Az Odúra dermedt csönd telepedett, így volt ez azóta a perc óta, hogy Harry és Lupin hazajött a kórházból. Harry senkihez sem szólt; egyenesen felment Ron szobájába, és magára zárta volna az ajtót - de az ajtónak nem volt kulcsa, a Colloportus varázsigéhez pedig varázserő kellett volna. Így aztán csak az ágyra vetette magát, és lehunyta a szemét.

Kvibli.

Józan ésszel tudta, hogy nem magát kellene sajnálnia, amikor egy olyan képességet vesztett el, ami nélkül egész jól megvolt 11 évig, és aminek a hiányát az emberiség legnagyobb része sohasem érzékeli, sohasem fájlalja, sőt, nem is tud róla. Tudta, hogy több szánalmat érdemelnek azok az emberek, akik balesetben elvesztik a végtagjaikat, aminek következtében a mindennapi életük is hihetetlenül megnehezül, hogy vannak, akik súlyos betegségekben szenvednek, másoknak tiszta víz, elegendő élelem és fedél sem jut. Vannak gyerekek, akik kicsi koruktól fogva dolgoznak, és nem ismerik azt a szót: játék. Mennyivel rosszabb helyzetben vannak ők! Neki mindene megvan, amit csak kívánhat, pénze, hogy mindent megvegyen, barátai és egy kedves család, akik önmagáért szeretik, nem a hírnevéért, a pénzéért, vagy szánalomból.

Mégis úgy érezte magát, mint akivel a sors fintora különös gúnyt űzött. A varázsvilág hőse nem képes többé varázsolni! Mi lesz így belőle? Mihez fog most kezdeni?

Odalentről elfojtott kiáltásokat hallott, néhány hirtelen felcsapó, ingerült szót, halk káromkodásokat. Aztán nem szűrődött fel több szó. Harry tudta, hogy Lupin most avatja be a Weasley-családot a történtekbe, most mondja el nekik halkan, hogy őt ne zavarják, hogy mi történt. Remélte, hogy senki nem jön fel és nem próbálja vigasztalni. Tudta, hogy akkor elbőgné magát, mint egy gyerek, és ezt nem akarta mások előtt. Nem akarta, hogy gyengének lássák. Akárcsak Piton.

De hiába reménykedett. Körülbelül félóra múlva megreccsent a padló a szobája ajtaja előtt, aztán valaki halkan, óvatosan lenyomta a kilincset. Harry lehunyta a szemét, és úgy tett, mint aki alszik, hátha akkor békén hagyják. Az a valaki beóvakodott a szobába, aztán leült az ágya szélére.

- Tudom, hogy nem alszol, Harry – szólalt meg Ginny Weasley hangja. – Lupin elmondta, mi történt. Én… nem tudom, mit mondjak.

- Menj el.

- Harry, te is tudod, hogy ez nem jó ötlet. Valahányszor bedobozoltad az érzéseidet, azok felgyülemlettek benned, és csak sokkal rosszabb lett.

- Nem akarok most erről beszélni.

- Márpedig fogsz! – Harry a másik irányba fordulva is hallotta, hogy Ginny feláll az ágyról, és a csípőjére teszi a kezét. – A nagy, a híres, a bátor Harry Potter, aki nem félt szembenézni Voldemorttal, most fél szembenézni saját magával?

Harry hirtelen talpra szökkent, és az ágy másik oldaláról haragosan szembefordult Ginnyvel. – Fogalmad sincs, milyen érzés!

- Nem. De elmondhatod nekem – nézett rá Ginny együttérzőn. A hangja kedves volt, de nem szánakozó, és ettől Harry úgy érezte, hogy talán mégis képes elmondani anélkül, hogy összeomlana.

- Olyan érzés, mintha megvakítottak volna, vagy levágták volna az egyik kezem, mint annak az aurornak, csakhogy nekem nem nő vissza… - Nem tudta folytatni, csak nézte Ginnyt, és érezte, ahogy a szeme telefut könnyel. Gyorsan megfordult, az ablakba állt és kibámult rajta. – Mihez fogok így kezdeni? Úgy értem… Te visszamégy az iskolába, hogy elvégezd a hetedik évet, de én nem mehetek. Soha többé nem tudok varázsolni. Tudom, hogy azt ígértem, ha visszajövök, együtt lehetünk, de így… Azt hiszem, jobb lesz, ha keresel helyettem valaki mást.

