Ron levegőért kapkodva nyitott be a bájitaltan terem ajtaján.
- Nocsak, Weasley úr, csak nem a büntetésből kapott házi dolgozata miatt késett? – csendült fel Piton rideg és gúnyos hangja, amitől a griffendéleseknek a hideg futkosott a hátán. - Tíz pont a Griffendéltől! Azért remélem, sikerült elkészíteni a feladatot.
- Hát persze… - felelt Ron, majd tanára pillantását elkapva kelletlenül hozzátette: - …professzor úr.

Ron álmatagon kibattyogott a tanári asztalhoz, lerakta a vaskos pergamenhalmot, majd helyet foglalt Harry mellett. Most vette észre Hermionét, s azonnal eszébe jutott a tegnap éjszaka… Elkapta a lány pillantását, aki pironkodva, enyhe mosollyal az arcán fürkészte Ront. Végül a fiú lesütötte a szemét. Nem tudta, hogyan kéne ránéznie. Nem akart mosolyogni, talán akkor Hermione azt hinné, hogy járnak. Viszont goromba sem akart lenni.
Nem akarsz goromba lenni?? Ó, ezt tényleg te gondoltad? - a hang, amit Ron a jobbik énjének titulált, újra felhangzott a fejében.
„Ez nem jó jel. Talán tényleg érzek valamit iránta?”

„Most miért nem néz rám? Tudhattam volna, hogy nem gondolta komolyan azt a csókot! Túl abszurd volt az egész. De akkor mi lesz ezután?” – ezek a gondolatok Hermionét nem hagyták nyugodni.

„Úgy tűnik, mintha Ron megbánta volna a csókot. Hermionét viszont úgy látszik, nem gyötri bűntudat” – Harry sem tudott odafigyelni az órára.

- Potter! Hányszor akarja még, hogy az elkalandozó gondolatai miatt veszítsen pontot a háza? Tíz pont a Griffendéltől!

Harry a hátán érezte társai dühös pillantását. Az óra további százhúsz percében megpróbált odafigyelni, annak ellenére, hogy karóráján a mutató nem járt, hanem csak vánszorgott.


***


Az órák után a trió fáradtan huppant le klubhelyiségük kényelmes kanapéjára. Harry ült középen, Ron a jobb, Hermione a bal oldalán foglal helyet. Kínos csend következett. Ebéd közben sem szóltak semmit egymáshoz, de akkor legalább az evéssel elfoglalták magukat. Harry nem nézett egyik barátjára sem, inkább a kandallóban lobogó lángokra és a békésen ropogó fahasábokra összpontosított. Végül Hermione törte meg a csendet.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha elkezdjük írni az átváltoztatástan házi dolgozatot. Még a lecke mennyiségén is látszik, hogy McGalagonynak ma nem volt jó napja…

Hermione pillantása még egy ideig Harryn időzött, majd táskáján állapodott meg. Kotorászni kezdett könyvei között, üres pergament keresve. Újra csend ült a klubhelyiségre. Csak néhány ötödévesnek a sercegő pennáit lehetett hallani, akik a sarokban a pergamenre görnyedve körmölték házi feladatukat. Ismét bozontos hajú barátjuk vetett véget a hallgatásnak:

- Ron – a szólított hirtelen összerezzent -, még mielőtt megkérdeznéd, természetesen kijavítom a dolgozatodat… – nézett kissé félénken barátjára, aki még mindig kerülte Hermione pillantását. - … és persze a tiédet is, Harry – a lány most másik barátjára nézett.

Harrynek mintha rándult volna egyet a gyomra a neve hallatán. Olyan hirtelen csapott le rá a felismerés, mint a villámcsapás. „Nem, nem, az nem lehet!!” Ő próbálta figyelmen kívül hagyni a kettő, már nem is olyan kicsi dombocskát barátnője mellkasán, az immár tökéletes, ragyogó fogsorát és azt az érzéki, szép vonalú száját, ami ha az ő nevét formázta, mostanában mindig ezt a rángást keltette a gyomrában. De még csak most tudatosult benne, mikor „vetélytársa” akadt. És most sem akarta elfogadni! „Ott van Ginny! Gondolj rá!” Végre tényleg sikerült barátnőjére koncentrálnia. Ötödéves kora ellenére még alig domborodott a felsője. A szája is vékonyabb volt, mint Hermionéé. Aztán persze eszébe jutottak azok a dolgok is, ami miatt beleszeretett Ron húgába: hiszen ott volt a hosszú, selymes és illatos vörös haja, amivel… hát… nem vetekedhetett Hermione boszorkányfrizurája. És azokat az édes szeplőket is imádta barátnője arcán. Teljesen összekavarodtak a gondolatok a fejében. Végül Ron hozta vissza a valóságba, aki egyre erőteljesebben rázta Harry jobb vállát.

