1. fejezet: Győzelem és veszteség

Szemtől szemben álltak, Harry és Voldemort. Este volt már, a távolban látni lehetett a Roxfort fényeit és a kastély fölé fellőtt Sötét Jegyet. A két varázslót kettős sorban fehér maszkos halálfalók vették körül, készen arra, hogy ha Harry Potter menekülni próbálna, azonnal megállíthassák. De Harry nem próbált menekülni.

Voldemort diadalmasan meredt az előtte álló fiúra. - Végre eljött a perc – mondta gúnyosan -, amikor a nagy Harry Pottert eléri méltó sorsa, és követi sárvérű anyját. Félsz, Harry? Lássuk, vajon arra gondolsz-e, hogy milyen lesz a vég: gyors, mint Dumbledore-é, vagy lassú, mint az áruló Pitoné? Legillimens!

Harry érezte, amint ez az idegen tudat az övébe hatol, de felkészült rá, és tudta, mit kell tennie. Ellenállt, de nem erőszakkal. Már tudta, mit jelent a prófécia azon része: olyan erő lakik benne, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. Tudta, hogy a szeretet ez az erő, amiből benne rengeteg van, Voldemortban meg semmi, és Sirius halála óta azt is sejtette, hogyan használhatja fegyverként a gonoszság ellen.

A szüleire gondolt, arra, ahogyan Edevis tükrében látta őket, szeretettel és büszkén. Siriusra gondolt, amikor abban reménykedett, hogy az igaztalanul bebörtönzött varázsló talán magához veheti, és nála saját otthonra talál. Ronra és Hermionéra gondolt, akik elsőéves kora óta mindenben mellette álltak, és soha nem hagyták cserben.

Aztán eszébe jutott Ginny, a lány, aki elrabolta a szívét. Felidézte azt az édes virágillatot, ami betöltötte az Odút, a lány kacagását a tóparton, és elöntötte a vágy, hogy ismét együtt lehessenek. Egy teljes éve, Bill esküvője óta nem látta; de megígérte neki, hogy visszajön, és akkor nem kell többé elválniuk. Egy pillanatra teljesen megfeledkezett Voldemortról, annyira elborította a lány iránt érzett szerelem.

Ebben a pillanatban Voldemort fájdalmasan, velőtrázóan felüvöltött.

Harry lehunyta a szemét, és megindult előre. Most már tudta, hogy jó úton jár és sikerült behatolnia Voldemort elméjébe. A szeretet, amit érzett, égő fizikai fájdalomként hatott Voldemortra, százszor erősebben, mint a végtelenített Cruciatus az imént Pitonra. A sötét varázsló a földre zuhant és fetrengett fájdalmában, miközben minden tagja úgy parázslott, mintha tűzben égett volna. Harry mindezt nem látta, csak azt, hogy amint egyre előrébb halad, egyre kevesebb előtte a sötétség, és egyre kevésbé érzékeli Voldemort jelenlétét.

Aztán hirtelen mindennek vége lett.

Harry kinyitotta a szemét. Voldemort többé már nem magasodott fölébe fenyegetően. A sötét varázslóból egy sötét, összeégett roncs maradt, ami halványan emberi formára emlékeztetett, és émelyítő, égett hússzagot árasztott. Nem messze tőle egy másik emberi alak hevert: Piton, az áruló – aki elárulta Voldemortot, hogy megmentse a Roxfortot, és megnyújtsa pár perccel Harry Potter életét.

Harry mintha lassított filmen látta volna, mi történik körülötte. A halálfalók egy emberként támadtak rá, ám mielőtt bármelyikük is a közelébe ért volna vagy kimondott volna egy átkot, aurorok tűntek fel a semmiből. Heves csata kezdődött, de pár percen belül véget is ért. Vezérük nélkül a halálfalók pánikba estek és könnyű volt szétszórni őket; az aurorok számos tagjukkal végeztek, a többit pedig ártalmatlanná tették.