Harrynek pislogni sem volt ideje, mert valaki hevesen karon ragadta, megpördítette, aztán alaposan megrázta. – Ilyen kevésnek nézel te engem, Harry? Hogy nem szeretlek, nem szerethetlek, mert már nem tudsz varázsolni? Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Ezzel szorosan megfogta Harry állát és felemelte, hogy az ne tudja elfordítani a tekintetét.

- És ha kezed-lábad vesztetted volna, akkor talán nem szeretnélek? És mi van, ha velem történt volna valami, ha én vesztettem volna el a varázserőmet? Akkor már nem is szeretnél? Ugye nem hitted, hogy csak azért járok veled, mert te vagy a mocskosul híres Harry Potter!

Ilyen megvilágításba helyezve a dolgokat, Harrynek egyet kellett értenie azzal, hogy Ginny jogosan fortyant fel. Ettől persze egy fikarcnyival sem érezte jobban magát.

- Ahelyett, hogy itt ülnél és sajnálnád magad, igazán lejöhetnél, hogy köszönj a többieknek. Nagyon aggódnak miattad. Anya még sírt is. Borzasztó, ami veled történt, de sokkal rosszabb is történhetett volna. Meg is halhattál volna, Harry… Ne zárkózz be, kérlek. Engedd, hogy segítsünk. Próbáld meg…

Harry egy darabig nem szólt, aztán megmozdult, és tett egy tétova lépést a lány felé. Ginny átölelte, majd kézen fogta, és szép lassan, óvatosan levezette a konyhába.

o-o-o-o-o

Amikor leértek és Harry szétnézett, minden belső keserűsége ellenére is melegség öntötte el a szívét. Az aggodalmas arcokon olyan szeretetet látott, olyan mélységes bizalmat és odaadást, hogy szinte belefájdult a szíve. Mr. Weasley büszkén nézett rá, az ikrek nemkülönben, Mrs. Weasley arcán olyan anyai szeretet tükröződött, amit Harry a saját anyja arcán látott a fényképeken, Hermione elszánt volt, Ron pedig… nos, Ron úgy nézett, mint Ron: kissé feszengve, de mint aki kész az egész világgal megküzdeni a barátjáért.

Harry hirtelen nagyon önzőnek érezte magát. Boldognak kellene lennie, amiért ilyen családja van, akik feltétel nélkül és híven szeretik, akikre minden körülmények között számíthat. És ennek a családnak nem kell többé rettegnie Voldemorttól és csatlósaitól. Ginnynek sem kell többé félnie attól, hogy a Harry Potterrel való kapcsolata veszélybe sodorhatja az életét. Hát nem ért meg ez a szabadság minden áldozatot?

Még ennél sokkal többet is megért volna.

- Én… - hebegte. – Csak szeretnék elnézést kérni, amiért az előbb… De igazán nem tudom, mihez fogok kezdeni ezután. Dursley-ékhez nem mehetek vissza…

Mrs. Weasley megmozdult, melléje sietett, és hevesen átölelte. – Eszedbe se jussanak azok a rémséges népek! Itt maradsz velünk, fiam. Nem is hagynám, hogy máshol lakj. Először is eszel egy jót, a többit meg azután kitaláljuk.

Harrynek elszorult a szíve. Még soha, senki nem mondta neki, hogy fiam, legalábbis nem emlékezett rá. Most úgy érezte, hogy bármilyen nehéz is lesz, ami előtte áll, meg tud vele birkózni.

o-o-o-o-o

Nem gondolta volna, hogy ilyen nagyon nehéz lesz. És az sem könnyítette meg a dolgot, hogy egy varázslóotthonban élt, ahol rajta kívül mindenki varázsolt. Talán könnyebb lett volna a varázstalan muglik közt. Ott könnyedén felkapcsolhatta volna a villanykapcsolót, teszem azt.

De az Odúban nem volt villanykapcsoló. Mindeddig elég volt kimondania, hogy Lumos, vagy egy pálcasuhintással meggyújtani egy gyertyát. Most ez is komoly gondot okozott, tekintve, hogy az egész házban nem akadt egyetlen szál gyufa sem. Mr. Weasley odavolt a mugli cuccokért, és tekintélyes csavarhúzó- valamint villásdugó-készlettel rendelkezett, de gyufája sajnos épp nem volt – megígérte, hogy amint tud, beszerez egy dobozzal.

