Szokatlanul hamar kiürült a klubhelység; úgy látszik, ma még a legelvetemültebb éjszakázók is eldöntötték, hogy jóval éjfél előtt nyugovóra térnek. Az emeletről leszűrődő hangok lassan elcsendesednek, a lefekvés szokásos lármái megritkulnak. A rinocéroszcsörtetésre emlékeztető lábdobogást már felváltották a tompa mezítlábas neszek, a nyikorgó hangok pedig azt jelzik: többen épp most foglalják el fekhelyeiket.
Január második hetében járunk, a halott évszak derekán. Odakint dühöng, jajong a tél – igazi ítéletidő tombol. Jeges szélroham zörgeti a Tiltott Rengeteg fáinak fagyott ágait, hóförgetegeket kavar és vág ritmikusan a kastély falához. Évek óta nem volt ilyen hideg, az elmúlt napokban a hőmérséklet olyan kitartóan ostromolta a mínuszokat, hogy még a tó közepe is befagyott.
A klubhelység biztonságos melege ilyen időben különös romantikával telik meg. Itt, a vastag kőfalak között semmi sem olyan félelmetes; a süvöltő szél szelíd dallamnak, a faágak csikorgása egzotikus harangjátéknak tűnik. Itt, a kandalló közelében a fogvacogtató hideg távoli és valótlan, csupán az üvegre fagyott jégvirág emlékeztet rá.
Jó itt bent… Nagyon is.

Közelebb csusszanok a tűzhöz. Kinyújtom kezeimet, közvetlenül a lángok fölé. (Az ujjaim teljesen elgémberedtek olvasás közben.) Előrehajolok egészen mélyen, hogy érezzem az elszenesedő fa illatát… édes és kicsit karcos, ahogy belélegzem.
A tűz a késői óra ellenére is vígan lobog még, a nyírfarönköket emésztő lángok fel-felcsapnak a magasba, s forró levegőt tolnak maguk előtt, egyenesen az arcomba. Ujjaimba lassacskán visszatér az élet, bőröm alatt felpezsdül a vérkeringés, és miközben arra várok, hogy a többi porcikám is átmelegedjen, elmélázva bámulok magam elé. Az aranyló ragyogást, a lángok villódzó fényét figyelem… Úgy hiszem, a tűz valamiféle hipnotikus erővel bír felettem; a fénye, hangja, illata, sőt a zamata is elbűvöl. Végtelen hosszúságú időt tudnék itt eltölteni, a kandalló előtt, elmerengve az én békés, álmatag magán-világegyetememben…

Álmodozásomban egy reszelős torokhang zavar meg (Khm!), és a hanggal együtt vörös folt úszik felém, egyre közelebb és közelebb, a látóterem széléről egyenesen a közepébe.
A folt váratlanul megszólal:
- Hermione, van kedved?
Hallom a kérdést, de az értelme nem jut el a tudatomig, s mivel elgondolkodni sincs kedvem rajta, egyszerűen megválaszolatlanul hagyom. Elmerülten folytatom tovább a lázas bambulást…
De a folt nem tágít.
- Hermione! Hermione-eee…!
Miután erre sem reagálok, a folt kinyújtja kezét, és ujjával csettint párat a szemem előtt.
- Hermione, itt vagy?

Na ettől végre magamhoz térek. A világ kiélesedik körülöttem, a túlcsordult színek visszatérnek a körvonalon belülre – így most már látom, hogy a szemem előtt lebegő vörös folt nem más, mint a jellegzetes családi védjegy, amely minden Weasley fejét büszke sörényként ékesíti.
A szemben lévő karosszékből Ron nyújtogatja felém a nyakát, és teszi mindezt olyan mély előrehajlásban, hogy csak egy paraszthajszál választja el az orra eséstől.
- Azt kérdeztem: van-e kedved? – hajol egy kicsit még közelebb. A szék hátsó lábai felemelkednek, és Ron orra már-már csókközelbe kerül a kemény kőpadlóval.

Mivel nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon a baleset, ami e páratlanul egyenes vonalú szaglószervet az egyre valószínűbbé váló zuhanáskor érheti, lázasan igyekszem rájönni, mire vonatkozik tulajdonképpen a kérdés. Félpercnyi izzasztó agytorna után (nem hiába vagyok iskolaelső!) végre beugrik. Körülnézek a kiürült klubhelységben – és úgy döntök: Tulajdonképpen miért is ne!? Elég nagy idelent a csönd, azon ritka alkalmak egyike ez, amikor senki sem zavarhat meg.
- Van kedvem – adom beleegyezésemet a dologhoz.

Ron kiegyenesedik, a széklábak hangos koppanással visszazökkennek a padlóra. Végre fellélegezhetek: Ron mégsem fogja a gyengélkedőn tölteni az éjszakát szilánkosra tört orral.
- Biztos? – kérdezi óvatos mosollyal az arcán.
- Biztos – bólintok.