Harry csak ekkor eszmélt rá, hogy túlélte. Nem számított rá. Amióta csak megtudta, miről szól a prófécia, kardként lebegett a feje fölött az ismeretlen jövő, amely csak addig terjedt, amíg el nem jön a végső összecsapás Voldemorttal. Minden gondolata csak ekörül forgott, és tudta, nagy az esélye, hogy belehal, akár sikerül legyőznie Voldemortot, akár nem. Most pedig itt állt, az ellensége a lábainál hevert, és Harryé volt a jövő minden lehetősége.

Hirtelen nem tudta, mihez kezdjen vele. Az életének mindeddig az volt a célja, hogy végezzen Voldemorttal, akár az élete árán is. Mintha hirtelen célját vesztette volna az élete. Nincs többé harc, kutatás, életveszély, küldetés. Furcsa, ismeretlen érzés volt, mely ürességgel, fásultsággal töltötte be.

Csupán ekkor tűnt fel neki, hogy a két, földön heverő alak közül csak az egyik halott. A másik halkan nyöszörgött és vonaglott; Piton tehát nem halt bele a főbenjáró átokba. De vajon ő is úgy végezte, mint Neville szülei? Közelebb akart lépni hozzá, de egy kéz a vállán megállította.

- Harry. – Lupin volt az. – Ne menj oda. Nem érdemli meg.

- De hát megpróbálta megmenteni az életem! – ellenkezett Harry. – És lehet, hogy végig ő volt, akitől a titkos információk származtak, lehet, hogy Dumbledore halála után is megpróbált a Rendnek kémkedni! – Mivel Lupin nem engedte el, Harry tovább érvelt. – Nem lehetünk kegyetlenebbek, mint Voldemort. Nem dönthetjük el, hogy ki éljen és ki haljon meg, és ha Piton nem kap gyors segítséget, biztos, hogy meghal.

Lupin kételkedve ingatta a fejét, de Harry könyörgő arckifejezésére beadta a derekát. – Rendben – mondta sötéten. – Remélem, nem fogom megbánni. – Intett az auroroknak, akik épp a saját veszteségeiket számolták össze. Két halott és öt súlyos sebesült, akik közül az egyiknek csuklóból hiányzott a bal keze.

– Van itt még valaki, akit a Szent Mungóba kellene szállítani – szólt oda nekik Lupin. – Harry ragaszkodik hozzá, hogy megtegyék érte, amit lehet. Te pedig – fordult Harryhez –, most jobb, ha velem jössz. Sokan aggódnak miattad, köztük egy vörös hajú lány is, aki a lelkemre kötötte, hogy nélküled vissza ne merjek menni az Odúba.

Harry abban a szempillantásban teljesen elfeledkezett Pitonról. Ha lehetett volna hoppanálni az iskola területén, egy pillanatot sem késlekedett volna, de Hermione elégszer a fejükbe verte már, hogy egy életre ne feledje el. Így maradt a gyaloglás. A leggyorsabb út az Odúba az iskola hopp-hálózatán keresztül vezetett.

És az Odúban volt Ginny!

Harry ősz óta nem látta. Szeptember óta élt bujkálva és folytonos vándorlásban, rendszerint keveset varázsolt, hogy ne akadjanak a nyomára, gyakorta valami olcsó mugli szálláshelyen vagy a szabadban hajtotta álomra a fejét. Bár Ron és Hermione ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjék, Harry úgy döntött, hogy ezt a kockázatot nem vállalhatja fel. Meg volt róla győződve, hogy a legfontosabb információkat, hogy Voldemort miből készített horcruxokat, hol rejtette el őket, és hogyan lehet azokat elpusztítani, sokkal könnyebb fellelni a Roxfort könyvtárában kutatva, mint bujkálás és menekülés közben.

Harry a tanév kezdetén rábeszélte McGalagony professzort, hogy valahányszor szükséges, engedje el két legjobb barátját az iskolából. A Roxfort új igazgatónője kelletlenül bár, de engedett, Harry pedig elindult vándorútjára - egyedül. Mindenkit felkutatott, akinek valaha bármi köze is lehetett Voldemorthoz, csakúgy, mint egy évvel azelőtt Dumbledore.

