Ron

Javaslatomra egy félreeső, szabad asztalt keresünk, valahol távolabb a mozgalmas színpadtól. Félpercnyi kóválygás után végül egy különösen sötét és baljóslatú sarokban kötünk ki, aminél alkalmasabb hely –„randevúnk” kényes voltát tekintve – nem is igen adódhatna.
- A vén szatírt minek hoztad? – kérdi Chloe, állával nagyapa felé bökve. – Talán félsz tőlem, Bikaszelídítő? Ezért a gardedám?
- Ron a nevem, és nem, nem félek tőled. – Kihúzom magam, és nagyon igyekszem olyan látszatot kelteni, mint aki uralja a helyzetet. – Ami meg Mr Fergussont illeti – pillantok az ötdollárosait gavallérosan osztogató nagyapa felé –, épp a fordítottja igaz. Én vagyok az ő gardedámja. Szóval fogd rövidre, mert nem hagyhatom sokáig magára az öreget.

Ami tulajdonképpen csak félig igaz. Attól nem kell félnem, hogy elkószál, hisz a látvány szökés-biztosan rögzíti, de felügyelet nélkül hagyott alkoholfogyasztása még okozhat problémát. Félek, a sok benyakalt whisky esetleg ihletet ad neki a cselekvéshez…
- Fogjam rövidre? – visszhangozza Chloe a szavaimat. – Látod, Székkirály, ez a te nagy hibád! Mindig elébe vágsz a dolgoknak. Lazíts! – Hogy demonstrálja, mire gondol pontosan, hátradől, és két kinyújtott karját a szófa támlájára fekteti. – Csacsogjunk egy kicsit. Tudod, ahogy az ismerkedő emberek szokták csinálni. Kezdetnek például mondj valamit magadról.
- Mire gondolsz? – vonom össze gyanakvóan a szemöldökömet. Az első éjjeli hívást is beleszámítva eddig háromszor beszéltünk telefonon, de ezekből egyszer sem derült ki, mit tud, vagy vél tudni igazából.
- Jaj, Gyufafej – fordítja égnek a tekintetét –, az idegeimen csellózol ezzel az örökös értetlenkedéssel! Na jó… – nagyot sóhajt –, figyelj engem, és próbálj meg utánozni. Khm… Szia! Chloe vagyok, szabadúszó ezermester, huszonnégy éves, és imádok utazni. Ide a könnyező madonna miatt jöttem, és most a büdösbogár nagybátyámnál lakom. – Szélesen rám vigyorog. – Na, ugye, hogy nem lehet belehalni?

Hermione

Belehalok… bele én, a szégyenbe, ha így találnak rám, a mosdóba ragadtan, pucéran, és fejjel lefelé, mintha valami bizarr búvárkodáshoz készülődnék.
Nem. Nem és nem. Nem hagyom, hogy más is meglásson, ha kell, egyesével tépem ki a hajszálaimat, de akkor sem kiáltok segítségért.

Ron

- Tizennyolc!? – akad ki Chloe a koromon, miután befejezem a mesélést. – Többnek hittelek… biztos, mert olyan magas vagy. De a nemzetiség az stimmel, rögtön kiszúrtam a dialektusodat. Ti angolok mindig mindent túlkerekítve ejtetek ki… már ha nem haragszol, hogy megjegyzem.
- Nem – fintorodom el. – Ugyan. – Ez az utolsó dolog, amiért haragudhatnék rád, teszem hozzá magamban. – Úgy szapulod a dialektusomat, ahogy kedved tartja… abban az esetben, ha végre a tárgyra térünk. Miért akartál velem személyesen is találkozni?

Előredőlök, és az alkaromra támaszkodva várom Chloe válaszát. Lehet, hogy rossz taktika ilyen direkten fogalmazni, lehet, hogy először inkább bájologni kellett volna vele, hogy megpuhítsam – de mivel még mindig halvány lila gőzöm sincs róla, miért pécézett ki magának, muszáj legalább valami közelítő elképzelést alkotnom.

- Nem, Colos – rázza a fejét. – Mielőtt kiugrasztanánk a nyulat a bokorból, tudni szeretném, miért hagytad ott rodeó-show-t. Közbejött valami?
- Semmi nem jött közbe – felelem, nyugalmat erőltetve a hangomra. – Úgy gondoltam, eljött az ideje karriert váltani. Ennyi. De most őszintén, mit számít ez? Ha csak azért jöttél, hogy faggass, én…
- De az jól fizetett, nem? – folytatja rezzenéstelenül, mint aki egy szavamat sem hallotta. – Miért váltottál, ha bevallásod szerint pénzgondokkal küszködsz? Hisz épp te mesélted az előbb, hogy a hazaútra spóroltok a khm… húgoddal, mert néhány hete kifosztottak benneteket.
- A mostani fizetésem se rossz – rántom meg a vállam. – És a meló sem olyan veszélyes.

Hosszú oldalpillantást vetek a színpad irányába, és babonásan összefonom az ujjaimat, mint a füllentő kisgyerek. Nagyapára felvigyázni lehet, hogy nem jár olyan klinikai kockázattal, mint egy lendülő bikaszarv, de fáklyásmenetnek azért mégse mondanám.
Ahogy elnézem, most még istenes a helyzet. Nagyapa egyelőre úriemberként viselkedik – már amennyire egy nudibárban ez lehetséges. Földöntúli boldogságtól ragyogó arccal gusztálja az épp soros hölgyet, bőszen integet neki, és szinte másodpercenként húz elő és dug a bugyijába egy újabb bankót, de hál’ isten beéri ennyivel, és nem kísérel meg közvetlenebb kapcsolatot kezdeményezni.

