Csodás délután volt. A nap vidáman ragyogott az égszínkék lepellel bevont égen. Május lévén már ereje is volt a tüzesen izzó korongnak.
Bár még nem voltunk túl a vizsgákon, senkinek nem volt kedve a tanuláshoz. Hogy is ne! Mikor egy hét kitartó esőzés és borús idő után végre beköszöntött az igazi tavasz, a szerelem ideje!
Így hát Harryvel és Ronnal levonultunk a parkba, azzal a céllal, hogy legalább a házidolgozatokat megcsináljuk.
Kedvenc fánk alá telepedtünk, a tó partjára.
Az égen bárányfelhők lengedeztek, a nap sugározta melegét és fényét a világra, a madarak csicseregtek a fákon, a fű teljes pompájában és frissességében zöldellt, a fák virágoztak és a virágok illatoztak. Tudtam, hogy tanulnom kéne, de nem vitt rá a lélek. Hogy lehetne ezt a szép időt tanulással bemocskolni? Nem is tettem.
Csak feküdtem a perzsaszőnyeghez hasonló, dús, selymes smaragd füvön, és nézelődtem.
A parkot ellepték a sétálgató, nevetgélő diákok. Itt-ott a pázsiton üldögéltek, egyesek piknikeztek. Voltak, akik az óriáspolipot etették: mulatságos látvány volt, amint a víz felszínén úszó kenyérszeletek süllyedni kezdtek, majd a hatalmas karok segítségével eltűntek a hatalmas szájban.
Néhány, kalandvágyóbb emberke a fákra próbált felmászni, volt, aki a tóban fürdés szándékával jött le. Akik az utóbbit megkísérelték 2 perc múlva dideregve, átfagyva másztak ki a vízből. Mert bár az idő már a nyarat idézte, a természet már teljes ruhájában tündökölt a téli álom után, még nem volt nyár.
Miután meguntam a császkáló szerelmesek figyelését is, hanyatt vetettem magam, karom a fejem alá tettem és a felhőket kezdtem figyelni. Furcsa volt, hogy milyen alakzatokat öltenek, mi mindent beléjük lehet képzelni.
Aztán eszembe jutott, hogy olvastam valahol aranyos kísérletet, amit még nem volt alkalmam kipróbálni. Valahogy így szólt:
"Nos idáig azt gondoltad, hogy a gondolataid nincsenek hatással a világra. Bebizonyítom, hogy tévedtél és a gondolat teremtő erő...
Először is várj egy olyan napra, amikor jó felhők vannak az égen. Olyanok, mint nyáron, nem egy egybefüggő kupac az egész, hanem sok különálló darabka.
Ha ez megvan keress egy kis felhőcskét, ha a széle kicsit "elkenődött" annál jobb. Fontos, hogy ne legyen nagy felhő, csak egy kis foszlány.
Kezdd el nézni. Gondolj arra, hogy a felhőt egy energiasugár metszi át. Ez a sugár végtelen energiával rendelkezik, de nem tesz kárt semmiben sem, mert jó :). A sugár átadja erejét a felhőnek, ami ki fog csapódni és te azt fogod látni, hogy eltűnik.
Koncentrálj arra, hogy eltűnjön a felhő. (A sugár csak neked segít, arra jó, hogy könnyebben "felszabadítsd a tudatod" (bármi mást is elképzelhetsz, ha az jobb), de igazából a te gondolatod (energiája) miatt fog eltűnni a felhő, úgyhogy minél jobban éld magad bele...)
Fontos hogy ne válassz nagy felhőt, mert azzal nehéz dolgod lesz. És nem nagyon gyors a folyamat, egy-két percig is eltarthat a felhő eltűnése. Ha sikerült, gratulálhatsz magadnak!"
Nagyon tetszett, és ezt próbáltam akkor megcsinálni... Merőn néztem egy tökéletes kis felhőt. A külvilág zajai monoton, altató zsivajjá sűrűsödtek, a levegő egyre melegebb lett. Aztán egy sugár miatt eltűnt a felhő...
Ez a sugár engem is égetett, így arra fordítottam a fejem, amerről jött... Ron bámult rám azokkal az édes, tejcsoki-barna szemeivel. Megkérdezte, mit csinálok, majd érdekelni kezdte, így már együtt méregettük a felhőket.
- Nézd Hermione, ez olyan, mint Csikócsőr!
- Nem, szerintem inkább egy unikornisra hasonlít.
- Na neeee, akkor már inkább kentaur!
- Tényleg, arra hasonlít a legjobban.
- Az meg ott mint egy durrfarkú szurcsók!
- Ezt figyeld! Ez tök olyan, mint egy fa!
- Melyik? Én nem látom!
- Gyere ide! -húzott magához Ron.
Arcát az arcomhoz nyomta, megfogta a kezem és azzal mutatta:
- Az ott! Most már látod? -nézett rám kíváncsian.
Én is felé fordultam:
- Igen, most már látom. Köszönöm, hogy megmutattad. Nagyon szép... - a szemed - fejeztem be magamban a mondatot.
Kimondani már nem tudtam, mivel mohó, telt ajkak tapadtak a számra. Nyelvünk heves táncot járt, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.
Csókunk végén láttam, hogy Ron arca lángol, olyan vörös volt, mint a haja. De még ezt is aranyosnak találtam benne...
- Nézd csak, ez mintha egy szívecske lenne -suttogtam a fiú fülébe, majd magamhoz húztam, és mint ő az előbb, mutattam a felhőt neki.
- Látod? -fordultam újra a fiú felé, számat szájához közelítve...
- Hermione! -suttogta Ron- Hermione!
Ron keltegetett. Akkor ez csak álom volt? -kérdeztem magamtól csalódottan. De nem volt időm ezen merengeni. A fiú mogyoróbarna szemei az enyémekbe kapcsolódtak:
- Bocs, hogy felkeltettelek. Mit csináltál?
- Eddig aludtam. Azelőtt meg néztem a felhőket. Hogy melyik milyen formájú - annak ellenére, hogy az előbb keltettek fel egy meseszép álomból, nem voltam morcos. Hiszen az keltett fel, akiről az álmodtam és álmodoztam: Ron Weasley.
- Tök jó! Csatlakozhatok?
- Persze -siettem a válasszal.
- Ezt figyeld, ez tök olyan, mint egy fa!

-----------------------

származik: Merengő