- Szegény fiú! Ilyen fiatal, és nem tud varázsolni! Szörnyű!

- Hallottad, hogy a halála előtt Tudjukki megátkozta?

- Én azt hallottam, hogy beszélni sem tud. Csodálom, hogy Weasley-ék még nem adták be a Szent Mungó elmeosztályára. Még egy gyereket eltartani, ráadásul egy ilyet…

Harry már megbánta, hogy ki akart bújni az Odúból, és elkísérte Weasley-éket a szokásos augusztusi tanévkezdő bevásárlásra az Abszol útra. Nem volt jó ötlet. Mindenki őt nézte és összesúgtak a háta mögött, kezdve a Foltozott Üsttel, ahol kibotladozott a kandallóból. Tom, a kocsmáros elébe rohant és látványosan megrázta a kezét, de elmenőben Harry hallotta, amint a vendégeknek azon sajnálkozik, hogy „szegény nyomorult, vajon mihez fog most kezdeni”.

Ezek után Harry tényleg nyomorultul érezte magát. A többiek feltehetően nem hallották a megjegyzést, mert Mrs. Weasley felemelt fejjel azonnal a hátsó udvari téglafalhoz ment, és megkopogtatta, hogy beléphessenek az Abszol útra.

Odabent csak úgy nyüzsögtek a vásárlók, olyan tömeg volt, hogy először mindenki visszahőkölt. Aztán Mrs. Weasley elszánta magát, és utat tört a többieknek. Lassan haladtak és sok helyen megálltak: a patika előtt, hogy Ginnynek beszerezzék a hetedéves bájitaltan-hozzávalókat, aztán több, mint félórát töltöttek a minőségi kviddicsfelszeréseket árusító szaküzletben, mert Ron – bár a Chudley Csúzlik, akik felvették őrzőnek, mindennel ellátták – nem tudta levenni a szemét az újdonságokról.

A következő megálló a bagolybolt volt, ahová Harry is betért, hogy valami csemegét vegyen Hedvignek, amikor azonban Czikornyai&Patza elé értek, minden bátorsága tovatűnt. A bolt olyan mértékben tömve volt vásárlókkal, hogy a bejárat előtt tömött sor alakult ki.

- Én inkább… előremegyek, ha nem baj – jelentette ki Harry bizonytalanul. – Úgyis be kell mennem a Gringotts-ba. Fredéknél találkozunk.

Mrs. Weasley rámosolygott, Ginny pedig bátorítón megszorította a kezét, aztán a többiek beálltak a sorba, Ron visszaoldalgott a kviddicsbolt elé, Harry pedig nagy levegőt vett, és sietve elindult felfelé az Abszol úton, a varázslóbank irányába.

Menet közben mindenki megállt, hogy megbámulja. Egyesek meredten a homlokát nézték, hogy lássák, ott van-e még a villám alakú heg, mások rámosolyogtak és elismerésüket fejezték ki, de amint a háta mögé kerültek, egytől egyig mindenki összesúgott és sajnálkozni kezdett fölötte.

Vajon így lesz ez egész hátralévő életemben? Mindenki szánakozni fog rajtam, és úgy bánnak majd velem, mint egy nyomorékkal? Dühösen megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb a bankba érjen, és szét se nézett, csak sietett előre. Nem is vette észre, amikor a bank előtt egy magas, szőke hajú alak elébe vágott, és beszorította egy mellékutcába, a Zsebpiszok közbe.

Draco Malfoy volt az.

- Azt mondják, elvesztetted a varázserődet, Potter – mondta Malfoy gúnyosan, és egyik kezével a falnak szorította Harryt, míg kivont pálcáját a nyakához tartotta. – Örülnék neki, ha így lenne. De én nem hiszem el. Szerintem te egy alávaló, fellengzős, hírnévhajhászó alak vagy, aki csak a felhajtást keresi. De rá fogok jönni, miért akarod átverni az egész világot. Védd magad! – mondta, és hátralépve felemelte a pálcáját.

