Kinyitom a szemem, és érdeklődve figyelem, hogy ki érkezik. Legnagyobb meglepetésemre Hermione az...

Mikor észrevesz megtorpan, és rám néz. Arca maszatos a könnyektől, de még így is gyönyörű. Elmosolyodom.
- Nem tudtam, hogy itt vagy... – mondja halkan. – Már megyek is.
- Nyugodtan maradhatsz... – válaszolom. Még mindig őt nézem, amint lassan lépdel felém, és helyet foglal mellettem. Csöndben ülünk, én pedig behunyom a szemem. Hirtelen felsejlik bennem Hermione és én, amint itt állunk.
- Ron! Már régóta meg akartam neked mondani, hogy sajnálom ami történt... – kezdi Mio. – Pár hete ráébredtem, hogy te vagy az, akit szeretek, és veled akarom leélni az életem.
- Csak erre vártam már mióta – suttogom.
- Ron, jól vagy? – kérdezi Hermione. Na igen. Ez már a valóság. Az előbbit sajnos csak képzeltem. – Mire vártál?
- Semmire. Csak eszembe jutott valami. – Újra csöndbe burkolódzunk. Végül pár perc múlva én töröm meg a csendet:
- És hogy vagytok a babával? – nézek a már eléggé kidudorodó hasára. Odateszi a kezét, és mosolyra húzza száját.
- Jól – válaszolja, és letörli az arcát, ami még mindig könnyes.
- Miért sírtál? – kérdezem óvatosan. Nagyot sóhajt, mintha azon gondolkodna, elkezdjen-e magyarázkodni.
- Én csak... Összezavarodtam. Amit az előbb láttál – az égre emeli a tekintetét – Chris és én... Szóval mi összejöttünk. – Elkomorult arccal nézek rá. Chris az évfolyamunkba jár. Hollóhátas. Nem volt semmi bajom vele. Eddig. – Az előbb csodálatos perceken mentem át, de mikor megláttalak... Valahogy minden megváltozott. Mindig összekavarodott bennem. Chris is látta. És ekkor történt a baj. Bevallotta, hogy nem szeret. És hogy szerinte jobb, ha nem folytatjuk.
- Szeretted őt? – kérdezem suttogva, és már előre rettegek a választól.
- Nem - mondja halkan, és nekem egy óriási kő gördül le a szívemről. – Én csak... A csudába is! Minden pasiban téged kereslek! – bukik ki belőle. – De sehol sem talállak.
- Itt ülök... – nézek rá. Sután elmosolyodik. – Hiányzol, Hermione! – mondom halkan. Egy könnycsepp gördül le az arcán, és a földre pottyan. Mosolyra húzza a száját, de a könnyei továbbra is folynak.
- Én akkora egy idióta vagyok – mondja, de a hangja elcsuklik, és némán rázkódik a válla a sírástól. Hirtelen nem tudom, mit tegyek. Felemelem a fejét, közelebb húzódom, és lágyan megcsókolom. Nem ellenkezik, visszacsókol. Kezeimet a derekára helyezem, és közelebb húzódom. Átkarolja a nyakam, és újra a szám felé közelít. Pár másodperc múlva elhúzódik, és újabb könnyek bújnak elő gyönyörű szeméből. Elmosolyodik. Örömkönnyek.
- Ne haragudj... – kezdi. – Teljesen az én hibám minden. Ha nem vagyok annyira önfejű és büszke, erre már rég sor kerülhetett volna. Te is nagyon hiányoztál nekem – suttogja, és újabb könnyek bukkannak fel. – Meg tudsz bocsátani?
- Annyi hónapon át próbálkoztam – nézek rá. – erre pont akkor kerül erre sor, mikor más karjaiban látlak? – Megrázom a fejem. Ijedten néz rám. – Miket beszélek! Persze, hogy megbocsátok, hiszen... – De nem tudom befejezni. Ajkait az enyémekhez nyomja, és hozzám simul. Csendben nézzük egymást. Látom a szemében a tükröződő holdat. Olyan csodaszép!