Harry időnként úgy érezte magát, mint aki teljesen tehetetlen, és mindent másnak kell elvégeznie helyette. Hányszor, de hányszor merült fel benne egy nap folyamán, hogy miért én? Miért nem valaki mással történt ez, mondjuk példának okáért Pitonnal? Úgy érezte, igazán méltó isteni igazságszolgáltatás lett volna azok után, amit a bájitaltantanár tett Dumbledore-ral.

De Piton most is megúszta, mint az előző háború után, és karcolás nélkül került ki az események sodrából. A Reggeli Próféta később beszámolt róla, hogy a Roxfort volt tanárát, miután felépült a hosszantartó Cruciatus-átok okozta sérülésekből, a felmerült bizonyítékok, tanúvallomások és Veritaserum alatt tett vallomás alapján felmentették minden ellene felhozott vádpontban. Ezenkívül kémtevékenységéért a Merlin-rend bronz fokozatával tüntették ki.

Az élet kegyes volt hozzá, és Piton, mint egy keljfeljancsi, amit sohasem lehet felborítani, újra talpra állt. A patkányok és a csótányok mindent túlélnek.

Az újságok és az újságolvasók egyszerűen nem tudták megunni a varázstalan Harry Potter témáját. Bár a gyógyítókat épp úgy köti a titoktartás, mint a mugli orvosokat, mégis villámgyorsan elterjedt a híre, hogy Harry Potter többé nem képes varázsolni, és a hírt persze minden újság leközölte a maga stílusában.

A Reggeli Próféta címpalsztorijában több volt a szenzáció, mint a tény. A Szombati Boszorkány a „szegény, árva, bús szemű, de jóképű fiút” sajnálta, hozzátéve, hogy „szerencse, hogy a szülei már nem érhették meg ezt a szomorú napot”. (Amire Mrs. Weasley ingerülten vágta rá, hogy ekkora marhaságot még sosem olvasott, szerinte Lily és James Potter mindenképpen boldogok lennének, ha megérték volna, hogy a fiuk épen és egészségesen nagykorú legyen, ráadásul ekkora hős, és a Weasley-család is boldog, hogy visszakapták Harryt, varázserő ide vagy oda.)

A Hírverő rövid, a tényekre szorítkozó, féloldalas cikkben közölte a történteket, csak egy belső oldalon nyilatkozott egy ismeretlen szakértő, aki szerint egy - még feltárásra váró - ősi bűbáj okozhatta Harry varázserejének hiányát, és hogy az eset mindenképpen tudományos kutatást érdemel.

A Minisztérium a Merlin-rend arany fokozatával tüntette ki Harryt a varázsvilág megmentésében szerzett múlhatatlan érdemeiért. Nagy ünnepséget is csaptak a tiszteletére, amin Harry megjelent ugyan, és át is vette a kitüntetést, de nem maradt sokáig, hamar megszökött. Előtte azonban – kihasználva, hogy újságírók és fényképészek tömege veszi őt körül – feltett néhány kínos kérdést Rufus Scrimgeour-nak, aki még mindig mágiaügyi miniszterként tengette napjait. Például megkérdezte tőle, hogy a miniszter az elmúlt év folyamán miért tartotta őt Voldemort egyik halálfalójának, miért kellett bujkálnia nemcsak Voldemort csatlósai, de a varázsvilág rendőrei elől is, és mi újság Stan Shunpike-kal, mikor fogják rehabilitálni.

A miniszter zavart hebegésbe kezdett. – Shunpike… nos… A Minisztérium ingyenes gyógykezelést biztosított neki a Szent Mungó elmeosztályán, de ami az állását illeti, azt időközben sajnos betöltötték… egyébként sem hiszem, hogy megfelelő állapotban lenne egy ilyen felelős posztra…

Be sem fejezhette a mondatot, máris lecsaptak rá a riporterek. A hír bombaként robbant, és minden egyéb szenzációt lesöpört a palettáról. Scrimgeour ugyanis könnyedén napirendre tért afölött a tény fölött, hogy az imént kitüntetett Harry Pottert korábban titokban egy teljes évig halálra kerestette az aurorokkal, Stan Shunpike ügyét pedig egész egyszerűen eltussolta. Most azonban minden napvilágra került, és ezt Scrimgeour miniszteri bársonyszéke bánta. A közvélemény a lemondását követelte, a minisztert pedig pár nap múlva eltávolították hivatalából.