- Vén kujon – hallom Chloe nevetős hangját. Visszafordítom a tekintetemet. És most először mérem végig úgy, mint egy nőt. Ellentétben velem, ő fiatalabbnak tűnik a koránál; alapvetően csinos vonású arca pedig olyan kontrasztot alkot fiúsan rövidre nyírt hajával, amit egyes férfiak bizonyára izgalmasnak találnának. De nekem nem ilyen a zsánerem – és ez a felismerés a megkönnyebbülés érzését hozza magával. Talán most először tudatosul bennem, hogy a görcs a gyomromban nem is Chloe titokzatoskodásának köszönhető, hanem annak a lelkiismeret-furdalásnak az eredménye, amit Hermione miatt érzek. Bármi legyen is ennek a találkozónak a vége, zsarolás vagy csak egyoldalú flörtölés, nyugodt szívvel beszámolhatok neki mindenről, ha úgy hozza a sors.

- Tényleg az – reagálok kissé megkésve Chloe kijelentésére. – Mr Fergusson fiatal korában nagy lump volt, és ezzel soha nem rest eldicsekedni. – Asztaltársam mintájára én is hátravágom magam a szófán, és meglepetten tapasztalom, hogy már nem is érzem olyan kényelmetlenül magam. Oldottan folytatom: – Lehet, hogy a rodeó-bohóckodás első ránézésre izgisebbnek tűnik, de hidd el, az öreg csókára vigyázni legalább annyira megterhelő. Mind fizikailag, mind szellemileg. Komolyan edzésben tart.
- Nem hagyja, hogy fű nőjön a talpad alatt, mi? – Az igazi szívből jövő mosoly most először váltja fel a gúnyos vigyorgást Chloe arcán.
- Nem bizony – helyeselek. – Valóságos miniatűr istencsapása az öreg. Sosem tudhatod, mivel hoz legközelebb zavarba.
- Az én nagybátyám ugyanez, csak pepitában – bólint nagyot Chloe. – Ő nem hiperaktív, hanem… Nem tudom, mi a hivatalos kifejezés arra, hogy olykor teljesen megfeledkezik magáról, és eléggé kínos dolgokat művel a sliccével. De mindegy is. Egy darabig teljesen normális, beszél meg minden, aztán kikapcsol, teljesen elbambul, és mintha… nem is tudom, mintha legördülne egy redőny az agyában.
- A Kakukk-pillanat – szúrom közbe. – Amikor a kakukk madár átveszi a parancsnokságot a fejében.
Chloe nagyot néz. – Mi…? – Aztán a homlokára csap. – Ja, persze! Te ismered a nagybátyámat. Kakukk? Ez jó! – Nagyot nevet. – Hát, igen, az én Jimmy nagybátyómnak bőven kijut ezekből a Kakukk-pillanatokból.
És ezzel belemerülünk az oldott hangvételű tereferébe… s nagyapáról teljesen megfeledkezem.

Hermione

Megpróbáltam kirágni magam. Hasztalan, persze. Ebbe a tetemes hajmennyiségbe, ami által a lefolyóhoz láncolva vagyok, még egy cápának is beletört volna mind a három sor foga. Sikerült viszont véresre harapnom az alsó ajkamat, ami – és ez a legelkeserítőbb az egészben – csak a legutolsó tétel rohamosan gyarapodó fájdalmaimnak sajnálatos listáján. Nem szívesen vallom be, de kezdek bátor önuralmam végére járni, és ha valami csoda folytán nem szabadulok ki két percen belül, biztos, hogy megszegem némasági fogadalmamat, és úgy fogok visítani segítségért, ahogy csak a torkomon (és a mosdó pereme fölött) kifér.

(néhány perccel később)

Ron

Egész addig nem tudom, mi az a furcsa érzés, ami az egyre kötetlenebb beszélgetés ellenére is folyamatosan nyugtalanít, amíg belém nem hasít: már percek óta nem néztem rá Mr Fergussonra!

Olyan lendülettel és akkorát tekerek a gerincemen, hogy csigolyáim valósággal felsikoltanak – és sikoltok kis híján én is, amikor meglátom, micsoda ledér udvartartást gyűjtött maga köré nagyapa, mióta legutóbb leellenőriztem.
Egy egész háremre való nőkolónia döngicsél körülötte. Simogatják és csiklandozzák, a fülébe susognak. Mr Fergusson mindehhez olyan üdvözült képet vág, mintha a királynő készülne őt lovaggá ütni. A hízelgő hölgykoszorú osztatlan örömére két kézzel szórja a pénzt, minden létező ruhapántot telitömköd bankóval, még a bugyikat sem kíméli.

- Szabad ezt? – nézek segélykérően asztaltársamra. – Nem fogják kidobni… vagy beperelni ezért?
- Á, dehogy – nyugtat meg Chloe. – Nem lesz gond. Csak el ne felejtsd kimosdatni a nyálból, mielőtt hazaviszed…

Hermione

- Segítség! Segítség! Beszorultam… Hall engem valaki? Kérem!

(pár perccel később)

Ron

- Hogy miért nem hoztam el Hermionét? – visszhangzom Chloe kérdését. A gyomorgörcsöm egy csapásra visszatér, s magamban azt gondolom: na, tessék, csak ki fog bújni az a szög a zsákból! Pedig már reménykedtem, hogy sikerül valahogy megúsznom a dolgot.
- Igazából az érdekelne – folytatja Chloe álszenten –, mit hazudtál neki, hogy eljöhess.
- Mért kellett volna hazudnom? – replikázok. – Eljöttem, és kész. Nem volt szükség engedélyre.
- Jaj, Ronnie, ne szédíts! – Chloe arcát újra birtokba veszi az irritáló vigyor. – Tisztában vagyok vele, hogy Hermione nem a húgod. Ő a barátnőd. A barátnőjét pedig nem hagyja ott az ember csak úgy magyarázat nélkül. – Hirtelen az asztallapra könyököl, és összehúzott szemmel fixírozni kezd. – Csak azt nem értem, hogy erre miért volt szükség… Úgy értem, a színjátékra, hogy mindenkivel elhitessétek, testvérek vagytok. Mert a barátaitok ezt hiszik rólatok, igaz? Biztos nagy csalódás lenne számukra, ha kiderülne, hogy mindvégig a bolondját járattátok velük. Nem?… Elvégre – mutat Mr Fergussonra – ti igazi bizalmi munkát végeztek náluk…
- Szóval ezzel akarsz zsarolni? – bukik ki belőlem, mielőtt átgondolhatnám a szavaimat. És Chloe kapva kap az elszóláson.
- Ezzel? – nyitja nagyra a szemét. – Miért, mi mással lehetne még?
Francba!