- Szeretlek – mondja halkan. – Nem akarlak többet elveszíteni! – Lepillantok a kezére. Nincs rajta a gyűrű. Észreveszi a pillantásomat, és a nyaka körül kezd matatni. Nagy nehezen előhalászik egy hosszú láncot, amelyen az általam ajándékozott gyűrű lóg.
- Sosem vettem le. Így mindig mellettem voltál – néz rám. – Tudom, bolondság amiket beszéltek, hiszen én szakítottam veled. De most... – mondja, és leveszi a nyakláncát. Szétnyitja a kapcsot, és legördíti róla a gyűrűt. Elveszem a kezéből, és megfogom a puha, bársonyos kezét. Rápillantok. Óvatosan beharapja az alsó ajkát, izgatottan figyeli minden egyes mozdulatom. Ismét a kezét nézem, és felhúzom rá a gyűrűt. Abban a pillanatban a nyakamba veti magát, szó szerint. Örömtől ragyogó arccal szorítom magamhoz. Egyikünk se szól egy szót se, szavak nélkül is tudjuk, mit érez a másik. Földöntúli boldogságot.
- A baba! – kiáltok fel. Hermione hasa pont hozzám simul, és a baba rúgott egyet.
- Érezted? – néz rám. Bólintok. – Azt mondta a gyógyító, hogy augusztus végén érkezik.
- Tudod már a nemét?
- Nem akarom tudni – válaszolja. – Így sokkal izgalmasabb. – Bólintok, és ráhagyom a dolgot. Kibontakozom az öleléséből, és leugrok a földre. Felé nyújtom a kezem, mire ő elfogadja. Lassan visszasétálunk a klubhelyiségbe. Belépésünkkor mindenki elhallgat. Az utóbbi hónapokban mindenki megtudta szomorú történetünket. Meglepetten állunk egyhelyben. Hermione átkarolja a karom, és óvatosan nekem dől. Pár méterrel arrébb egy csoport negyedikes elsírja magát. Ijedten nézek rájuk, mire az egyik két könny között kijelenti:
- Végre észhez tértetek! – A klubhelyiség egyszerre sóhajt fel. Ginny vágtat át a termen, és Hermione nyakába veti magát.
- Hát végre megjött az eszed! – ujjongja. Hermione felmutatja a kezét. Ginny felsikkant, és mosolyogva rám néz. – Nem hiába próbálkoztál hónapokig. Figyelem! Hermione és Ron össze fognak házasodni! – rikkantja. – Hacsak nem lesztek még egyszer ennyire bolondok – teszi hozzá halkan. Az egész klubhelyiség állva tapsol, és újabb alsósok törölgetik a szemüket. Hermione felé fordulok, és lágyan megcsókolom. Hosszan, szerelmesen, leendő vőlegényhez illően. Colin a fényképezőgépével kattintgat, míg Harry csak sejtelmesen mosolyog. Megfogom Hermione kezét, és elindulunk a hálótermek felé. A tömeg engedelmesen szétnyílik előttünk, mintha a tenger lennének én pedig Mózes. Felsétálunk a szobámba, és leülök az ágyra. Hermione kislányosan játszik velem, és az ajtóban álldogál tovább. Ujjammal intek, hogy jöjjön közelebb, mire mint egy kiscica, idesétál hozzám. Beül az ölembe, és a nyakam köré fonja karjait. Várom, hogy megcsókoljon, de csak az orrát nyomja az orromhoz, és lágyan megcirógat. Elmosolyodom, annyira édes. Lassan hátra dőlök az ágyon, ő pedig szorosan hozzám simul. Csókolnám, de nem hagyja. Szomorúan nézek rá, de a szeméből azt olvasom, ki hogy várjak. Hát várok. Kezével arrébb söpör egy arcomba lógó vörös hajtincset, majd elmerül a szemeimben. Mosolyra húzódik a szája, és elővillannak hófehér fogai. Visszamosolygok, és látom a szeméből áradó szerelmet. Lassan a hátára gördítem, és felé hajolok. Közelítek az ajkai felé, és végre megcsókolom. Ebben a csókban benne van minden. Az egymás iránt érzett őrületes szerelmünk, a születendő kisbabánk, az elmúlt különtöltött hónapok, a ma esti egymásra találás és az eljegyzésünk. Hermione lassan megszakítja a csókot, és halkan így szól:
- Hat hónapos terhesen már nem ajánlott a... az – suttogja az utolsó szót.
