Hermione

„Ron, kérlek, hat napja nem szóltunk egymáshoz. Kerülsz; ha összefutunk, még a fejedet is elfordítod. Ez így nem mehet tovább…”
Nem. Ez így nem lesz jó. Nem akarok szánalmasnak és megtörtnek tűnni.
„Hé, Ron! Beszédem van veled, és te végig fogsz hallgatni!”
Uh, ez meg túl erőszakos – ami a jelen körülmények közt aligha lenne célravezető. Az ideális hang, azt hiszem, valahol a kettő között húzódna.
„Ron, légy szíves, hallgass végig! Ez a kiköltözősdi nem az én ötletem volt, nem én találtam ki, és még csak nem is akartam. De nem tehettem mást, úgyhogy ne játszd tovább a sértődöttet, és próbálj végre megbékélni a helyzettel!”
Vagy bőven elég lenne annyi, hogy: „Hiányzol…”

Már itt totyorgok a tornácon, kezem a kisház kilincsén, de még mindig nem döntöttem el, hogyan kezdjem a békülést. Pedig Ron odabent van, tudom, mert láttam ebéd után visszajönni. Úgy settenkedtem a nyomában, mintha bizony félnék megszólítani őt – ami persze nevetséges. Ó, a bánatba, nem szobrozom itt tovább!
Veszek egy bátorító célzatú levegőt, és benyitok.
- Öö… hello! – küldöm előre a hangomat, mielőtt apránként beóvatoskodnék az ajtón. – Ron… itt vagy?

Motoszkálás hallatszik a fürdőszoba felől; arra fordulok. Ron az ajtónyílásban áll; a kigomolygó sűrű gőz alacsonyan szálló felhőrétegként veszi körül magas alakját.
- Nocsak… nocsak… – duruzsolja karba tett kézzel, s én most veszem észre, hogy a derekára csavart törülközőt leszámítva teljesen meztelen. (Ez némileg dekoncentrál engem.) – A tékozló testvér visszatért… Mi az, Hermione, csak nem honvágyad van?
- Készülsz valahova? – szegezem neki a kérdést. A gúnyos megjegyzésre bölcsen nem reagálok.
- És ha igen? – Ron magasra húzza a szemöldökét. – Mit tudsz tenni ellene? Még egyszer kiköltözöl?
- Nem az én ötletem volt… – szűröm a fogaim közt. Már most béketűrésért kell fohászkodnom. – Hányszor mondjam még, hogy felfogd végre?

Ron csak legyint.
- Ne fáraszd magad, Hermione! Most már úgyis mindegy… – Leveszi rólam a tekintetét, és lehajtott fejjel, gondosan ügyelve rá, hogy elhaladtában nehogy hozzám érjen, átvág a szobán, majd komótos tempóban felcaplat az emeletre. Onnan kiáltja vissza: – Ha nagyon tudni akarod, a városba megyek. Ma én viszem nagyapát a prosztatamasszázsra… és gondoltam, a postára is beugrok, feladni a levelet anyáéknak… Neked kell valami?

Kipasszírozok magamból egy „Kösz, nem kell semmi…”-t, leülök, és némán, gondolataimba merülve várom, hogy Ron végezzen az öltözködéssel. Az ominózus vasárnap estét játszom le újra és újra a fejemben; úgy látom magunkat – a meglepetéssel előálló Dinah-t, a kifejezéstelen arcú Ront és a saját döbbent vonásaimat –, mintha valaki más megfilmesített életemlékét nézném.
Beköltöztetünk, Hermione! – jelenti be a filmbeli Dinah, akár a bőkezű Mikulás, mikor a legnagyobb ajándékot húzza elő a puttonyból. Kiürítettünk neked egy szobát a nagyházban! Ron és te végre külön légtérben alhattok, és még a fürdőszobán sem kell osztozkodnotok. Örülsz?

Mit mondhattam volna? Hogy halálra rémít az ötlet? Hogy eszem ágában sincs felügyelet nélkül hagyni Ront – azt a Ront, aki egyre nagyobb figyelemnek örvend egy bizonyos gyakori látogató részéről?
Nem, hát persze, hogy nem. Egy húg nem csinálna gondot belőle, sőt, nagyon is örülne, ha megszabadulhatna a bátyjától, és kapna egy privát helyiséget. Szóval próbáltam jó képet vágni a dologhoz, és nem elárulni kétségbeesésemet, miközben szerény anyagi javaimmal felmálházva átkullogtam a nagyházba.

Mindez négy napja történt, pontosan kettővel a fesztiválos veszekedés után. Ronnal azóta nem találjuk a közös hangot. Minden szelíd próbálkozásom hasztalan, Ron még csak veszekedni sem hajlandó, nem árulja el, mivel bántottam meg – már ha tényleg ez történet –, és kísérletet sem tesz a kibékülésre.
A kapcsolatunk árfolyama mára elérte történelmi mélypontját, esély sincs a javulásra – hacsak nem teszek valamit.

Amikor meghallom közeledő lépteit, azzal az eltökélt szándékkal tápászkodom fel, hogy ha kell, a testi vonzerőmet is bevetve fogom jobb belátásra téríteni, és ha törik, ha szakad, visszaédesgetem magamhoz Ront.
De még csak lendületet sincs időm venni a kezdéshez, már megtorpanok. Az a nyomorult kalap már megint a fején van! Mr Fergusson kotorta elő neki, miután értesült rodeó-bohóci múltjáról, de állandó öltözékévé csak az után lépett elő ez az átkozott tökfödő, hogy Angie bájologva megjegyezte, mennyire férfias jelenség benne. Azóta mintha a fejére ragasztották volna. Talán még alváshoz sem veszi le…
- A szemedbe lóg a hajad – vetem oda ingerülten. Nem ezt terveztem mondani, de a kalap teljesen összezavart. – Fodrászhoz is beugorhatnál. Ha már úgyis a városba mész.

