Telnek a napok, egy hét is eltelt azóta, hogy Hermione végleg elküldött a Szent Mungóból. Azóta az életem teljesen más, és nem találom a helyem. A karácsonyi szünetnek holnap vége, és mennem kell vissza. Már nem érzek fájdalmat, csak egy hatalmas nagy űrt, amit csak a visszajövetele tudna eltüntetni. Nem találkoztunk a végzetes nap óta, és bevallom, nem is vágyom rá. Nem tudom, hogyan tudnék a szemébe nézni. Máig nem értem, hogy miért borult ki annyira. De ő így döntött, és nekem ezt el kell fogadnom. Sajnos.
- Ron! Vacsora! – kukkant be Ginny az ajtón. Leballagok a lépcsőn, és leülök a helyemre. Egészen kicsi korom óta mindig itt ülök. Ginny mindig panaszkodott, hogy ő szeretne Georgé-k mellett ülni, de én sosem engedtem neki. Jó érzés volt a nagyok mellett étkezni. Ettől én is nagynak éreztem magam. Arra vágytam, hogy majd az én gyermekeim is ilyenek legyenek. Hogy legyen saját helyük az asztalnál, és hogy úgy összetartson a családunk, mint az amiben most élek. De Hermione másként döntött... Anya azóta se áll szóba velem. Szerinte én tehetek róla, hogy Mio rosszul lett, és majdnem elvetélt. És – természetesen – arról is én tehetek, hogy elhagyott. Pedig én lennék a fia, vagy mi a szösz... Hallottam fél füllel, hogy már kiengedték a kórházból, és hazautazott a szüleihez. Érdekes lesz holnap viszont látni. Az a szomorú, hogy valószínűleg sosem áll velem szóba. Ha már nem lehetek a férje, legalább a barátja hadd legyek. Mint Harry. De jelenleg erre szerintem semmi esély...
- Összepakoltatok már? – kérdezi anya.
- Igen – vágják rá az ikrek, és Ginny is így felel.
- Én is – válaszolom. – Már csak...
- Rendben, akkor majd hozzátok le a ládáitokat – vág anya a szavamba, egyszerűen keresztül nézve rajtam. Lassan eltolom a tányért magam felől, és felállok az asztaltól.
- Ron! – szól utánam apa. – Ne menj már el! Még nem fejeztük be.
- De én befejeztem. Veletek, mindörökre! – mondom, és felcaplatok a ládámért. Lecipelem őket a földszintre, és kilépek a házból. Egyetlen szó nélkül. Kisétálok a legközelebbi úthoz, és leülök, várva a Kóbor Grimbuszt, amely pár perc múlva megjelenik.
- Üdvözlöm a Kóbor Grimbusz járatán, a nevem...
- Igen, igen tudom. Kösz! – morgom oda Stannek. – A Roxfortba kérek egy jegyet. – Kifizetem az árát, és leülök. És már száguldunk is tovább. Egy 10 perc múlva megérkezünk a Roxmortsba.
- Minden jót! – köszönök el. Hirtelen elfog a kételkedés, vajon van-e valaki ilyenkor a kastélyban. Elindulok a sötétben a kastély felé vezető úton, és egy fél órás séta után megérkezem a nagy vaskapuhoz. Jobbról balra pillantok, hátha meglátok valamit, amivel bejuthatnék. Csüggedten roskadok le a ládám mellé. Hirtelen fütyörészés üti meg a fülemet. – Hahó! Van ott valaki?
- Ki az? – hallok egy mély, barátságtalan, de ismerős hangot.
- Hagrid? – lelkendezek. – Beengednél?
- Csak holnap kellene jönnöd. Mit keresel itt ilyenkor?
- Hamarabb visszajöttem.
- Értem – dörmögi, és kinyitja a kaput, én pedig elindulok a kastély felé. – Hé! Nem magyaráznád el, hogy...
- Majd később Hagrid... – szólok vissza, és sebesen szedem lépteimet. Megállok a kastély bejárati ajtaja előtt. Lenyomom a kilincset, és belépek az előtérbe. Néhány diák lézeng errefelé, de egyik se vesz észre. A ládámmal együtt felmegyek a Kövér Dámához, ami megjegyzem ezzel a nagy csomaggal majd félórámba telt, és kimondom a jelszót. Szerencsére nem változott, így készségesen beenged.
- Ron! Hát te meg mit keresel itt? – kérdezi Seamus, aki ezek szerint nem ment haza. – Nem csak holnap kellene jönnötök?
- De igen... Csak nekem muszáj volt már eljönnöm otthonról. És ha nem haragszol, most szeretnék egyedül lenni.
- Persze... És... Hermione? Ő is visszajött?
- Nem – válaszolom fáradtan. – És nem is érdekel.
- De hát... mi történt?
- Majd máskor elmesélem. Csak most inkább lefekszem. – Azzal elindulok a lépcső felé. A szobánkban rávetem magam az ágyamra, és pár perc múlva elnyom az álom.

