Harry körülnézett. Előtte nyílegyenes volt az út, közel s távol nem volt senki sem körülötte, így hát megengedte magának, hogy egy pillanatra – de csak egyetlenegyre! – lehunyja a szemét, és csak érezze az arcába vágó langyos, őszi szelet.

Exeterbe tartott az A30-as főúton. De nem seprűvel, nem is varázsszőnyegen, hanem Sirius repülő motorbiciklijével. Hagrid hozta el neki szeptember elején, mivel ez is az örökségéhez tartozott. A motorbicikli azonban nem csak repülni tudott, hanem a hagyományos, talajszinti mugli közlekedésben is részt tudott venni, mint Weasley-ék mostanra teljesen elvadult családi Ford Angliája egykor. Erre pedig Harrynek roppant nagy szüksége volt, mert az Exeteri Egyetemi Könyvtárba nem mehetett hopp-porral. A könyvtárnak központi fűtése volt, a régi kandallók különben sem voltak rákötve a hop-hálózatra, ráadásul enyhén szólva nagy riadalmat keltett volna, ha sovány, őszi Mikulásként botladozik ki egy évtizedek óta használaton kívüli tűzhelyből, egy csomó mugli szeme láttára.

Amikor Mr. Weasley először megpillantotta Sirius motorbiciklijét, és megtudta, hogy az működik is, ugyanolyan lelkesedés fogta el, mint minden alkalommal, amikor mugli villásdugók vagy gumikacsák közelébe került. - Csodálatos! Elképesztő, hogy a muglik milyen leleményesen pótolják a varázslatot! – lelkendezett.

Harry összerázkódott ugyan erre a megjegyzésre, de nagyon kapóra jött neki a jármű. Szeptemberben, miután Ginny elment a Roxfortba, Ront pedig egyre jobban lefoglalta a kviddics, Harry elég gyakran nem tudott mit kezdeni magával. Főleg a gondolataival, amik házimunka közben különösen nagy erővel támadtak rá. Hogy lefoglalja magát, olvasni kezdett. Olvasás közben egy másik világba került, ahol nem fájt semmi, sem a varázserő hiánya, sem az az érzés, hogy mások tudják, merre tartanak, míg ő nem, és hogy soha többé nem mehet abba az irányba, amerre szeretne.

Ám Weasley-ék néhány kötetes könyvespolcát hamar kinőtte. Ugyanerre a sorsra jutott a Widra St Capdel-béli kis közkönyvtár is, ami főleg régi folyóiratokkal volt tele. Amikor Harry egy kevésbé ismert Shakespeare-művet, a Cymbeline-t szerette volna kikölcsönözni, az idős könyvtáros néni az Exeteri Egyetemi Könyvtárba irányította, ami húsz mérföldre volt az Odútól.

Így került Harry az A30-as főútra, a csomagtartójában jópár kiolvasott könyvvel.

Élvezte, ahogyan elsuhan mellette a táj, amint a jármű a mérföldeket ette, és ahogy a langyos szeptemberi szél az arcát simogatja. Most az egyszer nem irigyelte a varázslókat, akik hoppanálással, hop-porral vagy seprűvel voltak kénytelenek közlekedni. Na, talán a seprűn való utazást igen, de Sirius motorbiciklije ezt is képes volt pótolni, mert tudott repülni, függetlenül a vezetője varázserejétől, mint Weasley-ék egykori Ford Angliája.

De míg seprűvel rendkívül körülményes volt az utazás, mert félő volt, hogy a muglik meglátják, egy motorbicikli a mugli utakon teljesen hétköznapi látványnak számított, akár tud repülni, akár nem. Harry most először talált valami jót, élvezeteset abban, hogy nem varázsló többé, hanem kvibli.

Ha nem érdekelte volna az őszi táj szépsége, és nem nézelődik amellett, hogy az utat figyeli, talán fel sem tűnt volna neki a csillogás a fák között. Másoknak biztos nem tűnt fel, vagy csak nem tartották elég fontosnak, hogy megnézzék, mi lehet az. Harry azonban lassított, majd megállt, és a motorbiciklit az út mellé állítva lassan begyalogolt a méteres fűbe.

