A hajnal első sugarai ébresztenek fel, de mivel nem vagyok korán kelő, és az óra is csak fél hatot mutat még, így még bent maradok. Jó puha meleg a takaró, és akaratlanul Hermione jut eszembe, hogy milyen jó lenne, ha a karjaimban ébredhetne fel. A legrosszabb az, hogy nem tudom mit követtem el. Miért haragszik? Egyszerűen nem értem... Nem bírok tovább gondolkodni, így inkább felkelek. Megmosdom, és lesétálok a klubhelyiségbe. Még mindig csak 6 óra van... Nem tudom, hogy szerencsének nevezhető-e, de Hermione ott volt a klubhelyiségben, és a mindig égő kandallók egyike előtt kuporgott. Szó nélkül mellé sétálok, és lehuppanok mellé. Szeme se rebben.
- Hermione, én...
- Csssssssss! – hallgattat el. Kérdően ránézek. – Nem te vagy az, akit ilyen korán reggel hallgatni akarok. Egyébként is... Te ilyenkor még durmolni szoktál!
- Nagyon kedves... – mordulok rá. – Egyébként meg, nem volt kedvem tovább lustálkodni.
- Nocsak... – néz rám meglepetten.
- Mondd, miért haragszol rám? – kérdezem óvatosan.
- Szerinted? Hiszen a vőlegényem voltál, és vége. Szerintem ezek után jogos a haragom.
- Nem! Nem jogos! Nem értem, miért szakítottál velem! Nem tettem semmit!
- Nem? Na ne mondd! Ki gondolta meg magát? Ki nem akart elvenni?
- Teljesen félreértetted! – kiabálom. – Én csak azt nem akartam, hogy nagy esküvőnk legyen. Csak egy kicsi.
- Engem meg se kérdeztél! – vágja vissza könnyes szemmel.
- Megkérdeztelek volna, ha hagyod! Ugyanis elrohantál, mielőtt bármit mondhattam volna.
- Nekem is nehéz volt! Teljesen összezavarodtam! Megkérted a kezem, aztán másnap meg úgy néztél ki, mint aki megbánta!
- HÜLYESÉG! – ordítom. – Mondom, hogy csak egy kis esküvőt szerettem volna! Egyáltalán nem bántam meg! Sőt ha lehetne... De mindegy... Te már úgy sem szeretsz!
- Ezt meg mégis honnan veszed? – néz rám meglepetten.
- Süt rólad... Az ahogyan beszélsz velem. Mint egy utolsó kutyával. Marha jól esik, azok után, hogy szerettelek, hogy még most is SZERETLEK! – ordítom az utolsó szót. Döbbent csend fogadja szavaimat, és Hermione lehajtja a fejét. Hirtelen feláll, és elsétál. – A francba is! – kiáltom, és egy határozott lendülettel a falnak vágom a virágvázát. Hangos csattanással sok-sok darabra törik.
- Hát te? – hallom Harry álmos hangját. – Ilyenkor még...
- Aludni szoktam. Tudom. Ma már más is a fejemhez vágta.
- Hermione? – kérdezi óvatosan, mire lassan bólintok. – Hogy ment? – tudakol, majd tekintete az összetört vázára siklik. – Ajaj! Ezek szerint nem túl jól...
- Tudod, úgy volt, hogy... – kezdem, és elmesélem az egészet.
- Nehezebb lesz, mint gondoltam. De ha kitartó vagy...
- Ha kitartó vagyok... De vajon meddig? Meddig érdemes ezt csinálni?
- Ezt nem tudom én se, de...
- Menjünk reggelizni! – vetem közbe.
- Rendben, de örülnék, ha nem vágnál a szavamba.
- Bocs... – Hirtelen Hermione jelenik meg a lépcsőn. Egyszerűen nem tudom, hogyan csinálja, hogy minden nap, annyira gyönyörű. Megrázom a fejem, és megrántom Harry karját. – Menjünk, kérlek! – Érti a célzást, mert gyorsan elhagyjuk a klubhelyiséget.
- Nem szabad feladnod! Titeket egymásnak teremtettek.
- Majd elintézem valahogy – legyintek. – Beszéljünk másról! Hogy vagytok Ginnyvel? Jobban van már?
- Hát... Mondjuk. Azért van még mit javulnia.
- Hogy álltok a...
- Szexszel? – kérdez rá Harry.
- Aha... – vörösödöm el.
- Hát nem olyan jó, mint régen. Mintha ő nem is élvezné. Ne érts félre, ő is akarja ezeket az együttléteket.
- A lányok mind egyformák – sóhajtom. – Megfejthetetlenek.
- Igazad van, Ron! Teljesen igazad – nevet, és leülünk az egyik asztalhoz. Jól megtömjük magunkat, majd a tanfelszerelésünkért indulunk. Hirtelen valaki elszalad mellettünk, majd nekimegy Neville-nek, aki szintén a klubhelyiség felé tartott.
- Jaj! Ne haragudj, Neville! – nyöszörgi Mio. A magával cipelt felszerelése szétterül a földön, a sok penna, pergamen, könyvek szanaszét hevernek. Gyorsan leguggolok, és segítek összepakolni.
- Jól vagy? – kérdezem, mikor látom, hogy fájdalmas képpel a könyökét dörzsölgeti.
- Aha... jól... – mondja. – Kösz! – mutat a felszedett cuccaira.
- Nincs mit – válaszolom, és a szemeibe nézek. Pár pillanatig csak nézzük egymást, majd Hermione észbe kap. Elveszi a felszerelését, és elviharzik. – Ez érdekes volt – mondom Harrynek.
- A hülye is látja, hogy még szeretitek egymást. Szeret téged, Ron. És ő is be fogja látni.
- Tudom – mosolygok. Hirtelen valahogy minden szebbnek tűnik.
