Harry egy pillanatra megállt a kőkorlátnál, rákönyökölt, és megengedett magának egy kis csöndet a hosszú és fárasztó műszak után. A nap puhán simogatta az arcát, és olyan jó lett volna hazahoppanálni és azonnal aludni egyet…

- Potter! Kérsz egyet? – Harry kinyitotta a szemét, és látta, hogy egyik munkatársa egy meggyújtott cigit dugott az orra alá. - Remélem, nem baj, hogy mentolos. Gyere, dumáljunk egyet, amíg a mamus nem figyel. – Harry értetlen tekintetére pontosított. – A főnővér.

Most mit tegyen? Utasítsa vissza? Greg kedves fickó volt, bár mind nevében, mind testalkatában erőteljesen Gregory Monstróra emlékeztetett. Harry rövid tétovázás után úgy döntött, hogy elfogadja a feléje nyújtott cigit. Nem lehet sokkal rosszabb, mint Fred és George pipája, gondolta.

Egy pillanaton belül megtudta, milyen hatalmasat tévedett. A füst a torkán akadt, égette a tüdejét, és csípős könnyeket csalt a szemébe. Ráadásul Greg alaposan hátba vágta, így most már a lapockája is sajgott. Mi ebben az élvezet?

- Hé, csak nem ez az első cigid? Nahát, ki hitte volna a 20. században! Honnan jöttél, haver, a Marsról? – nevetett Greg ámuldozva, és nagyot szívott a cigijéből.

- Nem, nem onnan – köhögte Harry, és visszaadta a sajátját. - A Marsom együttállt ugyan a Plútóval a tizedik házban, ami nagyon veszélyes kombináció, de szerencsére a Vénuszom az Ikrek hetedik házában van… - Sose hitt az asztrológiában, mindig is komolytalan tárgynak tartotta, és a mondatok úgy csúsztak ki a száján, hogy bele se gondolt.

- Hűha, haver, te tudsz olvasni a csillagokból? – bámult rá Greg.

- Á, ötödikben leadtam ezt a tárgyat. Igazából megbuktam belőle, mert McGalagony épp akkor… - Harry csak ekkor döbbent rá, mit is mondott. Ostoba, ostoba! Sokkal több eszed is lehetne! A varázsvilágot felfedni a muglik előtt súlyos bűncselekmény!

- McGalagony? Hát ez meg miféle név?

- Skót. – Hátha Greg megelégszik ennyivel.

- Haver, te Skóciában tanultál? Milyen izgalmas! Kastélyok meg szellemek meg vérfarkasok, igaz-e? Mondd csak, Nessie tényleg létezik?

Harry belekapaszkodott abba a mentőkötélbe, amit Greg Skócia iránt támadt hirtelen érdeklődése jelentett. Ha tudná a tagbaszakadt segédápoló, hogy ő jelenleg egy házban él egy vérfarkassal, alig húsz mérföldnyire innen…! – Nem, Nessie-vel nem találkoztam, de a szellemek tényleg léteznek…

Félig Fejnélküli Nick és a Véres Báró szerencsére veszélytelen beszédtéma volt, jól el lehetett ütni velük egy cigiszünetet, illetve Harry esetében a műszak végét. A tagbaszakadt ápoló tíz perce hamar lejárt, pillanatnyi megkönnyebbülés ígéretét hozva Harrynek, hogy vége a veszélyes vizeken való evezésnek. Legalábbis azt hitte, amíg a másik meg nem szólalt.

- Öregem, holnap az Arsenal játszik a Manchester ellen. Nem akarsz átugrani a kérómba? Összeadhatnánk a sört meg a popcornt, aztán megnéznénk a meccset a tévében. Te kinek drukkolsz?

- Ö… Egyiknek sem – döntötte el Harry, és magában megfogadta, hogy sürgősen bepótolja ilyen tárgyú lemaradásait. – De amúgy sem érek rá. Holnap lesz az első roxm… hm, nyílt hétvége lesz a barátnőm iskolájában, és megígértem, hogy meglátogatom. Szeptember óta nem láttuk egymást.

