Ha tudnál szeretni...

Nem tudom, mi történik velem. Képtelen voltam ölni. Éppen Pottert, a Véráruló Weasley-t és a Sárvérűt üldöztük, persze jött a segítségük. A Főnix Rendje. Nem képesek felfogni, hogy a csatának már majdnem vége? Mi nyerünk! A Nagyúr! Potternek semmi esélye.

Potter mellé kerültem és egy átkot készültem mondani rá. Ahogy rám nézett... Egy pillanatig a Nagyúr személyét láttam benne. Megálltam és Tonks hátba talált. Még szerencse, hogy csak egy gyenge kis rontás.

Drága nővérkémnél ébredtem.

- Köszönd a Nagyúrnak – mondta sápadtan.

Válaszoltam volna, de nem bírtam mozogni. Próbáltam, de semmi. Kétségbeesetten néztem Cissy-re.

- Csont-eltűntető átok – sóhajtotta.

A Nagyúr segített? Miben? Egyáltalán nincs csontom! Mozgásra képtelen vagyok. Na jó, nem egészen, rezgek, mint a puding, amit még Sipor csinált. Az a koszos kis manó átállt Potterhez. Még az az idióta Dobby is. Végre, dühömben meg tudtam szólalni.

- Mit köszönjek a Nagyúrnak?

- Hogy felnyalábolt a helyszínről. A házimanók már támadásra készek voltak, hogy széthúzzanak, mint egy gumi bábot.

- A csontjaim?

- Reggelre visszanőnek.

- Potter?

- Elmenekült.

Nem tudom, hogy voltam képes elaludni. Álmomban a drága férjemmel álmodtam. Ahogy meghalt. Emlékszem, nem is szerettem. Anyám akarta, hogy hozzá menjek. Én mindig kifogom. Aki igazán tetszett...

Tom. Igen, a Nagyúr. Együtt voltunk a Roxfortban diákok. Nagyon jóképű volt és még Tomnak hívtuk. Aztán felvette a Voldemort nevet. És a világhatalmat akarta, az aranyvérűek uralmát... Sokan félelemből álltak mellé, másokat bántottak. Ilyen volt Lucius és Cissy is. Narcissa még gyönyörű volt, szőke haj, kékesszürke szemek... Vélára emlékeztetett. Én meg... Barnább bőr, fekete szemek, fekete kócos haj... Féltek tőlem. Ezért egy este...

- Bellatrix Lestrange, ugye? – kérdezte egy lágy hang mögöttem, amikor a folyosón sétáltam a Mardekár portré felé.

- Az, de ha jót akarsz, most békén hagysz – vágtam a valakihez csípősen, amikor megláttam Tomot – bocsánat, nem tudtam, hogy te vagy...

- Nem kell elnézést kérned. Ez tetszik Bellatrix, hogy ilyen nyers vagy. Nem akarsz csatlakozni?

Nem akartam felugrani, hogy Igen!, mert mi lenne a nyersességemmel?

- Miért lenne jó nekem?

- Mindent megkapnál, amit csak akarsz.

- Mindent?

- Mindent.

- Rendben, elfogadom – mondtam és tovább indultam volna.

- Nem akarsz inni valamit? – igen, ezt Voldemort kérdezte.

- Már vége a vacsorának – mondtam nyersen.

Erre elvigyorodott. Ott helyben elolvadtam volna.

- Öltözz át, itt várlak.

Öt perc múlva siettem vissza. Igazából nem is tudtam, hogy voltam képes így összekapni magam. Szoknyát vettem fel. Én! Miniszoknyát (akkor még ritka volt) és egy szűk felsőt, kibontottam a hajam és a göndör tincseimet kihangsúlyoztam, nem ismertem magamra!

Megfogta a kezem és egy kőszoborhoz vitt.

- Tegnap találtam – mondta.

Bemásztunk a szoborba és Roxmortsban kötöttünk ki. Elvitt a Szárnyas Vadkanba.

Egy nő volt a pultos, később megöltük, de ez már tényleg évekkel később volt. Rendeltünk Lángnyelv Whiskey-t és beszélgettünk. Mindent elmondtam neki, a családról, anyámról, hogy mindig sipítozik (nevetett), arról, hogy Lucius és Cissy milyen nehezen jöttek össze, meg minden. Ő is mesélt, hogy árvaházban nőtt fel. Olyan...kedves volt. Aztán megcsókolt. Nem is tudom, meddig tartott. Aztán elment. Hogy et nem kellett volna, meg hogy felejtsek el mindent.

Egyedül mentem vissza a kastélyba.

Aztán a Roxfort után Halálfaló lettem. Cissy előtt kaptam meg a Sötét Jegyet. Én voltam az első nő. Aztán meg Narcissa. Nem is voltunk többen. Tom már csak magára gondolt. Tudom, hogy jó ember belül, de a sérelmei... Minél többet gyilkol, annál nagyobb a bűntudata és elveszti az érzékeit.

Most, hogy visszatért, még mindig szeretem. Lehet, hogy a régi Tomot szeretem? Aki olyan kedves volt és olyan zavarban volt a Szárnyas Vadkanban. Azt a 17 éves fiút, aki akkor volt.

Cissy keltegetett.

- Voldemort látni akar.

Örömmel tapasztaltam, hogy minden csontom és porcikám megvan. Kicsit rendbe szettem magam és elindultam. Voldemort egy nagy székben ült, ölében Naginivel.

- Örömmel látom, hogy jobban vagy, Bella. – a hangja most hideg és hátborzongató. 

- Hívattál.

- Hogy lehet hogy Potter elmenekült? – olyan hirtelen pattant fel a székből, még a kígyója is megijedt. Kiabált, a szeme, ami most vörös volt, már nem is emlékeztetett önmagára. Erre most jöttem rá. Lerogytam a földre és sírtam.

- Már nem vagy magad, Tom.

- Hogy...?

- Hogy válhattál ilyen szívtelenné? Miért nem teremtesz egy jó világot? A kezedben van a Minisztérium, már miniszter is lehetnél. Amikor Potterre néztem, láttam benne a 17 éves Tomot. Aki voltál és aki lehetnél... Miért?

- Túl sokat tudsz, Bella. Akkor olyanokat mondtam el, amit nem kellett volna. Gyenge voltam. A legfontosabb a hatalom.

Láttam mire készül. Feltérdeltem és átalakultam. Ugyan azt a ruhát varázsoltam magamra, amit akkor viseltem és ugyan olyan hajam volt. Eddig senki sem tudta, hogy olyan vagyok, mint Nyphadora. Csak én magamat tudom alakítani, emlékekből. Ránéztem. Egy pillanatra még láttam benne azt a Tom Denemet.

- Ha tudnál szeretni...

Mélyen a szemébe néztem, mielőtt elvakított a zöld fény.