|
Az Abszol út
Ginny Potter 2008.06.27. 12:24
21. fejezet
Az Abszol út
Hosszú ez a vonatút. Hermione elaludt, édesen piheg a vállamon. Harry és Ginny is itt hortyognak mellettünk, de én képtelen vagyok lehunyni a szemem. Végig azon töröm a fejem, hogy hogyan tovább? Most, hogy Hermione és én jegyesek vagyunk, illő lenne össze is költöznünk. De nekem nincs miből házat venni... Most küldjem haza a szüleihez, én meg menjek az Odúba? Vajon ő mit gondolna rólam?
Olyan békésen zakatol a vonat, dallamosan... Elálmosodok. Elalszok...
Egy éles füttyszó ébreszt fel. Kinézve az ablakon látom, hogy mindjárt megérkezünk. Már mindenki mozgolódik, és a folyosó is megtelik izgatott diákokkal. Vagy volt diákokkal... Hermione is álmosan törölgeti a szemét, és lassan nekiáll készülődni. Keserves fékcsikorgások közepette végre megáll a piros gőzös, mi pedig leszállunk. Már messziről látom anyát, aki nyakát nyújtogatva keresi a hozzá tartozó vörös kobakokat. Gyorsan szembefordulok Hermionéval, megfogom a két kezét.
- Figyelj... – kezdem. – Most mi lesz? – Felvonja a szemöldökét.
- Mi lenne? Gondolom... – beharapja az alsó ajkát. – Hogy mi... Összeköltözünk.
- Igen, az jó lenne. De hova? – kérdezem idegesen, nem akarom, hogy a beszélgetés befejezése előtt érjen ide anya. Sajnos ez nem sikerül, mert pár pillanat múlva két erős kar szorít magához.
- Ron, kicsikém! – Cuppanós puszit is kapok, szuper... – Hermione, drágám! Mekkora már a pocakod! – Az említett drágaság pironkodva mosolyog, és vidáman néz anyára.
- Örülök, hogy láthatom, Mrs. Weasley – mondja szerénykedve. Anya Ginnyéket is üdvözli, majd látva tétlenkedésünket, összecsapja a két kezét.
- Akkor indulás! – adja a vezényszót.
- Na de... Hova? – bököm ki értetlenül.
- Ron, nem mondod komolyan, hogy még meg sem hívtad Hermionét hozzánk?!
- Ho-hozzánk? – hebegek.
- Hát mégis hol akartok lakni? Van pénzed lakásra?
- Nincsen – nyögöm zavaromban. – Ezt komolyan gondolod, anya? – Bólint. – Nos akkor, Hermione, lenne kedved az Odúba költözni?
- Persze – válaszolja, és könnyes szemmel hozzám bújik. – Nagy örömmel – suttogja a vállamnak.
Így hát nekiindulunk. Húzom Hermione cócmókját is, ő pedig Csámpást cipeli. Apa nem kapott kocsikat, így kénytelenek vagyunk a hülye metrót használni. Persze most is megbámulnak minket, mintha vásári majmok lennénk. Mondjuk mondhatom, hogy a hét év alatt ezt már megszoktam.
Másfél óra múlva már az Odú bejáratánál állunk. Boldogan dobom le a bőröndöket, és nekilódulok. Azaz hogy csak lódulnék, de inkább előreengedem Hermionét. Hálásan rám pillant, és megfogja a kezem. A lépcső felé húz, olyan gyorsan, hogy alig bírok lépést tartani. Nem is értem, hogy bírja ekkora hassal...?!
- Fred és George szobáját berendeztem nektek – kiáltja utánunk anya. Szóval második emelet, bal ajtó. Pár másodpercig kíváncsian állunk az ajtó előtt, majd Hermione a kilincsre teszi a kezét, és óvatosan benyit.
Mindketten eltátjuk a szánkat. A szoba teljes ellentéte annak, mint ami Fred és George idejében volt. A falak vörösek, fekete szőnyeg fedi a padlót. Nem az az undorító, koszos parketta, ami volt. Mahagóni szekrénysor áll a fal mentén, egy kis íróasztal az ablaknál, egy kis fekete kanapé a másik sarokban. És ami a legnagyobb attrakció: egy hatalmas nagy franciaágy, amely kettészeli a szobát. Rajta nagy vörös párnák, a plafonról pedig egy aranyos lámpa lóg lefelé.
- Anyukád egy tündér – suttogja Hermione, miközben vállai remegnek az elfojtott zokogástól. Lágyan magamhoz ölelem, és megszorongatom. – Nézd! – emeli fel a fejét Hermione. – Egy kiságy! – Kibontakozik az ölelésemből, és a szekrény melletti babaágyhoz szalad. Valamit kivesz belőle. Egy cetli. – „Ha addigra nem sikerülne elköltözni... Molly” Istenem Ron, milyen aranyos!