- Természetesen semmi mással – jelentem ki teljes méltósággal, mentve a menthetőt. – Csak nem hittem, hogy tényleg megteszed. Soha, senkinek nem ártottunk a hazugsággal, pláne nem neked, épp ezért nem értem, miért ártod bele magad. – Kezd felszökni a pulzusom. Már hadarok. – Először volt a bugyi, utána meg cetlit dugsz a zsebembe, hogy sürgősen hívjalak fel. Mégis mi…?
De befejezni nem tudom, mert Chloe hátravetett fejjel kacagni kezd.
- Te… te… tényleg azt hitted – prüszköli el-elcsukló hangon –, hogy én egy bugyit dugtam a zsebedbe?
- De hát… de hát… – Most összezavarodtam. – Miért, nem te voltál? Még Broken Hillben, az előadás után.
- Én ugyan nem! – Chloe felháborodásában a mellkasára szorítja mindkét kezét. – Te jó ég! Egy bugyit!? Dehogy! Az olyan snassz…
- De ha nem te voltál – hebegem –, akkor ki volt?
- Hát én biztos nem – húzza ki magát. És megint égnek emeli a tekintetét. – Úristen! Miket feltételeztél még rólam? Csak nem… – elakad a szava, és egyszeriben óriásira tágul a szeme. – Csak nem hitted, hogy én a kis titkodat felhasználva arra vetemedem, hogy valami sikamlósságot kérjek tőled?

Olyan történik velem, ami már nagyon régen: arcomat elfutja a vörösség.
- Te tényleg azt hitted! – kiált fel Chloe, helyesen értelmezve az árulkodó jelet. Mire én még mélyebb bíborba borulok. Hogy is fordulhatott meg ilyesmi a fejemben? – visszhangzik bennem. Tiszta hülyét csináltam magamból!
Heves mentegetőzési kényszer fog el, és a körbecifrázott bocsánatkérés már a nyelvem hegyén van, amikor Chloe rám kacsint, és dévajul elmélyített hangon azt mondja: – Mert ha azt hitted, akkor nem tévedtél olyan nagyot…

Hermione

- Segítség! Ron! Dinah! Miss Carmichael… Dottie! Bárki! Kérem… Könyörgök…
A hangomban már nincs erő, az elmúlt – mennyi is… húsz? Száz? Kétszáz? – percben rekedtre ordibáltam magam. Szólongattam mindenkit, aki csak az eszembe jutott, még Dinah-t is, akiről pedig világosan tudom, hogy osztálykiránduláson van, és még teljes tizennyolc óráig nem is jön haza.

Teljesen kikészültem. Már nincs olyan porcikám, ami ne fájna. A derekam hasogat, mintha tüzes kések szurkálnák, a nyakamat görcs húzza, és minden apró fejrándítást iszonyú nyilallással jutalmaz.
Valamikor a tizedik perc környékén ráadásul még a hidegrázás is rám jött, komolyan fázni kezdtem. Kézzel-lábbal próbáltam elérni a törülközőtartót, de egyik végtagom sem bizonyult elég hosszúnak ahhoz, hogy sikerrel járjak. A sarokba rúgott ruháim úgyszintén kívül estek ezen a kritikus tartományon. Teljesen tehetetlen vagyok, önerőből sem felöltözni, sem kiszabadulni nem tudok.

- Segítség! – kezdek óbégatni ismét. – Segítsen valaki, könyörgök!
A válaszhoz már nem is fűzök reményt, túl sokáig ordibáltam hiábavalóan – épp ezért ér igazi meglepetésként, hogy valaki mégiscsak visszaszól.
- Hermione… te vagy az…? – hallatszik valahonnan nagyon messziről.
Eszeveszett fülelésbe kezdek. Mi ez…? Lábak dobognak? Valaki közeledik?
- Ron, te vagy az? – kiáltom el magam. – Segíts! Itt vagyok a fürdőben! A folyosó végén!

Most már biztos, hogy léptek zaját hallom. Valaki sebes tempóban közeledik a fürdőszoba felé.
- Ron? – szakad ki belőlem ismét a kiáltás, mert van egy olyan homályos rossz érzésem, hogy mégsem ő az.
- Nem. Én vagyok – érkezik a válasz, immár egész közelről.
- Ki az az én? Ki az az én? – hajtogatom hisztérikusan. Istenem, csak nem lehetsz olyan kegyetlen, hogy épp…
- Jack – válaszolja a hang, s a léptek már közvetlenül az ajtó mögül szólnak. – Mi történt? Itt vagy bent? Bemehetek? – és a kilincs megnyikordul.
- Ne, ne! – sipákolom rémülettől elvékonyodó hangon. Komolyan az ájulás kerülget. – Be ne gyere!
- Hermione, a frászt hozod rám. – A kilincs megremeg, egy pillanatig teljes bizonyossággal hiszem, hogy az ajtó már ki is nyílt, lelki szemeimmel szinte látom belépni Jacket… aztán elmúlik a pillanat, s a perem felett kilesve megbizonyosodom róla, hogy az ajtó továbbra is csukva van, és Jack hangja még mindig kintről szól: – Mégis mi történt odabent, hallod? Segítségért kiabáltál… Biztos, hogy ne menjek be?

- Csak várj egy kicsit… – nyöszörgöm, miközben pokoli kínok között azon agyalok, miként tehetném szalonképesebbé a látványomat. Mert Jack nem láthat meg pucéran… nem, az ki van zárva. De mégis mit tehetnék…?
A zuhanyfüggöny! – bukkan fel hirtelen a semmiből az ötlet. Igen, ez az egyetlen lehetséges megoldás!