Hosszú, rezzenetlen szemkontaktusba merevedve nézünk egymásra. Ron álla finoman remeg, mintha egy régóta érlelt közlendőhöz keresné az első szavakat. Lélegzetvisszafojtva várom a megnyilatkozást, tekintetemmel szinte szuggerálom: Rajta, bökd ki végre! De ami végül kijön a száján, az így hangzik:
- Beugorhatok éppen. Angie ajánlott is egy helyet. Szóval, ha nincs más mondanivalód, én mennék is…
- Várj! – kapok a könyöke után. – Én akartam még valamit… szóval… – De a fejem teljesen kiürül, az összes próbaszöveg, amit végigvettem magamban, siralmasnak és megalázkodónak tűnik. Képtelen vagyok rászánni magam a békülésre. Végül ez jön ki belőlem: – Időpontot kellene kérned előtte. Az olyan puccos helyekre, ahova a te kis Angie-d jár, nem lehet csak úgy bejelentkezés nélkül betoppanni.
- De be lehet! – Ron kirántja a könyökét. – Csak meg kell említenem, ki küldött, máris fogadnak. Angie mondta, hogy nyugodtan hivatkozzam rá. Mit tesz egy híres név… De te már csak tudod, nem igaz, Hermione?… De mindegy is – legyint. És egy igazán tenyérbe mászó vigyort erőltet a szájára. – Csak ki kell mondanom: Angie… Sweetheart…

Ron

Hermionéból apró, fuldoklás-szerű hangok törnek fel. Látszik rajta, hogy a felháborodás a szavát vette, nyikkanni sem bír, csak vörösödik, mint akit a gutaütés kerülget. Aztán megtalálja a hangját, és kristályrepesztő rikácsolásban tör ki:
- Mi az, már becézgeted is!?
- Miről beszélsz? – nézek rá ártatlanul. Körmöm fegyelmező erővel váj a tenyerembe.
- SWEETHEART!? – hüledezik ő, és még feljebb tekeri a hangerőt. – Mi jön még? Nyuszika? Babóca? Bungyuli?
- Ne nevettesd ki magad, Hermione… – Még most sem emelem fel a hangom, végtelen nyugalmat színlelve világosítom fel: – A „Sweetheart” Angie vezetékneve… – És itt a képmutató pillantások legtökéletesebbikét küldöm felé. – Talán nem tudtad?

Diadaltól pöffeszkedve várom meg, hogy Hermione visszanyerje szabványos emberi színét. Sejtettem, hogy ezzel a szóval az elevenére tapintok – ha tisztában volt Angie teljes nevével, ha nem –, mert direkt olyan hangsúllyal ejtettem, hogy félreérthesse.

Valami nehezen definiálható, beteges örömet okoz Hermione bosszantása. Minden fájdalmas rándulás, ami Angie nevének említésére végigvonaglik az arcán, újabb gyógyír önérzetem meghasadt sebén. Mert képtelen vagyok túllépni a Viktor ügyön, és amióta Hermione kiköltözött csak még rosszabb lett a dolog. Próbálok, nagyon próbálok nem gondolni rájuk. Nappal, de főleg éjszaka minden mentális erőmet beleadom, hogy eltereljem a figyelmemet, de semmi sem használ. Amint lehunyom a szememet, azonnal megrohannak az ocsmány képzelgések. Látom őket egymás karjaiban, a szájuknál összeforrva… látom őket meztelenül, mindenféle tantrikus pózban összegabalyodva, s a gyomromat ilyenkor mintha olvadó acél töltené színig.

De történt más is, és most nem a váratlan szétköltözésünkre gondolok. Hermione külseje lett olyan… olyan zavaróan más. Semmi drasztikus átalakulás, nem… Hermione nem fordult ki önmagából, éppcsak egy magasabb készültségi fokra emelte a megjelenését. A frizurája mostanában mindig olyan gondos és rendezett, mintha készülne valahova, a száját pedig folyton azzal a csillogó ajakírral kenegeti, amitől az állandóan piros és fényes… no meg teltebb, mintha duzzadtra csókolták volna.
Most is olyan szívszorítóan gyönyörű, olyan zsigerdúlóan szexis ebben a feszes rövidnadrágban, hogy valóságos fizikai fájdalmat okoz visszafognom a vágyaimat. Legszívesebben hanyatt dönteném, és valóra váltanám rajta az összes éjjeli látomásomat.

De a sértett önérzet sokkal keményebben tartja magát bennem, semhogy ilyesmire vetemedjem. Nem fogok azzal bókolni neki, hogy bevallom, a falat kaparom kínomban, annyira hiányzik… nem, inkább beszólok neki.