Ron fellelkesül. Nem, ez így nem pontos kifejezés. Nem egyszerűen fellelkesül, szabályosan felragyog! Olyan tündöklő mosolyt küld felém, ami még a borús égboltot hirtelen elárasztó nyári napfénynél is ragyogóbb. Nem kell neki több biztatás, a rá jellemző dinamizmussal máris tettre kész.
- Oké! – lelkendezik. – Akkor csináljuk! – Kilazítja a nyakkendőjét, egy gyors mozdulattal kibújik a hurokból, utána kigombolja az ing három felső gombját. Ruhája ujját könyékig feltűri, s közben sürgető pillantást küld felém. – Na és te kész vagy?
- Egy pillanat… – mondom, miközben egy kicsit oldalra csúszok a kanapén, megragadom a szélét, és jó erősen belekapaszkodok. (Ezeket az előkészületeket mindig tanácsos elvégezni, ha nem akarok a padlón kikötni. Ron technikája a rendszeres gyakorlásnak köszönhetően sokat javult, a kezdeti ügyetlenkedést már leküzdötte, de a mozdulaton még bőven van mit finomítani, és én semmit nem bízok a véletlenre.)
- Oké! – Ösztönös mozdulattal kisimítom a homlokomba lógó hajtincset, és a fülem mögé tűröm. – Jöhetsz!

Ron bemelegítésként végez pár nyakkörzést, majd összekulcsolt ujjakkal úgy nyújtja ki a kezét, hogy a könyökízületei hangosan ropogjanak. (Tisztára olyan, mintha valami különleges tornamutatványra készülne.)
- Rendben! – kiáltja, és már lendül is előre. Arcán a feszült koncentráció jelei tükröződnek: homloka ráncban, szája csücsörben. Tüdejét mélyen teleszívja levegővel, és a varázspálcáját rám szegezve így kiált:
- Legilimens!

A varázslat úgy zúdul felém, mint egy viharos erejű légáramlat – hátra is tántorodom tőle. A tenyerem lecsúszik a karfáról, és én nagyot nyekkenve nekivágódok a kipárnázott háttámlának. Fehér villanás hasít a szemembe, de olyan fényesen, hogy néhány pillanatig semmi mást nem látok – aztán a vakító fehérség foltokra szakad, a káprázat lassanként feloszlik, és valahol mélyen a homlokom mögött ismerős bizsergés kezd terjengeni.
Ronnak sikerült a varázslat: bejutott a gondolataim közé.
(Egyébként ez már a második kísérlet a héten, és összesen a hatodik alkalom múlt kedd óta, amikor több elkeseredett próbálkozás után végre Ronnak is sikerült az áttörés. Ron amúgy meglepő szorgalommal vetette bele magát a gyakorlásba – később persze az is kiderült, hogy miért.)

Úgy is mondhatnám, Ron most benne van a fejemben – átvitt értelemben persze, de a lényeg nagyjából ez. Érzem, ahogy lassan kutakodni kezd az emlékeim közt – mocorog és tapogatózik odabent, szellemujjaival a gondolataim után nyúlkál. S hogy milyen érzés ez pontosan? Nehéz megfogalmazni. Bizsergető? Csiklandós? Émelyítő? Talán mindegyik egyszerre. Ha igazán szemléletes hasonlattal akarnék élni, azt mondanám: olyan, mintha szénsavas üdítőitallal öblögetnék a koponyám belsejét, vagy mintha egy felrázott pezsgőt tartanának a fülemhez. Apró buborékok nyüzsgő pattogását hallom, a szemem sarkában pedig ezüstös szikrák villognak, és minden, amit látok fényes kerettel van körülvéve. Szédülök, és képtelen vagyok mozdulni, de mindezek ellenére a dolog egyáltalán nem olyan kellemetlen, mint ahogyan hangzik – sőt sokkal elviselhetőbb, amióta Ron megtanult uralkodni a mentális energiái felett. (Amikor először csinálta, olyan vehemenciával esett nekem, hogy azt hittem, az agyam füstölögve fog kifolyni a fülemen át, mint sípoló teáskannából a gőz.)

Tehát itt ülünk egymással szemben a félhomályos klubhelységben, mozdulatlanul, a varázslat erejétől bénultan. Már fél perce mereven nézzük a másikat, a tekintetünk összekulcsolódik, és a pattogó hangok periodikusan hol felerősödnek, hol elhalkulnak a fejemben. Ebből tudom, hogy Ron egyre görcsösebben erőlködik. Látom felém meredő varázspálcáját: már nagyon remeg. Tekintete keskeny vonallá szűkült, a homloka pedig mulatságosan összegyűrődött a koncentrációtól.
Elmosódott foltok úszkálnak a szemem előtt, s a fejem most már úgy zsong, mintha egy csapat adrenalin-túltengésben szenvedő méhet eresztettek volna szabadon benne.
Ron kapkodva kutat az emlékeim között, de a homályos és összefüggéstelen képek értelmetlen halmazánál többet egyszerűen képtelen a felszínre hozni. Érzem, ha nem segítek neki, hamarosan elveszíti a kapcsolatot. Nem akarom, hogy egy újabb sikertelen kísérlet elvegye a kedvét, ezért próbálok ellazulni – amennyire ez ilyenkor lehetséges –, és mielőtt feladná, önként nyújtom át az egyik gyerekkori emlékemet.