Gondolkodás nélkül mozgósítom magam. Teljes testsúlyomat áthelyezem a jobb oldalamra, és kissé billegve, de tántoríthatatlan lendülettel megkezdem a kád oldalfalának bal talppal való felderítését. Amint átérek annak peremén, azonnal eszelős kalimpálásba fogok. Jópárszor luftot rúgok (egyszer a szappantartót is), de végül sikerül megtalálni, majd némi kínos ügyetlenkedés árán a térdhajlatomba szorítani a zuhanyfüggöny lecsüngő végét.
Lassan… nagyon lassan, nehogy kicsússzon a fogásból, elkezdem magam felé húzni, s amikor a térdem már olyan közel kerül, hogy a kezemmel is elérem, lenyúlok, és marokra fogom az becsületmentő nejlont.
A krómkarikák iszonyú csörgésbe fognak a karnison, úgy rángatom és cibálom az egész miskulanciát, de hiába, a függöny makacsul ragaszkodik eredeti élőhelyéhez. Nincs mit tenni, ebben a lógó állapotában kell hasznosítanom. Így hát fogom a két végét, karjaimmal teljes fesztávolságban kifeszítem jobbra is, balra is – belém is villan, hogy ebben az állapotban kísértetiesen hasonlíthatok a barlangfalról lecsüngő, szárnyait bontogató albínó denevérre –, majd a mellem előtt összefonva ujjaimat beleburkolózom az alácsüngő, és hátulról kissé huzatos nejlonlepelbe.

- Oké. Most már bejöhetsz! – kiáltom ki. – De csukd be a szemedet, jó!? És ne is nyisd ki, amíg nem szólok. Rendben?
- Rendben – jön a kimért válasz. – Akkor most bemegyek…
És tényleg bejön. A mosdó peremén és ázott hajam résein átkukucskálva látom, hogy két tekintélyes férfiláb lép át a küszöbön, majd torpan meg nagyjából két méterre tőlem.
- Biztos, hogy csukva van a szemed? – cincogom.
- Biztos hát! – vágja rá Jack. – Elárulnád, hogy mégis mi folyik itt? Ha elestél, és megsérültél, akkor inkább orvost kellene hívni.
- Nem kell orvos – nyüszögöm. – Csak némi segítség. Mert akadt egy kis problémám, amivel egyedül nem boldogulok… De tényleg csukva van a szemed?
- Jó ég, Hermione! Hát persze, hogy csukva van. – Jack hangjába most az aggodalom mellé egy csipetnyi ingerültség is vegyül. – Itt állok vakon, és mindjárt gutaütést kapok, amiért nem tudom, mi történt veled!
- Jól van, jól van – nyöszörgöm. – Kinyithatod a szemed, de előtte ígérd meg, hogy nem fogsz nevetni.
- De hát…?
- Jaj, Jack, csak ígérd meg!
- Jól van, ígérem. – Nagy sóhaj, aztán csend. Hosszú-hosszú csend.
- Kinyitottad már? – cincogom, mert a szótlanság kezd igencsak feszélyezni, ami tekintve az adott körülményeket, nem csekélység.
Jack különös hangon csak ennyit válaszol: – Ki.
- És? – Hogy ezzel mire célzok, én magam se tudom.
- Hát… – Jack mintha vacillálna – én nem nevetek, de muszáj valamit megkérdeznem. – Hosszú szünet következik (én ezalatt majd’ megőrülök), aztán kiböki: – Az ott a fejed a mosdókagylóban?
- Igen…
- És azért van ott, mert… khm (parányi korrekció a megbicsakló hangon) mert a hajad beragadt a lefolyóba?
- …gen…
- És történt mindez azért, mert…
- …mert hülye fejjel itt akartam leöblíteni a hajamat, igen.
- Rendben. – Nem látom Jack arcát, de a hangja alapján azt gyanítom, nehezen tudja megőrizni a komolyságát. – Szóval a hajadnál fogva beragadtál ide, és…(elcsuklik a hangja) khm… most nem bírsz mozogni. (Itt magas frekvenciájú hang tör elő belőle – mintha az orra sípolna.) Bocsánat. Vagyis ha jól mérem fel a helyzetet, az történt, hogy khm… (már nagyon küzd a szavakkal) hogy nem rendeltetésszerűen használtad a mosdót, amin az feldühödött, és bosszúból csapdába ejtett téged… Igaz? – és ezzel kitör belőle a hahota. Olyan féktelen jókedvvel kezd el kacagni, hogy minden testi és lelki kínom ellenére nekem is ingerenciám támad csatlakozni hozzá. Nem is kell sokat várni, nagyjából öt másodperc telik el egyre feszülő torokkal, s belőlem is kipattan a kontroll nélküli, pogány nevetés.

Ron

- Öö… Ron, jól vagy? Olyan régóta nem szóltál már egy szót sem, hogy kezdek aggódni.
- Jól vagyok. – Mintha valaki más száját használnám a beszédhez, nem érzem nyelvemen a szavakat. – Én csak… Az van, hogy… Huh! Szóval egyszerűen nem fér a fejembe, hogy kérhetsz tőlem ilyesmit. Ez olyan… ez olyan ízléstelen!
- Mondod ezt te, aki egy nudibárba hoztál az első randinkon…
- Ez nem randi! – fakadok ki. – És te akartál mindenáron találkozni!
Chloe rendületlen nyugalommal viszonozza gyilkos pillantásomat.
- Nem értem, mit vagy annyira kiakadva – tárja szét ártatlanul a karját. – Fogd fel úgy, mint egy üzletet. Neked pénz kell, nekem meg a szolgálataid. – Előredől, és mereven rám szegezi a pillantását. – Komolyan mondtam, hogy igazi fantáziát látok benned, Csillagszemű. S ha beváltod a hozzád fűzött reményeimet, te sem jársz majd rosszul, ezt garantálom… Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet! – böki belém kinyújtott mutatóujját. – Nem kell beavatnod a barátnődet, ha nem akarod.
- Még szép, hogy nem fogom beavatni! – horkantok fel. – Mit képzelsz? Hogy majd eldicsekszem az ajánlatoddal? Mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy rá bírom szánni magam…