Harrynek már nagyon elege lett ebből az egészből. Miért nem tudják végre békén hagyni, és leszállni róla? - Sajnálom, ha csalódást kell okoznom, Malfoy, de tényleg elvesztettem a varázserőmet – felelte dühösen. – Pálcám sincs. Mivel akarod, hogy védjem magam?

Malfoy bal keze váratlanul meglendült, és Harry két reccsenést hallott. Az egyik az orra volt, amibe éles fájdalom hasított, a hirtelen elhomályosodó világból ítélve pedig a szemüvege volt a másik. Felszisszent a fájdalomtól.

A szőke mardekáros szeme szinte vérben forgott a dühtől. - Szóval nem vagy hajlandó varázsolni, mi? – kiabálta. - Mégis mit tegyek veled, hogy rábírjalak: változtasd meg a véleményed? Fordítsam ki a belső szerveidet? Tüntessem el az ujjaidat? Ragasszalak a földhöz?

Hát ez kész agyrém, gondolta Harry. A varázsvilág legnagyobb része úgy szánakozik rajta, mintha tehetetlen nyomorék lenne, Draco Malfoy, egy kiugrott halálfaló meg olyasmit vár tőle, amire képtelen. Ilyen nehéz lenne felfogni, hogy mire képes, és mire nem? Miért nem tudnak úgy viselkedni, mint Weasley-ék, akik úgy fogadják el őt, ahogy van? És mégis mi ez az értetlenkedés Malfoytól? Ugyan miért tettetné magát betegnek egy egészséges ember; miért akarná eltitkolni a varázserejét, ha még meglenne?

- Tudom már! – kiáltott fel diadalittasan Draco. - LEVICORPUS!

Ugyanaz a varázslat, amivel Harry apja annak idején Pitont kínozta és megalázta. Harry lába hirtelen az égnek meredt, mintha a bokájánál fogva fellógatták volna a levegőben, és törött orrából patakokban folyt a vér. A sors fintora, gondolta Harry, most visszakapom egy mardekárostól, amit annak idején az apám egy másik mardekáros ellen elkövetett.

Malfoy csak nevette. - Tudod az ellenátkot, nem? Hát akkor használd!

Harry a fuldoklással küzdött, mert a törött orrán át nem kapott levegőt, a szája meg lassan telement vérrel. – Liberacorpus! – nyögte ki. – Liberacorpus, liberacorpus, liberacorpus, estig mondhatnám, pálcával a kézben, de nem használ semmit, mert nem tudok varázsolni, az a szűk agyad képtelen felfogni? Ha nem eresztesz le innen, hamarosan telemegy a tüdőm vérrel, az anyád meg örülhet, mert a férje után a fiát is az Azkabanba zárják gyilkosságért!

Malfoy pár pillanatig tátott szájjal, döbbenten nézte, Harry hogy küszködik minden levegővételért, aztán gyorsan leengedte. – Liberacorpus! – suttogta, és hátrált egy lépést. Harry egyenesen a földön heverő szemüvegére esett. Az nagyot reccsenve még apróbb darabokra tört.

- Én… - Malfoy nem fejezte be. Talán nem is tudta, mit akar mondani. Az arcára valami furcsa kifejezés ült ki, a szégyen és a teljes döbbenet elegye. Mondani akart valamit, de aztán hirtelen megfordult és elsietett, szinte elmenekült, ott hagyva Harryt félig vakon, véresen, fuldokolva a Zsebpiszok köz macskakövén heverni.

- Merlinre, mi történt veled? – hallotta Harry Ron aggodalmas hangját. – Hippokrax! Tergeo! – Harry érezte, amint az orra felforrósodik, aztán lehűl, és a vér is eltűnik az arcáról. – Reparo! – Ron átnyújtotta neki a szemüvegét. – Ki volt az?

- Malfoy – lihegte Harry. - Azért tette, mert nem hitte el, hogy nem tudok varázsolni.

- Hogy az a vámpírszabdalta fúriafűzfánfütyülős…

- Ron, ne húzd fel magad. Vége. Elment. Inkább gyere, nézzük meg, Bill bent van-e a Gringotts-ban. Hátha meg tudja gyorsítani a dolgunkat. – Nem akart arról beszélni, amit történt. Legszívesebben elfelejtette volna, kitörölte volna az agyából, ha már a történelemből nem tudja; esze ágában sem volt Ronnal megvitatni, pláne kiteregetni mások előtt, hogy milyen megalázó helyzetbe került.