Az új miniszter Kingsley Shacklebolt lett, aki kiváló diplomáciai képességekkel, valamint jókora adag józan ésszel és jóakarattal rendelkezett, ezenkívül nagy gyakorlatra tett szert a mugli ügyek terén is, mialatt a mugli miniszterelnök titkáraként dolgozott a háború alatt. Bár még csak rövid ideje állt hivatalba, a varázstársadalom számára máris egyértelműen világossá vált, hogy az új miniszter alapos és becsületes munkát végez.

Weasley-ék számára különösen jó hírt jelentett, hogy éppen ő az új miniszter. Shacklebolt előléptette Arthurt a Varázsbaj-elhárítási Főosztály fejévé, egyben megháromszorozta a fizetését, és ablakkal is rendelkező irodát bocsátott a rendelkezésére (végre). Mr. Weasley ezen úgy megörült, hogy kivett egy hosszú hétvégét, és évek – vagy talán évtizedek – óta először elvitte a feleségét egy kicsit kikapcsolódni, a Jersey-szigetekre.

Így esett, hogy egy augusztusi reggelen Ron, Ginny, Harry és a még mindig náluk vendégeskedő Hermione egyedül ült le reggelizni az Odú tágas konyhájában. Lupin eltűnt valamerre.

- Kíváncsi vagyok, vajon mit csinálhatnak kettesben Jerseyn – töprengett Ron fennhangon. – Vajon anya most is veszekszik apával? És apa szed neki virágot? Ha jól tudom, él ott egy harapós sisakvirág, remélem, azt elkerüli. Meg van az a farok nélküli macska…

- Az a Man-szigeten honos, nem Jersey-n – javította ki Hermione automatikusan.

- Merlinre, muszáj neked mindent jobban tudnod? – zsörtölődött Ron viccelődve. Az igazat megvallva néha idegesítette, hogy Hermione mindent tud, de az esetek többségében egyszerűen büszke volt rá.

Harry és Ginny szótlanul reggelizett. Nekik nem volt szükségük szavakra, hogy kifejezzék, mennyire boldogok, hogy egymás mellett lehetnek. Harry néha úgy érezte, hogy Ginny az elmúlt évben legilimenciát is tanult, mert a lány mintha olvasott volna a gondolataiban. Ginnynek különleges érzéke volt ahhoz, hogy tudja, mikor beszéljen és mikor hallgasson, hogy megnyugtassa vagy felvidítsa Harryt, mikor mire volt szükség.

A jövő ritkán került köztük szóba. Ginny érezte, hogy Harry számára ez érzékeny pont és fájdalmas téma, így inkább nem is feszegette. Annál többet beszélgettek az elmúlt évről. Harry részletesen elmesélte a horcrux-keresést, a lány pedig beszámolt az elmúlt tanévről. Tőle tudta meg Harry, hogy Lupin végre beadta a derekát, és igent mondott Tonksnak, aki azonnal felmondott a Roxfortban, és a következő évben már nem ő lesz a sötét varázslatok kivédése-tanár.

Gondolataiból Ron kérdése rázta fel. – Szerinted ki fog jövőre sötét varázslatok kivédését tanítani, Ginny? Neked még egy egész éved van a Roxfortban.

Harry tudta, hogy Ron nem akart semmi rosszat, csak beszélgetni, mégis úgy érezte, mintha valóságosan egy kést szúrtak volna valahová a bordái közé. Ginny visszamegy a Roxfortba, de ő már soha… soha nem fogja befejezni az iskolát, és soha nem lesz belőle képzett varázsló.

- Úgy látszik, Voldemort átka még mindig hat, és egy tanár sem marad azon a poszton egy évnél tovább – jegyezte meg Hermione. – De Tonks legalább baj nélkül megúszta, nem halt meg, nem veszítette el az emlékezetét, nem is zárták egy egész évre ládába, és nem kergette őrületbe egy csapatnyi kentaur.

- Nézzétek, egy bagoly! – mutatott Ginny a nyitott ablak felé. Pár percen belül kiderült, hogy nem is csak egy, hanem egyenesen három bagoly érkezik, mégpedig a színükből ítélve roxfortos iskolai baglyok. Ron, Hermione és Ginny elé egy-egy vastag borítékot pottyantottak.

Harry nem kapott semmit.

- Megérkezett a hetedik évi tankönyvlista – jegyezte meg Ginny, kibontva a levelet, amit kapott. – Életem a vámpírok között, Vértestvérek, Románia hegy- és vízrajza… Őrület! Ki lehet az új tanár, valami vámpír?