Lassan, morzsánként sikerült összeszednie az emlékeket és információkat, majd a barátai segítségével egyenként a horcruxokat is. Ron és Hermione csak ezekben a kritikus pillanatokban csatlakozott hozzá, egyébként iskolába jártak, és a tanév végén letették RAVASZ-szintű vizsgáikat.

Ám minden keresés és kutatás ellenére sem sikerült felfedezniük azt a varázsigét, amivel Dumbledore annak idején hatástalanította a horcruxot, Mardekár Malazár gyűrűje mégis használható gyűrű maradt. Ők kénytelenek voltak varázsige nélkül elbánni a Voldemort lélekdarabkáit hordozó tárgyakkal, és Tom Denem naplójának mintájára, amit egy baziliszkusz fogával szúrtak át, egész egyszerűen elpusztítani az ördögi találmányokat: Naginit megölték, a többit pedig felégették, beolvasztották vagy porrá zúzták.

Voldemort minderről nem tudott; nem vette észre, hogy lélekdarabjai száma erősen megcsappant. De okult az előző év végéből, és nem merte ismét tanév közben megtámadni az iskolát, hanem megvárta, amíg a tanárok többsége és a diákok elhagyták azt. Ekkor állította meg Harry.

Most pedig Voldemortnak is vége! Harryt kimondhatatlan megkönnyebbülés öntötte el. Végre a saját életét élheti, nem azt, amit a prófécia megszabott neki. Végre nem ő Az-Akinek-Meg-Kell-Ölnie-Tudjukkit, hanem csak egy fiú, aki előtt ott áll az iskola utolsó éve és a pályaválasztás. Talán nem is aurornak megy, elege lett már a harcból és abból, hogy folyton résen legyen. Majd megbeszéli Lupinnal és Mrs. Weasleyvel…

Mielőtt észbe kapott volna, már ki is botladoztak az Odú nappalijának kandallójából, és Harry azonnal ölelő karok fogságában találta magát.

- Hogy gondolod, hogy semmi hírt nem adsz magadról ennyi időn keresztül… meg is halhattál volna… Harry, öregem, hát mégis megcsináltad! Fogadtunk ám rád, haver, remélem, bejön az üzlet… Amikor üzentél, azonnal a keresésedre küldtük az aurorokat… Istenem, Harry!

Ez utóbbi Ginny Weasley volt, aki egy expresszvonat sebességével robogott le a rozoga lépcsőn, és Harry karjaiba vetette magát. Harry hosszú percekig se nem látott, se nem hallott, csak levegőt venni bukkant néha fel a vörös hajzuhatag alól. Amikor végül szétváltak, első pillantása Mrs. Weasley mosolygó arcára esett.

- Ugye, éhes vagy, drágám? Van egy kis gombaleves meg sült szalonna, Ginny készítette. Biztosan elfáradtál. Nemsokára talán Arthur is hazajön, de tudod, mostanában sokat túlórázik a Minisztériumban. Gyertek, gyerekek, vacsora! Ginny, teríthetsz.

A vacsora a régi, kellemes hangulatban telt. Az ikrek folyamatosan viccelődtek, rendszerint Ron rovására, aki feltűnően közel ült Hermionéhoz és csak ritkán engedte el a lány kezét, még ha ez azzal járt is együtt, hogy bal kézzel kellett ennie. Harry fülig érő vigyorral vette tudomásul a jelenséget, miközben a ropogós zsemlét a gombaleves és a sült szalonna után küldte.

Tényleg fáradt volt, és bármilyen kellemes is volt a meleg kandalló mellett, a barátai körében, Ginnyvel az ölében üldögélni és nevetgélni, nem tiltakozott vehemensen, amikor Mrs. Weasley elküldte őket Ronnal lefeküdni.