***

Arra ébredek, hogy Dean hasra esik a ládámban.
- Aúúú! - kiáltja.
- Basszus Ron! Csak egy mozdulat lett volna arrébb tenni.
- Bocs... – motyogom, és erőtlenül visszahanyatlok a párnáim közé.
- Seamus mondta, hogy te és Hermione...
- Mit mondott Seamus? – emelem fel a fejem gyorsan.
- Hogy egyedül jöttél vissza, és arra következtettünk, hogy már nem vagytok együtt.
- Áh értem – válaszolom fásultan. – További jó következtetést!
- Nem akarod elmesélni? – kérdezi óvatosan. – Tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz... – kezdi.
- Jó próbálkozás volt Dean. De kösz nem!
- Te tudod – vonja meg a vállát, és kisétál a szobából. Nagyot sóhajtok, és visszafúrom a fejem a párnáim közé. Jó pár órával később ébredek, jelenleg a hasam korgására. Órámra pillantva rájövök, hogy 10 óra van. Ilyenkor már nem adnak reggelit. Vagyis a Nagyteremben nem adnak. De a konyhán igen. Így elindulok lefelé, és megcsiklandozom a képet. Megjelenik a kilincs, én pedig belépek az ajtón.
- Mr. Weasley! – szalad felém egy alacsony teniszlabdaszemű manó. – Hozhatok valamit?
- Lemaradtam a reggeliről – válaszolom. – Tudnál esetleg... – Ki se tudom mondani, máris két nagy tál péksüteményt pakol elém. Lekvárt, mézet, vajat és felvágottakat. – Köszönöm – bólintok, és hozzálátok. Mikor befejezem, visszamegyek a klubhelyiségbe. Bánatosan levetem magam a kedvenc fotelomba, és elmerengek a szüneten. Ha nem mentünk volna haza... Ha nem kérem meg a kezét... Ha nem rángatom fel az emeletre... Annyi a ha... Elmélkedésemet egy hirtelen portrécsapódás zavarja meg. Seamus közelít felém.
- Na jól kibeszéltetek Deannel? – kérdezem epésen.
- Nem Ron... Nem tettünk ilyet... Tudod, hogy a barátaid vagyunk. És ha úgy gondolod, nem mondod el, rendben.
- Én csak... – nézek rá szomorúan. – Megkértem a kezét. – Seamusnak felderül az arca, mikor látja, hogy mindent elmesélni készülök.
- Nem azért, de idehívhatom Deant? Őt is érdekelné, és szerintem igazságtalanság kihagyni.
- Hívd – sóhajtok, és mostmár mindegy alapon az égbe emelem a tekintetem.
- Itt vagyok – lihegi Dean.
- Szóval... Megkértem a kezét.
- Nemet mondott? – kérdezi gyorsan Seamus.
- Nem... Igent. Csakhogy utána kezdődtek a bajok. – és töviről hegyire elkezdem mesélni a történetet. – A végén elzavart a kórházból, és azt mondta többé nem akar velem lenni. Szakított velem, eldobott magától, vagy mit tudom én mit csinált. De megbántott, mert szerettem, azaz, hogy még mindig szeretem, és tudom, hogy ő is engem. Csak valamiért úgy gondolja, hogy nem tudjuk megoldani a problémát.
- Talán ha többet látjátok egymást a második félévben... Rájön, hogy még mindig szeret – vélekedik Dean.
- Mindenesetre sajnáljuk haver – teszi hozzá Seamus. – Nem gondoltuk, hogy ez lesz. Összeillettetek.
- Én is így gondoltam. Mikor jönnek vissza? Hány körül?
- Este felé. Olyan 7 körül.
- Akkor még van időm.
- Mire? – kérdez Dean.
- Nem tudom... felkészülni, hogy újra látom. A veszekedésünk után hazament a szüleihez.
- Szerintem ti még össze fogtok jönni.
- Nem tudom – válaszolom csüggedten. – Már semmit sem tudok...

***

A nap további részét lézengéssel töltöm, nem tudok semmire gondolni, csak hogy pár óra és viszontlátom. Minden rossz után újra itt lesz, és ha nem is lehet az enyém... Miket beszélek? Nem lehet másé! Ő az enyém!

***
Már csak fél óra, és befut a vonat. A vacsoránál találkozunk... Nem fog menni. Talán nem kellene lemennem. De ha nem megyek le, akkor tudja, hogy megfutamodtam. Nem vagyok gyáva!