- Iskolai szerelem, mi? Fogadjunk, hogy Skóciában van! Ráhibáztam, ugye? Így lenne ötösöm a lottón… Öregem, ez aztán a távkapcsolat! Biztos mindennap emileztek. Jó csaj lehet, ha megéri ezt a macerát. Te, akkor neked még ma este el kell indulnod, ha holnapra Skóciába akarsz érni, hacsak nincs egy repülő seprűd vagy ilyesmi, he-he! Üdvözöld a nevemben, és jól döngesd meg, csak nehogy aztán úgy maradjon!

Harry úgy döntött, megelégszik egy idétlen vigyorral, és nem vallja be, hogy az elmúlt hét évben csak a nyarakat töltötte muglik között, akkor is a kínosan pedáns Dursley-éknél, pláne nem tévéközelben, egyszóval fogalma sincs róla, ki az az Emil, mit jelent „megdöngetni” valakit, és mi az, amikor egy lány „úgy marad.” Hogyan is…? Mélyen elvörösödött, amikor egyszerre megértette, mire gondolt Greg.

- Jó neked, hogy már lejárt a műszakod – folytatta a tagbaszakadt segédápoló zavartalanul. - Én még sajna éjfélig itt húzom. Na, mennem kell, mielőtt a mamus rinyálni kezd… Azért csak szólj, ha meggondoltad magad, jó? Mi is a számod, Potter?

Harrynek tíz percen belül harmadjára lett nagyon melege. Telefon, az Odúban? Most hogyan magyarázza meg, hogy nem csak hogy az áram és a telefon nincs bevezetve, de ha a házat megpillantaná a mugli hatóság, azonnal kiadnák rá a bontási parancsot? Most már tényleg nem halogathatja tovább annak a mobiltelefonnak a megvételét. – Ö… még nem jegyeztem meg – nyögte ki végül. - Ja, és hívj Harrynek. Csak az ellenségeim szólítanak Potternek.

Greg eltátotta a száját. – Neked vannak ellenségeid?

Harry elfojtott egy vigyort. – Csak voltak. Már nincsenek.

o-o-o-o-o

A dél-angliai időjárást sohasem a csípős hideg jellemezte, még télen sem, az idei ősz azonban minden eddigire rácáfolt. Hiába jártak már benne az októberben, az idő kellemesen meleg és napos maradt, mintha Olaszországban lettek volna. Ha Harry lehunyta a szemét és a Nap felé fordította az arcát, nem esett nehezére pálmafákat és vakító homokot elképzelni a kórház fás-bokrok, padokkal tarkított kertje helyén, ahol a legtöbb beteg – és amikor tehette, a legtöbb dolgozó is – sok időt töltött.

Különösen egy beteg. Harry gyakran elnézte a kórház ablakából vagy a kőkorlátra könyökölve. Tolókocsin szokták kivinni a kertbe, letették valahol egy fa alatt, és ő csak ült ott órákon át, nem szólt senkihez, nem kereste senki tekintetét. Csak egyvalaki szokta látogatni: egy hasonlóan kövérkés, szőke hajú nő. Biztosan a nővére, vélte Harry. A feleségét viszont, aki az autóban mellette ült, sose látta, hogy bejött volna látogatóba.

Gyakran támadt vágya, hogy odamenjen hozzá és elbeszélgessen a férfival, de valami mindig visszatartotta; maga sem tudta, mi. Tudta, hogy a férfi magányra vágyik; legalábbis azt hiszi magáról, valójában azonban egyszerűen képtelen elviselni az állapotát.

Most is ott ült a fa alatt, miközben Harry a parkon átvágva a motorbiciklije felé tartott, hogy hazamotorozzon. Nem nézett se jobbra, se balra, de amikor Harry melléje ért, váratlanul megszólalt. - Maga az, aki kihívta hozzám a mentőket, igaz? Micsoda szerencse - mondta gúnyosan.

Harry meglepetten megtorpant.

- Tudja, figyeltem magát – folytatta a férfi. Minden jobb, mint magamra figyelni, tette hozzá gondolatban. - Szokatlan, hogy egy egészségügyi dolgozó elégedett legyen a helyzetével, a fizetésével, és sose panaszkodjon a sok munka miatt.

Így volt. Harry nem a pénzért csinálta, abból volt neki éppen elég. Kifejezetten élvezte viszont, hogy nem súgtak össze a háta mögött, és nem szánakoztak rajta, amiért elvesztette a varázserejét. Itt ugyanolyan átlagos fickó volt, mint más, bár az izmainak elkelt egy kis edzés: a kviddicsezésen meg a lépcsőmászáson kívül korábban nem végzett másfajta testedzést, és most a magatehetetlen betegek emelgetése meglehetősen igénybe vette. De ezt is élvezte, mert képes volt rá.