Ron kapva kap a csalin: mintha egy horgot rántana ki a mély vízből, úgy kapaszkodik bele az emlékfoszlányba és emeli a felszínre. Ebben a pillanatban mindkettőnk szeme előtt ugyanaz a filmszerű képsor bontakozik ki:

…hatévesforma kislányok ácsorognak az iskola udvarán, egy terebélyes gesztenyefa árnyékában. Valamennyien a ’86-os ősz divatszíneiben pompáznak, neonzöldben és élénkrózsaszínben. Összedugott fejjel pusmognak, látszik rajtuk, hogy rosszban sántikálnak. Az egyik lány – hosszú, szőke copfos – izgatottan mutogat valamit a többieknek…
…a hatéves énem sétál le az iskola lépcsőjén. Gyanútlanul halad az udvaron, s már éppen elmenne a gesztenyefa mellett, amikor az árnyékból előlép az összeesküvő lánycsapat, és az útját állja...
…a szőke copfos tesz még egy lépést felém, azután széles mosolyt villant rám. Szájában már ott van a két cukorka, amit eddig a tenyerében szorongatott. Pontosan a metszőfogak fölé szorította őket, kegyetlenül hitelesen utánozva így az akkori önmagam nem mindennapi fogszerkezetét. A többiek ujjal mutogatnak rám, hasukat fogják a nevetéstől…

Az emlékképek itt elhomályosulnak, mintha vékony fátyol borult volna rájuk. Tudom, mi okozza ezt a zavart. A szememet akkor könnyek borították el, alig láttam tőlük. De elszántan küzdöttem a sírás ellen, a kezem ökölbe szorult, és akkor:

…hirtelen megsűrűsödnek az árnyékok, egy kis darabon beborul felettünk az ég, és a különös felhőből furcsa eső kezd hullani. Hatalmas szürke varangyok záporoznak tucatjával, engem kikerülve, egyenesen a csúfolódó lányok fejére, a hajukba, blúzuk nyakkivágásába…
…döbbent kifejezés váltja fel az arcukon ülő csúfolódó vigyort, szájuk sikolyra nyílik. A szőke lány sem olyan magabiztos már, minden bandavezéri méltóságát sutba vágva sikoltozik, karjával úgy kalimpál, mint egy elszabadult szélmalom…

Ennél a pontnál hirtelen megszakad a képáradat, mintha elvágták volna a képzeletbeli filmszalagot. A pattogó hangok kiszállnak a fejemből, és elmúlik a zsibbadtság is. Már nem a lányokat látom, hanem Ront, aki most leereszti a varázspálcáját, és olyan hullámzó arccal néz rám, mintha viszketne az orra hegye, de nem merné megvakarni.

- Ezt te csináltad? – tudakolja jókedvűen, valószínűleg a békazáporra utalva.
Elhúzom a számat.
- Igen, én – vallom be keserűen, de bűntudat nélkül. Ez az emlék sokáig kísértett gyerekkoromban, mert akkor, ahogy a többiek, úgy én sem tudtam még mivel magyarázni a békaesőt, csak azt tudtam… vagyis éreztem, hogy a belőlem felszakadó különös erő idézte elő azt a bizarr légköri jelenséget. Miután kiderült, hogy boszorkány vagyok, az emlék elvesztette jelentőségét, és apránként feledésbe merült.

- Első elemibe jártam… – folytatom a visszaemlékezést fennhangon – ezek a lányok pedig az osztálytársaim voltak. Nem voltunk épp a legjobb barátnők, gondolhatod… A békás incidens után meg különösen nem – teszem hozzá nem kevés elégtétellel a hangomban. – Viszont meglett az az áldásos eredménye, hogy többet nem mertek piszkálni. Persze első dolguk volt beárulni a tanároknál – úgy látszik, nekik egyértelmű volt, hogy az egész az én művem –, de senki sem hitt nekik. Még azok a felsőévesek, akik aznap az udvaron felügyeltek, sem voltak hajlandóak alátámasztani a lányok beszámolóját, holott a saját szemükkel látták. Gondolom, annyira hihetetlen volt a látvány – a semmiből előtűnő majd ismét semmivé váló békák látványa –, hogy a legkényelmesebb megoldást választották, és inkább a képzeletük számlájára írták az egészet… Valószínűleg nem akartak bolondnak tűnni…

