|
Hazautazás
GinnyPotter 2007.03.26. 18:26
Összefoglalás: Itt az idő, hogy a diákok egy kis szabadságot kapjanak.
Hazautazás
Az ajtaján kicsit félve kopogok be.
- Gyertek! – Belépünk, és leülünk az asztala előtti két székbe. – Örülök, hogy eljöttetek, mert úgy gondolom, meg kell beszélnünk néhány dolgot. – Ijedten nézünk össze Hermionéval.
- Mint például? – kérdezem.
- Mint például Hermione terhessége. – Az említett felkapja fejét, és szomorúság ül ki az arcára.
- Nem akartuk, hogy kiderüljön – mondja Hermione.
- Nem tudtam nem észrevenni – mondja az igazgató komor arccal, de a szemében nem látok haragot. – Nos...
- Még egyáltalán nem biztos – vágok közbe. – Semmilyen vizsgálat nem volt még. Mégis honnan olyan biztos benne? Semmi bizonyíték – mondom csüggedten.
- Jól érzem Ron, hogy te nem szeretnéd ezt a babát?
- Nagyon szeretem Hermionét – szorítom meg a kezét. – De ez a baba nagyon korán jött. Még az iskolát se fejeztük be, igaz befejezzük, mire megszületik. De még alig voltunk kettesben. Az egész életünk felfordul. Ráadásul a szeretteink... Mit fognak szólni?
- Neked csak az számít, Ron? A külvilág?
- Dehogyis!
- Még nem akarjuk elmondani senkinek. Egyedül ön tudja – mondja Hermione.
- Hiszen még nem biztos – teszem hozzá.
- Ron! Fogd már fel, hogy lesz egy gyerekünk – kiabálja Mio. – Nem tudok, és te sem tudsz ellene mit tenni. A vizsgálatra nincs szükség. Mit gondolsz az émelygés, a hasam növekedése, és a hatalmas étvágy mit jelent? Azt, hogy a lefekvésünk őrületes baklövés volt.
- Tehát megbántad! Tudtam én! – Hirtelen elengedem a kezét.
- Én csak... Áh... – mondja Mio könnyes szemmel Dumbledore felé fordulva.
- Nos, én úgy gondolom, hogy ha két ember szereti egymást, akkor egy kisbaba nem lehet semmi elrontója. Természetesen én senkinek nem mondok semmit, de a vizsgálathoz ragaszkodom Hermione. Nem azért hívtalak titeket ide, hogy veszekedést szítsak. Nagyon jól tudom, hogy ezt még mindkettőtöknek meg kell emésztenie, de ha meglesznek a vizsgálatok, és pozitív lesz, onnantól nincs mese, szólnotok kell a szeretteiteknek. Hermione, Ron! Ti szeretitek egymást. Én tudom, mert látom Hermione szerelmes szemeit, mikor rád néz, Ron. Hogy Ron kipirult arcáról ne is beszéljünk Hermione. Úgy gondolom, nem szabad összevesznetek. Most nem! Hiszen nemsokára a családotok - igen, ti egy család vagytok - bővülni fog. Hermione, ne sírj, mert a gyönyörű arcodnak kárt tesz az a sok könnycsepp. – Erre Hermione megtörli kezével az arcát, s bizony én is igen meghatódtam attól, amit mondott. Megköszörülöm a torkom, mire Hermione felém kapja a fejét.
- Sajnálom. Én csak... Nehéz ez. Még nem tudtam feldolgozni.
- Én sem – suttogja Mio. – Mikor lesznek a vizsgálatok?
- Akár még ma. Délután kettőkor megfelel?
- Persze. Ott leszek.
- Remélem te is jössz Ron! – fordul felém.
- Persze – vágom rá, és megfogom Mio kezét.
- Nos akkor azt hiszem ezzel be is fejezhetjük.
- Köszönjük igazgató úr – állunk fel.
- Viszlát!
- Sziasztok! – Kint nem szólunk semmit. Egészen a harmadik folyosó végéig, ahol megfogom Mio karját. Eddig nem is vettem észre, hogy még mindig sír. Megölelem. Szerelmesen belesimul a karjaimba.
- Úgy sajnálom. Én nem úgy értettem.
- Én sem – mondja. – Természetesen nem bántam meg azt a gyönyörű éjszakát. Csak figyelhettünk volna jobban is.
- Hát igen. Nem ártott volna. Na de sebaj. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
- Igen. – Szép lassan visszasétáltunk a klubhelyiségbe, felvettük a könyveinket, majd elindultunk az óráinkra. Ma sok óránk volt, így hamar elfáradtunk, főleg Hermione. Szegény a végére már alig állt a lábán.
- Van egy ötletem – mondom neki az utolsó óra után. – Gyere! – Felmegyünk a hálószobájába, ahol leülünk az ágyra.
- Ron miért jöttünk ide? Farkas éhes vagyok.
- Maradj itt, mindjárt jövök. – Gyorsan leszaladok a konyhába, ahol összeszedek egy nagy tál ételt, majd visszaloholok a szobába.
