Teltek múltak a napok, lassan két hét is eltelt, mióta Ginnyt visszahozták. Még mindig a gyengélkedőn kellett feküdnie. Már csak pár nap volt hátra karácsonyig. Mégis se én, se Hermione nem voltunk karácsonyi hangulatban. Mindketten próbáltunk együttérzést mutatni Ginny felé, aki azóta sem lett jobban. Mármint lelkileg. Testileg már felépült, de a legtöbbször még mindig csak maga elé bámulva ült a Gyengélkedő egyik ágyán, és nem reagált a külső dolgokra. Ha szóltunk hozzá, csak fájdalmasan ránk nézett, de a kérdéseinkre nem felelt. Egy szót sem szólt. Harry minden szabadidejét vele töltötte, semmi más nem érdekelte. A Kviddics edzéseit lemondta, alig tanult. Semmi sem érdekelte, csak az, hogy Ginnyvel lehessen. Én és Hermione is gyakran voltunk ott. Egyik nap, mikor épp az ágya mellett üldögéltem, Hermione pedig egy kis karácsonyfát díszítgetett húgom éjjeliszekrényén, Harry az utolsó kanál levest kanalazta Ginnybe.
- Már sokkal jobb az étvágya – mondja kicsit vidámabb hangon Harry.
- Igen, látom – mosolygok barátomra. Harry gyengéden megfogja szerelme kezét, és óvatosan megpuszilja. Látja, hogy Ginny mintha nem is érezné tovább bámul előre, pislogás nélkül. Lehajtja a fejét, és szeme megtelik könnyel.
- Félek, hogy sosem kapom már vissza. A régi Ginnyt – suttogja.
- Ne gondolj erre Harry! – bátorítja Hermione, de közben kételkedő pillantásokat vet rám.
- Én próbálom Harry, de nehéz – szólal meg Ginny mindannyiunk nagy meglepetésére. Szemeivel lassan Harryre pillant. – Nem tudom elfelejteni, hogy valaha egy kis lény itt volt bent – mutat a hasára. – A mi gyerekünk – suttogja, és szeméből könnyek bújnak elő.
- Sajnálom Ginny! Tényleg! Ne haragudj, hogy ilyet mondtam! Tudom, hogy nehéz. Ez bárkit megviselne – mondja Harry, és odaül Ginny ágyára.
- Nem bírom már! El kellene felejtenem. El kell felejtenem! Új életet kezdeni… De ez itt nem megy. Ez a környezet a halálom. A Gyengélkedő szótól már rosszul vagyok. Az lenne a legszebb karácsonyi ajándék, ha otthon ünnepelhetnék… Veletek… - pillant ránk.
- Beszélek majd Dumbledore-ral. Rendben? – kérdi Harry, mire Ginny csak bólint egyet. Hirtelen mindkét kezét Harry karjára teszi, és húzni kezdi.
- Magam mellett szeretnélek tudni. Jó szorosan – kérleli. Harry mellé fekszik, és szorosan magához öleli. Olyan aranyosak együtt, hogy mosolyra húzódik a szám először Ginny közelében. Hermionéra pillantok, és intek, hogy szerintem itt az idő elhagyni a szobát. Pár perc múlva már a folyosón lépdelünk kézen fogva.
- Szerinted képes lesz Ginny valaha is túltenni magát a történteken? – kérdezi Hermione.
- Szerintem elég erős hozzá… De még nem most, hanem később.
- Hát én is úgy gondoltam…
- Voltál ellenőrzésen?
- Persze… Madame Pomfrey szerint minden a legnagyobb renden – mosolyog Hermione, és végigsimít a pocakján.
- Én is szeretném otthon ünnepelni a karácsonyt… A családommal.
- És… Mi lesz az én családommal?
- Hát… nem tudom. Úgy érzem, mindenképpen ott kell lennem. Ha nem akarsz, nem kell eljönnöd. Nyugodtan mehetsz a szüleidhez.