- Nem állt szándékomban leteperni téged – válaszolom kuncogva.
- Mi van, már nem kívánsz? – néz rám összehúzott szemöldökkel.
- Hogyne kívánnálak, édes! – mentegetőzöm. – De az állapotodat elnézve, nem bírnád fizikailag – nézek rá gúnyosan.
- Mit mondtál? – tátja el a száját, de a sarkában ott bujkál a mosoly is. – Na megállj! – kiáltja, ülőhelyzetbe tornázza magát, és elkezd püfölni az egyik párnával. Én csak tűröm széttárt karokkal. Hirtelen abbahagyja a püfölést. Fájdalmas képet vág, mire lefagy az arcomról a vigyor.
- Jól vagy? – riadok meg. A fejét rázza. Kezét a hasára szorítja, és levegőért kapkod. – Úristen! – ordítom. Kirohanok a szobából, és leordítok a többieknek:
- Hívjátok gyorsan Madame Pomfrey-t! Mondjátok meg neki, hogy Hermione rosszul lett! – Többen a szájuk elé kapják a kezüket, de két ötödéves fiú már rohan is ki a portrélyukon. Harry és Ginny száguldanak felfelé a lépcsőn, és be a szobába. Hermione az ágyon ül, és elég fájdalmas képet vág.
- Hermione, hol fáj? – kérdezi sírós hangon Ginny.
- Itt – nyögi Mio, és a hasára mutat. – Belül. Ugye nem indult meg a szülés? Ugye nem?
- Mondd összehúzódásokat érzel, vagy egyenletes fájdalmat? – faggatódzik tovább Ginny.
- Egyenletes... – nyögi Mio. – fájdalmat.
- Akkor nem indult meg. Lehet, hogy...
- Hogy? – kérdezek vissza halálra sápadtan.
- Ennyi hónaposan, nem hiszem, hogy elveszítheti. – Hermione elé guggolok, és fájdalmas arccal ránézek:
- Ne haragudj! Ha nem heccellek, akkor nem kezdesz el párnacsatázni, és akkor – elcsuklik a hangom, és a szemeim megtelnek könnyel. Nem szégyellem, nekem is vannak érzéseim. Hermione csak megrázza a fejét, és látom a szemében a megbocsátást.
- Itt van valaki rosszul? – halljuk Madame Pomfrey hangját. A javasasszony besiet, a kezében egy nagy táskával. Azonnal meglátja Hermionét, és már tüsténkedik is. A hátára fekteti, és feltűri a blúzát. Előbukkan Hermione szép, gömbölyű hasa. Vizsgálgatja különböző – általam nem ismert – műszerekkel, majd elővesz a táskájából egy fiolát.
- Á... Álljunk meg! – mondom. – Mit ad neki? Mi baja van?
- Granger kisasszony valamiféle okból görcsöl. Nem látok vérzést a hasában, a baba szívverése is jó, adok hát neki egy kis nyugtatót. – Megelégszem a válasszal, így csak bólintok egyet. Hermione remegő kézzel elveszi a fiolát, és felhörpinti a benne lévő lilás folyadékot. Arcába másodpercek alatt visszatér az élet, és eltűnik a fájdalmas kifejezés. Fáradtan hanyatlik le a párnák közé.