- Minden oké, Harry?
- Mi? Ő… ja, aha, igen, persze… Hol van Hermione? – nézett körül Harry.
- Elment pergamenért a könyvtárba. Valahogy nem csodálom, hogy már novemberben kifogytak a pergamentartalékai… - vigyorgott Ron. – Egyébként meg mi van veled? Nem tudtál éjjel aludni? Pedig én mindjárt bealszom, de azért nem kezdek nyitott szemmel szunyókálni!
- Talán ha nem dugtad volna le a nyelvedet egész éjjel Hermione torkán, nem lennél ennyire álmos… – morogta Harry, de azonnal megbánta.
- Mi a bajod? Én nem… vagyis… Egyébként is, mi közöd hozzá? – tette karba kezét Ron.
- Jól van, bocs. Bár nem a legjobb barátod vagyok véletlenül?
- Egy legjobb barát támad le így engem?
- Mondom, hogy bocs. Csak… még szoknom kell, hogy ti ketten…
- Nincs semmi „mi ketten”! – csattant fel Ron.

Harrynek felcsillant a szeme, de aztán elhalványult benne a fény. Az, hogy Ron ezt mondta, még nem jelenti azt, hogy nem szereti Hermionét. Valamiért mégiscsak csókolózott vele tegnap! Egyébként meg sosem beszélt a barátja olyan könnyen a szerelmi ügyeiről. Szeptemberben amilyen hirtelen összejött Lavenderrel, olyan gyorsan szakítottak, és szinte semmit nem beszéltek az egészről, Ron mindig másra terelte a szót.

- Úgy látom, nagyon érdekes beszélgetőpartner lehetek, haver.
- Tessék? Ja… bocs… asszem’ tényleg az lehet a baj, hogy nem aludtam túl sokat… - ez végül is nem bizonyult túl nagy hazugságnak.
- Na végre! – hallották Hermione ziháló és bosszús hangját egy magasan tornyosuló könyvoszlop és pergamenkupac mögül. – Valaki a hátam mögött a folyosón kivarázsolta a könyveket a kezemből, úgyhogy szedhettem össze. Természetesen senkinek sem jutott eszébe segíteni...

BUMM! A könyvoszlop kicsit megdőlt, majd a kötetek a földön landoltak.

- Ó, már csak ez hiányzott…
- Várj, segítek! – ajánlkozott készségesen Harry.
- Jaj, Harry, igazi gavallér vagy! – mosolygott hálásan a fiúra, aki pár másodpercig lefagyott a gyönyörű mosoly láttán.
- Hahó!! Harry!! Úgy látom, ma nem vagy formában… - csóválta a fejét Hermione, majd Ronra vetett egy csalódott és sértődött pillantást, amiért ennyire „igyekszik” segíteni neki. Úgy tűnt, a fiúnak valami sürgős keresnivalója akadt, úgyhogy szinte belebújt a táskájába.

„Ilyen egy segítőkész fiú? Mintha nem is látta volna, hogy leejtettem a könyveket! Azt hiszem, jobb, ha beszélek vele…”

- Öhm… Ron… - a fiú kicsit összerezzent, majd felemelte vörös arcát. – Beszélhetnék veled… négyszemközt? – Hermione letette a könyv- és pergamenkupacot, majd Harryre sandított.
- Oké… - vonogatta a vállát Ron, aki még mindig nem nézett barátja szemébe.
- Akkor gyere.

A két barát kilépett a portélyukon. Hermione megvárta, míg a hangos, csicsergő elsőévesek csoportja eltűnik a kanyarban, majd belefogott mondandójába.

- Szóval… ami tegnap történt… Ron! Mi lenne, ha nem nehezítenéd meg a dolgom, és a szemembe néznél?

