2. fejezet

Ez a leglátványosabb kviddics-mérkőzés, amiben valaha is részt vett, gondolta Ron. A bátyjai könyörtelenül próbálták belőni a gólokat, de ő minden egyes gurkót kivédett. Hermione mellette repült, hosszú, rózsaszín estélyi talárban. Megigazította ragyogó tiaráját a fején, és kicsit lejjebb repült a seprűjével. Hirtelen Ron felé fordította a fejét. Boldog arckifejezése egyszerre rettenetre változott.

Fred s George nyilvánvalóan stratégiát változtatott. Gurkók helyett Fred most már golymókokat lövöldözött Ronra, hogy kiiktassa őt. Ron megpróbálta kikerülni az elsőt, de eredménytelenül. Egy kicsiny, mustárszínű szőrgolyó csapódott a vállába. A levegő hamarosan megtelt repülő golymókokkal.

Hogy elmeneküljön gonosz bátyjai elől, Ron leszállt a földre. Most Roxmortsban volt. Pár lépéssel előtte Harry a zöld fűben táncolt, holland facipővel a lábán.

- Ron, megcsináltam. Meghalt! Megöltem Voldemortot! - Ron röviden elcsodálkozott, hogy Harry vajon miért olyan boldog. Amikor Harry legutóbb véget vetett Voldemort életének, nem volt ilyen boldog, amiért gyilkossá vált.

Hermione csatlakozott Harryhoz, és ő is bekapcsolódott az ostoba táncba. - Gyere már, Ron, táncolj te is - mondta. Ron szeretett volna, de a lába nem mozdult. Tudta, hogy bajban van. Valaki el akarja őt kapni. Ha csak egy kicsit meg tudná mozdítani a lábát, akkor nem lenne többé veszélyben. De a lába mintha zseléből lett volna.

- Ron, vigyázz… - kiáltotta Hermione.

Éles, vakító fájdalom hasított Ron hátába, és a térdére zuhant. Aztán minden elsötétedett.

Ron hirtelen felriadt, de nem tudta, hol van. Még mindig Roxmortsban vagy talán a Szent Mungóban? Néhány idegesítő pillanat múlva megvilágosodott előtte, hogy a saját ágyában fekszik, az Odúban. Már megint álmodott. De ez az álom nem hagyományos álom volt, hanem a roxmortsi csata emlékeiből építkezett.

Hermione elmondta Ronnak, hogy mi történt a hátával. Miután Bellatrix Lestrange végignézte Voldemort bukását, bosszút akart állni. Megcélozta az első embert, aki az útjába került. Sajnálatos módon ez a valaki Ron volt. Az átok a gerincét találta el, és deréktól lefelé majdnem teljesen megbénította.

Bellatrix egyetlen mozdulattal szenvedő, haszontalan varázslót csinált belőle. Túlságosan félt ahhoz, hogy visszaaludjon, és túlságosan el volt keseredve ahhoz, hogy teljesen felébredjen. És még túlságosan korán volt ahhoz, hogy elkezdődjön egy újabb, nyomorúságos nap.

Amint Ron a karja segítségével a másik oldalára fordult, a pillantása az átkozott légszékre esett. A hajnali napfény megcsillant a szék fém karfáján. Ron felsóhajtott. Nem mintha nem lett volna hálás az apja és Charlie munkájáért. Tudta, hogy a szék nagyon kifinomult eszköz.

Két évvel azelőtt Charlie egyik kollégájának, Pete Mitfordnak volt egy balesete egy magyar mennydörgővel, ami épp uzsonnázott (két bárányt és egy tehenet). A szörny nem volt épp vendégfogadó kedvében, rálépett Pete-re, és eltörte a gerincét.

A sárkányszelídítő ezek után arra a lebegő székre szorult, amit minden mozgássérült varázsló használt. A varázsvilágban ritkaság volt, ha valaki nem tudott járni, mert nagyon fejlettek voltak a gyógyítási technikáik, így senki sem fektetett különösebb energiát vagy fáradtságot abba, hogy továbbfejlesszék Rafael Huygens 1733-as találmányát, a lebegő széket. Ez azt jelentette, hogy a szék nem volt valami praktikus. A pálcával kellett irányítani, és ha valami más varázslatot akartál csinálni, le kellett szállni. A lebegő szék ebben a formájában nem volt használható Mitford számára, akinek egyszerre kellett lebegnie és varázsolnia, hogy elkerüljön egy újabb balesetet. Így, amikor Charlie nyáron hazajött, megbeszélte a problémát az apjával.

Arthur Weasley nem ok nélkül gyűjtötte a konnektorokat: imádott technikai problémákat megoldani. Azt javasolta Charlie-nak, hogy olyan bonyolult varázslatok és bűbájok sorozatát alkalmazza, amiket rendszerint seprűknél használnak. Így elég lenne kézzel irányítani a széket, míg a pálcás kéz szabadon marad. Ez jól működött, és nagyon boldog emberré tette Pete-et.

Az alatt a két hét alatt, míg Ron a kórházban volt, Charlie és az apja azzal töltötték az időt, hogy újratervezzék Pete egyik régi lebegő székét, és továbbfejlesszék. Megtartották az egyszerű fekete bőrszéket, de úgy bűvölték meg, hogy pontosan illeszkedjen Ron testéhez. A széles karfákat kisebb fém karfákkal helyettesítették. A régi lebegő szék nem támasztotta meg a tulajdonosa lábát, így azok a levegőben lógtak és hintáztak. Ron új, fejlettebb székére egy fém lábtartót szereltek. Kis piaca volt, de most, hogy Voldemortnak vége, Arthur a szabadidejében könnyedén átalakíthatott három-négy széket egy év alatt.