Hermione

- Egyéb sóhaj? – vakkant rám Ron. – Valami éles meglátás, a lenőtt hajamon kívül, amit feltétlenül meg akarsz osztani velem? – Türelmetlen dobolásba kezd a lábfejével, így adva tudtomra: nagyon menne már.
- Semmi az égvilágon – felelem. És már félig-meddig komolyan is gondolom. Ha volt is egy villanásnyi lehetőség a békülésre, az szétfoszlott abban a pillanatban, ahogy kiejtette Angie nevét a száján. – Menj csak… látom, most sem vagy olyan állapotban, hogy normálisan lehessen veled beszélni. Igaz, hat napja nem szóltunk egymáshoz, de te csak ne izgasd magad miatta…
- Te költöztél ki, Hermione – veti közbe Ron. – Szóval ne nyavalyogj, hogy mostanában nem volt alk…
- Nem én akartam kiköltözni! – prüszkölöm ökölbe szoruló kézzel. A halántékomon ugrálni kezd a dühér. – Hát nem bírod felfogni!? Dinah teljesen váratlanul állított be ezzel az ajánlattal. Én is meglepődtem, ugyanúgy, ahogy te.
- De mégsem ellenkeztél…
- Ellenkezni!? – visszhangzom hitetlenkedve. – Szerinted az nem lett volna finoman szólva is furcsa? Hah? Egy majd’ tizenkilenc éves lány, aki inkább a bátyával alszik együtt!? Gondolkozz már, Ron…! Ha még tudsz egyáltalán. – Hangom a gégehurutos papagáj stílusát ölti, és a következő mondat iszonyú vijjogással bukik ki belőlem: – Vagy az az idióta kalap teljesen elszorította az agyadat!?

És ezzel berekesztem az elharapódzó vitát. Dühtől remegve hátraarcot veszek, és Ront kis híján felöklelve kiviharzom a házból. Az ajtó akkorát döndül mögöttem, hogy az egyik cserepes muskátli ijedtében fejest ugrik a korlátról.

Ron

Száguldó pulzussal meredek Hermione hűlt helyére. A vér dübörög a fejemben, a kezem még mindig ökölben – s közben azon gondolkodom, vajon az alternatív döntések párhuzamos univerzumában hogyan hangzott volna ez a beszélgetés.
Hát, egészen más végkifejlettel, az biztos.
Te költöztél ki, Hermione – mondaná a másik énem. – Szóval, ne nyavalyogj, hogy mostanában nem volt alkalmunk cseverészni.
Ó, istenem, Ron! Annyira igazad van… – törne ki könnyekben az alternatív Hermione. – Bocsáss meg nekem, kérlek. Soha, de soha többé nem leszek rossz kislány, megígérem. De most… de most… – Itt hüppögve rám emelné könnytől fényes szemeit, és a száját harapdálva azt mondaná: – Most meg kell büntetned, Ron… keményen, hogy tanuljak a hibáimból… Gyere – ragadná meg a kezem –, itt büntess meg először a biliárdasztalon… aztán kanapén… meg a puffon… és a mosdótükör előtt…

Ó, pokolba! Most aztán mehetek hidegzuhanyt venni…

(húsz perccel később)

Nem hazudtam Hermionénak – legalábbis nem minden szavammal –, tényleg a városba készülök, és tényleg szándékomban áll nagyapát is magammal vinni. De a kiruccanás valós okáról egyiküket sem akarom felvilágosítani… nem, azt a találkozót, amire készülök, ajánlatos minél diszkrétebben lebonyolítani. És azt hiszem, sikerült is megtalálnom a legbiztosabb módszert, mert ahova most készülünk, az a legutolsó hely, ahol ismerősökbe botolhatok. Szóval az óvintézkedés maximális, már csak az alibi tartozékomat, Mr Fergussont kell előkeríteni.

Nagyapa nevét kiabálva bejárom a fél földszintet – hasztalanul, az öreg sehol. Már indulnék az emeltre, amikor különös hang üti meg a fülemet, mintha levél csörögne. Lépés közben megdermedek. A fejemen nem fordítok, csak a tekintetemet kapom félre – s a szemem sarkából még éppen elcsípem, ahogy a hallban álló, óriásira nőtt dísznövény megrebben.
- Jaj, vajon hol lehet Mr Fergusson? – sóhajtom jó hangosan, és lassú léptekkel elindulok felfelé a lépcsőn. – Ez a nagyapa megint olyan ügyesen elbújt…
A cserepes aszparágusz kuncogni kezd.
- Pedig ha tudná – folytatom rendületlenül –, hogy milyen jó híreket hozok neki. Hogy meglepetésem van a számára…

A csali telibe talál. Még végig sem mondom, nagyapa már elő is ugrik a sarokból, és a könyökömet ráncigálva próbálja kihúzni belőlem a részleteket.
- Mi az a meglepetés, Ronald? Felmegyünk a tetőre vizes lufit dobálni? Lövöldözünk sörösüvegekre? Mókusokra? Vagy Jonasra?
- Nem, Mr Fergusson – hűtöm le az ötleteibe egyre inkább belefeledkező nagyapát. – Most valami mást találtam ki. Teljesen mást. Mit szólna hozzá, ha… – itt rövid hatásszünetet tartok – ha bemennénk a városba, és meglátogatnánk egy olyan zenés-táncos helyet, amit a múltkor említett?
- A nudibárt? – csillan nagyot a szeme. – Elvinnél a nudibárba?
- El – bólintok. Mire nagyapának örömében felpöndörödik a bajsza. – Kapja össze magát, hívok egy taxit, és mehetünk is.
- Igenis! – Mr Fergusson összecsapott bokákkal szalutál egyet. – Mindjárt jövök! – kiáltja, azzal hátraarcot vesz, és szélsebesen felnyargal az emeletre.

(tizenöt perccel később)

Hermione

A taxi éles kavicscsikorgással farol ki a ház elől, és a lakott területek sebességkorlátját bőven túllépve robog el a birtok szélesre tárt kapui felé. Egészen addig követem tekintetemmel a távozó járművet, amíg az el nem tűnik a narancsfákkal szegélyezett bekötőút végén. Aztán nagy cuppanással leválasztom arcomat az ablaküvegről, és megállapítom magamban, hogy bizony egyedül maradtam.