Nem kellett sokáig mennie, hogy meglássa, mi csillog. Egy autó volt az; valami okból nyilván leszaladt az útról, és egy fa állította meg, az utasait meg a bekötött biztonsági öv. Ennek ellenére vércsíkok csordogáltak a kormánynál ülő szőke, kövérkés férfi fején, amit beüthetett a szélvédőbe, és annyira beszorult az összeroncsolódott jármű kormánya mögé, hogy Harry meg sem próbálta kiszabadítani.

Ehelyett inkább az anyósülésen ülő, feltűnően csinos nőre összpontosított, akinek a karosszéria felhasadt darabja csúnyán megvágta a karját. Egyéb sérülései is lehettek, mert nem volt eszméleténél, Harry hiába próbálta magához téríteni. De élt: lélegzett, és dobogott a szíve. Harry kinyitotta a kocsiajtót, majd óvatosan kioldotta a biztonsági övet, és megvizsgálta a nőt. Nem merte kihúzni, nehogy még nagyobb sérülést okozzon neki, ám a karján lévő vágás aggasztotta.

Rémlett neki, hogy a vérzést erős nyomással el lehet állítani. Leoldotta a nyakából a sálját, és szorosan a karjára kötötte a seb felett, közben alaposan összevérezve saját magát is.

Hej, ha tudott volna varázsolni! Egész sor varázsigét és ráolvasást ismert, amivel kiszabadíthatta volna a sérülteket az autó fogságából, elállíthatta volna a vérzést, kiemelhette volna a járműből és magához téríthette volna őket. Így azonban… hevesen dobogott a szíve. Valamit tennem kell, gondolta. Nem hagyhatom meghalni őket! De mit tegyek? Segítséget kell hívnom!

Ám amikor az út mellett hevesen integetni kezdett, senki sem áll meg. Hát persze. Ugyan ki állna meg egy zilált kinézetű alaknak? Biztos részeg stopposnak néznek, gondolta idegesen.

Nem tudott varázsolni. De nem volt eléggé mugli sem, különben lett volna egy olyan mobiltelefonja, amilyenből Dudley már hármat is elnyűtt. Azzal most hívhatna segítséget… Ekkor hirtelen beléhasított, hogy az út mentén furcsa, narancssárga szerkezeteket látott. Biztosan nem postaládák voltak…

Gyorsan felkapott a motorbiciklire, és a legközelebbi segélyhívó telefonhoz hajtott, hogy bejelentse a balesetet. Annyira izgatott volt, hogy amikor a nevét kérdezték, alig jutott eszébe, hogy: – Harry… Harry Potter.

Hamarosan megérkeztek a mentők és a tűzoltók, hozzáláttak a sérültek kiemeléséhez és elszállításához, míg a rendőrség félszélességben lezárta az utat, és alaposan kikérdezte Harryt, hogy mit látott. Harry a könyvtárba való beiratkozással együtt most használta másodjára a személyi igazolványát, közben idegesen pislogott arrafelé, amerre a mentők dolgoztak. Vajon mi lehet a férfival és a nővel? Túlélik?

- A rokona? – kérdezte az egyik mentős, miközben a két sérültet hordágyra tették. – Csak akkor vihetjük magunkkal, ha a rokona.

Harry ránézett kerek arcú, szőkés férfira. Semmi hasonlóság nem volt köztük, de ezt épp úgy el lehetett mondani Vernon bácsiról és Petúnia néniről is, nem is beszélve Dudley-ról. – Nem, de… szeretném tudni, mi lett velük. Utánuk mehetnék a kórházba? Úgysem hagyhatom itt a motorom.

o-o-o-o-o

Amikor Harry félóra múlva belépett az Exeteri Központi Kórház baleseti sebészetére, hogy érdeklődjön a sérültek állapota felől, az első pillanatban nem tudta, hova is csöppent: kórházba, filmforgatásra, vagy egy rendkívül zsúfolt raktárba. Néhány nővér, ápoló és orvos rohangált látszólag fejetlenül, hihetetlen sebességgel, az adminisztrációs ablaknál nem ült senki, a fal mellett ellenben hosszú sorokban várakoztak ellátásra a kisebb-nagyobb sérüléssel beérkezők.

Hirtelen egy termetes, vörösre festett hajú asszonyság bukkant fel előtte talpig fehérben, és érezhetően csípőre tette volna a kezét, ha nem lett volna tele kötszerrel és más egyébbel. - Mit képzel, hogy bőrdzsekiben jön be ide? – rivallt rá a nő. – Hol tanították ezt magának?