Miközben én felelevenítem gyerekkorom megalázó emlékeit, Ron egyre furcsábban, egyre szaggatottabban kezdi szedni a levegőt. Látszik rajta, hogy belülről feszíti a visszatartott röhögés.
- Na és mivel érdemelte ki a békazáport az a szegény kislány? – kérdezi a száját harapdálva.
Nem állom meg, hogy gúnyosan fel ne horkantsak. Szerintem egyértelmű, hogy mivel, de ismerve Ron empatikus képességét (ami működik ugyan, csak éppen mindig fáziskésésben van), mégis válaszolok.
- Suzy Leibowits – azonosítom a „szegény kislányt” – meg a barátnői már az első tanítási napon rám szálltak, és az volt a legkedvesebb szórakozásuk, ha engem bosszanthattak. Az ebédlőben krumplipürét kentek a hajamba… elgáncsoltak a folyosón… mindenki füle hallatára Hódpofának csúfoltak, és…
Még be sem fejezhetem gyermekkori kínszenvedésem összes részletének felsorolását, amikor Ronban elszabadul a röhögés. A gúnynevem úgy tűnik, kicsapta nála a biztosítékot, mert hallatán a térdét csapkodva, hátravetett fejjel hahotázni kezd.
Összehúzott szemmel nézek rá, a gyomromban a sértettség maró érzése gyülekezik. Bárcsak én is ilyen viccesnek találnám a dolgot! De képtelen vagyok rá. Ahhoz még nem történt elég régen. A mugli iskolában, sőt kezdetben még itt, a Roxfortban is el kellett tűrnöm a goromba megjegyzéseket, amiket a külsőm, különösen a fogaim miatt kaptam. S bár nem vagyok olyan ember, aki az ilyen kicsinyes és rosszindulatú dolgokon fennakad, valamilyen szinten mégis fájt, és tüske a szívemben mind a mai napig. Nem dédelgetek illúziókat a megjelenésemmel kapcsolatban, nem vagyok olyan, aki lépten-nyomon a képmását nézegeti minden tükröződő felületben. Átlagos lány vagyok hétköznapi külsővel, akinek vannak jobb és rosszabb pillanatai, aki ugyan nem világrengető szépség, de nem is olyan csúnya, hogy az emberek undorodva forduljanak el tőle. Nem vagyok hiú – olyan, aki minden értéket a kirakatban tart, aki látványos külcsínyekből kreál magának lenyűgöző megjelenést. Az életem nem rúzsok és frizurák körül forog, nem vagyok a divat megszállottja, nem ismerem a fájdalommentes szemöldökritkítás három módszerét, vagy hogy mitől lesz szupertartós a körömlakk. Én más szinten értékelem az embereket, és más szinten ítélem meg önmagamat is.
De persze bármennyit bölcselkedhetek arról a szépségorientált, sekélyes hozzáállásról, ami bosszant, és néha feldühít, az az igazság, hogy a szívem legmélyén én is olyan vagyok, mint minden másik lány, különösen ha szerelmes. Mert bármennyire is hangoztatom az ellenkezőjét, én is szeretnék tetszeni másoknak… Főleg egyvalakinek.

Épp ezért esik rosszul, hogy Ron még mindig nevet. Már nem olyan hangosan, mert a szájára szorította méretes tenyerét, de azért még látványosan rázza a röhögés.
És ez bosszant engem, sőt kezdek komolyan megharagudni rá. Igazán! Néha olyan tapintatlan tud lenni. Nem látja, hogy ezzel megbánt? Egy marék szárított lepke több megértést tanúsítana ilyen esetben. Elegem van; nem bírom tovább hallgatni a nevetését!
Egy jól becélzott láblendítéssel áthidalom a köztünk lévő félméteres távolságot, és amilyen erősen csak tudom, bokán rúgom.

Ron rögtön elnémul, száját eltátva óriási szemekkel mered rám. Én állom a tekintetét… és nagyon csúnyán nézhetek rá, mert hirtelenjében a vörösnek egy különösen bűntudatos árnyalata önti el az arcát – a látvány engem bizarr módon a hófehér abroszra kilöttyintett paradicsomszószra emlékeztet.
- Izé… ne haragudj – szabadkozik esetlenül, miközben bánatos tacskószemekkel próbál kiengesztelni. Majd hogy elejét vegye egy csípős hangvételű szóváltásnak, gyorsan elébe megy a dolgoknak, és megkérdezi:
- Megpróbálhatom még egyszer?
És mielőtt bólinthatnék, tiltakozhatnék, vagy bármily más módon reagálhatnék a kérdésre, már cselekszik is. Mire észbe kapok, a pálcája már a homlokomnak van szegezve, a varázslat pedig úgy úszik felém, mint egy tüzes puskagolyó.

Bumm! Az emléktörő bűbáj ismét fejbe talál. Megrándulok, még a fogaim is összekoccannak, és a jól ismert bizsergő érzés, mint a felrázott pezsgő habja, sisteregve végigfut a koponyám belső felén.
Megint bejutott. De sokkal könnyedébben, mint az előbb, sokkal simábban. Érzem, hogy most erős a kettőnk közt lévő mentális kapcsolat, mint a feszülő kötél, nincs benne bizonytalan vibrálás, nem remeg – ahogy a varázspálcája sem. Ron ezúttal céltudatosan halad az emlékeim között, határozottan és eltökélten, tétovázás nélkül. A fejemet betöltő hangok egyenletes hangerővel szólnak, nincs meg bennük a korábbi hullámzás. Ronnak most nincs szüksége a segítségemre, sőt…
(te jó ég! Mit csinál?)
…azon kapom magam, hogy teljes erőmmel küzdök az akarata ellen. De nem tudom kirekeszteni a tudatomból. Egyszerűen nem megy! Érzem, ahogy egyre mélyebbre jut, akárhogy igyekszem kiszorítani, Ron csak halad előre, leás a tudatomba, oda, ahol a legprivátabb emlékeimet őrzöm, a legintimebbeket, amelyeket eszem ágában sincs megosztani vele.