- Miért tenném? Aki panaszkodik, az csak még jobban elkedvetlenedik.

A férfi keserűen felnevetett. – Maga más, mint a többi ápoló. Zárkózott, szótlan. Van valami titka, ugye, Harry Potter?

Harrynek elakadt a lélegzete, és leereszkedett a férfi mellé egy padra. Nem, ez a beteg nem ismerhette fel, nem tudhatott róla, hogy van egy másik világ, amiben ő híresség, nemzeti hős, Voldemort gyilkosa. Vagy mégis leleplezték volna?

Sosem jelentett jót, amikor a teljes nevén hívták. Ráadásul valahol a zsigereiben vagy a tudatalattijában örökösen benne volt az a jobb híján félelemnek nevezhető aggodalom, hogy valaki a varázsvilágból felismeri, és vége az áldott névtelenségnek.

Pedig mennyire élvezte! Oda mehetett, ahová akart, azt tehetett, amit csak akart, és nem írták meg minden lépését az újságok. Sőt, még a homlokát sem bámulták: amint Harry elmagyarázta a munkatársainak, hogy a heg egy gyerekkori autóbaleset nyoma – hazugság, igaz, de mi mást mondhatott volna? -, mindenki napirendre tért fölötte, és a villám alakú sebhely többé nem vonzott magára több tekintetet, mint egy pattanás.

- Én ö… ugyan mi titkom lenne? – kérdezett vissza ügyetlenül.

- Nem visel feketét, de a vak is látja, hogy gyászol valakit. Talán a szülei…?

Harry megkönnyebbülten, egyben meglepetten nézett rá. Már miért gyászolna, kinek vagy minek az elvesztése látszódna meg így rajta…? Hoppá. Tényleg. Mégiscsak igaza lesz a férfinak. Ha jobban belegondol, valóban ez a helyzet.

Nem is gondolta volna, hogy úgy viselkedik, mint aki gyászol, pedig már volt benne gyakorlata: negyedikben Cedricet ölték meg a szeme előtt; az ötödik év végén Siriust, a hatodik végén pedig Dumbledore-t vesztette el. Most pedig a képességét gyászolta, amit elvesztett, a jövőt, amit eltervezett, de már soha nem élhet meg.

Egyedül Voldemortot nem gyászolta.

- Jó a szeme, de a szüleim még kicsi koromban meghaltak, nem is emlékszem rájuk. Nemrégiben azonban…

A férfi váratlan érdeklődéssel fordult feléje. Harrynek őrülten pörgött az agya. Azt nem mondhatja el, hogy auror akart lenni, sem azt, hogy profi kviddicsjátékos. Vagy sötét varázslatok kivédése-tanár. De hazudni sem akart.

- Nemrégiben súlyosan megsérültem egy balesetben. Sportoló akartam lenni, de fel kellett adnom ezt a tervet. Ám semmi máshoz nem értek. Ezért dolgozom most itt.

- Sportoló? A maga testalkatával? Na és mit sportolt, sakkozott? – ámuldozott a beteg férfi.

Mit is, mit is? Golfot, hokit, focit? – Kerékpároztam – mondta végül Harry. Nem is rossz ötlet. Ez legalább nem akkora hazugság. Kerékpár, seprűnyél, végül is egyre megy, nem? Mind a kettőt meg kell ülni, aztán süvíteni kell, mint a szél.

- És tönkrement a térde? Nagyon sajnálom – motyogta a férfi elkomorodva.

- Magának mi a foglalkozása? – érdeklődött Harry kíváncsian, hogy folytassa a beszélgetést. Neki talán nem kell feladnia a munkáját a baleset miatt, neki talán nem változik meg gyökeresen az élete.

- Informatikus. Van egy kis cégem is. Adatmentéssel, biztonsággal foglalkozunk, de weblapokat is tervezünk. Ezért is volt akkora meglepetés, amikor értesítettek, hogy a lányomat felvették a… egy bentlakásos művészeti iskolába. Én számokkal, adatokkal foglalkozom, az anyja titkárnő, róla meg tessék, kiderül, hogy… különleges képességei vannak. Az anyja persze azonnal megértette, azt mondta, a dédnagyanyjára ütött, de én… nem nagyon tudtam mihez kezdeni vele. Jól össze is vesztünk.