- Ez a beszéd – paskolja meg a hátam. A napot szerencsésen végigszenvedjük, még Piton se nyaggat ma minket annyira. Fáradtan zuttyanok le az ebédhez, és jól megtömöm a tányérom 3 nagy csirkecombbal, és egy hatalmas adag krumplipürével. Desszertnek sosem hagyom ki a Rémséges Krémest, amely nevét még Hermione találta ki harmadikban. Szerinte ugyanis olyan íze van, mintha egy béka bőréről nyalogatná le a nyálkát. Nekem viszont ízlik. Hirtelen az említett szalad ide hozzánk.
- Harry! Ron! – lihegi. – Gye... Gyertek gyorsan...
- Hova? – kiált fel Harry.
- Neville... Meg... Megtámadták...
- MICSODA? – hördülünk fel.
- Kik? – kérdezem. – Mardekárosok? – És már előre tudom a választ. Hermione félénken bólint egyet. – A rohadékok – morgom.
- Siessünk már! – sürget minket, és már indulna.
- Nem! – mondom. Harry furcsán néz rám.
- Nem... Nem segítünk? – kérdezi.
- Mi segítünk. Hermione, te itt maradsz!
- Mióta mondod meg nekem, hogy mit tegyek, és mit ne?
- Amióta az én gyerekemmel vagy terhes, addig ÉN mondom meg!
- Na ne nevettess! – kacag. – Nem fogsz beleszólni. Gyere Harry! Neville már biztosan nagyon vár minket! – Azzal elindulnak. Nem tudom mi üt belém hirtelen, de megragadom Hermione karját, és erőteljesen húzni kezdem kifelé az ajtón,
- Hé! Hé, Ron! – kiáltja. – Eressz már el! Ez fáj! Nem érted? – nyögi, és mikor ránézek látom, hogy könnyes a szeme. És valóban: mikor elveszem a kezemet, ujjaim nyomai ott maradnak vékony karján. Lágyabban karolom át, és a Griffendél felé irányítom. Elmorgom a jelszót, és az egyik fotelhez sietek.
- Ülj le! – mondom neki. Mérgesen néz rám, de azért teljesíti. – Meg kell értened, hogy attól, hogy mi már nem vagyunk együtt, a mi kapcsolatunk nem fog nyom nélkül eltűnni. Ugyanis terhes vagy. És az ott az én gyerekem is – mutatok a hasára. – És nem hagyom, hogy a hülye önfejűségeddel kockára tedd az életét! – kiabálom. – A maradék mittudomén hány hónap alatt szépen a seggeden maradsz! Felfogtad? Ha megszülted, tőlem aztán rohangálhatsz, amerre akarsz, de addig fékezd le magad! – Hermione meghökkenve néz rám, látom a szemében a szomorúságot. Hitetlenkedve megrázza a fejét, és szó nélkül feláll. Még egyszer rám néz, majd felmegy a lépcsőn. Közben hallom, ahogy zokog, és azt is ahogyan próbálja elnyomni a sírás hangját a szája elé tett kezével. Hirtelen megáll, és visszafordul:
- Ha tudni akarod – zokogja, és hangja megremeg.- Még... Négy hónap van hátra... – Elfordul, és felsiet a lépcsőn. Idegesen nyelek egyet, és azon gondolkodom, helyesen cselekedtem-e. Talán túl durva voltam. Biztos, hogy túl durva voltam. Jaj, Ron! Olyan hülye vagy! Hirtelen eszembe jut Neville, és már száguldok is le a lépcsőkön.

Leérek arra a helyre, amiről Hermione beszélt, de a folyosó üres.
- Csak nem Harry Pottert keresed? – ijedten megfordulok, a hang irányába tekintve. – Ó, te balga! – Ekkor veszem észre Sir Nicholast. – Már elment. Harc volt, de vége lett.
- És mi lett a vége? – kérdezem mohón.
- Gyengélkedő. – A hasam bukfencezik egy nagyot, és már ott sem vagyok. Rohanok a Gyengélkedő felé. Belépek, és már látom is barátomat az egyik ágyon üldögélni. Mikor meglát, azonnal vigyorog.
- Mit csináltál? – vigyorgok vissza.
- Megvédtem Neville-t! – hősködik.
- Ó! Te kis öntelt! – nevetek.
- Na és te merre jártál? – Lehajtom a fejem.
- Egyet találhatsz.
- Na és? Sikerült jobb belátásra bírnod?
- Újabb beszélgetésünk végződött ordibálással, és könnyekkel.
- Amíg sír, addig fáj neki. És amíg fáj, addig szeret – fejezi be Harry az eszmefuttatását.
- Meddig leszel itt? – nézek rá.
- Már megyek is! – ugrik fel. – Csak még hoz valami löttyöt – int a közelgő Madame Pomfrey kezében lévő gőzölgő pohár felé. – Mi van benne? – sandít a javasasszonyra.
- Egy kis erősítő. Igya meg! – hangzik a parancs, és Harry legördíti a torkán. Fájdalmas grimaszt vág, majd elindulunk kifelé.
- Minden oké? - kérdezem.
- Jól vagyok, kösz. Meg se kottyant ez a kis párbaj.
- Akkor jó. Örülök.
A nap vége felé, már mindenki hulla fáradt volt, lázasan készültünk ugyanis a RAVASZ-okra, amelyek már koránt sem voltak olyan messze, mint gondoltuk. A hetek sebesen teltek, és mire feleszméltünk már május közepe volt. Hermione és én még mindig külön vagyunk, és azóta sem sikerült előrébb haladnom az ügyben. Már teljesen feladtam, hogy mi újra együtt leszünk. A nagy baj csak az, hogy senki mást nem tudok elképzelni feleségemként.