Harry végignézett magán. Szerinte semmi baj nem volt a bőrdzsekijével, azt az aprócska tényt leszámítva, hogy sárkánybőrből készült, de ezt nem szándékozott az orrára kötni senkinek. Az ikrektől kapta a szülinapjára, és úgy érezte, nagyon jól fest benne, legalábbis Ginny arcáról mindig ezt olvasta le. – Öhm… elnézést kérek, többet nem fordul elő. Meg tudná mondani, hol találom a…

- Ezt gyorsan kapja magára, mielőtt megharagszom – folytatta a vörös hajú nővér, és egy kopottas, zöld lebernyeget nyújtott Harry felé, amiről kiderült, hogy egy ingszerű felsőruha. – Vegye már fel, aztán lásson munkához! Már félórája meg kellett volna érkeznie!

Harry körülnézett, hogy a nővér tényleg hozzá beszélt-e. De közel s távol nem volt rajta kívül más, csak két begipszelt lábú idősebb hölgy, akik láthatóan arra vártak, hogy egy betegszállító hazavigye őket.

- Igyekezzen, fiam! A kettes vizsgálót jó lenne kitakarítani, mielőtt kivirágzik a vér a lepedőn. Kapkodja magát! – Ezzel elrohant a másik irányba, de még mielőtt eltűnt volna, Harry jól hallotta, mit dohog magában: - Már azt hittem, ő is felszívódik, mint a többi fiatal. Mivé lesz ez a szakma…?

Körülnézett, és látta, hogy elkeserítően kevés a fehér és zöld ruhában kapkodó egészségügyi dolgozó, ellenben annál több az ellátásra váró beteg. Végül is nincs semmi dolgom, gondolta, és ez sem rosszabb, mint az Odúban krumplit pucolni. Legalább lesz egy kis változatosság, itt meg tényleg elkél a segítség.

Harry gyorsan átcserélte a véres pólóját a zöld műtősingre, aztán nekilátott a kettes vizsgáló kitakarításának. Amikor végzett a padló fertőtlenítésével és a véres lepedők, tamponok és egyéb, láthatóan használt eszközök eltakarításával, a vörös hajú nővér rábízta az egyik beteget, hogy kísérje el röntgenre, majd jött egy újabb vizsgáló, aztán egy hányás, egy hajléktalan megfürdetése a kezelés előtt, újabb röntgen, még egy vizsgáló, majd egy száznyolcvan kilós beteg becipelésénél kellett segédkeznie, és mielőtt észbe kaphatott volna, már délutánba hajlott a nap.

- Mi is a neve, fiam? Kösse be ezt az infúziót – parancsolta a vörös hajú nő; Harry időközben megfejtette, hogy ő itt a főnővér.

- Azt meg hogyan kell? – kérdezte ártatlanul Harry.

- Nem hiszem el, hogy ápolói végzettséggel még ennyit se tudsz! Az én időmben még rendesen megtanítottak mindent, mielőtt papírt adtak róla! - A főnővér a szemüvege felett szigorúan ránézett, aznap talán először. – A múlt héten még nem szőke hajad volt? Mit is mondtál, hogy hívnak?

- Harry Potternek hívnak, és nincs ápolói végzettségem. Én csak… - Már mondta volna, hogy hat évet végzett a Roxfortban, de abból egyenesen követezett volna az a kérdés, hogy hol van a Roxfort, miféle iskola ez, talán cirkuszi, és Harry nem érezte elég frissnek magát ahhoz, hogy úgy hazudjon, mint a vízfolyás, a Szent Brútuszt pedig még kevésbé akarta megemlíteni. – Nekem csak érettségim van – mondta végül. – Azért jöttem, mert behoztak ide egy férfit és egy nőt. Én találtam rájuk az úton, és… tudni szerettem volna, mi lett velük.

- Szent ég, én meg befogtalak dolgozni? Hát miért nem szóltál, fiam? Atyaég, mi lesz, ha ez kiderül? Ápolói végzettség nélkül… Ez az állásomba kerülhet! – sopánkodott a főnővér, láthatóan rendkívül idegesen, pedig amúgy sem volt egy nyugodt típus. - De akkor ki vagy te? És hol van az az ápoló, akinek ma kellett volna kezdenie?