- Húúú! – tátja el a száját.
- Úgy gondoltam, hogy nem bírnál ki egy zajos ebédet. Itt csak ketten vagyunk.
- Imádlak – mondja. Megebédelünk, mikor Mio az órára pillant. – Ó te jó ég! Öt perc múlva két óra.
- Jaj, akkor siessünk. - Gyorsan leszaladunk a gyengélkedőre. – Madam Pomfrey! Dumbledore! Jó napot! Elnézést a késésért.
- Semmi baj. Kezdhetjük?
- Igen – bólint Hermione.
- Gyere kedveském. Már előkészítettem mindent. Ülj le az ágyra! Így ni, ezt most idd meg.
- Mi fog történni igazgató úr? – kérdezem.
- Hát, megissza ezt az italt, utána várni kell 5 percet, és aztán elvégezhető egy bűbáj, ami megmondja lesz-e gyermeketek.
- Értem. – Telnek a percek, nagyon idegesek vagyok. Küldök egy bátorító mosolyt Hermionéra.
- Nos, igazgató úr. Mehet?
- Mehet. – Madam Pomfrey rászegezi a pálcáját Hermionéra, és pár perccel később látok egy fénysugarat, ami Hermione feje felett egy...
- Pluszjel – mondja a gyógyító. Nem is tudom, mit érzek. Vagy, hogy mit kéne éreznem. Elfordulok, és a falhoz sétálok. Nekitámaszkodom, és hallom, ahogy Hermione megköszön mindent, majd idesétál hozzám.
- Ron? Jól vagy?
- Igen, persze. Mehetünk. – Kisétálunk szótlanul a gyengélkedőről.
- Figyelj Ron... Most már kiderült... Ugye... – Hirtelen felé fordulok, és felkapom, majd pörgetni kezdem a levegőben.
- Szeretlek Hermione! Kisbabánk lesz! Ez csodálatos! Apa leeeeeeeeeeeeszek! – kiáltom mosolyogva.
- Örülsz? Komolyan?
- Igen – csókolom meg. – Te nem?
- De én is! Jaj Ron annyira szeretlek!
- Gyere! El kell mondanunk Harryéknek! – Felsietünk a klubhelyiségbe. Hermione berohan az ajtón, szétnéz, s mikor észreveszi Ginnyt, odarohan hozzá, és a nyakába ugrik.
- Hermione! Mi ez a nagy öröm?
- Kisbabánk lesz!
- Micsoda? – csodálkozik Ginny.
- Jól hallottad! Nekem és Ronnak kisbabánk lesz.
- Úristen! – sikít Ginny.
- Ron, öreg haver – mondja Harry nekem. – Gratulálok – vigyorodik el.
- Kösz – mondom.
- Terveztétek?
- Nem. Így sikerült. Eleinte bántam, de most már örülök. Igazából 10 perce tudjuk biztosan. Ti vagytok az elsők, akik tudják.
- Hermione! Gratulálok! Ki gondolta volna rólatok pár évvel ezelőtt.
- Hát igen. Én se hittem – mondja Hermione. Lágyan átkarolom, mire szerelmesen hozzám bújik. Pár órával ezelőtt még teljesen más volt köztünk a viszony. De most már szerencsére más a helyzet.
- Anyuéknak mikor szóltok? – kérdezi Ginny, mire fájdalmasan felsóhajtok. – Hát igen... Az nem lesz könnyű menet.
- Meg kell mondanunk – mondom.
- Hát persze – morfondírozik Ginny.
- Nem lesz baj haver.
- Kösz!
- Ugyan Ron! – nevet rám Mio. – Ne rontsa el ez a kedved. Most még ennek örülj! – Megcsókolom. Hosszú, hosszú ideig. Ő sem tiltakozik, és vadul keresi nyelvével az én nyelvemet. Mikor ajkaink szétválnak, szétnézek. Harryt és Ginnyt a portrén látom kimenni. Szélesen rámosolygok Hermionéra.
- Nem akartak zavarni – mondja.
- És milyen jól tették – suttogom közel hajolva.
- Ron! – tol el magától. – Most ne!
- De én nem bírom ki kilenc hónapig! – Közelebb húzódok hozzá, és végigsimítok a testén. Megcsókolom a nyakát.
- Nem megy most! Nem kívánlak. – Erre a mondatra elhúzódom tőle, és megrökönyödve nézek rá. – Ne nézz már így! Tudod, hogy nagyon szeretlek... A terhesség miatt van... Majd elmúlik. Ne haragudj!
- Sehogyse...
- Sehogyse. Ne mondd már, hogy nem bírsz ki nélkülem pár napot? – kérdezi.
- Nem! Annyira kívánlak! – Hermione megcsókol, és beletúrt a hajamba. Végül fejét a vállamra hajtja. Nem tudok mit tenni. Felkapom Hermionét a karjaimba, és a kandallóhoz sétálok vele. Leülünk az egyik kanapéra, úgy, hogy a feje az ölemben fekszik. Rám mosolyog, és behunyja a szemét.