- Igen – mosolyodom el, azt hiszem a vonatút óta először. Ezt ő is észreveszi.
- Végre mosolyogsz – mondja, és megcsókol, majd leülünk az ágyra. Törökülésbe helyezi kissé megdagadt lábait, és kérdőn néz rám. Mivel nem szólalok meg, nagyot sóhajt, és így folytatja: - Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy napok óta olyan vagy, mintha holnap vége lenne az életednek. Mi a baj?
- Semmi – mondom, és rámosolygok. Félek, kicsit erőltetetten.
- Nem versz át – suttogja, és közelebb bújik. – Én szeretlek, Ron, de ha nem mondod el, nem tudok segíteni.
- A vizsgák... – suttogom egy percnyi hallgatás után.
- Mi van velük? – értetlenkedik. – Hiszen már vége!
- Nem sikerültek jól - vallom be megsemmisülten. Hermione lesápad.
- Mi? – nyögi keservesen. – Micsoda?
- Elrontottam. Nem tudom, hogy. Kérlek, ne haragudj rám! Szerintem, nem fognak felvenni. Sajnálom... – lehajtom a fejem, és nem szégyellem, de sírni kezdek. Azt hiszem, ezzel még inkább megijesztettem Hermionét.
- Ron, ne sírj! Ne, ne, ne! – nyöszörgi, és neki is kibuggyannak a könnyei. – Ne! Me-megoldjuk, jó? – Két keze közé veszi a fejemet, és felemeli. Lágy csókot nyom a számra, én meg szorosan szorítom magamhoz.
- Nem utálsz? – kérdezem fojtott hangon. – É-én annyit tanultam. De té-tényleg.
- Nem, nem dehogy utállak! Csak ne sírj, mert megrémisztesz! Nem szoktam hozzá a fiúk ilyenfajta kirohanásaihoz.
- Ne haragudj! – nevetem el magam. Gyorsan megtörlöm a szemem, és kifújom az orrom. – Megrémültem egy kicsit. Nem tudom, hogyan foglak ellátni titeket.
- Segítek munkát keresni, rendben? Az eredmények úgyis csak soká jönnek meg.
- Nem érdekelnek az eredmények! – emelem fel a hangom. – Tudom, hogy mindent elrontottam. Az egész család rajtam fog röhögni...
- Dehogyis! Meg fogják érteni. Hiszen annyi stressz ér mostanában. Fogadnék, hogy az dübörög a fejedben, hogy hogyan fogsz minket eltartani. Jól gondolom?
- Jól... – suttogom, mire Hermione szélesen elvigyorodik. – Jól megleszünk, ne aggódj már! Holnap elmegyünk az Abszol útra, és veszünk pár újságot. Keresünk bennük álláshirdetést.
- Annyira szeretlek! – mondom, és lágyan megcsókolom. – Más ebben az esetben rég faképnél hagyott volna...
- Gyerekkel a hasamban? – csodálkozik. – Akkor meg miből tartanám el? Jól van na, csak viccelek. Tudod, hogy én is nagyon szeretlek!
Másnap reggel már kicsit derűsebben ébredtem, és a békésen szunyókáló Hermionéra pillantottam. Lágyan megpusziltam az arcát, és elindultam a fürdőszobába.
- Ron? – hallom a hátam mögül. Mosolyogva visszafordulok, és az ágyhoz lépdelek.
- Jó reggelt! – bújok vissza hozzá. – Épp a fürdőszobába indultam.
- Nem maradsz inkább itt velem? – néz rám bociszemekkel.
- Maradnék édes, de... Tudod, az álláskeresés. Muszáj mennem.
- Nem úgy volt, hogy együtt megyünk? – néz rám meglepetten.
- Szerintem jobb lenne, ha itthon maradnál. Pihenj, és érezd jól magad! Egy ilyen Abszol úti sétálgatás a nagy tömegben ilyen melegben talán nem a legideálisabb egy héthónapos kismamának. – Erre a kijelentésemre elmosolyodik, és megadóan bólint, majd visszahanyatlik a párnák közé. – Szép álmokat! – suttogom, és megpuszilom az arcát. Irány a fürdőszoba!