Csütörtök délután van, fél hat körül járhat az idő. A felújítást végző szakembergárda nagyjából harminc perccel ezelőtt távozott, a ház falai között azóta üres némaság honol. Miss Carmichael szomszédol, Mr Carmichael pedig odakint kóvályog valahol az istállók körül. Jack munkában, a hazaérkezése még egy-két óráig nem is várható.
Dinah, aki ebben az időszakban az egyetlen társaságom szokott lenni, tegnap reggel kirándulni ment az osztályával, és csak holnap déltájt fog visszajönni. Szóval a mai délután kiváló alkalmat szolgáltatott volna a békülésre, Ronnal minden zavaró tényezőtől mentesülve rendezhettük volna le ügyes-bajos dolgainkat – de ő úgy látszik, szívesebben múlatja az időt Mr Fergussonnal, mint velem.

Nem tudom, mi ütött belé. Értetlenül állok a dolog előtt… képtelen vagyok felfogni, miért játssza immár közel egy hete a vérig sértett fenség szerepét. Talán még mindig az piszkálja a csőrét, hogy Jack bókolt nekem? Hogy felültem mellé az óriáskerékre?
De hát az ég szerelmére, mit tehettem volna ezek ellen? Egyik dolog sem az én bátorításomra történt – ahogy a kiköltözést sem én szorgalmaztam.

Próbálom az ő szemszögéből nézni a történteket, igyekszem elképzelni, hogyan gondolkodnék fordított helyzetben (ami meglepően könnyen megy)… de elfogadható magyarázatot nem lelek a viselkedésére. Ha féltékeny lenne Jackre, akkor nem kerülne szántszándékkal, épp ellenkezőleg: keresne minden alkalmat, hogy velem legyen. Én így tennék a helyében, és teszek is, akárhányszor csak felbukkan Angie. Hisz – te jó ég! – még arra is rábírtam magam, hogy minden nap fél órával korábban keljek fel, és az így nyert plusz időt arra használjam, hogy megpróbáljak valami frizurára emlékeztető dolgot kreálni a fejemen lévő kócból. S mindezt miért? Hát, hogy ne legyen túl ordító a különbség köztem és a legújabb kis kedvence, a „nem csak szép, de értelmes is” Angie között. Még ajakbalzsamot is használok, az ég szerelmére! És mostanában olyan sortban mászkálok előtte, amit még egy revütáncos is megbotránkoztatónak találna! Hát meddig kell még süllyednem, hogy végre észrevegye: én neki akarok tetszeni!?

Ah, nem is fájdítom ezzel tovább a fejem. Most fogom magam, és veszek egy kellemesen langyos zuhanyt, aztán valami kényelmesebbe bújva letelepszem az új ágyamra, és megcsörgetem Dinah mobilját. Kikapcsolódásnak jó lesz egy kicsit más szerelmi életével foglalkozni – mert hogy Dinah a hétvégén pedzegetni kezdett valamit egy bizonyos kiszemeltről, aki ugyan idősebb nála, de nem annyira, és nagyon kedves, meg jóképű, meg magas, meg okos, meg minden. Szóval rendesen belepistult ebbe a titokzatos srácba, akinek az inkognitóját valami hirtelen jött megilletődöttségből körömszakadtáig véd, és csak annyit hajlandó elárulni, hogy az illető szépfiú ott volt a fesztiválon, és ráadásul még én is láttam.
Nem forszíroztam a dolgot, de azért érzek egy bizonyos fokú kíváncsiságot – ugyan ki lehet az a fiú, akit a rettenthetetlen, mindig közvetlen Dinah nem mer leszólítani?

Ron

- Nagy hóhányó vagy te, Ronald fiam!
Nagyapa karcos hangja pengeként vágja el borúlátó gondolataimat.
- Hóhányó? Én? – nézek vigyorgó útitársamra. Mr Fergusson tényleg seperc alatt összekapta magát, a taxi még félúton sem volt, amikor ő már teljes menetdíszben feszített, és félszemét a kukucs-lyukra tapasztva, ájulásig felajzottan kémlelte a felhajtót.
- Úgy bizony – biccent nagyot. – Nagy kópé vagy, ha én mondom! Igazi zsivány! Elhitetted velem, hogy eszed ágában sincs cinkoskodni, aztán meg meglepsz ezzel az úttal, figyelmeztetés nélkül. Még szerencse, hogy volt nálam elég ötdolláros. Jut is eszembe: a féleszű vejemnek mit mondtál, hová megyünk?
- Prosztatamasszázsra – vallom be. – Nem akadékoskodott…
- Azt elhiszem! – Mr Fergusson nagyot horkant. A kackiásra pödört bajusz meg is libben az arcán. – Jonast csak a birkái meg a pásztorkutyái érdeklik. Hogy a lányom mit látott benne…? Na, de mindegy – legyint. – Inkább azt mondd meg, melyik nudibárba megyünk?
- Ööö… – Egy pillanatig komolyan kutatnom kell az emlékezetemben, aztán bevillan a név. – A Parázna Billegetőkbe. A Skubizz ide! múlt tavasszal bezárt… a telefonos információszolgálat szerint legalábbis.
- Jaj, de kár! – Nagyapa zsémbeskedve az ülésre csap. – Pedig ott öl-táncot is lehetett kérni…
- Öl-táncot? – nézek nagyot. – Mi az az öl-tánc? Nem, nem is akarom tudni, inkább azt mondja el, Mr Fergusson, mire kell az a sok ötdolláros, amitől úgy dudorodik mellénye, mintha Dinah malacát rejtegetné benne!