Durcásan karba fonom a kezem, és konokul nem viszonzom Chloe fürkésző tekintetét.
- Ne má’, tök jó lesz! – nyivákolja, és játékosan bokán rúg az asztal alatt. – Hidd el, te is élvezni fogod. Én profi vagyok, és rengetek izgi trükköt ismerek. Már jövő héten el is kezdhetnénk. Tudod mit? Hétvégén rád csörgök, és időpontot egyeztetünk.
- Még csak az kéne! – kapom fel hirtelen a fejem. – Még ha bele is egyezem ebbe az egészbe, egyvalamiből akkor sem engedek. Én kereslek téged. És soha nem fordítva. Megértetted?
Chloe túljátszott ijedelemmel szalutál egyet.
- Igenis! Ahogy akarja, fenséged! De hé… – mutat a hátam mögé –, az véletlenül nem a te Mr Fergussonod ott a színpadon?
- De.
A ménkűbe!

Hermione

- Hagyd abba, kérlek… – rimánkodom Jacknek két nevetőroham között. – Már fáj… nagyon fáj…
Nem sajnáltatni akarom magam, az immár percek óta tartó röhögés tényleg komoly fájdalmat okoz kicsavart szervezetemnek. Különösen az állam sínylette meg a nagy vigasságot. Talán még a plezúr is lejött róla, annyiszor belevertem már a túlfolyónyílás krómpeckébe.
Jacket persze nem hibáztatom, vagyok annyira vizuális alkat, hogy el tudjam képzelni, hogyan nézhetek ki kívülről. Nagyjából úgy, mint egy kibontott vitorlájú ladik, ami megfeneklett a bozontos fejemen. És csak remélhetem, hogy nem valamelyik kilógó testrészem hangolta ilyen önfeledt jókedvre.

Kisvártatva az ő vihogása is elapad. Még horkant párat, aztán elcsendesedik.
Olyan sokáig nem szól semmit, hogy már-már azt kívánom, bár röhögne megint. Aztán megköszörüli a torkát, és furcsán rezonáló hangon, ahogy még soha nem hallottam beszélni, megszólal:
- Hermione, jól sejtem, hogy ö… meztelen vagy a zuhanyfüggöny alatt?
Hosszas nyeldeklés után bírom csak kinyögni: – Jól – de ez is alig hallható.
- Oké. – Nagyot sóhajt, aztán váratlanul hadarni kezd: – Vagyis neked biztosan nem oké… ne haragudj, csak… Uh! Elmondom, mit fogunk tenni a kiszabadításod érdekében, jó? – Járkálni kezd. – Úgy áll a helyzet, hogy a dugó, amire rácsavarodott a hajad, egy pöcökbe van akasztva, amit egy billenő-pálca segítségével a húzókar mozgat. Nem kell mást tennünk, mint szétcsavarozni ezt a szerkezetet, és akkor a dugó mindenestől ki fog szabadulni a nyílásból. Csak egy gond van…
- Mi az? – teszem fel nem csekély izgalommal a kérdést.
- Hát – kezdi Jack, és most mosolyt hallok ki a hangjából –, ahhoz hogy hozzáférjek a csavarhoz, át kell kerülnöm a túloldaladra. És mivel nekifutni nincs elég hely, átugrani biztosan nem foglak, hanem kénytelen leszek a másik utat választani.
- És? – Na tessék, már megint itt tartok!
- Ééés… – nyújtja incselkedően hosszúra a hangot – nem ígérem meg neked, hogy közben végig csukva fogom tartani a szemem.
- Ó…
- Szóval – és most magam ellen beszélek – kerítenünk kellene neked egy törülközőt. Tudod… csak a biztonság kedvéért, hogy semmi se vonja el a figyelmemet a szerelésről.
Hosszú, nagyon hosszú utazásra indulok önmagamban, hogy megtaláljam a hangomat. S amikor úgy érzem, elég levegő gyűlt össze a tüdőmben, röviden beskálázom magam, és megszólalok:
- Van egy a törülközőtartón…
Ó, bravó, Hermione! Akár egy fuldokló kisegér.

Egy csosszanás, némi suhogás, és Jack már nyújtja is a törülközőt.
- Elfordulok – mondja, még azelőtt, hogy erre kifejezetten megkérhetném. És tényleg: hallom csikorogni cipőjének talpát, miközben megpördül a sarkán.
Mélyre szívom a levegőt, és elengedem a zuhanyfüggönyt. A meggyötört nejlonfedezék nagy karikacsörgés közepette könnyebbül meg, és menekülésszerűen siklik végig görnyedt hátamon. Öt rémálomba illő, vészterhes másodpercig teljesen pucér maradok – ennyi időbe telik ugyanis, amíg remegő-kapkodó mozdulatokkal sikerül magamra szerencsétlenkednem a törülközőt.
- Oké, megfordulhatsz – adom ki az engedélyt, miután megbizonyosodtam felőle, hogy egyetlen kritikusabb testrészt sem hagytam fedetlenül.
- Jó, akkor most megfordulok – tudósít Jack, és csikorogva visszapördül a sarkán. – Most megkerüllek hátulról… így, aztán letérdelek ide melléd, jó. Egy picit hátra tudnál lépni?... Köszönöm. Kinyitom a mosdószekrény ajtaját… és bekukkantok. Hűha…
- Hűha? – visszhangzom. – Ez nem hangzik valami biztatóan.
- Nem. Minden oké. Csak sötétebb van itt, mint képzeletem.
- Húzódjak még hátrább? – iparkodom együttműködni. Nyakam végső megfeszítésével lábujjhegyre állok, és még jobban kitolom a fenekem. – Így jó?