- Ne aggódjon, én nem mondom el senkinek. Tulajdonképpen nagyon élveztem a mai munkát. Tudja… egyszerűen élveztem, hogy képes vagyok rá, és szükség van a munkámra. Megígérem, hogy nem mondom el senkinek.

- Élvezted… - A főnővér úgy nézett Harryre, mintha a fiú gúnyt űzött volna belőle. – Na persze. Mintha úgy kapkodnának ezért a munkáért, hogy tömött sorokból lehetne válogatni. A gyógyszeres szekrényt élvezted, mi? Drogosoknak itt semmi helye. Na menj innen, és másokat ugrass. Még hogy élvezted… - És mint aki befejezettnek tekinti a beszélgetést, elfordult, hogy tovább végezze a dolgát.

Harrynek egy nagyon furcsa gondolat tolakodott a fejébe, és nem hagyta nyugodni. Igazából egész nap ezen törte a fejét, miközben keményen dolgozott. Amire képes volt, azt a varázsvilágban legjobb esetben is elnéző mosollyal tűrték. Még Ron is megmosolyogta, amikor Harry az Odúban minden alkalmat megragadott, hogy besegítsen a házimunkában a varázserő hiánya ellenére is, és rendszeresen mosogatott, takarított és pucolta a zöldséget. Mrs. Weasley is többször kijelentette, hogy nem lenne erre szükség, Harry csak pihenjen és élvezze az életet. Itt azonban égető szükség volt a két kezére. Szükség volt őrá úgy, ahogy volt. Erre pedig Harrynek volt égető szüksége.

Végül döntött. Lehet, hogy teljesen elment az esze, mégis maradni szeretett volna. - Azt mondta, nem jött az az ápoló, akit vártak. És láttam, hogy milyen kevesen vannak itt ilyen sok munkára. Nem lenne itt egy állás egy olyasvalakinek, mint én? Tudja, csak érettségivel. Ja, és nem vagyok drogos – tette hozzá. Nem tudta, mit jelent ez a kifejezés, de azt biztosan tudta, hogy bármi legyen is az, neki nincs köze hozzá. Arról tudna.

A főnővér ismét visszafordult, és ezúttal alaposan, hosszasan végigmérte. Tetszhetett neki, amit látott, mert kissé kedvesebben válaszolt. – C épület, adminisztráció. Ott jelentkezz a papírjaiddal. Mi az ott a fejeden, tetoválás? Vagy beverted valahová?

Harry a homlokához kapott. – Az csak egy… régi heg. Autóbaleset. – Erről a régi hazugságról eszébe jutottak a reggeli események. – Nem emlékszik, mi lett azzal a párral, akit délelőtt behoztak? A férfit ki kellett kivágni az autójából, úgy beszorult.

- De igen. A nőnek nem esett nagyobb baja, mert időben elállították a vérzését, de a férfinak térd alatt amputálni kellett bal lábát. Szerencsére a térdízületet meg lehetett menteni. Most sietnem kell. Ne állj itt, fiam, mint egy tehén, csak útban vagy. Mozgás! – És már ott sem volt.

Levágták a lábát. Harry ismeretlenül is együtt érzett vele. Vajon mit gondolhat, mit érezhet, amikor felébred az altatásból, és megtudja, hogy a régi életének gyökeresen, örökre vége? Hogy nincs többé hegymászás, futás, biciklizés, és talán a foglalkozását sem űzheti tovább? Neki még rosszabb, mint nekem, gondolta. Vajon mit gondol majd magában, megéri így tovább élni? De legalább a felesége mellette lesz. Egyedül én se bírnám.

o-o-o-o-o

Amikor Harry aznap este hazaért, Ron már a vacsoraasztalnál ült, és tele szájjal, lelkesen magyarázott valamit az anyjának. – Egyszóval leszerződtette Oliver Wood-ot terelőnek! Mondom neked, az az edző nagyon akar valamit, és ha nagyon akarja, el is éri. Idén feltétlenül jó helyezést szeretne elérni a bajnokságban, és az egész országból összeszedte a legjobb játékosokat. Az első meccsünk október közepén lesz a Portree Büszkesége ellen. Snooty, a csapatkapitány kidolgozott egy forradalmian új támadási formációt…

Harry mellkasában hirtelen összeszorult valami. Örült ő, nagyon is örült, hogy Ronnak teljesült élete nagy álma, és nem csak hogy végre sikerült kitűnnie a többiek közül, amire mindig is vágyott, hanem ezt ráadásul a kedvenc kviddiccsapatánál érte el, akikért úgy rajongott. Mégis… ez az ő álma is volt, neki mégsem sikerült. Valami az agya hátsó felében azt súgta, hogy ez nem tisztességes, és legnagyobb szégyenére irigyelte Ront, amiért az repülhet és varázsolhat, ő meg nem.