De nagyapa erre nem válaszol, csak kacsint egyet. A témától kilencvenfokos kanyart véve megkérdezi, megvan-e még a kalap, amit adott nekem.
- Megvan – válaszolom, de azt nem teszem hozzá, hogy csak Hermione bosszantására szoktam viselni.
- Helyes – nyugtázza elégedetten. – Akkor holnap vedd fel. Én is előveszem a régi fellépő ruhámat, és együtt rendezünk egy kis murit a karámok között.
- Jó – biccentek rá kábultan. S a homályos sejtelem – miszerint olyasmibe egyeztem bele éppen, amibe nem kellett volna – csak egy pillanatra fut át az agyamon.
Mindjárt célba érkezünk, a taxi már a belváros utcáit hasítja, körülöttünk üzletek, hivatalok és vendéglők színes ablakai, oszlopai, lépcsői váltogatják egymást. Az ideges gombóc, amelyről eddig próbáltam megfeledkezni, újból magához ragadja a figyelmemet, és az ötlet, hogy egy nudibárban találkozzam Chloéval, most őrültebbnek tűnik, mint valaha.

Hermione

A használatomra kijelölt fürdőszoba – mert itt mindenkinek külön fürdő dukál – a folyosó végén, épp a fóliával elválasztott jobbszárny tövében bújik meg. A többihez képest kicsit félreeső hely, amit a szobámból kiindulva két jobb és egy balkanyart követően lehet megközelíteni.
A helyiség maga egészen apró, különösen a ház roppant dimenzióhoz képest, de talán pont ezért rendkívül barátságos, igazi kis nyugalom szigete a Carmichael birodalom félreeső szegletén.

Lehajítom magamról a ruháimat, még azzal sem bajlódom, hogy felakasszam őket a törölközőszárító sarkára, egyszerűen csak berúgom az egész kupacot a sarokba. Belépek a kádba, kifeszítem a zuhanyfüggönyt, s a rózsa alá állva tövig tekerem mindkét csapot. A hideg víz lassan felmelegszik, s némi finomhangolást követően abban a rendkívül kellemes langyos árnyalatban állapodik meg, ami egyszerre izomlazító és frissítő. A fejemet is aládugom a masszírozó vízsugárnak, s hagyom, hogy átázó tincseim belesimuljanak az arcomba. A testem kényelmesen ellazul, a nap fáradtsága kioldódik belőle, és az alázuhanó vízzel együtt elszivárog a lefolyó sötét lyukain.

Ám a gondolataim nem tisztulnak meg ilyen könnyen, azok továbbra is Angie körül rajzanak, mint vihart neszelő óriáshangyák. Akármennyit áztatom a burámat, a fejemből akkor sem fog kimenni, mit mondott róla Ron… hogy értelmesebb nálam…
Tudom, hogy ez csak egy válaszlépés volt valami vélt vagy valós sérelemre, amit akaratomon kívül követtem el ellene, mégis be kell ismernem magamnak: ez a megjegyzés a leggyengébb pontomon trafált telibe.
Mert a magamfajta lány mire apellálhat, ha egy ilyen ellenfele akad? Miből meríthet vigaszt, vagy kreálhat fölényt, amikor a másik lány olyan nyilvánvalóan divatosabb nála?
A válasz természetesen az intellektuális felsőbbrendűség és az abba vetett hit. Ilyen helyzetekben nem marad más, csak a keserű elégtétel, hogy mi altatásban is okosabb vagyunk a másiknál. Jó, jó – ismerhetjük el –, a másik szép, csinos meg minden. No, de a melltartó mérete többszörösen felülmúlja az IQ-ját! És különben is: agy helyett csupán egy összecsócsált rágógumi zörög a nagy műgonddal megalkotott frizurája alatt!

De Angie esetében nem működik ez a taktika. Ő nem egy klasszikus üresfejű szőke, nincs sötétség a fejében, ami beárnyékolhatná a gazdatest nyilvánvaló esztétikumát… nem, Angie vérbeli intrikus, aki csak megjátssza a gyámoltalan, csetlő-botló kislányt. Ravasz némber, akinek a külseje a fegyvere, no meg a delejes szó, amivel a férfifüleket simogatja. Bájologni, törleszkedni, azt tud – és Ron nagyon is vevő az ilyesmire. Ah, bárcsak tudnám, mit akar tőle!
Komolyan tartok attól, hogy nem volt igazam, s Angie érdeklődése jóval több Jack egyszerű bosszantásánál. Mi van, ha tényleg tetszik neki, és komolyabban rástartol? Elvégre Ron vonzó lehet más lányoknak is, ami nekem tetszik benne, tetszhet a többieknek is.
Hisz minden elfogultságom ellenére én magam is észrevettem, mennyit változott. Az utóbbi egy évben levedlette a kamaszos báj minden esetlenségét; azzal, hogy kideltásodott és több helyen izmot növesztett magára, már nem csak egy nyakigláb, összegörnyedve járkáló srác, hanem egy jó kiállású, széles vállú fiatal férfi, aki már csak a magasságából adódóan is figyelemfelkeltő, és akinek a tartása olyasfajta keménységgel bír, amit egy sikeresen megharcolt háború kalapált a gerincébe.

Szóval a helyzet több szempontból is aggasztó. Angie ezüsttálcán kínálja fel magát, míg én a háttérből vagyok kénytelen végignézni az akciót.
De nem! Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen velem. Lavender elcsaklizhatta tőlem Ront, de ez az elkényeztetett királykisasszony nem fogja!
Nem, mert most fogom magam, és a legillatosabb tusfürdővel átcsutakolom mindenemet, aztán visszamegyek a szobámba, kiválasztom a legszexibb fehér neműmet, és a kisház franciaágyán úgy és olyan pózban tálalom fel magam benne, amilyet Ron még a legmerészebb álmaiban sem látott.