Jack nem válaszol, de érzem, ahogy közelebb nyomakszik; a háta – (és a testrészt illetően itt csak tippelni tudok, de mi más lehetne?) – beékelődik a combom és a derékszögbe görbült törzsem alá. Jó meleg – ez az első észrevétel, amit elcsigázott szervezetem konstatál, és a Jaj, de kínos! -fordulat csak félperces fáziskéséssel érkezik.
- Mi a helyzet odalent? – töröm meg az egyre feszélyezettebbé váló csendet. – Hogyan értékelnéd az esélyeimet?
- Hogy hogyan értékelném? – Jack röviden felnevet. – Biztatónak mondanám, és reménykeltőnek. – Nagy levegőt vesz (a hasamon érzem háta emelkedését), és derékközépig benyomakszik a mosdószekrénybe, onnan szól ki tompa hangon: – Két csavar… domború fejjel… könnyű lesz kitekerni. – És olyan izgága mocorgásba kezd alattam, hogy mosdóperemre kenődött arcom is beleremeg.

Én mindeközben igyekszem ellazulni, próbálom előkészíteni arckifejezésemet a kiszabadulás örvendetes, ugyanakkor roppant kínokkal kecsegtető pillanatára. Nem a felegyenesedés várható testi fájdalmai zavarnak elsősorban, ami igazán idegesít, az Jackkel és a vele létesített (és elkerülhetetlennek tűnő) szemkontaktussal kapcsolatos.
- Hogy bírod odafent? – szűrődik fel hozzám Jack hangja. – Zsibbadsz már?
- Hajjaj – sóhajtom. – Már vagy egy fél órája. Derékon felül már meg is szűnt a keringés. De a fényt még nem látom az alagút végén.
- Az jó jel… – Jack mintha kuncogna. – Kitartás, Hermione… Már csak néhány csavarintás van hátra…

Még felocsúdni sincs időm, mikor Jack már mellettem áll, és én azon kapom magam, hogy a keze a homlokomon van, s a fejem lassan, de biztosan kezd eltávolodni a ragaszkodó hajlamú lefolyónyílástól. Levegő áramlik a tüdőmbe – olyan sok, hogy az az érzésem, most először lélegzem életemben. A fürdő spotlámpáinak fénye vakító élességgel hasít a retinámba, a majd’ egyórás vakoskodás után szinte fáj nyitva tartani a szemeimet.
- Ilyen érzés lehet megszületni – bukik ki belőlem a gondolat. És minden megilletődöttségtől mentesen boldogan kiszabadítómra mosolygok. – Köszönöm…
Jack kifürkészhetetlen arckifejezéssel néz rám. Csak a szeme csillog, mintha belülről ragyogna.
- Nagyon szívesen. Máskor is. De… – emeli fel a kezét – a köldökzsinórt még el kell vágni…
Beletúr ázott üstökömbe, és óvatos finomsággal, nehogy meghúzza a hajamat, kiszabadítja a dugót a kócból.

Feszengő másodpercek következnek. Egyikünk sem szól. Jack úgy vizsgálgatja a kioperált krómalkatrészt, mintha korábban semmi hasonlót nem látott volna, rám – nagyon udvariasan – csak a szeme sarkából néz.
- Mennyi galibát tud okozni egy ilyen kis apróság – mondja csevegő hangon. – Alaposan megkínzott, igaz?
Erre nyikkanok valami olyasmit, hogy „Nygen…”, és egyre feltűnőbb pótcselekvés gyanánt igazgatni kezdem a menekülő törülközőt, amitől az csak még elszántabban próbál a földre hullani.
- Hát akkor…
- Hát akkor…
Elnevetjük magunkat. Mindketten egyszerre szóltunk.
- Akkor én most magadra hagylak – mondja Jack, és a kád mentén végigoldalazva lassú léptekkel kikerül. – Azzal pedig – mutat a mosdóra a küszöbről visszafordulva – legközelebb légy nagyon óvatos… Vagy ha mégsem, hát időzítsd úgy, hogy újból megmenthesselek.

(hatvanöt hektikus perccel később)

Ron

Lehajtott fejjel baktatok a nagyház és a bungaló közötti kacskaringós ösvényen. A gondolatok a lépteim ütemére lüktetnek-hullámzanak a fejemben – mintha az agyam egy hallal teli akvárium lenne, ami a túlszaporodás miatt már-már kiloccsanni készül. Annyi minden történt velem az elmúlt két órában, hogy nem is tudom, melyik élményt dolgozzam fel elsőként. Tulajdonképpen kriminálisan alakult ez az egész nap, nagyapa minősíthetetlen viselkedése csak feltette a pontot az i-re.

Nyaktörő sebességgel loholtam át a termen, de mire elértem a színpadot, Mr Fergusson már a rivaldafény kellős közepén állt, és bámulatos lábmunkával járta a kopogóst. A naturális hölgykoszorú persze ott sem tágított mellőle, újabb bankók reményében egyre csak riszáltak körülötte, és lelkes tapssal biztatták lobogó bajusszal dzsiggelő kedvencüket.
Két markos kidobóember produktív közreműködése kellett hozzá, hogy lerángathassam a túlmotivált nagyapát, aki erre bosszúból felhajtott még egy pohár whiskyt, amitől kisvártatva elragadta a révület, és meglehetősen kötözködő hangulatba került. Nem akart ugyanis hazajönni. Restellem, de a fizikai fölényemet kellett bevetnem ellene, mert észérvekkel nem boldogultam. Szóval, fogtam nagyapát, és a vállamra hajítva kisétáltam vele a bárból. Az utcán aztán kerestem egy szabad taxit, őt bevágtam a hátsó ülésre, és aztán én magam is beszálltam mellé.
Nagyapa nem vette zokon a durva bánásmódot, épp ellenkezőleg: hirtelen széles jókedve kerekedett, és magas kappanhangon végiggajdolta a teljes haza-utat. Aztán, épp mikor megérkeztünk, egyszeriben elcsendesedett, narkolepsziás váratlansággal álomba zuhant, és semmiféle ellenállást nem tanúsított, amikor – felvonszolva számtalan lépcsőn és keresztülkanyarogva egy tucat folyosón – lefektettem, majd állig húztam rajta a takarót.