- És mégis hogy gondolod ezt Ron? Hogy ezentúl külön töltjük a karácsonyt? Most azt akarod, hogy válasszak köztetek? – akad ki Hermione. – Tudod, hogy nagyon szeretlek, de a szüleimet is! Mégis hogyan várod el, hogy döntsek? – kiabálja, és otthagy a folyosón.
- Mio! Várj! Nem úgy gondoltam. Kérlek! – szaladok utána, de sehol sem látom. Befordulok még néhány sarkon, de végül feladom, és leroskadok a fal tövébe. Hirtelen szipogás üti meg a fülemet. Felállok, és benézek a sarkon. Hermione ül a földön, és rám néz.
- Nem úgy gondoltam. Hidd el! Én csak… Figyelj, csinálhatjuk úgy is, hogy szenteste nálunk, másnap anyudéknál. Na?
- Rendben. Sajnálom hogy kiborultam. Bocsi! – mondja mosolyogva, és megcsókol.
- Semmi gond. El is felejtettem már.
- Akkor jó! Gyere menjünk ebédelni!

***

Délután Harry megkért rá, hogy maradjunk a húgommal addig, amíg ő Dumbledore professzorral beszél. Így, mikor beléptünk a Gyengélkedőre, Harry már ugrásra készen várt minket.
- Akkor én megyek! – mondja, majd sebes léptekkel elhagyja a szobát. Mi pedig egyedül maradunk Ginnyvel.
- Sziasztok! – int barátságosan.
- Hogy vagy? – guggolok mellé aggódva.
- Jobban. Már elviselhetőbbek a nappalok.
- Szeretlek – suttogom, és megpuszilom a homlokát. – Ha Dumbledore nem engedi meg, hogy hazagyere, én kicsempészlek. Esküszöm! – nézek rá komolyan, mire kibuggyan belőle a nevetés. Hangja csilingelve száll, és mire észbekapok, hogy ami Ginnynk több hét hallgatás után nevet, már én is vele nevetek. A Gyengélkedő a nevetésünktől hangos.
- Mégis hogyan tudnál kicsempészni? – kacarássza hugi, miközben a könnyeit törölgeti.
- Megfoglak és kiviszlek. – Ginny megint nevetésbe kezd, és már Hermione is nevet. A további félóra végig jókedvvel telik el, mire betoppan Dumbledore és Harry. Ginny épp a hasát fogja nevettében, és kicsorduló könnyei láttára szerelme odaszalad hozzá, és ijedten szólal meg:
- Drágám, rosszul vagy? Dumbledore professzor hívja Madame Pomfrey-t! – Azonban az igazgató nem mozdul, csak mosolyogva áll. – Nem hallja? Kérem!
- Harry Ginnynek semmi baja.
- De hát nézzen rá… - motyogja, és mikor észreveszi Ginny örömtől csillogó szemeit, zokogva borul szerelme nyakába. – Hogy… Hogy csináltátok? – néz ránk.
- Sehogy. Csak jól éreztük magunkat – válaszolom. – Mint régen. – Harry pár pillanatig elgondolkodik, majd ismét Ginnyhez fordul. Mi pedig Dumbledore-hoz.
- Hazaengedi? – kérdezem.
- Igen – mondja, mire diadalittasan felkiáltok.
- Ez az! – Az igazgató széles mosollyal néz minket, ahogy Hermione meghatottan bújik hozzám.
- Gondolom mind hazamennek – szólal meg Dumbledore.
- Igen. Otthon ünneplünk. Ránk fér a pihenés.

***

Két nappal később mindannyian a Roxfort Expressz egyik kupéjében ültünk. Lázasan vártuk a pillanatot, amikor szenteste az egész család a karácsonyfa körül áll. Charlie-ék, Percy, Billék, Fred, George, anyuék. A vonat pontban kilenc órakor elindult, mi pedig magunk mögött hagytuk a kastélyt. Jó pár óra után, délután érkeztünk meg a londoni pályaudvarra. Anya és apa kint várt bennünket. Óvatosan leemeltem Hermionét a kocsiról, nehezen mozog, pedig még jó pár hónapja hátravan.
- Ron! Édes kicsi kisfiam – szalad felém anya. – Olyan jó, hogy hazajöttetek.