Ron

Uramisten! Hát én ilyet még a legmerészebb álmaimban sem láttam! Azt se tudom, hova dugjam a pillantásom, mindenhol egy pucér testrészletbe vagy valamilyen frivol mozdulatba ütközöm.
Nagyapa kifizeti a beugrót, karon ragad, és valósággal bevonszol a terembe. A tagjaim csak darabosan mozognak… hiába no, a látottak totál lesokkoltak. Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy ez is csak egy a sok homályosan megvilágított belvárosi lebuj közül, ahova bármelyik szórakozni vágyó betérhet, csak annyi a különbség, hogy itt jóval nagyobb az egy négyzetméterre jutó meztelen nők sűrűsége.
- Ide üljünk le, Ronald fiam! – rendelkezik nagyapa, és kiválasztja magának a színpadhoz legközelebb eső széket. Én az asztal túloldalára csüccsenek… vagy inkább ejtem magam, mert a mozdulat aligha tudatos.

A zene közvetlenül az agyamon lüktet, a mászórúdon tekergőző alulöltözött előadó-művésznő részletekben be-bevillan a látóterembe, mert közvetlenül ránézni nem merek, ahhoz túl közel ülünk hozzá. De nagyapa arcát tisztán látom, ő hipnotikus megigézettséggel bámul ki a fejéből, még a száját is tátva felejti.

Némileg restelkedni kezdek, elvégre, ha egy szívbeteg öregember meg tud birkózni a látvánnyal, akkor a magamfajta egészséges szervezetnek sem kottyanhat meg egy kis pulzusnövelő izgalom.
Felnézek hát – és azon nyomban meg is bánom a bátorságomat. A rendkívül hajlékony táncosnő ugyanis épp ezt a pillanatot használja ki, hogy produkcióját megkoronázandó pont az orrunk előtt feszítse spárgába két combfixes lábát – rendelkezésünkre bocsátva ez által legszemélyesebb testrészének burkolattal alig fedett látványát.
Nagyapa rögtön egy köteg ötdollárossal díjazza a mutatványt, míg én levegő után kapkodva próbálom feldolgozni illúzióim elvesztését. Istenem, ezt Hermione soha nem tudhatja meg!

A táncosnő levonul a színpadról, a hangszórókból csordogáló zene elhalkul, a fények ellenben felerősödnek. Nagyapa int a felszolgálónak, és hangos szóval rendel két pohár skót whiskyt.
- Ezt nem engedhetem, Mr Fergusson – próbálom lebeszélni a dologról, de a hangomban nincs semmi erélyesség; nagyapa nem is hallgat rám.
- Fogyasztani ilyen helyeken kötelező, fiam – jelenti ki szakavatottan, és aprót kortyol a villámsebességgel kiérkező italból. – Ha nem akarod, hogy kinézzenek, muszáj legurítanod egy-két felest…
- De szigorúan csak egy pohárral! Megegyeztünk, Mr Fergusson? – A hangom most már jóval meggyőzőbben cseng, a látvány sokkoló hatása is kezd leülepedni a lelkemben. Legalábbis már nem látom ugyanazt a képet villódzni a szemem előtt. – És más nyalánkságokról szó sem lehet… érti, nagyapa?
- Értem hát, hogyne érteném – vágja rá Mr Fergusson. És gyanúsan bazsalyogva felém tolja a másik poharat. – Engedd el magad, Ronald fiam… Nem helyes, ha egy magadfajta fiatalember ilyen sokat idegeskedik. Hajtsd fenékig, aztán dőlj hanyatt, és hagyd, hogy átmelegítsen a jó ital. Amíg tart a szünet, én is elszopogatom a magam doppingszerét…

Nem mondom, egy korty szíverősítő most tényleg jól jönne, így hát nagyapa tanácsát megfogadva felkapom, és egy jó embereset húzok a méregerős whiskyből. A korty már félúton van lefelé, amikor hirtelen tudatosul az agyamban nagyapa utolsó félmondata. Doppingszer… de mihez?
- Mr Fergusson! – prüszkölöm fel a cigányútra tévedt italt. – Hogy értette ezt a doppingszer dolgot? Csak nem akar… öö… – kétségbeesetten keresem a megfelelő szavakat, de minden, ami eszembe jut, túlontúl obszcén ahhoz, hogy nagyapa szemébe mondhassam. – Szóval… – folytatom nagy kínok között – én tudom, hogy a kísértés néha kibírhatatlanul nagy, és hogy a kívánatos dolgok olykor mértéktelenségre csábítják az embert, de… de… ugye nem tervezte a tettek mezejére vinni az itt szerzett élményeket? Ugye, nem?
A borzalom és a reménykedés keverékével nézek Mr Fergussonra, miközben attól rettegek, hogy most aztán vérig sértettem, és ezzel a húzással tönkretettem mindent, amit eddig sikerült felépítenem kettőnk viszonyában.

De nagyapa nem kap a szívéhez felháborodásán, még csak a bajszát sem mereszti rám, csak néz egyre kerekedő szemekkel, aztán hátraveti a fejét, és velőtrázó kacajra fakad.
- Ronald, te csibész! – zihálja, miután ismét levegőhöz jut. – Nyolcvannégy éves vagyok. Nekem már az ivartalan szaporodás is meghaladná a képességeimet…
- Ó! – mondom, mert nem tudom, hogyan máshogy reagálhatnék erre a bátor kinyilatkoztatásra. Már-már csodálat ébred bennem Mr Fergusson iránt, hogy ilyen őszintén meri vállalni nemi tehetetlenségét, amikor elmúlik az emelkedettség, és nagyapa újból hozva a formáját harsányan elrikkantja magát:
- De azért még tudok egy-két kunsztot! – És a magabiztos szavakat jó nagy korty whiskyvel kíséri. – Bizony, Ronald fiam, fiatal koromban nem egy cicababa megfordult a kezem alatt, és egyik sem panaszkodott! – S ezzel belekezd egy rövid, de alapos ismertetőbe bohém fiatalkorának sikamlósabb részleteiről.