- Köszönöm, Madame Pomfrey! – sietek oda a javasasszonyhoz, és jó erősen magamhoz szorítom. A hölgy meglepődik, de elmosolyodik, és nekem az jut eszembe, hogy elsős korom óta most látom először mosolyogni. Bólint egyet, és kisétál a szobából. Harry és Ginny is távoznak. Becsukom az ajtót, és óvatosan Hermione mellé fekszem az ágyban. Remegő kézzel nyúl felém, és végigsimít a karomon. Közelebb húzódom hozzá, mire körém fonja karjait. Mellkasomba fúrja a fejét, és így alszik el. Sokáig simogatom még a hátát egyenletesen, majd szép lassan én is álomba merülök.

***

Másnap reggel egy kis rúgás ébreszt fel. Mosolyra húzódik a szám, és a falon lévő órára pillantok. Fél hét. Hétkor van reggeli. Azon gondolkodom, felkeltsem-e Hermionét, de valószínűleg nem lenne éhes. Én viszont az vagyok, de ha megmoccanok, félő, hogy felébresztem. Mindegy, miatta még a reggelit is képes vagyok kihagyni. Hirtelen nagyot kordul a hasam, mire Hermione kinyitja a szemét, és álmosan rám néz.
- Menj csak! – mosolyodik el. Hálásan ránézek:
- Hozzak neked valamit? – Nem kis meglepetésemre így szól:
- Farkas éhes vagyok!
- Komolyan? – vigyorodok el. – Mit hozzak?
- Pirítósokat, lekvárt, mézet, felvágottat, vajat, teát.
- Igen is! – nevetek, és szaladok lefelé. Magamnak és neki is felpakolok kaját, és a többiek kíváncsi tekintetével a hátamon már sietek is visszafelé. – Itt van! – rohanok be a szobába, mire Hermione harsányan felkacag.
- Jól van! Pihenj már! – néz rám rosszallóan. – Nem haltam volna éhen, ha 5 perccel később jössz. – Ezután már csak a kések koccanását lehetett hallani, és néha cuppanó hangokat, amelyek hallatán mi is fel-felkuncogtunk. Jó pár szelet pirítós elfogyasztása után, teli hassal dőlünk le az ágyra.
- Ugye tudod, hogy tegnap a frászt hoztad rám? – kérdezem.
- Ezt úgy mondod, mintha én tehetnék róla.
- Jobban kellene vigyáznod magadra... – jegyzem meg mellékesen. – Már csak három hónapot bírj ki, utána felőlem azt csinálsz amit akarsz! – teszem hozzá.
- Nyugi, Ron! Nem lesz már semmi gond!
- Neked legyen igazad – mutatok rá.
- Fel kell kelnünk – támaszkodik fel.
- Hagyd! Segítek! – mondom gyorsan, és felpattanok. Kezemet Hermione felé nyújtom, aki haragos szemekkel néz rám, de elfogadja. Gyorsan felöltözködünk, magunkhoz vesszük a könyveinket, és elindulunk az óráinkra. Mivel a RAVASZ-okig már csak szűk 3 hét van, minden tanár egyre jobban belehúz, és próbál még több varázsigét, és ismeretet a fejünkbe tuszkolni. Házit már nem adnak, csak minden óra végén elmondják, hogy az, aki nem tanul, ne számítson semmi jóra az életben. És ez bizony, mindenkit megijeszt minden egyes órán, hogy ugyan vajon mi lesz, ha megbukunk. Az utolsó óra után kifelé menet így szólok Hermionéhoz:
- Drágám, most el kell mennem egy időre, csak estefelé tudunk találkozni. Ebéd után menj fel a szobába, pihengess, és várj meg ott! Rendben? Ne aggódj nem csinálok butaságot! – Tétovázva néz rám, de végül bólint, és egy gyors puszi után elindul felfelé. Én pedig elindulok, hogy előkészítsem a meglepetést...