Aznap éjjel furcsát álmodott. Egy sötét és meleg helyen volt, de nem tudta, hogy hol. Tompa, fojtott kacagást hallott, ám hiába forgatta a fejét, a sötétségen egyetlen árva fénysugár sem szűrődött át. Megpróbálta a kezével kitapogatni, hogy hol lehet, de furcsa mód sem a kezét, sem a lábát nem tudta mozgatni, sőt, hang sem jött ki a száján. Nem volt igazán kényelmetlen vagy kellemetlen, de olyan volt, mintha bezárták volna egy ember alakú koporsóba.

o-o-o-o-o

Másnap a Reggeli Próféta, a Hírverő és a varázsvilág összes újságja és hírlapja Tudjukki bukásával volt tele: erről szólt a címlapsztori, a belső oldalakon exkluzív interjúk voltak a jelenlévő aurorokkal és egyéb minisztériumi hivatalnokokkal, akik megerősítették, hogy Voldemort tetemét megtalálták, a sötét varázsló tényleg halott, és valamennyi csatlósát elfogták vagy a helyszínen ártalmatlanná tették.

Maga Harry csak a Hírverőnek adott interjút; a negyedikben és ötödikben történtek után úgy érezte, hogy ha soha többé nem látja Rita Vitrolt, még az is túl hamar lesz. Egyébként is elege volt már abból, hogy akármit csinál, abból médiaesemény lesz; szerette volna, ha ő is olyan mindennapi fickó lehetne, mint Dean, Neville, vagy akár Dudley… nem, annyira talán mégsem.

Az újságírók természetesen megrohamozták az Odút, a Minisztériumnak külön aurorokat kellett kirendelni, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat és a rajongókat. A baglyokat azonban nem lehetett megfékezni, és özönlöttek a hálától túlcsorduló köszönőlevelek az ország minden tájáról, még külföldről is.

Nem csak köszönőlevelek érkeztek, hanem ajándékok, sőt üzleti ajánlatok is. Például a Gondolat cég Harry Pottert kérte fel reklámarcnak legújabb versenyseprűjűk, a Nimbus 2002 bevezető reklámkampányához. Harry, amikor megkapta, nevetve mutatta meg Ronnak.

- Én még mindig jobban bízom az én régi Tűzvillámomban. Sose cserélném le egy Nimbus 2002-re. – Nem tette hozzá, hogy azért nem, mert Siriustól kapta ajándékba.

– Gondolkoztam, Ron, és már nem vagyok olyan biztos benne, hogy auror akarok lenni. Elegem volt a harcból. Tudod, kaptam egy másik ajánlatot is: a Porpici SC meghívott, hogy legyek a fogójuk. Eddig sose gondoltam rá, de nem is lenne olyan rossz kviddicsezésből megélni. Mit gondolsz?

Ron komoly képpel elgondolkodott. – Én a te helyedben nem fogadnám el – válaszolta komoran. – Hanem megvárnám, amíg a Chudley Csúzlik érdeklődnek! – És hangosan elnevette magát. - Repüljünk egyet! Talán megnézhetnénk, hogy melyik a gyorsabb: a te régi Tűzvillámod, vagy az én új Jólsep-R 13-asom!

Ron vezetésével előszedték seprűiket a kert végén álló seprűtárolóból. - Fel! – parancsolta a Harry a Tűzvillámának. De a seprű meg se moccant.

- Ezt nem értem, nekem még működött – morogta Ron. – Egyszer-kétszer kölcsönvettem – tette hozzá bűntudatos képpel. – Talán próbáld meg a Ginnyét.

De Harrynek nem működött Ginny Kométája sem, mint ahogy sikertelenül próbálta végig a család összes használható és használaton kívüli seprűjét, beleértve Ron új Jólsep-R-jét is. Ekkorra már mindketten érezték, hogy baj van.

Harry nyugtalanul próbálta végiggondolni, hogy mi történhetett. Voldemort halála óta egyáltalán nem varázsolt, meg se próbálta. Nem is volt rá szükség: Mrs. Weasley tejben-vajban fürösztötte, a legegyszerűbb háztartási bűbájt sem engedte elvégezni neki, egyébként is lefoglalta őket, hogy a mindenünnen özönlő posta- és teherbaglyokat megszabadítsák terhüktől, és elolvassák a köszönőleveleket.