- Az asszonynép kényes jószág – vonja le aztán a végkonklúziót –, de kellő tapasztalattal ki lehet ismerni a csínját. Mimóza, némber vagy fúria, mindnek megvan a gyenge pontja, azt kell célba venni. Onnantól már egyszerű, mint a szigonyhalászat.
- Igen? – kérdezek vissza, mert hirtelen érdekelni kezd a téma. Az asztallapra könyökölve bizalmasan előrehajolok. – Nagyapának olyan sok tapasztalata van – hízelkedem gátlástalanul –, hogy egy-két trükköt talán elárulhatna a szerelmi ügyekben kevésbé járatosak okulására…
- Mit szeretnél tudni, Ronald fiam? – hunyorít rám biztatóan. – Ki vele, ne szégyenlősködj!
- Hát, hogy… – hirtelen nem is tudom, melyikkel kezdjem. Aztán kibököm az elsőt, ami eszembe jut: – Hát hogy honnan tudja az ember, hogy mikor jött el az ideje a… a…
- Az akciónak, fiam?
- Igen, nagyapa – vigyorgok. – Az akciónak.
- Nos… – Nagyapa professzorosan összefűzi az ujjait. – Ahogy már az előbb is mondtam, fajtától függetlenül minden nőnél vannak szexuálisan fogékonyabb pillanatok, ami nagyban növeli az udvarló hím célba jutási esélyét.
- De mikor? – szomjazom a választ.
- Hát, amikor tetőznek a kiszemelt nő hormonjai.
- De mikor tetőznek?
- Ej, Ronald fiam! – szusszant nagyot Mr Fergusson. – Az a nő ciklusától függ. És azt neked magadnak kell kitapasztalnod.
- Jó, akkor majd kitapasztalom. – Legyintek. – Menjünk tovább. A hormontetőzésen kívül van még valami, amiből tudhatja az ember, hogy lehet-e próbálkozni?
- Számtalan jel van, Ronald fiam – bólogat bölcsen Mr Fergusson. – Egyik nő sem fukarkodik ezekkel, csak érteni kell a megfejtésükhöz.
- Mondjon egy példát!
- Hát kezdetnek például felfújja a begyét.
- Hm?
- Aztán meg kitolja a farát.
- Ki?
- Ki-ki – bólogat erőteljesen nagyapa. – És dürrög is!
- Durrog!? – Úristen! Ezt azért nem gondoltam volna.
- Dehogy durrog, dehogy durrog – lendíti felém megrovóan Mr Fergusson a kiürült poharat –, beszélsz össze-vissza Ronald fiam. Dürrög! Mint a fajdkakas. Az a nő, aki nem viselkedik így, nincs is begerjesztve rendesen. Ezt én mondom neked, fiam! Én, aki nem egy vonakodó szüzet vezetett be a gyönyörök kéjsikolyos birodalmába.
- Rendben – sóhajtok nagyot. – Akkor foglaljuk össze: az akcióra kész nő felfújja a begyét, kitolja a farát, és dürrög.
- Meg szökell is – toldja meg nagyapa. – Szökell, mint zerge a párzási időszakban.
- Jó – nyögöm. – Tehát szökell is. De ha mindez megvan, hogyan tovább? Mi kell még ahhoz, hogy sikeres legyen a… az akció?

Mr Fergusson nagy levegővel vesz lendületet a válaszhoz.
- Arra, fiam, nincs általános érvényű szabály – csóválja meg a fejét. – De alapérvényű igazságok léteznek, és ezek némelyike hasznos lehet az adott helyzetben.
- Mondjon egyet! – sürgetem. – A legtutibbat.
- A legtutibbat…? – gondolkodik el nagyapa. – Hát… első és legfontosabb dolog, hogy mindvégig izgalomban tartsuk a nő mirigyeit!
- És azt hogy kell?
- Az az egyéni technika és a női ingerelhetőség függvénye. De fiam… – nagyapa itt közelebb hajol, mintha extra bizalmas közlésre készülne –, én azt tanácsolom neked: csináld, ahogy csak a gusztusod bírja! Meglesz a foganatja.
- És ha még ez is kevés? – aggodalmaskodom. – Ha a… mirigyek ettől sem jönnek izgalomba?
Mr Fergusson hosszan hümmög. – Csak egy szót mondok, fiam – vazelin!
- És ennyi legyen is elég, nagyapa!

Hanyatt vágom magam a karosszékben. Kész, feladtam a reményt, hogy bármi használhatót ki tudok húzni Mr Fergussonból. De egyvalamire azért még kíváncsi lennék.
- Ö… nagyapa – dőlök ismét előre –, azt honnan lehet tudni, hogy az akció ö… kölcsönös sikerre vezetett-e?
Mr Fergusson felvonja a szemöldökét. – Hát nem figyelsz, fiam? Az előbb már mondtam. A női szervezet jelekkel reagál!
- De konkrétan hogyan?
- Hát hangok jönnek ki belőle.
- De milyen hangok?
Nagyapa újból csóválni kezdi a fejét.
- Erre sajnos nincs szabvány… De én azt vallom: minél magasabbak, annál jobb!

