Egy csillagfényes téli estén, mikor puhán hullott a hó, Mrs Weasley erőnek erejével igyekezett ágyba dugni ötéves ikerfiait. Bár Fred és George egész nap játszottak, és jól ki kellett volna fáradniuk, az anyjuk mégsem bírt velük. Aznap éjjel jött ugyanis a Mikulás, és a fiúk szentül elhatározták, hogy meglesik. Az Odú szűk, de otthonos nappalijában már állt a karácsonyfa, amelynek feldíszítésében az ikrek is segédkeztek, és a kandallópárkányon katonásan sorakoztak a Weasley család karácsonyi zoknijai. A konyhaasztalon nagy tálakban álltak a különféle sütemények, kint a hófödte kertben pedig az ikrek és Charlie építette hatalmas hóember őrizte az éjszaka nyugalmát. A kert alatt végigfutott egy nyulacska, s megállván vágyakozva nézegette a répaorrot. A hóember ijedten kapta kezét az orrára, s addig fedezékben tartotta a féltett testrészt, amíg a nyuszi tovább nem állt. Mr Weasley még karácsonyeste is későig dolgozott, így Mrs Weasley egyedül volt kénytelen megfékezni kissé hiperaktív gyermekeit. Már zárvarázslatot küldött az ajtóra, nehogy Fred és George kiszökhessenek, és megint üldözni kelljen őket az egész házon keresztül – az asszony csak arra nem gondolt, hogy fiaiban már most is van mágia, akkor is, ha még nincs pálcájuk. Eközben Fred és George taktikát változtattak. Úgy csináltak, mint aki elálmosodik, és hamarosan alvást színlelve, fülig betakarva feküdtek kis ágyaikban. Mrs Weasley nagyot sóhajtott, és igencsak fáradtan indult le a konyhába, hogy hazaérkező férjének vacsorát melegítsen. Mr Weasley is olyan kimerült volt, hogy amint letette a fejét, azonnal elaludt – felesége nemkülönben. Az ikrek pedig csak nagyra nyitott szemmel meredtek a sötétbe, és várták, hogy meghallják a száncsengőt. Már elmúlt éjfél is, mikor végre nagyon halkan, úgy, hogy épp csak sejteni lehetett, felhangzott a várva várt, jellegzetes csilingelés. A fiúk azt sem tudták eldönteni, hogy vajon a fülükkel hallják, vagy pedig a lelkükben szól. Nem is értek rá ezen töprengeni, hanem rögtön kipattantak az ágyból, és a csukott ajtóhoz siettek. Ám hiába feszegették, a zárat ez nem hatotta meg. – Bárcsak ki tudnánk nyitni... – sóhajtott fel Fred. A zár kattant, s az ajtó kitárult. Az ikrek döbbenten összenéztek, aztán uzsgyi, amilyen halkan és gyorsan csak bírtak, leszaladtak a nappaliba. Egy piros ruhás alak matatott a karácsonyfa mellett, a zokniknál. A lábánál ott hevert a degeszre tömött zsákja, s egy kis krampusz sertepertélt körülötte. – Te vagy a Mikulás? – kérdezték kórusban az ikrek. A Télapó meglepetten fordult hátra. Sok évszázados praktizálása óta nem volt még rá példa, hogy egyetlen gyerek is elcsípje... Jóságos ábrázatán azonban rögtön szétterült egy szívetmelengető mosoly, ahogy a két kis tökmagra nézett. – Fred és George? – kérdezte kedvesen, mire a két kisfiú szaporán bólogatott. – Hogyhogy nem alszotok még? – Meg akartunk várni téged – vallotta be George. – Hogy átadhassuk az ajándékunkat – magyarázta Fred. – Te mindig mindenkit megajándékozol, neked pedig senki nem ad semmit – folytatta a kis George. – Csak egy kis süteményt kapsz, meg tejet... – De mi tegnap csináltunk neked ajándékot – mondta Fred, és sután átnyújtotta a Mikulásnak azt, amit eddig a háta mögé rejtett kezében szorongatott. – Ó... – A Mikulás ámulva bontogatta ki a kis csomagot. Egy fából faragott, pirosra festett Télapó került elő belőle, fehér szakállal, mackóval a puttonyában. – Köszönöm szépen, fiúk, hogy gondoltatok rám... Jutalmul elmesélek most nektek egy karácsonyi mesét. A Mikulás kényelmesen elhelyezkedett a pamlagon, ölébe ültette az ikreket, és belekezdett a mesébe: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember. A hófödte hegyekben lakott, egy kicsiny faházban, olyan egyedül, mint egy remete. Ez az öregember nem hitt a karácsonyban, nem melegítette át a szívét a szeretet ünnepe... A Mikulás csak mesélt, mesélt, az ikrek pedig áhítattal hallgatták. A csillagok beragyogtak az ablakon, a krampusz már húzta a lóbőrt a jó meleg kandallónak támaszkodva, és egy idő után a két kisfiú szeme is le-leragadt. Mire a Mikulás a mese végére ért, az ikrek már oldalra bukott fejjel szundikáltak. A jó öreg Télapó mosolyogva fektette le őket a díványra, és egy pléddel jól betakargatta. Két sziporkázó aranycsillagot tűzött rá a pizsamájukra, aztán megjelölte a listáján a két kisfiú nevét: különlegesen jó gyerekek. Azon a napon végeérhetetlenül hosszú volt az éjszaka. Mire nagy sokára mégis eljött a reggel, Fred és George egy karácsonyi mesekönyvet találtak a kandallópárkányon, s mellette egy deres fenyőfákkal díszített hógömböt, amit ha megráztak, elsuhant benne egy csilingelő szán, rajta a Mikulással és a krampuszával. – Képzeld Percy, éjszaka találkoztunk a Télapóval! – újságolták lelkesen az ikrek a reggelizni menő bátyjuknak a nagy eseményt. – Mit beszéltek? Nem is létezik a Télapó... – ásított Percy. Délelőtt, amikor kimentek hógolyózni a kertbe, észrevették, hogy a hóember fején mikulássapka pompázik, s a szűzhóba szántalpak nyoma mélyedt. Fred és George összenéztek: ha Percy nem is hitt benne, ők aztán biztosan tudták, hogy éjjel márpedig itt járt a Télapó...