Nagyapa tehát kipipálva… no de a „Chloe" rubrika mellé milyen jelet tegyek? Az elutasító X és a bizonytalan kérdőjel között vacillálok. Az ötlet továbbra is elborzaszt, de valami (vagy inkább valaki?) mégis ösztönöz rá, hogy tüzetesebben is megfontoljam a kérdést: Miért lenne hasznos engedni a zsarolásnak, és belemenni Chloe alkujába?
Magamban mérlegre teszem az ellen és mellette szóló érveket. A beígért pénz kapóra jönne, és lehetővé tenné, hogy hamarabb lelépjünk innen, megszabadulva Jacktől és az ő egyre nyugtalanítóbb viselkedésétől. Ez tehát egy határozott pipa.

De a kontra oldal még így is nagyobb súllyal esik latba. Mert… mert képtelen vagyok megtenni, amire Chloe kér. Legalábbis azt hiszem. Soha korábban nem tettem semmi hasonlót, és hiába mondja, hogy kezeljem üzletként, az erkölcseim akkor is tiltakoznak ellene. Hermione pedig egyenesen kiakadna, ha megtudná… hát, persze, hisz fordított helyzetben én sem viselkednék másként.
De mégis… a pénz, a hamarabbi távozás is kecsegtető… Mi legyen? Hogyan döntsek? Vegyek erőt magamon, feledkezzem meg Hermionéról, és semmi mással nem törődve lépjem meg ezt a dolgot…?

Fel sem nézve nyomom le a kilincset, és lépek be a kisházba. Cikázó gondolataim annyira lefoglalják minden figyelmemet, hogy észre veszem: nem vagyok egyedül. A hang, ami végül magamhoz térít, a hátam mögött csendül: – Szia, Ron!
- Szia – motyogom meglepetten, amikor sarkon pördülve beazonosítom a jövevényt. – Hát te?

(tizennyolc és fél sokkos perccel később)

Hermione

A végtagjaimat megbénító döbbenet csak apránként, a hóhatár alá zúdult, olvadó gleccser fokozatosságával enged fel bennem. A jeges üresség még ott honol a gyomromban, a lábam továbbra is remeg. Hogy meg tudok-e majd mozdulni, ha arra kerül sor, hogy muszáj lesz… nem tudom. A látvány az ablakhoz szegez; se előre, se hátra nincs ingerenciám mozdulni.

Tíz perce lehetett, hogy elindultam a nagyházból. Foglyul esésem sokkját többé-kevésbé kiheverve, azzal a megújult szándékkal közeledtem Ron lakhelyéhez, hogy mégis csak véghez viszem tervemet, és az ágyába bújva elcsábítom tartózkodó kedvesemet. Komolyan hittem benne, hogy egy kis hancúrozással kiengesztelhetem, hogy némi praktikával kihúzhatom belőle, miért olyan undok velem mostanában. Szinte siklottam az ösvényen, a lelkesedés hajtott előre. Ám mielőtt benyitottam volna az ajtón, valami isteni sugallattól vezérelve megtorpantam, és bekukkantottam az ablakon.

Na, azóta állok ugyanabban a ledermed pózban – én a sóbálvány, aki olyat látott, amit nem kellett volna.
Odabent rendületlenül folyik a közjáték: Angie látványos fenékbillegetés közepette riszálja körbe a puffon kuporgó Ront, aki így, ebben az ülő pozícióban is magasabb nála néhány centivel. Csak a tarkóját látom ugyan, de az nagyon önelégültnek tűnik, az egyenesre feszített váll pedig – amit minden bizonnyal behúzott hassal tart ki – maga a nyílt, tesztoszteron bűzös férfierő-demonstráció. És mindez Angie-nek szól, aki úgy dongja körbe őt, mint méhek a nektárt. Kezét hol a vállára teszi, hol a hajába túr vele, közben szünet nélkül hajlong, dülleszt és pillog, testbeszéde ontja a csábító szavakat. Mindezt persze hajvágásnak álcázza, kezében ott a két alibi szerszám, az olló meg a fésű, de engem nem ejt át ilyen egyszerűen.

Most például szabályosan felmászik Ron hátára, mintha máshogy nem érné el a feje búbját. Aztán áthajol a válla fölött, félrefordítja a fejét, és… és… mégis hogy a mennydörgős ménkűbe képzeli ezt!? Megcsókolja Ront…! A CAFAT!
Ja, nem. Mégsem csókolta meg. Vaklárma volt. Pfüh… Csak a dohányzóasztalra dobott valamit. Talán épp az ollót, ami könnyen jelenheti azt, hogy lassan befejezi a hajvágást. Vagyis legfőbb ideje fedezékbe vonulni, elvégre nem akarhatom, hogy üvegre tapadt orral kapjanak rajta a leskelődésen.

(tizenhárom kuporgással töltött kínkeserves perccel később)

Miért nem jött még ki ez a cafka? Mit művelnek ezek ketten odabent? Immár lassan egy negyed órája… gyanús csendben…?
Az oldalamat majd kifúrja a kíváncsiság, de az ablakhoz visszalopózni nem merek. Csak fülelek itt visszafojtott lélegzettel a veranda tövében, a szőlőlugas pókokkal teli, sötét takarásában.
Agyam szünet nélkül őrli a látottakat, megfeszített neuronokkal igyekszik kiokoskodni belőle valami konklúziót. Mit jelentsen mindez? Mennyire komoly a dolog? Angie-nek talán Ron hangulatváltozásához is köze van? Vagy talán épp ő a legfőbb kiváltója? Ron miért nem próbált meg visszaédesgetni magához? A tűz kihunyt? Vagy másért lobog?