Most azonban nem működött nála egyik varázstárgy sem, amit az elmúlt félórában a kezébe vett. Idáig halogatta a pillanatot, hátha mégsem kell elővennie a pálcáját, és úgy meggyőződnie a szörnyű valóságról, amit a lelke mélyén már sejtett.

Harry felemelte a pálcáját. - Lumos! – mondta reszkető hangon.

Nem történt semmi. A pálca mozdulatlan maradt, egyetlen árva szikra sem tört elő belőle.

- Mi az, fiúk? – csendült fel mellettük Ginny vidám hangja. – Azt hittem, repülni szeretnétek néhány kört, nem pedig a seprűtárolót takarítani. Arra különben is van egy remek háztartási bűbájom.

Ron el akarta magyarázni Ginnynek, hogy mi történt, de amikor hozzáfogott, csak tátogni tudott, nem jutott eszébe értelmes gondolat. Mert hogy is lehetne megérteni, pláne elmondani, hogy Harry Potter, a világ élő leghatalmasabb varázslója, aki legyőzte Tudjukkit, nem tud varázsolni?

- Beszélnem kell Hermionéval – mondta esetlenül Harry, aztán menekülőre fogta a dolgot, és futásnak eredt a ház felé. Mi történhetett vele? Miért nem működnek a kezében a varázstárgyak? Választ kell kapnia, de azonnal. Biztosan valami fertőzés, talán elkapta az influenzát, vagy mi, azért nem tud pillanatnyilag varázsolni. El fog múlni. El kell múlnia. De vajon mikor?

o-o-o-o-o

Órákkal később Harry már nem volt olyan biztos abban, hogy el fog múlni. Imaként ismételgette magában, hogy minden rendben lesz, minden rendben lesz, de a zilált hajú Hermione képe, amint csüggedten üldögél szanaszét teregetett könyvei között, gyökeresen ellentmondott ennek. Hermione minden fellelhető könyvet végigkutatott, de nem találta meg az okát, hogy Harry miért veszítette el a varázserejét, és hogyan nyerhetné vissza.

Később megérkezett Lupin. Amikor másfél évvel azelőtt Dumbledore a vérfarkasok közé küldte kémkedni, felszámolta szerény szállását, és kevéske holmiját az Odúban helyezte el. A háború óta Weasley-éknél lakott, Percy szobájában. Amikor megtudta, mi történt, minden könyvét előszedte, hogy Hermionéval együtt kutassák végig, hátha rábukkannak valami nyomra, iránymutatóra. Ám a könyvek makacsul hallgattak.

Vacsorára Bill is megérkezett a Gringottsból. Az elismert átoktörő szakember késő éjszakába nyúlóan próbálkozott minden általa ismert technikával, hogy egy esetleges rontást vagy átkot levegyen Harryről. Hiába.

A család – és Percy szobájában Lupin - késő este nyugtalanul tért nyugovóra, de Harry még órákig nem tudott elaludni. Amikor végül elnyomta a fáradtság, arról álmodott, hogy felemeli a pálcáját, de nem történik semmi, erre Ginny kineveti és hátat fordít neki… majd hirtelen megint azon a szűk, sötét, meleg helyen találta magát, ahonnan nem tudott kiszabadulni. Hideg verítékben fürödve ébredt. Mrs. Weasley ült mellette, és a vállát rázta.

- Ébredj, kis drágám, semmi baj, csak rosszat álmodtál… Majd egy finom reggeli elfújja az egészet. Üzentem McGalagony professzornak, reggeli után átjön, hogy segítsen.

Még a reggelinél ültek – amit a szokásossal ellentétben feltűnően nagy csöndben fogyasztottak el -, amikor felizzott a tűz a kandallóban, majd a felcsapó zöld lángok közül kilépett McGalagony professzor. Harrynek eddig sem volt túl nagy étvágya, de innentől fogva egyetlen falat sem ment le a torkán. Bocsánatkérőn Mrs. Weasley-re nézett, aztán szó nélkül felállt az asztaltól és a professzor elé ment.