A baj csak az volt, hogy Ron mindent gyűlölt, ami a székkel kapcsolatos. Csak még rosszabb volt, hogy hálásnak is kellett lennie érte. Valahányszor az apja a szék piaci lehetőségeiről beszélt Charlie-val, Ron üvölteni szeretett volna.

Ron újra a hátára fordult, és lehunyta a szemét. Amikor a feje alá tette a karját, jól érezte a saját izzadságszagát, a félelem szúrós szagát. Már épp majdnem visszaaludt újra, amikor a lépcsőn feljövők hangját hallotta meg. Már csak egy kanyar, míg a szobája ajtaja elé érnek.

- Ron imádni fogja - hallotta Ginny hangját. - Azt hiszi, hogy még mindig a szüleiddel nyaralsz Franciaországban.

Nyaralni, Franciaországban? Ron elképzelni sem tudta, ki jöhet hozzá látogatóba. Csak egyvalakiről tudta, hogy most épp Franciaországban van, és az Hermione volt.

A francba.

Ez azt jelenti, hogy Hermione akármelyik pillanatban beléphet a szobájába. Most, amikor Ron úgy néz ki, mint egy emberszabású majom, olyan a szaga, mint egy döglött kutyának, és még mindig a régi, rongyos Csúzlis pizsamájában volt. A francba. Hát Ginnynek teljesen elment az esze?

Ron felhajtotta a párnája szélét, ahol a pálcája hevert, egy gyűrött, megviselt levél alatt. Gyorsan elvégzett magán egy tisztító varázslatot. Aztán a székbe lebegtette magát, és olyan sebességgel hívta magához a ruháját, amiről nem is sejtette eddig, hogy képes rá. Lelassította, hogy a talárt áthúzza a fenekén és a lábán: ehhez ki kellett lebegtetnie magát a székből. Ekkorra már azt kívánta, hogy Hermione helyett bárcsak az az idióta lélekgyógyász jönne látogatóba. Biztos volt benne, hogy tökéletes hülyét fog csinálni magából.

Ginny és Hermione már majdnem az ajtajához ért. Ron a lépteiket is hallotta. Egy halálos veszélyben lévő ember kétségbeesettségével kiegyenesítette a haját egy pálcasuhintással. Régi bűbáj volt, így a frizurája eléggé divatjamúlt lesz, nem hagyhatja, hogy ez zavarja. Felkapta a levelet, és zsebre gyűrte. Vajon van még ideje beágyazni…?

Hangos kopogás adta Ron tudtára, hogy az ideje lejárt. - Szabad! - felelte.

- Szia, bátyó, ne sírd tele a párnád - mondta Ginny, és szélesre tárta az ajtót. - Hoztam neked egy kis meglepetést.

- Szia, Ron - mondta Hermione, és félénken rámosolygott. A haja francia kontyba volt fogva, és gyönyörű, piros nyári ruhát viselt.

Egyszerűen elbűvölő - gondolta Ron. Aztán Hermione hirtelen átölelte és erősen magához szorította. Egy pillanattal később az álla hozzáért a lány arcához. Az meleg és puha volt. A Ron gyomrában mocorgó orrontó furkász abbahagyta a rágcsálást és futkosni kezdett, mint egy egér a mókuskerékben.

- Remélem, nem bánod, hogy bejelentés nélkül csak így betoppantam, de a szüleim korábban hazajöttek, hogy egy szomszédos fogorvost helyettesítsenek, akinek balesete volt, de nem komoly - hadarta Hermione egy szuszra.

- Egy kicsit többet ivott a kelleténél egy krikett-játszma után, és hazafelé belebotlott egy macskába. Szerencsére szegény jószágnak semmi baja sem lett, de a fogorvos eltörte a karját, amikor megpróbálta felfogni az esést. Törött kézzel meg, ugye, nem lehet lyukakat betömni. Tudnék neki mondani egyet s mást az alkoholfogyasztásról. Akárhogy is, unatkoztam otthon, és látni akartam Harryt meg téged. Nem mintha Harry túl sokat beszélne, de akkor is jó látni.

- Aha - sikerült Ronnak kinyögnie. Miért beszélt Hermione olyan sokat? Általában csak akkor beszélt sokat, amikor ideges volt. Talán nem tudja, hogyan viselkedjen vele most, hogy megrokkant. Bár ez eddig nem volt probléma…

- Anyukád biztos kesztyűs kézzel bánik veled. Lassan olyan leszel, mint egy sündisznó - viccelődött Hermione, és megsimogatta Ron borostáját. - Akkor is jó újra látni téged. Meg persze téged is, Ginny. - Ginny elmosolyodott, mintha olyat tudna, amit senki más.

- Anya remek ebédet készített… bár van, akinek ez lesz a reggeli - mondta Ginny, amint az ajtóhoz lépett. - Nem jöttök? Majd éhen halok.

- Ami azt illeti, egy kicsit én is éhes vagyok - felelte Hermione. - A konyhában találkozunk, Ron. - Elköszönt, és Ginnyvel elindultak a lépcső felé. De ahelyett, hogy utánuk indult volna, Ron a fürdőszoba felé vette az irányt.

Miközben gyors-szőrtelenítő főzetet pocskolt az arcára, magában morgott. Borotválkozni… hogy a fenébe felejthetett el borotválkozni?