Harry az asztal másik oldalára pillantott. Ron és Hermione is izgatottan bontogatták és olvasták a leveleiket. Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja, mi áll bennük. – Végre megjöttek a vizsgaeredmények – mondta Hermione, és igyekezett minél gyorsabban átfutni

- Nem olyan rossz – motyogta Hermione zavartan, és megpróbálta mihamarabb eltüntetni a levelet.

Ron kikapta a kezéből. – Nem olyan rossz? – ismételte gúnyolódva. – Igaz, végül is csak hét tárgyból lettél kiváló, ráadásul egy háború kellős közepén, ezt bárki könnyedén utánad csinálja…

- Még te is? – tromfolt rá Hermione incselkedő mosollyal, és ő meg Ron levelét szerezte meg. – Ez nagyon szép eredmény, Ron! Sötét varázslatok kivédéséből kiválót, bűbájtanból várakozáson felülit értél el…- Egy pillanatra elhallgatott, és amikor felnézett, szomorú volt a tekintete. - Átváltoztatástanból, bájitaltanból és gyógynövénytanból pedig elfogadhatót szereztél. Sajnálom, Ron. – És visszaadta a levelet.

Ron egy pillanatig elkomorodva bámult a levélre, aztán vállat vont. – Úgy tűnik, a sors nem akarja, hogy auror legyek. – De csak egy pillanatig lógatta az orrát. - Talán nem is baj. Elég unalmas munka lehet most aurornak lenni, amikor az összes halálfaló lakat alatt van, nem igaz, Harry?

Harry kissé irigykedve nézte őket. Ha nem éri ez a mostani szerencsétlenség, ha nem neki kell legyőznie Voldemortot, és ennek következtében nem veszíti el a varázserejét, most ő is együtt örülhetne velük, és tervezhetné a jövőjét: vagy a hetedik tanévet Ginnyvel, vagy a pályaválasztást Ronnal és Hermionéval. Lehetne kviddicssztár, auror, bármi! Így azonban…

Mielőtt azonban jobban végiggondolhatta volna, megelevenedett a konyhai tűzhely lángja, és zöld színt öltött. Valaki érkezett.

- Csak nem anyáék? Nem hiszem el, ha apának sikerült ilyen rövid idő alatt összevesznie vele! Ez egyéni rekord lenne – morogta Ron.

De nem a Weasley-házaspár volt. Az Odú konyhai kandallójából egy zöld ruhás, csúcsos süvegű, idősebb boszorkány lépett ki elegánsan: Minerva McGalagony.

- Jó reggelt kívánok! Á, látom, már megkapták a baglyaikat. Gratulálok a sikeres vizsgájukhoz. Miss Granger, ön kivételesen jól teljesített, ilyen növendékünk régen volt már. – Hermione zavartan elmosolyodott a dicséret hallatán. McGalagony rendkívül ritkán szánta rá magát ilyesmire.

- Nem foglalkoztatja a mágiatörténet? Binns tanár úr a nyár folyamán ráébredt, hogy már évtizedek óta halott, és úgy döntött, hogy ezentúl kísértetkutatással fog foglalkozni a Minisztériumban. Gondolkozzon el a dolgon, Miss Granger. Potter, magával beszédem van. Nem beszélhetünk itt valahol négyszemközt?

Harrynek összeszorult a szíve, aznap reggel már másodjára. El tudta képzelni, miről akarhat beszélni vele McGalagony: mint volt házvezető tanára, biztosan felelősnek érezte magát Harry jövőjéért. De mit lehetne ezen megbeszélni? – Talán a nappaliban – mondta halkan.

- Tehát a nappaliban. Kövessen, Potter – mondta a boszorkány, és határozottan elindult kifelé a konyhából.

o-o-o-o-o

A nappaliban mindketten csak álltak. Harrynek nem akaródzott leülni, és nem tudta, hogyan kínálja hellyel a volt tanárát ott, ahol ő is csak vendég. A nehéz helyzetből McGalagony mentette meg azzal, hogy megszólalt.

- Nos, gondolom, kitalálta, miért vagyok itt, Potter. A többiek bagollyal kapták meg az eredményeiket, de ezt a maga esetében nem éreztem helyénvalónak. Úgy gondoltam, személyesen kell elintéznem. Beszéltem az iskolaszékkel, és mindenki egyetértett velem abban, hogy maga is éppúgy kapjon bizonyítványt, mint a társai, akik letették a vizsgákat.