Ron kelletlenül felállt, és követte a varázslóbank felé induló Harryt. Belül ugyan remegett a haragtól, hogy Malfoy ezt tette, és mégis megúszta, de valahol hátul, az agya egyik rejtett zugában titokban hízelgett neki a gondolat, hogy életében először nem Harry sietett az ő segítségére, hanem fordítva.

o-o-o-o-o

- Megéheztél, drágám? – kérdezte Mrs. Weasley, amikor Harry szégyenlősen odasündörgött melléje. Egész este keresve kereste ezt a nyugodt pillanatot, amikor kettesben maradhatott az asszonnyal, és senki sem zavarja őket.

- Ö… igen, egy kicsit – mondta Harry zavartan, nem tudva, hogyan is kezdjen bele a mondandójába.

- Akkor ülj csak az asztalhoz bátran, mindjárt hozok egy kis levest – mondta Mrs. Weasley, és már indult is a kamra felé, de Harry hangja megállította.

- Ö… előbb beszélhetnénk egy kicsit?

Molly szokatlan figyelemmel nézett a sovány, fekete hajú fiúra. – Hát persze, kedvesem. Üljünk le. Miről akarsz beszélgetni?

Harry végül összeszedte a bátorságát, és belekezdett. – Szeretném megköszönni, hogy olyan kedvesek velem, és befogadtak. Ne, hadd mondjam végig – tette hozzá sietve, amikor látta, hogy Mrs. Weasley tiltakozni akar. – Ez nagyon sokat jelent nekem. Tudja, nekem sose volt családom, és mindig is irigyeltem Ront ezért.

- Hát persze, drágám, de most már te is a családhoz tartozol – biztosította az asszony mosolyogva.

- Hát éppen ezért… Én tudom, hogy nem olcsó ez a sok új ruha, meg minden, és arra gondoltam, hogy szívesen besegítenék, most, hogy már én is a családhoz tartozom, mert a számlámon…

- Nem! – Mrs. Weasley olyan hirtelen állt fel az asztaltól, hogy leverte a cukortartót, de most esze ágában sem volt megjavítani. – Nem – tette hozzá kevésbé hevesen, és megsimogatta Harry karját. - Egyik gyermekem sem fizetett még azért, hogy felneveltük és otthont adtunk neki. Te sem leszel kivétel. Ráadásul most már Fred és George is besegít, hol ezt hoznak, hol azt. Arthur is jól keres, mióta előléptették. Nagyon kedves tőled, drágám, de tényleg nem szorulunk rá.

Harrynek a torkára forrasztotta a szót az, hogy Ron anyja a gyermekének szólította. Nem először történt, mégis minden egyes alkalommal a lelke mélyéig meghatotta, és nem tudott betelni azzal az érzéssel, ami ilyenkor elöntötte.

Mrs. Weasley közben elindult a kamra felé. – Na, hozok neked egy kis levest, ezt meg verd ki a fejedből. Remus! – üdvözölte a kandallóból kibotorkáló varázslót. – Azt hittem, már haza se jössz. Vacsoráztál már? Nem? Hozok neked is.

Lupin közben leült Harry mellé az asztalhoz. – Milyen napod volt ma, Harry? – kérdezte, és töltött magának egy pohár vizet.

- Pocsék – válaszolta Harry kertelés nélkül. – Azt hittem, végre végigmehetek az Abszol úton anélkül, hogy mindenki megbámulna. De tudja, mit? Sokkal rosszabb történt. Mindenki úgy kezelt, mint egy nyomorékot! A hátam mögött sajnálkoztak rajtam, volt, aki dupla hangerővel és hihetetlenül lassan beszélt hozzám, mintha nem csak a varázserőmet vesztettem volna el, de a hallásomat is. Mihez fogok így kezdeni? Nem akarok életem végéig a fenekemen ülni és a vagyonomból élni, mint egy Malfoy!