Bevallom, összezavarodtam. Kiigazodni a kacifántos női szervezeten úgy látszik, akkor sem egyszerű, ha az ember hétpróbás széptevő, és több évtizednyi hódítás legendás emléke áll a háta mögött. Akkor mit szóljak én?
Eddig úgy hittem, jó úton haladok… hogy korlátozott tapasztalataim ellenére a maximumot nyújtom, de ez a Viktor ügy teljesen elbizonytalanított. Ha minden igaz, amit Dinah elkottyantott, akkor Hermione bizonyos elvárásokkal érkezett a mi kapcsolatunkba, és ki tudja… talán olyan mércét állított fel magában, amire én hiába ácsingózom. Konkrétan attól félek, az elődöm jobb szerető volt nálam. Ah! De cefet érzés… sporthasonlattal élve olyan, mintha hiába próbálnék beleizmosodni valaki más levetett és kinyújtott kviddicsmezébe.

A világítás eltompul, nagyapa felélénkül – innen tudom: másodperceken belül elkezdődik a következő műsorszám. Az órámra pillantok… mindjárt fél hét. Közeledik az idő, amikor tanácsos lesz sűrű oldalpillantásokat vetnem a bejárat felé. Uh… miért javasoltam ezt a helyet? Miért? Ha azt reméltem, hogy ezzel zavarba hozom, és meghátrálásra késztetem, hát alaposan melléfogtam. Egy szóval sem tiltakozott, nem jött zavarba, és nem ajánlott más helyszínt. Mi fog ebből kisülni? Talán beéri ezzel az egy randival… talán nem. Talán ennél is többet akar, és talán…

De a negyedik „talán”-nak már nem jutok a végére, mert ebben a pillanatban feltűnik a jellegzetes szőke üstök. Chloe kicsengeti a beugrót, elhalad a bárpult mellett, besétál az asztalok közé, és végigpásztázva a bár félhomály övezte kétes klientúráját egyenesen nekem szegezi felcsillanó tekintetét.

Hermione

Még akkor is az elcsábító hadművelet részleteit tervezgetem, amikor víztől csöpögve kilépek a fürdőkádból. Talán elcsatangoló gondolataim tették, talán a növekvő izgalom, amit a meglehetősen élethű fantáziaképek miatt érzek, mindegy is… mert tükör által bizonyított tény, hogy egy kis samponhabot felejtettem a fejem búbján.
Első ösztönös reakcióként már nyúlnék is a törülközőért, hogy legegyszerűbb megoldás gyanánt azzal távolítsam el magamról a felületes öblítés bizonyítékát, ám a mozdulat fele útján megtorpanok. Nem lehetsz ilyen trehány! – figyelmeztet belső hangom, s én némán igazat adok neki. Aki olyan összehangolt erotikus lépésre szánta el magát, mint én tettem korábban, az nem fanyalodhat efféle slampos módszerekre. A habot rendesen le kell öblíteni! Ám mert a kádba visszamászni nincs kedvem, lehajlok inkább, és fejemet a mosdókagyló csapja alá dugom. Itt még a tekerőgombokkal sem kell machinálni, egyszerűen csak felrántom a kart, és hagyom, hogy a kizúduló, épp ideális hőfokú vízsugár elvégezze a dolgát.
Nyomban gratulálok is magamnak, így kell ezt elegánsan és gyorsan elintézni. Időt spóroltam, és a feladat is letudva. Nincs más hátra, mint kiegyenesedni, törülközőt ragadni, a szobámban megszárítkozni és elkészülni, hogy az így nyert szép frizura, illatos test és guszta csomagolás érzékkápráztató kombinációjával behódolásra késztessem a hazatérő Ront.

Az első gikszer akkor támad a tervben, amikor – praktikus kezdő lépésként – megpróbálom eltávolítani fejem a mosdókagylóból. Az egyszerűnek hitt mozdulat ugyanis váratlan akadályba ütközik. Alig néhány centiméter – csupán ennyire sikerül eltávolodnom a lefolyótól, amikor mintha egy láthatatlan kéz ragadna meg, és rántana vissza. Feljajdulok. A fejbőröm ezernyi apró ponton kezd el bizseregni. Mi az ördög…? Teszek még egy próbát, minden erőmet beleadva nagyot rántok a nyakamon, de az eredmény hasonlóképp alakul: a furcsa rántást követően tűszúrásszerű, bizsergető fájdalom fut végig rajtam.

Motoszkálni kezd bennem a gyanú, hogy csapdába estem, de hogy miként valósulhatott meg ez a helyzet, egyelőre nem tudom. Mivel állapotomból kifolyólag – értsd: derékból előrehajolva görnyedek a mosdó felett, arccal annak belső ívéhez tapadva – a hagyományos szemrevételezés ki van zárba, tapintás útján vagyok kénytelen feltérképezni a tényállást. Tarkómról kiindulva kézzel végigkövetem vizes hajam útját, ami egészen a lefolyónyílásig vezet, hogy ott a gubancos sötétség ismeretlenbe vesző vízvezeték-birodalmának martaléka legyen.
Elborzadva döbbenek rá, hogy mi történt tulajdonképpen. A hajam beragadt a lefolyóba! Rátekeredett arra a nyomorult króm izére, ami az újfajta húzókaros mosdóknál a kivehető műanyagdugót helyettesíti.
Istenem! Ráadásul meztelen is vagyok!

Szeretném azt mondani, hogy érett felnőttként és hidegvérrel kezelem az ügyet, hogy lélekjelenlétemnek meg sem kottyan ez a felismerés – de ennél nagyobbat nem is hazudhatnék.
Sokkszerű állapotban feszítem, rángatom a csap mögötti húzókart; tépem, cibálom foglyul esett hajzatom, de semmi, a vendégmarasztaló nyílás nem tesz egy centiméternyi engedményt se; hiába könyörgök neki, és becsmérlem válogatott szitkokkal, nem akar szabadon ereszteni.
Áááá…!