Harry agyáig nehezen jutott el a szavak értelme. – Bizonyítványt?

- Úgy bizony. – McGalagony egy díszes pergamenlapot vett elő, aminek tetején vörös és arany betűkkel ez állt: Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskola. – Tiszteletbeli diplomát kap, múlhatatlan érdemeiért, hiszen megölte Tudjukkit.

- De hát tanárnő – ellenkezett Harry meglepetten –, ez nem igazságos! Azért már megkaptam a Merlin-rend arany fokozatát!

- Csak kérdezze meg Miss Grangert, hogy hány tiszteletbeli doktort ismer a mugli történelemből. Ott van például Dr. Vivien Thomas: egyszerű ács volt, a muglik mégis neki köszönhetik, hogy azok a gyerekek is megérhetik a felnőttkort, akik egy lyukkal a szívükön születnek. Ő sem végezte el az egyetemet soha, mint ahogyan maga sem fejezte be az iskolát, mégis nagyobb tudásról és szakértelemről tett tanúbizonyságot, mint bárki más a varázslótársadalomban, amikor megszabadított bennünket Tudjukkitől. Ez a legkevesebb, amit megérdemel. – Ezzel átnyújtotta Harrynek az oklevelet.

Harry végigfutotta a szemével. Az összes hatodévben felvett RAVASZ-szintű tantárgya szerepelt rajta, kiváló eredménnyel. – Minden tiszteletem az öné, tanárnő, de mégis, mire megyek ezzel? – kérdezte keserűen.

- Segítheti az elhelyezkedését. A felvett tantárgyai alapján javasolhatnám, hogy jelentkezzen gyógyítónak, de ahhoz sajnos varázserő is kell… Azonban sok más lehetőség áll még nyitva maga előtt, nem kell csüggedni. Ott van például a bájitalfőzés. Piton professzor bizonyára örömmel felfogadná tanítványának.

- Piton? Engedelmével, tanárnő, de hozzá akkor se mennék, ha ő maga hívna. Gyűlöl engem, és jobb időtöltést is el tudok képzelni magamnak, mint hogy naponta hússzor halljam, milyen nyomorult kvibli vagyok.

McGalagony ránézett. – Sajnálom, hogy ilyen lesújtó véleménnyel van Piton professzorról, Mr. Potter. De nem ez az egyetlen lehetőség. Számtalan más álláslehetőség akad még a varázsvilágban. Végezhetne irodai munkát is például, vagy nyithatna egy boltot.

- Köszönöm, de nem, tanárnő. A szüleim és Sirius hagytak rám annyi pénzt, hogy akár életem végéig se kell dolgoznom, hacsak nem akarok. És ha már dolgozni kezdek, olyan munkát szeretnék végezni, amit élvezettel csinálok.

- Ahogy gondolja, Potter. De szeretném, ha tudná, hogy rám mindenben számíthat. Előfordulhat például, hogy muglik közé keveredik, és igazolnia kell magát, akkor ez biztosan jól jön. – A boszorkány egy vékony, színes műanyag lapocskát nyújtott át Harrynek. – Személyes igazolány, ha jól tudom. És még egyszer kérem, gondolja meg. Piton professzor jobb ember, mint amilyennek látszik, és mint amilyennek ő maga hiszi saját magát.

- Meggondolom, tanárnő. Majd megbeszélem Lupinnal és Mrs. Weasley-vel is.

- Jó. Akkor talán menjünk vissza a konyhába.

Alig léptek ki a nappaliból, amikor heves vita hangjai ütötték meg a fülüket.

- Ugye nem gondolod komolyan, Hermione? A mágiatörténet halál unalmas, egy cseppet sem érdekes!

- Méghogy nem érdekes? De igenis az, Ron, még ha téged nem is érdekel. Teljesen olyan vagy, mint Neville nagymamája, aki csak azért, mert ő megbukott bűbájtanból, már nem is tartotta komoly dolognak azt a tantárgyat! „Aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.” Ezt egy francia tábornok mondta, Ron, egy nagy és szörnyű háború után, amiben rengeteg ember elpusztult!