A fiú kénytelen kelletlen felnézett. Hermione gesztenye- és Ron mogyoróbarna szeme találkozott, és egy pillanatig elvesztek egymás tekintetében, de aztán Hermione újra nekivágott:

- Ami tegnap éjjel történt… azt… én komolyan gondoltam. Ugye… ugye nem bántad meg?

Hermionénak összeszorult a gyomra, ahogy továbbra is Ron szemébe nézett. Legszívesebben elszaladt volna, még kétéségek közt is jobb élni, mint megtudni, hogy Ron nem is gondolta komolyan az egészet, csak hirtelen fellángolás volt, maradjunk barátok, blablabla…

Meg kell tenned! Mondd ki! Ha szereted őt, ezt nem szabad letagadnod! Tedd félre a büszkeségedet és ne légy gyáva!
És Ron végre kimondta azt az egyetlen, aprócska, mégis olyan sokat jelentő szót, amire már több hónapja, talán több éve várt, hogy elmondhassa, és Hermione is annyira vágyott rá. Ron tett egy lépést a lány felé, lapátkezével megfogta a remegő, apró kacsókat. Mélyen a szemébe nézett, olyan tisztán és őszintén, mint még soha és ugyanígy mondta ki:

- Szeretlek.

Hermione egy pillanatig fel sem fogta, mi történt. A szíve még mindig a torkában kalapált, a gyomra még mindig összeszorult és még mindig egész testében remegett, de a félelem már elillant, megszűnt, mintha soha nem is lett volna. Ahogy ő is belefúrta tekintetét a szeretett fiúéba és végre tudatosult benne, mi történt, a gyomra nem összeszorult, hanem bukfencezett, bár a szíve még mindig hevesen vert, de már visszatért a helyére, a teste pedig nem remegett, hanem égett a vágytól, hogy ajkaik végre találkozzanak, de nem olyan hevesen, durván és eszeveszetten, mint tegnap, hanem finoman, puhán, őszintén és szerelmesen.

- Én is szeretlek – suttogta a boldogságtól elhaló hangon Hermione.

Mindketten egy apró lépést tettek egymás felé, a lány lábujjhegyre állt, Ron kissé beroggyantotta a térdét, és ajkaik végre összeértek, egy finom, majd egyre érzékibb csókot lehelve a másikéra. Annyira belefeledkeztek tevékenységükbe, hogy nem foglalkoztak a közeli oszlop mögül hallatszódó suttogással, csak a hang következményére lettek figyelmesek, amit saját bőrükön tapasztaltak… pontosabban saját ajkukon. Úgy érezték, mintha szájuk összeragadt volna, egyszerűen képtelenek voltak szétválasztani ajkaikat. A pár rémülten nézett egymásra. Gúnyos kacaj hangzott fel a lány háta mögül. Hermione és Ron szeme összeszűkült és villámokat szórt. Jól ismerték a hang gazdáját, és az ő társaságára vágytak most a legkevésbé.

- Haha! Ez egy vicc! Weasley patkány és a sárvérű Granger!

Az oszlop mögül előtűnt egy szőke üstök és a hozzá tartozó, megvetést sugárzó szürke szempár. Ron orrlyukai kitágultak, feje a dühtől olyan vörössé vált, mint rakoncátlan hajfürtjei. Kiabálni kezdett, de gyorsan abbahagyta, mert ajkainak mozgatása a fiú és Hermione számára is fájdalmasnak bizonyult. Ráadásul kezdett kényelmetlenné válni a helyzet: a fiú számára a roggyantás, a lány számára az ágaskodás vált egy idő után fárasztóvá.

- Bár, ha belegondolok, tökéletesen illetek egymáshoz… a varázsvilág két szégyene... – fintorgott Malfoy, és leköpte Ron, majd Hermione cipőjét.

A ragasztásos művelet időzítése nem is sikerülhetett volna jobban. Éppen négy harmadéves jött arrafelé, hogy belépjenek a portrélyukon. Draco persze gyorsan eliszkolt, nehogy több szemtanú legyen, aki látta, hogy arra felé járt, mert így rágyanúsíthatják az átkot.