Lupin letette a poharat, és mélyen Harry szemébe nézett. - Ne gondold, hogy a varázserőd volt benned az egyedüli értékes dolog, Harry. Hidd el, többre vagy képes, mint gondolnád. Csak fel kell fedezned magadban.

- Na persze. Mondjon egyet.

- Neked igazán nem jut eszedbe semmi?

- Soha semmiben nem tűntem ki az iskolában, kivéve, hogy nagyon jól tudtam repülni, és jól ment a sötét varázslatok kivédése. Sokra megyek vele most.

- Harry! Ugye nem akarod ennyire lebecsülni magad? Igenis rengeteg más dologra vagy még képes. Tudsz nevetni, örülni, szeretni, van kezed, lábad, szemed, füled. Nem kellene folyton azon siránkoznod, amit elvesztettél, inkább próbáld meg azt használni, ami megmaradt. Az életben sokkal több van, mint varázslás, de ezt sokan nem veszik észre – például Tudodki, aki olyan kevésre becsülte a muglikat.

Ilyen beállításba helyezve a dolgokat, Harry előtt kezdett picikét kevésbé sötét lenni a jövő. Akármi történt is, ő nem akar olyan lenni, mint Voldemort, és nem veti meg sem a muglikat, sem a mugli életformát. Akár egy második Mr. Weasley.

Amiről eszébe jutott, hogy Ginny gyakran mennyire hasonlít Mrs. Weasleyre, és erre a gondolatra elvörösödött. Szerencsére a gyertyaláng fényében nem volt túl feltűnő.

- Felteszem, sokat gondolkoztál már azon, hogy mit fogsz csinálni ezután – folytatta Lupin. – Akárhogy is, azt akarom, hogy tudd, rám mindenben számíthatsz. Bár nem én vagyok a keresztapád, mégis úgy érzem, tartozom annyival James-nek és Siriusnak, hogy úgy törődöm veled, ahogy ők tették volna.

Most Lupinon volt a sor, hogy elvörösödjön, és hamarosan ki is derült, hogy miért. – Szeretnélek megkérni valamire, Harry. Én… ö… azaz Tonks… Szóval mi össze akarunk házasodni, és arra szeretnélek megkérni, hogy légy a tanúm.

Harrynek mintha elfújták volna minden bánatát. Végre! A Tekergők utolsó maradéka végre révbe ér és boldog lesz. Bár az apja és Sirius megérhette volna! Értette, miért őt kérte meg Lupin, miért nem McGalagonyt vagy a Rend valamelyik tagját. Jamesnek vagy Siriusnak kellett volna Lupin mellett állnia, amikor kimondja az igent, helyettük James fia és Sirius keresztfia, Harry lesz az. – Boldogan – mondta mosolyogva. – És köszönöm.

- Ne köszönd, hisz örömet okozol vele. Egyúttal megkérlek, hogy ne szólíts többé Lupin professzornak vagy Mr. Lupinnak. Legyek egyszerűen Remus.

- Hát, ezt nem lesz egyszerű megszokni – nevetett Harry zavartan. – Hiszen az apám lehetne… lehetnél.

- Annál egyszerűbb lesz, hiszen az apádat csak nem hívnád Mr. Potternek? - csatlakozott a nevetéshez felszabadultan Lupin.

- Már itt is van a jó forró leves – tolatott be Mrs. Weasley a fazékkal. Mosolygott, de a szeme furcsán csillogott; Harry esküdni mert volna, hogy sírt, amíg odakint volt. Vajon azt hallotta meg, amiről Lupinnal beszéltek, vagy Harry ajánlatán érzékenyült el ennyire?

- Jól hallottam, leves? – hallatszott Ron hangja a lépcső felől. Hát persze, hogy is lehetne feltételezni, hogy Ron kihagyjon akár egy potya étkezést is? – Anya, te hagymát vágtál? Harry, nem azt mondtad, hogy apának segítesz a fészerben konnektort szerelni? – És már le is zöttyent Harry mellé az asztalhoz. - Jó estét, Lupin. Mi újság Tonks-szal? Visszamegy aurornak? Ginny, gyere le, hazajött Lupin!