Hirtelen megint fellobbant benne az a vágy, amit már hetek óta próbált eloltani, hogy ott folytassa az életét, ahol Voldemort miatt abbahagyta, hogy minden olyan legyen, mint régen. És mivel erre képtelen volt, ha beleszakadt is, csak tovább fájt a szíve a csalódottságtól. De ezt nem akarta, nem bírta tovább. Tennie kellett valamit ez ellen, vagy úgy érezte, beleőrül a tehetetlenségbe.

- Szia, Harry! – vigyorgott tele szájjal Ron, amikor meglátta.

- Megjöttél, drágám? Már kezdtem izgulni, máskor nem szoktál ilyen sokáig a könyvtárban maradni. Gyere, ülj le és vacsorázz meg, rád fér nagyon, még mindig olyan sovány vagy, mintha Percyt lát… - Mrs. Weasley szava hirtelen elakadt. Lassan két éve volt már, hogy egyetlen szót, egyetlen sort sem kapott a harmadik fiától, és nem is látta.

- Ö… köszönöm, Mrs. Weasley, de előbb beszélnem kell McGalagony professzorral. Nem bánja, ha használom a kandallót?

- Itthon vagy, fiam, mikor szokod már meg, hogy nem kell mindenért engedélyt kérned? – mosolygott zavartan Ron anyja. – Hát persze, menj csak. Mit szeretnél tőle?

- Kellene egy érettségi.

- Egy mi? – kérdezett vissza Ron.

- Mugli papír, olyasmi, mint a RAVASZ-szintű bizonyítvány. Azért kell, hogy el tudjak helyezkedni.

- A muglik között? – hördült fel Ron, és majdnem a torkán akadt a rántotta. – Harry, te megőrültél? Visszamennél az olyanok közé, mint a nagybátyád?

- Ha nem tűnt volna fel, most már én is olyan vagyok, mint a nagybátyám – vágott vissza Harry élesebben, mint szerette volna. – Csak szólj, ha ez zavar, Ron, és már itt se vagyok.

Ron zavarában köpni-nyelni sem tudott, tátva maradt szájában ott sárgállott a félig megrágott rántotta. Az anyja sietett a segítségére. – Csak menj, Harry drágám, de azért este elmondod, ugye, hogy miről van szó? Szeretném, hogy megtaláld a helyed, és boldog légy.

- Én is azt szeretném, Mrs. Weasley - nyögte ki Harry, aztán hop-port szórt a kandallóba, és eltűnt a zöld lángok között.

Mrs. Weasley a következő pillanatban elkapta Ron elől a rántottás tányért. – Hé, még nem fejeztem be! – kiáltott fel Ron, aztán sietve behúzta a fejét, mert nagy sebességgel feléje repült egy mosogatórongy.

- Épp most fejezted be, Ron, és ha jót akarsz, azonnal nekilátsz mosogatni, mégpedig varázslás nélkül! – tette hozzá Mrs. Weasley. – Nem tűröm, hogy ilyen tapintatlanul viselkedj. Mintha nem is én meg az apád neveltünk volna fel, hanem valami mugligyűlölő halálfaló.

Amikor Harry aznap este – Ron szégyenlős bocsánatkérése után – lefeküdt aludni a narancssárga padlásszobában, nem kellett egy fantáziavilágba menekülnie ahhoz, hogy ne érezze feleslegesnek és tehetetlennek magát. Végre megint volt cél az életében, végre nem érezte úgy magát, mint akinek a létezése értelmét húzták ki a lába alól.

Később, az éjszaka közepén ismét elővette a szokásos rémálma, a meleg, de szűk koporsó, de most csak úgy, mint valami távoli, tétova érzet, mint valami sötét füstfelhő, amit könnyedén elfúj a reggeli szellő.