*
Az egész utca tele van nyüzsgő emberekkel. Alig tudok haladni, szinte minden percben nekimegyek valakinek. Sorozatosan hallatszanak mellettem a „Bocsánat!” szavak, úgyhogy szerintem nem csak én vagyok ilyen béna. A biztonság kedvéért félreállok egy kicsit, hogy kifújjam magam. Végignézek az utcán, és látom a hömpölygő tömeg forrását. Itt a Gringotts Bank. Ha elhagynám ezt az épületet, a tömeg már nem lenne ekkora, és tudnék haladni. Így is teszek, és nemsokára már kényelmesen elférek a macskakövekkel kirakott úton. Szemem sorban a kirakatokra siklik, hátha ajánlanak valami munkát. Csalódottan kell megállapítanom, hogy egyik üzlet sem szenved munkaerőhiányban. Belépek az egyik újságos üzletbe, és felnyalábolok egy fél tucat hirdetési újságot. Fizetés után az egyik padhoz vezet az utam. Kényelmesen elhelyezkedek, és kinyitom a legelsőt.
"Tapasztalattal rendelkező pincérlányt keresünk a Galleon Fogadóba."
Nocsak, erről a helyről még nem is hallottam. A gond az, hogy én nem vagyok lány...
"Elege van az irodai munkájából? Szívesebben csinálna valami izgalmasat? Gyakorlattal rendelkező ereklyekutatókat..." Blablabla...
Mindenhol csak a gyakorlat! Idegesen összecsapom az újságot, és ledobom magam mellé. Azt hiszem, megyek, és megnyugtatom magam a Kwiddics Sportszaküzletben. Olyan nyugtató hatása van. El is indulok, és már messziről látom a vidáman le és fel szálló kis cégjelző seprűt. Vidáman nyitok be az üzletbe, ahol William Carl már szinte jóbarátként üdvözöl.
- Ron Weasley! – kiáltja. – Mi járatban?
- Jó napot, Mr. Carl! Hát, őszintén szólva csak nézelődöm. Tudja, mint mindig – teszem hozzá elpirulva, az anyagi helyzetemre célozva.
- Csak nyugodtan. Nézelődni mindig szabad – válaszolja jókedvűen a tulajdonos, és eltűnik a bolt hátsó végében. Én meg nekilátok, hogy elvesszek a rengeteg csodálatos seprű között. – Na és mondja, milyen érzés, hogy vége van a roxfortos éveknek? – kiáltja jó hangosan.
- Hát, tudja... Nem pont ilyennek terveztem...
- És miért? – tér vissza kíváncsian.
- Eléggé elrontottam a vizsgáimat. Biztosan nem vesznek fel az Aurorképzőbe, ahová jelentkeztem. Ezért is vagyok most itt. Állást keresek. Reménykedtem, hátha keresnek itt valakit az Abszol úton, de csalódnom kellett. Aztán meg, otthon van a menyasszonyom, aki két hónap múlva megszüli a gyermekünket.
- Gratulálok! – szól mosolyogva az öreg. – Nem gondoltam volna magáról, Mr. Weasley, hogy ilyen hamar családot alapít.
- Hát én sem – nevetek. – De így alakult. Mégsem bánom. Szeretem Hermionét, és a babának is örülök. Ha még munkám is lenne! – sóhajtok. Csendben végigfuttatom a szemem a különböző labdákon, és versenytalárokon. – Sajnos mennem kell, Mr. Carl. Örülök, hogy találkoztunk. Talán egyszer, ha majd sok pénzem lesz, eljövök, és jól felszerelkezek kviddicsfelszereléssel.
- Rendben van! – nevet az öreg. Már lépnék ki az ajtón, amikor utánam szól. – Várjon! – Visszafordulok. – Tudja... Arra gondoltam, hogy ha nem találna jobb munkát... Akkor akár nálam is dolgozhatna kisegítőként. Öreg vagyok már, nem bírok úgy létrára mászni, áruk között keresgélni, mint régen, elkelne a segítség.
- Komolyan mondja? – hitetlenkedek. – Alkalmazna engem?
- Miért is ne? Nem a legjobb munka, tudom. Nem gazdagodna meg belőle, de... Ha nincsen jobb... Lenne kedve?
- Természetesen! Köszönöm szépen!
- Nos, akkor holnap kezdhet is. Reggel nyolckor nyitunk, és délután négykor zárunk. Holnap még kinyitok én, de utána ez már az ön feladata lesz.
- Értem – mondom nagy komolyan, de csak nehezen tudom elrejteni az előtörni vágyó diadalittas vigyoromat. – Köszönök mindent! Viszontlátásra!
- Viszlát, Mr. Weasley!
- Kérem, szólítson csak Ronnak!
- Viszlát, Ron! – mondja kissé félszegen Mr. Carl, én pedig kilépek az ajtón. El sem hiszem, hogy van munkám!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;