- Szia anya! – ölelem át. – Hiányoztál!
- Te is nekem! – mondja anya, és szeretetteljesen megpuszilja az arcom. – Hermione! Hogy vagy csillagom? És a baba?
- Jól vagyunk Mrs. Weasley. Minden rendben – mosolyog Hermione.
- Anya! – kiáltja Ginny, és a nyakába veti magát.
- Édes kis Ginnym! Jó téged látni. Látom jól lefogytál… Na se baj, majd a karácsonyi vacsora…
- Nincs étvágyam – mosolyog Ginny.
- Pedig én tömném belé… - karolja át szerelmét Harry. - … mármint az ételt… - nyögi zavarában, mire mindannyian kacagásban törünk ki, a két érintett pedig elpirul.
- Szervusz fiam – ölel meg apám. Majd Ginnyhez fordul, és őt is üdvözli. Miután mindenki köszönt mindenkinek a kocsihoz megyünk. Apa újra kaphat ilyen esetekkor kocsit a Minisztériumból. Így aztán mind a nyolcan beleférünk. A sofőr rátapos a gázra, és már száguldunk is az Odú felé.

***

Belépve az Odú ajtaján Billt pillantom meg, ahogy elmélyülten magyaráz Charlienak. Hirtelen négy kisököl szalad a hasamba. Bill kisfia Bradin, és Charlie lánya Sarah.
- Sziasztok! – guggolok le melléjük, mire mindkettőjüktől egy nagy puszit kapok.
- Ron bácsi! – kiáltozzák kacagva. Aztán észreveszik Ginnyt. – Ginny néni! – Kicsit félve figyelem a pillanatot, amikor a két kisgyermek húgom karjaiba szalad, de amint meglátom Ginny arcán a széles mosolyt, tudom, hogy nem lesz gond. Persze Billék is jönnek üdvözölni, és nagy sokára mindenki a nappaliban ül. A gyerekek a földön játszanak, míg a felnőttek ki-ki a párjával üldögél. Még Percy is hozott valakit, akiről mellesleg fogalmam sincs, hogy kicsoda. Percy nem a komoly kapcsolatairól híres.
- És mondd csak Kristie! – pillant anya Bill feleségére. – Tervezitek már a következő gyereket?
- Hát tudod Molly… – Anya mindenkit megkér, hogy tegezzék. – Nem sietünk sehová, és ha jön a baba, akkor szívesen látjuk – válaszolja mosolyogva.
- Anya nem elég neked 2 unoka? – kérdezem. – Főleg, hogy jön a harmadik is.
- Én nem akartam sürgetni senkit – dohogja anya. – Főleg nem titeket! Te és Ginny még sulisok vagytok, inkább a tanulásra kellene koncentrálnotok, mint a gyermeknemzésre. Hát amikor meghallottuk, hogy terhes vagy Hermione… Bevallom megrémültünk. És amikor rólad jött a hír Ginnykém – nevet kényszeredetten anya, de senki nem nevet vele. Kínos csend áll be, és mindenki Ginnyt nézi. Mindenki tudja, hogy mi játszódik le most a fejében, és én azon rimánkodom, hogy ne kezdjen el sírni, vagy ne hagyjon itt bennünket. De ezek helyett inkább erőt vesz magán, és mosolyog.
- Igen anya. Mi is meglepődtünk. De így, hogy Tudjukki elintézte a babámat, már minden rendben, nem? Egy gonddal kevesebb. – Továbbra is mosolyog, de hangjából érezni a maró gúnyt, és a szomorúságot. – Elnézést… - mondja megvetően, és kisiet a szobából. Egy pillanatig nem érzékeljük, hogy mi történt, de utána elszabadul a pokol. Harry idegesen körbepillant, és már indulna utána. Anya arcát kezeibe temeti, és csak azt hajtogatja, hogy „Mit tettem? Mit tettem?”. Apa már anyával kiabál, hogy miért csinálta ezt. Végül úgy döntök, hogy én megyek utána, és útközben visszanyomom a fotelba, és félig elindult Harryt.