McGalagony ugyanazzal a szánakozó arckifejezéssel nézett rá, mint 17 éve, amikor otthagyta őt Dursley-ék ajtajában. Harry nem emlékezett ugyan erre, de ettől a tekintettől úgy érezte magát, mint aki a halálos ítéletét várja. – Professzor… mondja, tud segíteni?

- Meg kell mondanom, Potter, hogy egész pályafutásom alatt nem találkoztam az önéhez hasonló esettel. Végigböngésztem a vonatkozó könyveket és feljegyzéseket, de azokban is elenyészően kevés volt az ilyen irányú utalás. Kóros szerelmi bánat esetén előfordulhat a varázserő elvesztése, de ez nem a maga helyzete, ugyebár. Legutóbb 1889-ben történt hasonló, amikor egy boszorkány súlyos sárkányhimlő-fertőzést kapott, ráadásul allergiás volt az ezt kúráló bájitalban lévő gyertyánkéregre, de ez túl későn derült ki. Hetekig eszméletlenül feküdt a Szent Mungóban, és amikor végül magához tért, nem tudott varázsolni.

- De… végül meggyógyult, ugye?

McGalagony habozott. – Nos… sajnos nem, fiam. Abban a körülbelül egy tucatnyi dokumentált esetben, amit sikerült felkutatnom, egyik beteg sem nyerte vissza a varázserejét. – McGalagony komolyan Harry szemébe nézett. – A te állapotodat legjobb lenne betegségként kezelnünk. Azt javaslom, hogy látogass el a Szent Mungóba, ott mindenféle varázsnyavalya kikúrálására fel vannak készülve.

Harryvel fogott a világ. Egyetlen értelmes gondolat sem jutott az eszébe, nemhogy akár egy köszönömöt is ki tudjon nyögni. Egyik dokumentált beteg sem nyerte vissza a varázserejét… A reménysugarak száma egyre fogyott, és immáron csak egyetlenegy maradt.

Lupin sietett a segítségére. – Majd én elkísérem, Minerva – ajánlotta fel. – Gyere, Harry.

o-o-o-o-o

A Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban, miután átestek a szokásos betegfelvételi procedúrán, a negyedik emeletre irányították őket, a Varázslati traumák osztályra. Az ajtóban egy gyógyító fogadta őket.

- Isten, hozta, Mr. Potter, Isten hozta! Én Smith gyógyító vagyok. Mi szél fújta errefelé? Csak nem valami balul sikerült bűbáj? A Weasley-ikrek páratlanul hatékonyak, ha a csínytevésről van szó, el se hinné, hány betegem érkezik hozzám azzal, hogy tőlük vásárolt valamit, aztán…

- Talán jobb lenne, ha nem a folyosón beszélnénk ezt meg – karolt bele Lupin a gyógyítóba, aki erre alig észrevehetően összerándult. Pedig a teliholdig még volt két hét.

– Esetleg az irodájában? – folytatta Lupin társalgási stílusban.

- Hogyne… természetesen. Erre tessék. – Smith óvatosan kibontakozott Lupin karjából, és előresietett.

Harry azonban megtorpant. Az egyik nyitott ajtajú kórteremben furcsa látványt pillantott meg: egy zsíros, fekete hajú, kampós orrú, magas férfi vakítóan fehér hálóingben, a hóna alatt mankóval álldogált az ablaknál. Amikor észrevette őket, intett egyet a pálcájával, mire az ajtó hangos döndüléssel becsapódott.

- Mi volt az, Harry? – kérdezte Lupin.