- Éhes vagy? – kérdem halkan. Megrázza a fejét. – Az meg hogy lehet? – vigyorgok, mire oldalba vág a könyökével. – Aú! Álmos se vagy?
- De! Nagyon... – mondja ásítva. Kisimítok egy tincset az arcából.
- Minden tanuló fáradjon le a Nagyterembe! – hallatszik Dumbledore hangja.
- Le kell mennünk! – mondom.
- Jaj ne már! – nyújtózkodik.
- Leviszlek!
- Hogy? – felkapom a karjaimba, és elindulok vele a Nagyterembe. Hermione kacag a kezemben. – Ron! Le fogsz ejteni. Lassabban! – Hamar leérünk. Az ajtó előtt leteszem, és besétálunk. Harry és Ginny mellé leülünk. Még jönnek utánunk páran, aztán Dumbledore feláll.
- Most kaptuk a hírt, hogy a tanároknak el kell utazniuk. Ezért úgy határoztunk, hogy egy napra hazaküldünk titeket. A Roxfort Express egy óra múlva indul. Kérlek titeket, hogy gyorsan pakoljátok össze a legszükségesebb dolgaitokat. Én már szóltam a szülőknek. Holnap este találkozunk. Mehettek pakolni!
- Juj de jó! – mondom. Aztán észbe kapok. – Hermione itt a legmegfelelőbb alkalom. Ne anyukádékhoz menj, hanem hozzánk gyere!
- Hermione! – jön közelebb Dumbledore. – Próbáltam elérni a szüleidet, de nem sikerült. Nagy gond lenne ha Ronékhoz mennél erre a napra? Nem hiszem, hogy Mrs. Weasley bánná. Szerintem itt a lehetőség, hogy mindent elmondjatok – kacsint rám. – Harry fiam...
- Nah? Mit szólsz Mio? – kérdezem.
- Rendben.
- Na, akkor menj pakolni. Nemsokára megy a vonat. – Hermione kelletlenül elindul, de megfogom a karját, és átölelem. Magához szorít, fejét a vállamba fúrja. – Jól van. Nem lesz semmi baj! Ne aggódj! Anyáék nem fognak megölni.
- De...
- Csss! Majd én elintézem! Szeretnek téged!
- Lehet. De nem annyira, hogy... Hogy ezt elnézzék nekem.
- Elnézzék? Ezt nem kell elnézni! Ennek örülni kell!
- Ugyan hogy örülnének! Még be se fejeztük az iskolát! Azt sem tudják, hogy te meg én...
- Hogy én meg te mi?
- Hát, hogy mi... – Elvörösödik. -... Együtt vagyunk. – Felemelem a fejét, és belenézek a gyönyörű szemeibe. Lágyan megcsókolom, mire érzem, hogy belém kapaszkodik. Ijedten nézek rá, mire megrázza a fejét, és újra megkeresi ajkaimat. Átöleli a nyakamat, én meg a derekát. Pár perc után szétválunk.
- Szeretlek! – suttogom.
- Én is!
- Mi volt az az előbb?
- Semmi – mosolyog. – Csak még mindig nem bírok betelni a csókjaiddal.
- Én se! Most már mennünk kell! Tudod, pakolni!
- Ne rontsd már el! Nem akarom!
- Túl kell rajta esnünk! Na, indulj!
- Rendben – sóhajtja. Elindulunk a szobáinkba. Fél óra múlva Dumbledore hangját halljuk:
- Minden diákot várunk a csomagjával együtt az iskola előtt! – Felkapom a kofferem, és leszáguldok a klubhelyiségbe, ahol Hermione már vár rám. Az egyik fotelben ül, háttal nekem. Csendben közelebb lopózom, és látom, hogy a gömbölyödő hasát simogatja. Néha elmosolyodik, vagy sóhajt egyet. Meghatottan figyelem, és már előre hallom anya hangját:
- El kell őt venned Ron! – Tuti, hogy ezt fogja mondani. Fogadnék a... Na nem... Többet inkább nem fogadok. Tovább lopakodok, már majdnem ott vagyok. Olyan aranyosan ül, és bámulja a pocakját. Egy utolsó lépéssel leguggolok, és megpuszilom a nyakát.
- Jesszus Ron! – kiált fel.
- Cssssss! – nevetek rá. – Még felébred! – mutatok a hasára. – Láttalak ám! Mocorog már?
- Nem – rázza meg a fejét mosolyogva. – Most már mennünk kell!
- Igaz! – csapok a homlokomra. – Viszem a cuccod. De előbb lehozom!
- Már itt van – mondja könnyedén.
- Ki hozta le? – kérdezem.
- Én! Ügyes vagyok?
- Micsoda? Normális vagy? Nem szabad súlyt emelned! Meg ne lássam még egyszer, hogy...
- Ron! Nyugi! Emlékszel még? Varázslók vagyunk! Locomotor láda! – Erre a láda felemelkedett a levegőbe.
- Tényleg! De bolond vagyok!
- Nem bolond, csak segítőkész! Aranyos vagy, köszönöm. – Megfogja a kezem, és lemegyünk a bejárathoz.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;