- Majd én… - motyogom, és már tudom is, hogy hol keressem Ginnyt. Gyerekkora óta mindig idebújik, ha valami bántja a szívét. Be is nyitok a padlásszobába, és nem csalódom, valóban ott ül, és maga elé mered. A bejövetelemre nem szól semmit, így letelepszem mellé.
- Ide jöttem, mikor először szerelmi bánatom volt – mondja. Hangja semleges, semmilyen érzelmet nem közvetít. – Ide jöttem, mikor azt hittem Harry sosem fog szeretni. Ide jöttem, mikor rossz kedvem volt. Ide jöttem, ha egyedül akartam lenni. És most azért vagyok itt, mert az anyám ideüldözött.
- Ez nem igaz Gin… Anya nem akart rosszat. Csak hirtelen elfelejtkezett a dologról. Próbálta oldani a hangulatot, és kicsúszott a száján.
- Te most őt véded? – néz rám Ginny szúrós szemmel.
- Nem – sóhajtok. – Valójában téged sajnállak Ginny. Téged sajnállak, mert elvesztetted a babádat. Szerencséd volt, hogy Harry melletted maradt, mert szeret. De én a mai napig nem tudom, hogyan viselkedjek veled, hogyan szóljak hozzád, mit mondjak, vagy mit ne mondjak, nehogy így megbántsalak, mint anya. Mindent ötször meggondolok, mielőtt kimondom előtted. Féltelek Gin… Féltelek a szomorúságtól, és féltelek az élettől, ami még rád vár. De féltelek a boldogságtól is, nehogy nagyot csalódj. Annyira szeretlek Ginny, és ez a baba még közelebb hozott minket. És nem szeretném, hogy szenvedj.
- Akkor hozd vissza… - mondja, és szeméből könnyek folynak. – Akkor hozd vissza…
- Sajnos nem tudom… Senki sem tudja. De lehet még másik… Még sok babátok lehet. Befejezhetitek a sulit. Érted?
- Nem lesz másik. Nem bírnám ki… Ha azt is elveszíteném…
- Ne így állj hozzá. Idővel… Idővel még meggondolhatod magad. És biztos vagyok benne, hogy meg fogod – mosolygok rá, és átkarolom.
- Hiányoztál Ron… Éreztem, hogy itt vagy mellettem, de hiányoztak a beszélgetéseink. Nem voltunk a régiek… Valami elszakadt. És ha össze is kötjük, a csomó megmarad. Sosem fogom őt elfelejteni. Ígérd meg, hogy te sem fogod elfelejteni. Mindig emlékezni fogsz rá. Ígérd meg!
- Megígérem. Megígérem neked Ginny.
- Köszönöm – motyogja, és a vállamra hajtja a fejét. – Szeretlek Ron! Én is nagyon szeretlek.
- Anya is szeret – mondom.
- Tudom – sóhajtja. – Karácsony van. Boldog ünnep.
- Találd ki mit vettem neked! – nevetek.
- Meglepetés lesz… Ha kitalálnám, hol lenne a poén?
- Ez igaz…
- Vissza kellene mennünk. Bármibe le merném fogadni, hogy ha visszamegyünk, mindenki le fog támadni, hogy jajj szegény Ginny így, szegény Ginny úgy. Kristie is, meg Claire… Látom az arcukon a szánakozást. Mindenki arcán látom a szánalmat, aki rám néz.
- Fogadjunk, hogy ha lemegyünk halálos csend lesz hirtelen. Senki sem fog egy szót szólni.
- Fogadni akarsz? Miben? – néz rám mohón.
- Ha én nyerek, akkor egy hétig nem sírhatsz.
- Hé! Ez kínzás!
- A csudákat… Le kell szoknod róla… Kiszáradsz…
- És ha én nyerek?
- Kizárt – nevetek.
- De ha mégis? Ha mégis, akkor minden hónapban egy szombatot velem töltesz. Rendben?
- Rendben – mondom, azzal kezet rázunk. Felállok, Ginnyt is felhúzom, és elindulunk lefelé a lépcsőn…