- Persze, a katonák, ez egy háborúban nem újdonság…

- Nem katonákról beszélek, Ron. Hatmillió ártatlan férfi, nő és gyerek, idősek és fiatalok, akiknek a származásuk miatt kellett meghalniuk. Hatmillió! Tömegével pusztították őket, éppen úgy, ahogyan Voldemort a mugli származású varázslókat. Képzeld el, mi történne, ha a varázstársadalom elfeledkezne Voldemortról, vagy a múlt más tanulságairól! A mágiatörténet legalább olyan fontos tantárgy, mint a sötét varázslatok kivédése!

- Minden tanár ezt mondja a saját tantárgyáról – vágta rá sötéten Ron, és tovább is fűzte volna a mondandóját, ha nem pillantja meg McGalagonyt és Harryt, amint a konyhaajtóban álldogálnak.

- Ha jól vettem ki a szavaiból, eldöntötte, Miss Granger. Tekintsem úgy, hogy szeptembertől a tanári karunkban üdvözölhetem? – mondta vidáman csillogó szemmel McGalagony.

- Én… nagyon örülnék, tanárnő. Nagy megtiszteltetés…

- Nekünk pedig nagy szerencse, Miss Granger. Hamarosan küldök egy baglyot a részletekkel, de addig is engedje meg, hogy gratuláljak! – És határozottan megrázta Hermione kezét. Aztán visszafordult Harryhez. – Ne feledje, amiről beszéltünk, Potter. Üdvözlöm a szüleit, Weasley. Viszontlátásra!

És McGalagonyt elnyelték a zöld lángok.

- Miről beszélt veled McGalagony professzor? – érdeklődött Hermione.

- Amiről veled. A jövőről – felelte Harry, nem nézve Hermione, sőt, egyikük szemébe sem. - Megkérdezte, mit szeretnék csinálni, de még nem tudom.

Ron erre váratlanul zavartan hebegni kezdett. - Ö… Harry, nem is tudom, hogy mondjam, de… Ne haragudj, hogy eddig nem mertem említeni, de úgy gondoltam, biztos rosszul esne neked, hogy…

- Ó, bökd már ki, Ronald! – fakadt ki Hermione türelmetlenül.

- A Chudley Csúzlik próbajátékra hívtak. Új őrzőt keresnek, mert Stan Gorom visszavonul, hogy több időt tölthessen a lányaival. Tudom, hogy te is szívesen kviddicseztél volna hivatásosként, úgyhogy ha nem akarod…

- De igen, Ron, nagyon örülnék neki! – vágott közbe Harry sebesen. – Ez nagyszerű ötlet, feltétlenül menj el arra a próbajátékra. Rengeteget tudsz a kviddicsről, és az iskolában is nagyon ügyesen játszottál. Remélem, elnyered a posztot. Gratulálok – mondta, és mosolyt kényszerített az arcára. Belül azonban nem tudott mosolyogni. Miért van az, hogy bármit akart elérni az életben, az mindig másoknak sikerült? Voldemortot leszámítva, persze.

- Igazán? – Ron arcán megkönnyebbült mosoly áradt szét. – Ez remek. Nem bánjátok, ha én most járok egyet?

Harry nem bánta. Hátat fordított nekik, összeszedte az asztalról az edényeket – a saját, félig elfogyasztott reggelijét az ablakon át kipottyantotta a tyúkoknak -, aztán a mosogatóhoz indult.

- Ne fáradj, Harry, majd én elintézem. Suvic… - kezdte volna Hermione, de Harry dühösen felcsattant.

- Ne! Hagyd ezt abba! Lehet, hogy nem tudok varázsolni, de nem vagyok nyomorék! 18 évig mosogattam a saját kezemmel, azt hiszem, ezután is menni fog! – És nagy zajjal belezúdította az edényeket a mosogatóba.

Hermione és Ron egymásra nézett. A vörös hajú fiú megcsóválta a fejét, aztán kézen fogta a lányt, és kivezette a konyhából. – Akkor mi most… elmegyünk egyet sétálni – közölte Ron. Miután nem kapott választ, Hermionéval együtt elmentek.

- Segítek neked törölgetni – lépett oda Harry mellé Ginny, és felkapott egy törlőrongyot. – A mosogatószer ott van a szekrény aljában. Meg kell várni, amíg felforr a víz, de addig rendet tehetünk.

Harry hálásan nézett a lányra. Sok minden változott, de Ginny szerencsére nem. Most is úgy vette az eseményeket, ahogy jöttek, és Harry mindenben számíthatott rá, akár a világot kellett megmenteni, akár a rászáradt tojást lekaparni.