Az Odú konyháját rövid időn belül hangos beszélgetés és kacagás töltötte be. Harry úgy érezte, még sohasem volt ennyire otthon.

o-o-o-o-o

Hamarosan eljött a szeptember első napja. Harry szerint túlságosan is hamar. Ginny, az a Ginny, aki olyan volt számára, mint egy békés kikötő vihar idején, aki mindent megértett, akinek mindig volt ideje vele gombát pucolni vagy kelbimbót tisztítani, és valahogy mindig tudta, hogyan viselkedjen vele, elmegy, és legközelebb csak négy hónap múlva, karácsonykor jön haza. Egy örökkévalóság!

Ezúttal nem autóval mentek, mint Harry utolsó iskolai tanévében, hanem hopp-porral a Foltozott Üstbe, majd onnan ki a mugli Londonba, és metróval utaztak tovább a King’s Cross pályaudvarra. A jegyvásárlást és kezelést Harry intézte. Mr. Weasley nagy érdeklődéssel figyelte volna, hogyan kell, de sajnos dolgoznia kellett, így Ginnyt csak az édesanyja, Ron és Harry kísérte ki a roxforti expresszhez.

- Istenem, istenem, az utolsó gyermekem utolsó éve a Roxfortban! – sopánkodott Mrs. Weasley. – Milyen gyorsan elszálltak az évek! Mintha csak az imént lett volna, amikor először megláttam Harryt a vágányok mellett! Milyen kis elveszett volt…

- Anya, gyere már, különben Ginny lekési a vonatot!

- Te csak vidd a csomagokat, Ron drágám, és keress ülőhelyet! Mindjárt megyek utánad!

Ron eltűnt a kilencedik és tizedik vágány közötti falban, vele együtt két bőrönd, egy válltáska, egy kalaptartó doboz és Arnold, a törpegolymók.

- Akkor én megyek, szívem, te is mindjárt jössz, ugye? – kérdezte Mrs. Weasley Ginnytől, aki bólintott.

- Igen, mindjárt megyek, anya. Nyugodtan menj csak előre.

Harry keserűen bámult a téglafalra, amelyben Ron után Ron anyja is eltűnt. A fal mögött ott pöfögött a roxforti expressz színes gőzmozdonya, de ő képtelen volt átmenni a falon, és nem is lesz képes rá soha többé.

Ginny jól tudta, mi jár a fiú fejében. – Talán nem volt a legjobb ötlet, hogy kikísérj a vonathoz – mondta halkan. – Otthon is maradhattál volna.

- Sokkal rosszabb lett volna otthon maradni egyedül, miközben mindenki elmegy. És különben is veled szerettem volna lenni, ameddig csak lehet. Évközben csak nagyon keveset találkozhatunk.

- Tudom. De minden szünidőre hazajövök, te pedig ott lehetsz minden roxmortsi hétvégén. És írni fogok minden nap, ígérem.

- Én pedig neked.

Ginny a két keze közé fogta a fiú kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Harry, ígérj meg nekem valamit. Ígérd meg, hogy nem fogsz a múlton rágódni, és nem töprengsz el naponta tízszer azon, hogy „mi lett volna, ha”. Melyik a rosszabb, varázserő nélkül élni, vagy varázserővel meghalni?

- Hiányozni fog, ahogy egy nap tízszer is helyreteszel – mosolyodott el Harry szomorúan. – Most menj, nem szeretem a hosszú búcsúzkodást.

Az edinburgh-i vonat felé igyekvő utasok elnéző mosollyal bámulták meg, amint egy hosszú, vörös hajú lány, akinek a pulóverén furcsa mód rózsaszín szőrszálak voltak, olyan hevesen ugrott a nyakába egy fekete hajú, kócos fiúnak, hogy az majdnem a vágányok közé esett. Hosszú percekig csókolták egymást, annyira, hogy egy fiatalokból álló csoport elismerően füttyögni is kezdett. Aztán a pár szétvált, és a vörös hajú lány felszállhatott egy vonatra - bár senki se látta, melyikre -, mert furcsamód egyszer csak eltűnt, a fiú pedig ott maradt, és szomorú szemmel nézte a kilencedik és tizedik vágányt elválasztó téglafalat.