Összeszorítom a fogaimat, és minden tudati energiámat latba vetve igyekszem kilökni őt a fejemből – de nem boldogulok vele, még arra sem vagyok képes, hogy becsukjam a szemem.
Így hát látom Ront. Annyira elszánt az arca, mint egy rókát üldöző vadászkopónak, amelyik éppen szagot fogott. A pillantásában van valami lenyűgözően állhatatos, amitől megborzongok, és libabőrös leszek. A fejemben közben egyre inkább fokozódik a zsibongó nyomás, ez a különös szénsavas öblögetős érzés – és elborzadva döbbenek rá, hogy már késő erőlködni. Feltartóztathatatlanul öntenek el az emlékek, azok képek, amelyeket eddig gond nélkül el tudtam rejteni:

…a karácsonyi bál a negyedik évben. Az ebédlő szikrázó jégdíszekbe öltöztetve várja az ünneplő diáksereget, egyelőre még üres, csak én vagyok az előcsarnokban…

„Menj innen!”, kiáltom gondolatban, mert tudom, hogy mi következik. De Ron nem hallgat rám. Lelkem mozija szakadatlanul továbbforog:

…a magas tölgyfaajtóhoz érek, kinyitom, és a mély hóban rövideket lépve elindulok a tó irányába. A zúzmarával borított hajó árnyékából, a partra eresztett fapallón lassanként egy magas férfialak bontakozik ki…

„Ron, azonnal hagyd abba!” „Nem hallod!?”

…ahogy egyre közelebb érek, a félhomály is kitisztul, a bárka ablakaiból kiszüremlő kör alakú fénykévék megvilágítják a vastag prémgalléros talárba öltözött alakot…

„Kérlek! Kérlek! Kérlek!”

…már csak egy lépés választ el tőle, a hajóból kiszűrődő fény ránk szóródik, és megvilágítja a sűrű szemöldökű arcot. Viktor felém nyújtja a kezét, majd lassan lehajol…

Nem! Ez már tényleg túl sok. Ezt nem szabad látnia! Minden akaraterőmet latba vetve sikerül valamiféle védőpajzsot emelni az emlékeim köré – és a képfolyam ennek köszönhetően végre megszakad. Mielőtt Ron újból próbálkozhatna, én megfeszítem minden izmomat, behunyom a szemem, és elképzelem magam előtt a fejemben tapogatózó idegen elmét, mint egy kezet, majd minden idegszálammal arra a képre koncentrálok, ahogy ezt a kezet kihúzom az agyamból, és eltaszítom magamtól.
Ez bevált!

Ron alatt nagyot reccsen a karosszék, ahogy háta a támlának csapódik. Haja mélyen a homlokába hull, arcán fényesen csillog a verejték. Hangosan és szaggatottan kapkodja a levegőt, erősen liheg.
De hát mindketten lihegünk! Eddig nem is tudtam, hogy ilyen fárasztó meló ellenállni az emlékolvasó bűbájnak. Megtörlöm verejtékező homlokomat, és ezzel az egyszerű mozdulattal majd’ kinyomom a saját szemem. Visszaejtem a kezem az ölembe, és ránézek… Remegnek. Mind a kettő.
Azt hiszem, egy kicsit ideges vagyok. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogyan juthatott idáig. Annyira biztos voltam magamban és abban, hogy ezek az emlékek bombabiztos helyen vannak ott, ahova rejtettem őket.

A karosszék felől ideges mocorgást hallok. Felkapom a fejem.
- Ezt most mért csináltad? – Ron sértődött, kissé bosszús képet vág. Úgy fest, mint egy durcás kisfiú, akit az anyukája ágyba parancsolt, mielőtt végignézhette volna az esti filmet. – Azt hittem, az a cél, hogy tanuljak, hogy tökéletesítsem a technikámat? Te magad mondtad, hogy jó hasznát vehetjük még ennek a gondolatolvasó trükknek… És én belementem, gyakoroltam veled szorgalmasan, erre te… te… SZABOTÁLSZ! – Ezt az utolsó szót úgy vágja elém, ahogy a kártyajátékos csapja le az asztalra az aduászt. Kihívó tekintete azt kérdezi: „Na erre mit lépsz?”
És tényleg. Most erre mit válaszoljak?