Harry erre nem tudott mit mondani. De valahogy megérezte, hogy most az a legfontosabb, hogy meghallgassa a másikat, akinek szemmel láthatóan épp erre volt szüksége. Váratlanul érte, hogy eddig feltűnően hallgatag férfi egyszerre ilyen beszédes lett, de úgy vélte, biztosan használ neki, ha kimondja, ami a lelkét nyomja. Nem ezt mondta Ginny is mindig?

- Évek óta akkor veszekedtünk először. Igazából akkor döbbentem rá, hogy milyen unalmas lett a házasságunk. Aztán amikor a lányom elment abba az iskolába, és még unalmasabb lett minden, egyszerre rájöttem, hogy évek óta nem beszélgetünk, és már nincs mit mondanunk egymásnak.

- És hogyan oldották meg?

- Igazából sehogy. Elváltunk. Azt hittem, valaki mással jobb lesz, érdekesebb. De nem így lett. Az a nő, aki a balesetkor mellettem ült, nem a feleségem volt. Amióta megtudta, hogy mi lett velem, felém se nézett; gondolom, így már nem vagyok elég érdekes a számára.

- Akkor az a kedves arcú, szőke nő…

- A feleségem – bólintott kelletlenül a férfi. – Illetve a volt feleségem. Nem tudom, miért, de szinte minden nap bejön meglátogatni. Biztos azért, hogy gyönyörködjön az állapotomban, mondván: magamnak csináltam, hát most megkaptam. Amikor még házasok voltunk, mindig mondogatta, hogy túl gyorsan vezetek.

- Képes ezt mondani magának? – hitetlenkedett Harry.

- Mondani? – kapta fel a fejét a férfi. - Nem, azt nem. Sose mondja. Igazából… úgy tesz, mintha el se váltunk volna, és nem lett volna az életemben egy másik nő.

- Akkor mit szokott mondani?

A férfi magába nézett. - Beszélgetünk. Mindenféléről. Az időjárásról, a szomszédokról, a lányunkról, az új kutyájáról, amit még sosem láttam, aztán a politikáról, vagy arról a színházi előadásról, amit a múlt hónapban látott. Szóval mindenféléről. Mint azelőtt.

- A baleset előtt?

- Nem. Az esküvőnk előtt.

A férfi elnézett a bokrok felett - ahol még keringett néhány halálra ítélt pillangó - a park lankásabb része felé. Harry látta rajta, hogy megint bezárkózik, talán azt is megbánta, hogy ilyen sokat elárult magáról, az életéről. Nem akarta hát feszegetni, és éppen felállt volna mellőle, amikor a férfi megszólalt.

- Mihez fogok így kezdeni?

Harry mintha magát hallotta volna, és amikor a férfire nézett, mintha a két hónappal előtti önmagát látta volna. Ez a férfi ugyanúgy nem látja értelmét a megváltozott életének, és ugyanúgy nem tudja elfogadni a baleset okozta változásokat, mint ő - vagy az is lehet, hogy nem akarja elfogadni, mert túl fájdalmas lenne.

Őmellette ott álltak Weasley-ék, akik nem hagyták, hogy fülét-farkát behúzva naphosszat lógassa az orrát és magát sajnálja. Még mindig fájt a veszteség, de most már képes elviselni, és képes meglátni az örömöt az életben. Igaz, ez a változás nem magától történt, meg kellett küzdenie érte, és ezt a küzdelmet ez a férfi sem spórolhatja meg. De nem kell egyedül harcolnia, és van miért. Remélhetőleg erre ő maga is rájön hamarosan.

Ennek az embernek egyszerűen szeretetre van szüksége, feltétlen szeretetre. Hirtelen ötlettől vezérelve a karjára tette a kezét. – Nincs egyedül – mondta neki. – Ha kinyitja a szemét és körülnéz, meglátja, hogy nincs egyedül. A feleségének, a lányának, az egész világnak szüksége van magára, úgy, ahogy most van. Ne haragudjon – tette hozzá aztán, és zavartan elengedte. – Nem akartam túl bizalmaskodó lenni.

A férfi nem felelt semmit. Egy hosszú percig némán bámultak egymásra, aztán Harry lassan elindult, keresztül a parkon, a motorbiciklije felé.