Megannyi nyugtalanító kérdés, aminek a végtelennek tűnő kuporgásom során szeretnék a végére járni. De hiába facsarom az agyam, a tudatomban csupán két tény körvonalazódik ki kristálytisztán: (1) hogy nagyon kell pisilnem, és (2) hogy a lugas ebből a perspektívából nem is olyan szép.

(még nyolc perccel később)

Életemnek tizenhét évnyi makulátlanul foltmentes szobatisztasága fogja magát hamarosan átadni a múltnak, ha nem jutok be sürgősen a kisházba. Mert nem hagyom itt őket felügyelet nélkül, nem, ha bepisilek, akkor se! Csak legyen elég erőm ki- és visszatartani!
És a záróizmok védőszentje ebben a pillanatban meghallgatja fohászomat – hallelujah! –: a kisház ajtaja kinyílik, s nyomában ritmusos topánkopogás csendül fel – először élesen, közelről… aztán egyre tompábban, a távolodó léptek némuló visszhangjaként.
Felpattanok, és fúrialendülettel beviharzom a házba. Ronból csak egy vörös villanás látok, egy eltátott szájat („Hát te meg…”), a többi már a fürdőszoba csukott ajtaja mögött, a megkönnyebbülés szent trónusán zajlik.

(másfél perccel később)

Ron

- Azért köszönhettél volna – hánytorgatom fel a modorbeli hiányosságot a fürdőből kilépő Hermionénak. – Vagy a nagyházban az már nem divat?
Hermione szája szólásra nyílik, látom, hogy valami gorombaság készülődik a nyelvén – de aztán meggondolja magát, mégsem mondja ki.
Hosszan nézünk egymás szemébe, várva, hogy a másik belekezdjen a maga mondanivalójába.
- Jó lett a hajad – szólal meg végül Hermione. – Az a fodrász tényleg rászolgált a hírnevére. Biztos rendesen meg is kérte az árát… Nem igaz, Ron?
Gúnyosan összeszűkülő szemei láttán az a gyanúm támad: tudja az igazat. Így hát nem kertelek.
- Nem voltam fodrásznál – vallom be teljes lelki nyugalommal. – Angie vágta le a hajamat. Épp most ment el.
- Tudom, hogy épp most ment el! – fakad ki Hermione. Két óriásira tágult szeme elsötétedik – olyan, mintha egy felém irányzott mordály duplacsövével néznék farkasszemet. – Láttalak titeket az ablakból! Láttam a kis hajnyírós-enyelgős koprodukciótokat!
- Enyelgős? – húzom el a számat. Irritálóan felnevetek. – Melyik ablakon néztél te be, Hermione? Mert itt semmiféle enyelgés nem volt…

És a vita ezzel menthetetlenül eldurvul. Oda-vissza mennek a csípős megjegyzések. Válogatás nélkül vágjuk a másik fejéhez, ami éppen eszünkbe jut, bármit, amivel egymás elevenébe találhatunk. Józan eszem még meg-meglengeti bennem a fehér zászlót, de a kábulat sokkal áthatolhatatlanabb az agyamon, hogysem behúzhassam a fékeket. Tudom, hogy csak az esztelen féltékenység munkál bennem, a múlt Viktorja megspékelve a jelen Jackjével, de ez most nem számít. Ahogy oly sok korábbi alkalommal, úgy most is csak a dühöm világgá ordibálása enyhíthet sajgó önérzetemen.
De ebben Hermione sem marad el mögöttem.

- Az a te legnagyobb bajod – fröcsögi rekedtre ordibált hangon –, hogy olyan mérhetetlenül önelégült vagy! Ezért vetted rögtön készpénznek Angie vonzalmát!
- Hallod egyáltalán, miket beszélsz!? – ordítom vissza. – Az előbb még te magad mondtad, hogy enyelgett velem! Mi van, talán savanyú a szőlő!?
- Savanyú az agyad! – tajtékzik ő. – Tudom, hogy csak színjátékból édeleg veled! Azért… azért ciciskedik folyton körülötted, mert így akarja felhívni magára a figyelmet.
- Kinek a figyelmét? – riposztozom. – Nem volt itt senki rajtunk kívül. Valld be, hogy csak féltékeny vagy! Hogy ezért nem bírod elviselni Angie-t!
Hermione hápogni kezd.
- Hah… hah… pont erről beszéltem, látod, pont erről! Olyan nagyon odáig vagy magadtól, hogy el sem tudod képzelni, hogy nem mindenki esik tőled hasra. Ilyen voltál a rodeós napokban is. Pöffeszkedve fogadtak a tapsot meg a rajongóid gratulációját! És… és… – kitágult orrlyukkal keresi magában a megfelelő szavakat – és a győztes kviddicsmeccsek után is! Soha, de soha meg sem fordult a fejedben, hogy nem véletlenül kaptad meg az őrző posztot, hogy nélkülem, nem lehettél volna csapattag hatodikban, hogy ha nem szórok konfúziós bűbájt az ellenfeledre, akkor legfeljebb tartalékos… – hirtelen elhallgat. Ijedten a szájára tapasztja a kezét.
- Te szabotáltad az őrzőválogatást? – A szavak zsibbadtan másznak elő a számból. Szó, ami szó, McLaggen tényleg kissé szétszórt volt aznap… még az ebédlőajtót is lefejelte. – Menj innen… – hallom vészjóslóan tompa hangomat. A múltam egy létfontosságú darabját brutálisan lemészárolták, és csak Hermione ujjlenyomatát látom a helyszínen. – Kifelé…

(huszonöt vértől harsogó, dühödt perccel és százméternyi vad csörtetéssel később)

- Halló, tessék! – szólal meg az ismerős hang a konyhai telefon fülemnek szorított hallgatójában.
- Én vagyok! – Nem bocsátkozom felesleges részletekbe. – Holnap. Fél hatkor. A bár előtt. – És a csodálkozó kérdésre csak annyit felelek: – Igen. Alaposan meggondoltam.