„Jaj, ne, ez Barbara McConan, a Griffendél-ház legpletykásabb lánya! Meg persze a viháncoló barátnői! Esküszöm, ha szabad lenne a szám… nem, nem avval csak a házamnak tennék rosszat, ha megátkoznám Malfoyt! Biztosan elmondaná Pitonnak… De legalább nem kell nyilatkoznom a Prófétának, ha azt akarom, hogy mindenki megtudja, hogy Ronnal… izé… együtt vagyunk… vagy mi” – gondolta Hermione, és Ronnak is hasonló gondolatok cikáztak a fejében.

Barbara és barátnői először szemöldöküket felhúzva, csodálkozva méregették a kellemetlen helyzetben lévő párost. Lássuk be, elég különös látványt nyújt, az, ha két ember úgy csókolózik, hogy közben nyitva van a szemük és dühösen néznek valakire…

Ekkor Ron egy hirtelen ötlettől vezérelve elengedte Hermione kezét, átfogta a derekát, becsukta a szemét: úgy tett, mintha önfeledt csókolózásba kezdett volna. Egy pillanattal később Hermione is fogta a lapot és kezét átkulcsolta Ron válla fölött.
Barbara egy pillanatig fintorogva bámulta őket, majd gúnyosan felkacagott:

- Úgy látszik, még nem tudják, hogyan kell nyelvvel csókolózni! – kiáltotta kacagva, majd barátnői kíséretében – Ront és Hermionét kikerülve – bementek a klubhelyisége.

Kinyitották a szemüket, de a probléma még koránt sem volt megoldva. Hermione tudta a varázsigét, ami szétválasztja ajkaikat, de még nem volt olyan nagy boszorkány, hogy anélkül sikerülne az ellenátka, hogy kimondaná a szót.

„Ezt még megkeserüli az a kis görény! Százszorosan is megfizet ezért!” – ha Ron nem lett volna éppen valakivel összenőve, biztos olyat tett volna, amit később megbánt volna.

Hermione kibontakozott az ölelésből és a portrélyuk felé mutatott. Ron erre mutatóujját balra-jobbra lengette, evvel fejezte ki nemleges válaszát. Semmiképpen sem akart bemenni, hogy mindenki kinevesse. A lány, hogy Ront meggyőzze, magára mutatott, majd a nemet úgy mutatta, ahogy Ron, aztán kezével úgy csinált, mintha szét akarná vágni a már zsibbadó, összenőtt szájukat. Evvel azt akarta mondani, hogy „Így nem tudom szétválasztani.” Ezután újra a klubhelyiség felé mutatott. Ron, ha tehette volna, nagy sóhajjal kísérte volna azt, hogy felmutatta hüvelykujját, jelezve, hogy beleegyezett. Aztán Hermione hirtelen a homlokára csapott: „A jelszó! Ezt nem hiszem el, miért nem jön már Parvati és Lavender vagy bárki, aki segítene…”
Úgy tűnt, Ron is felfogta, hogy pillanatnyilag egyikük sem képes beszélni, a jelszó kimondása nélkül pedig nem mehetnek be. Mindketten mutogatni kezdtek, hogy kitől kéne segítséget kérni. A fiú azt próbálta elmutogatni, hogy Dumbledore-hoz menjenek, a lány pedig azt, hogy McGalagonyhoz. Végül Hermione lefogta barátja kezét. Tudta, hogy így nem jutnak egyről a kettőre.
Nem tudták, hogy sírjanak-e vagy kacagjanak. A helyzet egyszerre volt komikus és aggasztó, hiszen mi lesz, ha egy tanár talál így rájuk? Szerencsére emiatt nem kellett aggódniuk, mert hirtelen feltárult a Kövér Dáma portréja és szembetalálták magukat Harry döbbent arcával.

- Ti meg… - Harry először nevetni akart, de aztán rájött, hogy a helyzet csöppet sem nevetséges, főleg az ő szempontjából. Hiszen ahhoz, hogy így összeragadjanak, csókolózniuk kellett… ami azt jelenti, hogy Ron viszonozza Hermione érzéseit. – Hogy történt? Ki csinálta ezt? Ugye csak hülyéskedtek…

Harry barátai dühös pillantásából megértette, hogy nem tréfálnak.

- És mégis mit csináljak? Nem tudok erre semmiféle ellenátkot…

Hermione magára mutogatott.

- Szóval te tudsz.

