! – simogatta meg a férfi karját Hermione. – Ha Ginny viselkedése csak velem szemben változott meg, de egyébként ugyanolyan, mint három évvel ezelőtt volt, akkor Mandy után ő lesz a második, aki a nyakadba ugrik. Még talán azt is meg merném kockáztatni, hogy Mandyt akár képes lesz félrelökni, csakhogy együtt tudjon örülni veled – tette hozzá vigyorogva.

- Miután Mandy igent mond, az ugrik a nyakamba, aki csak akar, még akár Percyt is megcsókolom – viccelődött George. A nő felnevetett. – Segítenél nekem gyűrűt választani?

- Ó – érzékenyült el Hermione –, nagyon kedves, hogy rám gondoltál…

- De? – sóhajtott a férfi félig bosszúsan, félig aggodalmasan.

- De szerintem édesanyád vagy Ginny is nagyon szívesen a segítségedre lenne.

- Igen, igazad van. Köszönöm. – George az órájára nézett. – Fél kilenc múlt. Éhes vagyok. Eljössz velem Hagridhoz, hogy meghívassuk magunkat a kastélyba reggelizni? – kacsintott jókedvűen a nőre.

- Köszi, de én ezt most kihagynám. Anyuval egy óra múlva vásárolni megyünk, majd otthon bekapok pár falatot. De neked jó étvágyat, és add át Hagridnak és McGalagony igazgatónak az üdvözletemet! Remélem, hamarosan újra látjuk egymást. Szia – mondta Hermione, majd búcsúzóul adott egy puszit is a fiúnak. – Tényleg nagyon örülök neked és Mandynek.

A nő még intett egyet, és elindult a kapu felé.

- Te és Mark még tényleg nem jártok hivatalosan jegyben? – kiáltott utána a férfi, és a boszorkánynak hirtelen déjà vue érzése támadt.

- Még nem – fordult hátra Hermione.

- Szuper! Akkor még van rá esély, hogy mégis itt maradsz velünk! – terült egy hatalmas mosoly a varázsló arcán.

- George!

- Jól van, na! Csak szeretetből mondom, te is tudod – vigyorgott válaszként pimaszul.

- Tudom – csóválta fejét a nő mosolyogva, és menetirányba fordult –, tudom.