***

Le kell menni. 5 perc múlva hét óra. Már hallom a zsibongást, a többiek megérkezését.
- Ron! Te nem jössz? – kiáltja Dean.
- Nem tudom – nyögöm.
- Nyugi már! Minden rendben lesz! Csak nézz át rajta! Na! Gyerünk! – mondja és elkezd lefelé húzni. Nem is érzékelek semmit, csak azt hogy már a Nagyteremben ülök, és bámulok magam elé. Megrázom a fejem, és körülnézek. Keresem azt a bozontos barna hajat, a melegen csillogó szemeket, azt a bájos arcot, az én Hermionémat. Azazhogy... Nem az enyémet. Csak simán Hermionét. És akkor hirtelen megpillantom. Csak úgy, hirtelen. Ott ül mellette Harry is, és mosolyogva integet nekem. Hermione követi a tekintetét, és végül rám néz. Pár másodpercig mereven néz, majd újra a tanárok felé fordul. Szívemben iszonyatos érzés kering, amellyel nem tudok mit kezdeni. Eszem valamit, de hogy mit arra nem is figyelek. Fél órával később elindulok felfelé, és már az utolsó folyosón járok, amikor Harry mellém ér.
- Húha Ron! Nem ehettél sokat, ha ilyen nehéz téged utolérni – kacsint rám, én azonban csak fáradtan mordulok egyet. – Mindenki halálra aggódta magát, hogy hol lehetsz...
- Nem volt semmi bajom...
- Figyelj Ron... Most, hogy visszajöttünk, és itt van Hermione is, tudom, hogy nehéz neked, de nem lehetsz mindig ilyen rosszkedvű...
- Azt hiszed olyan könnyű? – emelem fel a hangom. – Hiszen mindennél jobban szeretem!
- Még ma megmondják a jelszót? – halljuk a Kövér Dáma hangját.
- Expecto – mondjuk egyszerre, és Harry el is mosolyodik. Belépünk az ajtón, és alighogy az becsapódik mögöttünk, máris újra kinyílik, és egy barna bozont ront be rajta. Vagyis Hermione. Előrecsörtet, és mivel én is az útjában vagyok, egyszerűen nekem jön, majd szó nélkül továbbsiet.
- Talán bocsánat, vagy valami? – kiáltok utána mérgesen.
- Bocs – ordítja vissza. Jelentőségteljesen Harryre nézek, aki úgy néz ki, mint egy kísértet.
- Soha... – motyogja. – Soha nem láttam még ilyennek. Ez nem lesz egyszerű Ron.
- Micsoda?
- Visszaszerezni.
- Már azt se tudom, van-e értelme. – Harry meghökkenve néz rám, és így szól:
- Ha képes vagy elengedni, akkor te vagy a legnagyobb marha, akit valaha ismertem.
- Mégis mit kellene tennem? – sóhajtom. – Ötletem sincs, amivel megpuhíthatnám.
- Beszélned kell vele! Addig üldözni, amíg meg nem hallgat. Szerintem.
- Talán ez lenne a logikus megoldás – pillantok Harryre. – Majd holnap megpróbálom.
- Miért nem ma? – néz rám Harry.
- Hiszen mi nem tudunk felmenni – mutatok a lányok hálója felé.
- De Ginny le tudja hívni. Ginny! – kiáltja, mire a lány mosolyogva közelít felénk. – Figyelj le tudnád csalogatni valahogy Hermionét? Ron megpróbálna beszélni vele. – Ginny csak bólogat, és elindul a felfelé. Pár perc múlva meg is halljuk őket.
- Komolyan leértékelt könyveket árulnak itt a klubhelyiségben? – hallatszik Mio hangja, ahogy jön le a lépcsőn. – Ilyenkor? És hogyhogy nem volt ez meghirdetve? – Ginny csak hallgat, és ijedten pislog az értetlenkedő barátnőjére. – De hiszen itt nincs is semmi! – mondja Mio. Ekkor lépek akcióba.
- Hermione! – közelítek felé. – Én szóltam Ginnynek, hogy hívjon le, mert beszélni szeretnék veled.
- Nekünk nincs semmi beszélnivalónk – veti hozzám hidegen, és elfordul. – Légy szíves legközelebb hagyj békén ilyenekkel Ginny – mondja neki, és felsiet a lépcsőn.
- Ugye te sem gondoltad, hogy elsőre sikerülni fog? – kérdezi Harry.
- Reménykedtem...
- Szerintem ez még sok-sok nap, és hetek kérdése, Ron...Türelmesnek kell lenned!
- Tudom... – válaszolom megtörten. – De szerintetek van rá esélyem? – Ginny idegesen pillant Harryre, majd rám.
- Hermionét elnézve... – kezdi, de Harry közbevág:
- Biztosan, Ron! Biztosan! – Valahogy nem hiszek neki, és gyanítom, hogy Ginny nem lett volna ilyen bizakodó.
- Jól van, megyek lefekszem – mondom, és valóban elhagyom a helyiséget. Fél órával később már az álmok között lebegek...