- Igen… az a cél, hogy tanuljunk… hát persze… – hebegem erőtlenül. – De bizonyos emlékeket tiszteletben kell tartanod. Hiszen megegyeztünk abban, hogy vannak izé… területek, amiket jobb békén hagyni, hogy a Vi… – Még idejében elhallgatok. Hát erre ment ki az egész! Nem hiszem el! Ez már nem az első alkalom a részéről, hogy a Viktorral kapcsolatos emlékeim előrángatására tesz kísérletet. A gondolatolvasó módszerrel ilyen messzire még soha nem jutott. Egyszerűen nem engedtem. És egészen két perccel ezelőttig nem is okozott különösebb nehézséget lezárni az elmémet, ha úgy éreztem, Ron tiltott helyen kutakodik. De úgy látszik, a kudarc, sőt még az én csökönyös ellenállásom, amit ebben az ügyben folyamatosan tanúsítok, sem szegte kísérletező kedvét. Valami nem hagyja nyugodni, beléfúródott a kíváncsiság tüskéje, de oly mélyen, hogy nem tud tőle megszabadulni, amíg meg nem sebzi magát.
Viktor. Ah! Ez a név újból és újból felbukkan, mint valami ködös szellemalak, megfoghatatlanul, amit elhessegetni sem lehet, ami folyton lecsap a múltból, és nem hagyja nyugodni szegény Ront. De erről egyes egyedül csakis ő tehet, mert én még véletlenül sem szoktam utalni rá, nemhogy szántszándékkal emlegessem. Ron viszont! Úgy érzem, az ő szemében Viktor afféle mitikus alakká nőtt, egy különös figurává, akit rejtélyek és talányok öveznek, akinek a története sok-sok fehér folttól hiányos, nevezetesen: „Hermione és Viktor, avagy mi történt a Trimágus Tusa alatt?” Ez a nagy kérdés. És Ron már hónapok óta kerülgeti, mint ideges embert az epebaj. Nyíltan rákérdezni sohasem mert, csak célozgat vagy sunyi módon a gondolataimból akar valamit kinyomozni.
Az a legbosszantóbb, hogy én már rég elfelejtettem volna az egészet, ha Ron nem emlegetné fel állandóan. Miért nem tudja felfogni, hogy már semmit sem jelent? Nem történtek világrengető dolgok… Persze azt sem állítom, hogy nyomtalanul múltak el a hónapok, amit Viktor itt, a Roxfortban töltött, hogy elfelejtettem azokat a pillanatokat, amiket kettesben a könyvtár csendjében, vagy a bálon éltünk meg. Nem. Persze, hogy nem. Néhány megőrzésre méltó emlék az agyam egy hátsó rekeszében archiválásra került, gondosan felcímkézve: „Első bók”, „Első ölelés”, „Első csók”. Mindegyik szépen elraktározva agyam kartotékszekrényében a V betűnél. V, mint Viktor. Jobban szerettem volna az R-hez rakni őket, de hát így alakult. Ron jogtalanul bosszankodik emiatt. Ugyan ki tudna megfeledkezni az első szerelmes kalandjáról? Senki. Én is megőriztem az emlékezetemben egy-két képet abból az időből. De ennyi az egész. Nem nézegetem őket minden nap!

Ron még mindig fancsali képet vág, sértődötten füstölög magában. Az egyszeri varázsló jut róla eszembe, aki vakmerő kalandor lévén nem ismerte a félelmet, és szeretett volna mindent kipróbálni, mígnem aztán tévedésből a rosszabbik felén csókolta meg a durrfarkú szurcsókot. Csak az a különbség, hogy Ron nem szokott tanulni a hibáiból.

A csend kezd túl hosszúra nyúlni, és én nem tudom, hogyan vegyem fel a beszélgetés fonalát anélkül, hogy ingoványos területre ne tévednénk. Látom az arcán, hogy lenne hozzáfűznivalója a Viktor témához, amit én a legkevésbé sem akarok, ezért hogy eltereljem a figyelmét, gyorsan cselekszem. Megragadom a pálcám, előrébb csúszok a kanapén, amíg a lábam biztos támaszt nem nyer a padlón.
- Most én jövök – jelentem be, miközben rászegezem a varázspálcámat.
Ron egy szóval sem tiltakozik. Ezt én beleegyezésnek veszem, és már kiáltom is:
- Legilimens!

Ron kicsit összerándul, a szemhéja megremeg, s még a félhomályban is jól látszik, ahogy a pupillája szélesre tágul.
Én is megremegek. Mások gondolatába bejutni nagyjából ugyanolyan érzékszervi tünetekkel jár, mintha a varázspálca túloldalán lennék: először a vakító a fény, majd a különös bizsergő érzés a koponyám belső felén, pattogó hangok, látóterem szélénél vibráló fénypontok. A varázslat erejétől mindketten megváltozott tudatállapotba kerültünk. Ron rövid időre mozgásképtelen lesz, nem bénul meg szó szerint, de óriási erőkifejtésre lesz szüksége még a legapróbb mozdulatokhoz is, mint például a szemmozgatás, vagy a szemhéjak összezárása. Én ugyanakkor – a varázspálca birtokában – képessé válok arra, hogy érzéseket és gondolatokat vizuálisan érzékeljek, hogy emlékképeket mozgófilmszerűen, nem ritkán meghökkentő részletességgel lássak. Olyan az egész, mintha belépnék a fejébe – elméje vetítőfülkéjébe, tudatának belső mozijába.