Smith gyógyító is megállt, és megfordult. – Csak Perselus Piton. Nem szereti a látogatókat. Hosszú ideig volt kitéve a Cruciatus-átoknak. Nagy szerencséje volt, hogy ép elmével megúszta, ritka erős idegrendszere lehet. A teste már nem volt ilyen szerencsés. Szinte minden izma megsérült, sok csontja eltörött, és az ízületei is károsodást szenvedtek. Hetekig fog lábadozni, mielőtt egyáltalán bíróság elé állíthatják.

Harry nem szólt rá semmit. Tudta, hogy Pitont rendkívül rosszul érinti, hogy mankóval a hóna alatt látták, és ráadásul éppen ő. A merengőbéli emlék óta, amit meglesett, már jól értette, hogy a tanár miért annyira fölényes és parancsolgató: mert gyűlöli a kiszolgáltatottságot.

Ettől azonban kicsivel sem volt könnyebb elviselni a tanár lekezelő, gúnyos modorát és ellenségességét, sőt! Most már az a menedéke sem volt, mint korábban: most már tudta, hogy James Potter tényleg olyan öntelt és beképzelt volt iskoláskorában, amilyennek Piton mindig mondta.

A gyógyító tovább vezette őket az irodája felé, majd amikor odaértek, betessékelte őket, betette mögöttük az ajtót, és intett, hogy foglaljanak helyet. Harry annyira ideges volt, hogy Lupinnak kellett lenyomnia a székre.

Smith gyógyító meglengette előtte a varázspálcáját, aztán a fejét ingatta. – Szóval azt mondja, Mr. Potter, hogy nem képes varázsolni? Mióta áll fenn ez az állapot?

- Azt nem tudom pontosan, de azt hiszem, azóta, mióta Voldemort… elpusztult.

- Értem. – Smith tovább ingatta a fejét, és párszor megböködte Harryt a pálcájával. – Milyen jeleket tapasztalt magán?

Harry kezdett nagyon dühös lenni. – Már elmondtam! Nem tudok varázsolni! Se a pálca nem működik a kezemben, se a seprű. Egy tojást se tudok megbűvölni!

Smith gyógyító tovább bólogatott, aztán elővett valami furcsa szerkezetet, ami leginkább miniatűr naprendszerre emlékeztetett. Párszor elhúzta Harry orra előtt. A szerkezet mozdulatlan maradt. – Hm, ez furcsa. Talán elromlott – morogta a gyógyító, és ellenőrzésképpen elhúzta Lupin előtt is. A szerkezet golyócskái vad forgásba kezdtek. Lupin szomorúan lehunyta a szemét.

Smith elkomorodva nézett Harryre. – Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm önnel, Mr. Potter – mondta szánakozva. Harrynek összeszorult a gyomra, és erősen megmarkolta a szék karfáját. – Ön véglegesen elvesztette a varázserejét. Ez nem ideiglenes állapot. Nagyon sajnálom. Bárcsak mást mondhatnék, de a mágoszkóp teljesen egyértelműen diagnosztizálta az állapotát. Varázserőnek semmi nyoma.

Harry úgy érezte magát, mint akit egyszerre ütöttek gyomorszájon és öntöttek le hideg vízzel. Az nem lehet, mondogatta magában. Én varázsló vagyok, varázslónak születtem, ez biztosan valami tévedés, valahogyan vissza lehet csinálni, van erre valami bájital vagy ráolvasás… mihez kezdenék varázserő nélkül? A szája annyira remegett, hogy alig tudta működésre bírni. Végül nagy nehezen megszólalt. – És… van erre valamilyen gyógymód?

Smith gyógyító nem nézett Harry szemébe, helyette a padló labirintust idéző mozaikmintáját tanulmányozta figyelmesen. – Ha valakinek nincs varázsereje, semmilyen kezelés vagy ráolvasás nem adhat neki. A tünetekből ítélve ön most már kvibli. Fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy a Mágiaügyi Minisztérium 1776-ban kiadott rendelete szerint ilyen esetben be kell fáradnia a Minisztériumba és le kell adnia a pálcáját…

De Harry ezt már nem hallotta. Csak az visszhangzott a fülében: ön most már kvibli…ön most már kvibli… Kvibli vagyok!