Ron és Hermione beoldalazott a klubhelyiségbe, ahol természetesen minden szem rájuk szegeződött. Még mindig nagyrészt ötödévesekből állt a helyiségben tartózkodók többsége, évfolyamtársaik valószínűleg a könyvtárban dolgoztak az átváltoztatástan házi dolgozaton. Néhányan felnevettek és sutyorogni kezdtek, a többiek pedig csodálkozva bámulták meg őket.

- Tessék, itt van pergamen és penna.

Hermione a fejük fölé tartotta a pergament és jobb kezével ezt írta rá:

Írj le a pálcáddal 3 gyors, apró kört balról jobbra, és mondd ki: Secernituro!

Harry elolvasta az utasítást. Mi lesz, ha elrontja?

- Figyeljetek, szerintem inkább menjünk egy tanárhoz, mert… - a fiú elharapta a mondatot, mert barátai így is nagyon felhúzták magukat a hallottakon. – De ne reklamáljatok, ha rosszul sikerül…

Harry a összeragadt ajkakra szegezte pálcáját. Erősen koncentrált, mély levegőt vett, leírt három kört, kimondta a varázsigét, aztán pálcája végéből egy kisebb füstfelhő tört ki. Harry kezével eloszlatta a füstöt, majd…

- Jaj, istenem, bocsánat, bocsánat!! Mit rontottam el? – kérdezte fejét fogva Harry, mikor meglátta, hogy barátai ráncolják a homlokukat, és szájukhoz kapják kezüket.

Hermione ujjával elmutogatta, hogyan csinálta a varázslatot Harry, és hogyan kellett volna.

- Ó, az irány! Balról jobbra! Bocsánat, sajnálom! Akkor még egyszer…

Harry most már mindenre próbált odafigyelni: három gyors, apró kör, balról jobbra, aztán a varázsige. Elvégezte a műveletet. Pálcája ezüst fénynyalábot bocsátott ki, ami feloldotta az átkot. Ron és Hermione szája végre szabad volt. Mindketten átmozgatták ajkaikat, de felszisszentek a fájdalomtól, mert Harry első varázslata kicsit megégette szájukat.

- Jaj, Harry, legközelebb figyelj oda, légy szíves! Most mehetünk a gyengélkedőre! És mégis mit találjunk ki? – mondta Hermione a várt dicsérő szavak helyett.
- Ki tette ezt?
- Na vajon? Az a görény… - füstölgött Ron.
- Gondolhattam volna. Akkor mondhatjátok, hogy Malfoy tette, végül is, ez már féligazság.
- Gyere, Ron! – hívta Hermione a fiút, majd kettesben elindultak a gyengélkedőre, Harryt magára hagyva.
- Hát, ez van, ha az ember barátai egymásba szeretnek – jegyezte meg nagy bölcsen Will Knott, az egyik ötödéves.
- Inkább fogd be, jó?! – ripakodott rá a kelleténél kicsit durvábban a fiúra, aki vállát megvonva folytatta a körmölést.

Harry éppen fel akart menni a hálókörletbe, mikor Ginny és barátnői léptek be a portrélyukon.

- Szia, Harry! – ragyogott fel a lány arca, majd Harry nyakába vetette magát, majd megcsókolta a fiút, aki nem viszonozta a gesztust. – Valami baj van?
- Ja, semmi… képzeld, Ron és Hermione összejöttek… - Harry mosolyt erőltetett az arcára.
- Na végre! – nevetett fel Ginny. Harry kicsit meglepődött, hogy barátnőjének ez ilyen természetes. – Jobb később, mint soha… te pedig próbálsz jó képet vágni hozzá, jól sejtem?
- Ő… én… nem… én örülök, tényleg…
- Látszik rajtad… ne aggódj, biztos veled is foglalkoznak majd! Te sem hanyagolod el őket miattam, igaz? – nyomott egy puszit a lány a szájára.

Harry kicsit zavarban érezte magát, hogy Ginny mindenki előtt csókolgatja, így inkább az udvaron folytatták. Bár Harrynek erősen megcsappant a lelkesedése a barátnőjével való romantikázás iránt, de ezt próbálta nem mutatni. Gondolatai is máshol jártak… egy bozontos haj, egy mogyoróbarna szempár, egy gönyörű mosoly és egy formás test körül…