A látásom lassanként kitisztul, a fényfoltok mögött feltárul előttem Ron emlékezetének labirintusa. És hogy mit látok pontosan? Nehéz megfogalmazni. Az ember memóriája ugyanis nehezen magyarázható dolog, lehetetlen úgy jellemezni, mint a minket körülvevő tárgyakat. Fizikai értelemben nem megfogható, nincs mérete, súlya vagy színe. Még csak körvonalazott alakkal sem rendelkezik; első ránézésre csupán egy plazmaszerűen képlékeny gomoly, ami homályos, véletlenszerű képekből áll. (Egy gyakorlatlan gondolatolvasó csak ennyit képes felfogni belőle.) De ha egy kicsit jobban odafigyelünk, ha az összefüggésekre koncentrálunk, akkor felfedezzük benne a rendszert. A látszólagos káosz mögött struktúra bújik meg – egy építmény, amelyben a gondolatok vezérfonalakra vannak felfűzve, szép sorban. És ez nem minden! Minden emléknek megvan a memóriában elfoglalt saját helye, tematikusan és kronológiailag egységekbe tömörülve.
A mindent rendszerezni akaró elme feldolgozza az itt található információt, és jól átlátható rendbe állítja. És ebben az értelemben Ron memóriája olyan, mint egy többszörösen elágazó folyosórendszer, melynek oldalaiból ajtók nyílnak – kisebbek, nagyobbak, egy- és kétszárnyúak. Mögöttük pedig ott pihennek az emlékek hosszú, tömött polcokon, papírdobozokban, kartotékszekrényekben. Olyan az egész, mint egy mentális irattár.

Most hogy sikerült a kapcsolatfelvétel, Ron rövid távú memóriájába kerültem, ahol a közelmúlt eseményei villannak fel. Ez a tudat küszöbe, amit mindig át kell lépnem ahhoz, hogy mélyebbre juthassak. Az érdekesebb dolgok e mögött vannak. Ezért gyorsan magam mögött hagyom ezt a helyet, belépek a labirintus félhomályába, és elindulok a főfolyosón…

Jobb kéz felől már látom is az első ajtót. CSALÁDI ANEKDOTÁK, azonosítja a felírat. Itt már jártam. Ez egy rendkívül látványos és napfényes, katedrális méretű terem, ahol többemeletes, zsúfolásig telt polcok magasodnak. Az elrendezés könyvtárszerű, az egyes rokonokhoz fűződő emlékek ABC- rendben pihennek egymás mellett. Külön bejáratú helyet csak az ikrek kaptak. Frednek és George-nak egy cirkuszi sátorra emlékeztető, piros-fehér csíkos paravánokkal körbekerített rész van fenntartva.
Tovább haladok… Néhány lépésre innen, baloldalt a KVIDDICS feliratú kapuhoz érek. Ezt is ismerem már, jobban is, mint szeretném. A magas, boltozatos bejárat mögött végeláthatatlan zöld mező húzódik, felette visszhangos kék ég, ahol gurkók és kvaffok száguldanak keresztbe-kasul. A mező zöldjéből valami felfoghatatlan, kaotikus rendszerben az emlékek úgy nőnek ki, mint a szőlőtőkék, rajtuk tömött fürtökben pedig ott sorakoznak a kviddics évszázados történetének gyöngyszemei. Itt kedvemre szüretelhetek, Ron soha nem bánja, de én igyekszem mindig jó nagy ívben kikerülni ezt a helyet. Épp elég beszámolót kellett végighallgatnom az elmúlt években. Ron és Harry bármikor képes lyukat beszélni a hasamba, és halálra untatni a dicsőséges meccsek végtelen anekdotáival, még kérnem sem kell őket.

Elsuhanok hát mellette. Befordulok balra, egy szűk folyosóra, amelynek végén ott a következő ajtó. TANÓRÁK, hirdeti a megkopott felirat. Nos, ez… nem tudom, hogy fogalmazzak, ezért inkább kimondom kerek-perec: nyomasztó egy hely. Először is teljesen sötét, nincs rajta ablak. (Amikor Ron tőlem vár választ az egyik órán előadott tananyaggal kapcsolatban, én gyakran kérem arra, hogy ugyan erőltesse már meg egy kicsit az agyát, és próbáljon visszaemlékezni a tanárok szavaira. Mire ő mindig azt válaszolja, hogy a dolog „kilátástalan”. Most már legalább tudom, hogy érti.) Másodszor: pókhálók lógnak mindenhonnan, teljesen beborítják a falakat, a mennyezetet, és hogy még ijesztőbb legyen az egész… hm… a legutóbb mintha egy porral lepett csontvázat láttam volna a sarokban.
Nem akarom tudni, hogy ez mit jelent. Gyorsan ellépek ettől az ajtótól, és jobbra fordulva egy széles folyosóra jutok.
A következő utamba kerülő terem a RÉMSÉGEK ÉS SZÖRNYEK hangzatos nevet viseli. Most ezt is kihagyom. Nekem is van egy ehhez nagyon hasonló termem, vagyis inkább egy ketrecem, tele a legocsmányabb lényekkel, amelyeket közös kalandjaink során teljes életnagyságban is megcsodálhattunk.
Gyorsan magam mögött hagyom a vérfagyasztó üvöltésektől visszhangzó folyosót, beveszek néhány kanyart, és céltudatosan haladok a terem felé, ahova még soha nem nyitottam be.

