Akkor ébredtem fel, mikor valaki becsukta az ajtót. Majd különös hangokat hallottam és valami fehér fényt láttam, aztán meghallottam Hermione hangját. Azt kiabálta kétségbeesetten, hogy nem mehetek el, szüksége van rám és, hogy szeret.
Aztán már hallottam, hogy nyílódik az ajtó, s visszaszól nekem, hogy hazajössz- e még hozzám?
Itt ébredtem fel teljesen. Utána akartam kiabálni, hogy visszajöttem, s hogy én is szeretem, de már elment.

Ezután visszaaludtam. Most már boldog voltam, hogy Hermione szeret, aggódik értem, ezért érdemes élnem.  Mindent meg kell tennem, hogy felépüljek, s újra együtt legyünk.

Csak 2 nap múlva ébredtem fel végleg, azonban senki nem volt a teremben. Megláttam az asztalomon egy cetlit, amit nagy nehezen sikerült elérnem. Még eléggé rosszul láttam, de azt ki tudtam venni, hogy Hermione írt nekem.
Erre egyből feltéledtem teljesen és el kezdtem olvasni:

Drága Ron!

Nagyon hiányzol nekem, s várom, hogy minél hamarabb felébredj!
Hiányzol mindenkinek, de legfőképpen nekem. Nélküled semmi sem ugyanolyan.

Kérlek ébredj fel!

Szeretettel: Hermione

Mikor elolvastam, vettem csak észre, hogy valami kiesett a kezemből. Hermi karkötője volt. Ráadásul a kedvence, hiszen mondta is nekem még mielőtt összejöttünk volna. Egyre jobban éreztem magam és már alig vártam, hogy elmehessek innen.

Viszont hiába voltam jól, csak pár nap múlva engedtek ki a kórházból. Abban az időszakban nem volt egyetlenegy látogatóm se.

Elérkezett a szabadulásom napja, végre újraláthatom Hermionét.
Reggel korán felébredtem, gyorsan felkeltem, felöltöztem, és mindent elpakoltam. Utána várnom kellett a nővérre és a doktorra. Szerencsére hamar itt voltak, s el is engedtek. Úgy döntöttem, hogy még beugrok 1-2 helyre, így csak késő este értem vissza a Roxfortba. Már mindent megszerveztem útközben: küldtem Hermionénak egy névtelen levelet, hogy találkozzunk a Ludovic Lusso szobor előtt, majd pedig mindent megvettem.

Szóval 8-kor ott álltam a szobában, aztán mikor meghallottam Hermione megállt, behúztam az ajtón.
Teljes sötétség volt bent, ezért majdnem felpofozott, amikor megcsókoltam. Aztán végre észrevette, hogy ki vagyok, s ő támadott le engem.

*

Mióta vasárnap bent voltam nála, Dumbledore professzor nem engedett be hozzá. Ezen annyira megrémültem, hogy elájultam az irodájában és csak a Gyengélkedőn tértem magamhoz. Nem is tudtam, hogyan kerültem oda. Aztán bevillant Dumbledore dolgozószobája, hogy nem mehetek el Ronhoz és az ájulás.
Miután ezek eszébe jutottak elkezdtem sírni, míg el nem aludtam.
Másnap Fred jött be hozzám látogatóba, s mindent megbeszéltünk. Ez volt életem eddigi legkínosabb beszélgetése:

- Szia Hermione!
- Szia Fred!
- Hoztam neked virágot, hogy gyógyulj meg!
- Óh, nagyon szépen köszönöm.
- Nincs mit. Bár nem olyan szépek, mint te! – mondta pirosan.
- Tessék?
- Csak annyit mondtam, hogy nincs mit.
- Aham.
- Öhm, Hermione, szeretnék neked elmondani valamit. Remélem ezért nem fogsz megutálni engem, de már nem bírom magamban tartani.
- Mondjad.
- Szóval, hogy is mondjam. Izé, hát én szerelmes vagyok beléd egy ideje, de nem akartam elmondani neked, mert féltem a visszautasítástól. És csak ezért voltam veled annyira bunkó veled, mert annyira szerettelek, hogy nem tudtam máshogy kifejezni. Aztán jött Ron, és akkor már azt hittem, hogy minden veszve van, de az a csók, amit adtál nekem múltkor, az nagyon sokat jelentett nekem. Új reményt és még nagyobb szerelmet. És most nem tudom, hogy álltok most, főleg a baleset után. És szeretnélek megkérni, hogy legyél a barátnőm!
- Nagyon sajnálom Fred. Nekem is jó volt az a csók, de akkor nagyon össze voltam törve, de most újra együtt vagyunk, és szeretem, még így is, hogy kómában fekszik a Szt. Mungóban.
- Ezt te honnan tudod?
- Mindennap voltam nála, de most már nem enged el Dumbledore, ezért is estem össze.
- Értem, nos akkor tekintsd semmisnek a kérésemet.
- Kérlek, bocsáss meg nekem, és legalább…
- Legyünk barátok, mint amik eddig is voltunk.
- Igen.
- Legyünk, akkor én megyek is. Épülj fel hamar.
- Meglesz.

Másnap este már ki is engedtek. Éppen lent ültem a Nagyteremben, amikor leszállt hozzám egy bagoly és átadott egy levelet.

Kedves Hermione, szívem királynője!

Szeretnék veled találkozni ma este 8-kor a Lusovic Lusso szobor előtt.
Kérlek téged gyere el, mivel fontos dologról szeretnék beszélni veled!

Sokszor ölel és csókol téged: Névtelen Hódoló, a te herceged

Nem tudtam mi tévő legyek, ezért inkább elmentem a találkára. Pontosan érkeztem, és majdnem szívbajt kaptam, amikor valaki behúzott a szobor mögé és szenvedélyesen megcsókolt.

Már meg akartam pofozni, amikor világos lett és megláttam Ront. Hatalmas boldogság töltött el, és szabályosan letámadtam. Puszilgattam, öleltem, simogattam. De ő is csak csókolt és csókolt.

- Ron, annyira örülök neked, nagyon hiányoztál. Mikor ébredtél fel és mikor engedtek el?
- Lassabban! Szóval te is nagyon hiányoztál nekem, és először akkor ébredtem fel, amikor meglátogattál a baleset után nem sokkal. És ma engedtek el  végleg.
- Nagyon szomorú voltam, amíg nem voltál itt nekem.
- Én is nagyon szomorú voltam, de miutám olvastam a leveled, és a karkötőd is velem volt. Ja, vissza is adnám neked.
- Köszönöm.
- És Hermione! Szeretlek!
- Én is nagyon szeretlek Ron!
- Tudom.
- Mégis honnan?
- Hallottam, mikor nálam voltál.
- És most mi lesz velünk?
- Együtt vagyunk, és nem érdekel bármit is mondanak, én szeretlek és te is szeretsz. Ennél nincs fontosabb.
- Igazad van.
- Akkor mehetünk kedves barátnőm?
- Igen barátom.

Majd kiléptünk kézen fogva és azóta is együtt vagyunk. Persze voltak, akik nem örültek annyira a kapcsolatunknak, de végül mindenki megnyugodott és elfogadtak minket. Ron is megbocsátott nekünk, és most már ismét minden rendben.

A suli után összeházasodtunk, és egy boldog világban éltünk ketten, együtt, békében és szeretetben!

VÉGE!!!!