Rövid kóborlás után meg is érkezem, itt állok a SZÍVÜGYEK acélpántokkal megerősített, lelakatolt bejárata előtt. Ez az egyetlen ajtó, amelyen még egy felirat szerepel, rikító neonbetűkkel: SZIGORÚAN BIZALMAS.
Érzem, ahogy a vérembe áradó adrenalin felpörgeti a pulzusomat. Izgatottságomat nem tudom lecsillapítani. Az az igazság, hogy nem először tévelygek ezen a folyosón, és nem először cövekelek le ez előtt az ajtó előtt – de benyitni még nem volt erőm. Pedig szeretnék, isten a tanúm, hogy mennyire! Nem csak Ron kajtat régi emlékek után, az én fejemben is sok kérdés van, korábbi szerelmekről, róla és rólam, kettőnkről – sok mindenről, melyekre odabent válaszokat lelhetnék.
A félelem és a kíváncsiság, mint két ellentétes erő irányítja a kezemet: az előbbi elrántja a kilincsről, az utóbbi rákulcsolja. Melyiknek engedelmeskedjek? Szeretném látni, ami odabent van, de rettegek is tőle. Ez az ajtó titokzatosabb bármelyik másiknál, meglepetéseket tartogat – akár kellemetleneket is. Össze vagyok zavarodva.
Ráadásul képmutatónak is érzem magam. Azután hogy valóságos szentbeszédet tartottam Ronnak a bizalmas titkokról, a magánélet megsérthetetlen szférájáról, úgy gondolom, tőlem is jogosan elvárható lenne, hogy ennek szellemében cselekedjek, és csendben félrevonuljak. De nem megy! Saját erkölcsi prédikációm érzéketlenül pattan le rólam.

Ron elkezdett nyugtalankodni, már fészkelődik. Szerintem tudja, hol vagyok. Egyre nehezebb fenntartani a kapcsolatot. Nem habozhatok tovább, ha be akarok lépni, azt most kell megtennem.

Mit csináljak? Menjek vagy maradjak?

Aztán hirtelen elhatározásra jutok. A cselekedeteim vezérlőpultjánál szolgálatban lévő Irányító, aki mindig tárgyilagosan és józanul dönt, most kiengedi kezéből a gyeplőt, és egy karakánabb nőszemély ül a helyére. A kíváncsiságom félrelöki a félelmemet, és már semmi sincs, ami megállíthatna. Szorosabbra fonom ujjaimat a varázspálcán, és egyetlen nagy erejű rohammal betöröm az ajtót.

Bejutottam. A világos szoba egy kellemesen zsúfolt iroda benyomását kelti. Halmokban állnak a karton irattartók, egymás hegyén-hátán, látszólag teljesen össze-vissza. Nincs időm válogatni, ezért megragadom az első kezem ügyébe kerülő dobozt, és mohón kirázom a tartalmát. A kiszabaduló emlékek a másodperc törtrészéig alaktalanul kavarognak… azután formát öltenek, vizualizálódnak, és mint filmkockák a vetítőben peregni kezdenek:

…Ron egy sötét, alacsony mennyezetű helyen álldogál, ahol kizárólagos fényforrásként néhány kör alakú pont világít csupán…
(Felismerem: ez a hatodik emeleti titkos átjáró, amit egy lyukacsos falikárpit választ el a főfolyosótól – a szerelmesek körében igen népszerű találkahely.)
…a falikárpit fellendül, egy vékony női alak bújik be alatta…
(Ez nem én vagyok!)
…Lavender Ronhoz sétál. Ron átöleli a lány derekát, mire az kígyószerűen rátekeredik a fiúra. Nem vesztegetik az időt, azonnal heves csókcsatába kezdenek…

Ron mocorogni kezd. Hallom, ahogy a szék rúgói élesen nyikorognak alatta. Én is elbizonytalanodom, ám a kíváncsiságom szilárdan tartja kezében a varázspálcát, és nem hagyja, hogy megszakadjon a kapcsolat.

…az ölelés egyre szenvedélyesebbé válik. Lavender keze kalandozni kezd Ron testén, végigsimít vállain, mellkasán, hasán, azután még lejjebb siklik. Felnéz Ronra, csábosan rebegteti a szempilláit, miközben gondosan manikűrözött ujjai már slicctájékon matatnak…
(Tisztán látom magam előtt a pillantását – olyan kacér, hogy az még egy kiszáradt vénembernél is beindítaná a pavlovi reflexet.)
…Ron sem tiltakozik. Lavender megragadja az öv csatját, és…